VIII. fejezet
– Éles nyelve van, az biztos – jegyezte meg Hoskins, miután visszatért. – Állandóan piszkálja az urát is, sőt még az öreg édesapját is dirigálja. Lefogadom, hogy egypárszor jól leteremtette azt a gyereket is, és most bánja. Nem mintha a gyerekeket nagyon izgatná, hogy mit beszél az anyjuk. Lerázzák magukról, mint kutya a vizet.
Bland felügyelő félbeszakította Hoskins fejtegetéseit, és utasította, hogy kerítse elő Mrs. Olivert.
Mrs. Oliver láttán a felügyelő némileg megrökönyödött. Nem számított arra, hogy ilyen terjedelmes lesz, ennyire bíborlila és érzelmileg ennyire zilált.
– Iszonyúan érzem magam – jelentette ki Mrs. Oliver, miközben leroskadt a felügyelővel szemközt álló székre, mint egy bíborlila gyümölcszselé. – ISZONYÚAN – ismételte meg, ezúttal csupa nagybetűvel.
Bland felügyelő néhány tétova hümmögést hallatott, Mrs. Oliver pedig tovább csapongott:
– Ugyanis az a helyzet, hogy ez az én gyilkosságom. Én tettem.
Bland felügyelő egy döbbent pillanatig azt hitte, hogy Mrs. Oliver beismerő vallomást tesz a bűnténnyel kapcsolatban.
– Elképzelni sem tudom, hogy jutott eszembe, hogy az atomfizikus jugoszláv származású felesége legyen az áldozat – mondta Mrs. Oliver, két kezével beleszántva művészi frizurájába, minek következtében olyan külsőre tett szert, mintha kissé kapatos lenne. – Óriási szamárság volt tőlem. Éppen úgy megfelelt volna a segédkertész, aki egyébként nem az volt, akinek hitték, és akkor semmi baj nem lett volna, elvégre a férfiak többnyire tudnak vigyázni magukra. Vagy legalábbis kellene tudniuk vigyázni magukra, és ha mégse, akkor sem izgatott volna annyira az egész. A férfiakat általában megölik, és senki nem izgul, úgy értem, senki, kivéve a feleségüket, a szerelmesüket meg a gyerekeiket és így tovább.
Ezen a ponton Bland felügyelőben tiszteletlen gyanúk ébredeztek Mrs. Oliverrel szemben. Ezt csak fokozta az az enyhe pálinkaszag, amely ott felhőzött az orra alatt. Amikor ugyanis visszatértek a kastélyba, Hercule Poirot határozottan belediktált barátnőjébe némi szíverősítőt.
Mrs. Oliver azonban kitalálta a gondolatait.
– Sem őrült nem vagyok, sem részeg – jelentette ki. – Bár ha arra a fiatalemberre gondolok, aki azt állítja, hogy iszom, mint a gödény, és azt állítja, hogy mindenki ezt állítja, akkor azt kell hinnem, hogy maga is ezen a véleményen van.
– Miféle fiatalember? – kérdezte a felügyelő, aki még alig tért magához a segédkertész felbukkanásából, amikor egy újabb, ismeretlen szereplő lépett be a drámába.
– Szeplős, és yorkshire-i tájszólással beszél – közölte Mrs. Oliver. – De mint mondottam, nem vagyok sem részeg, sem őrült. Csak fel vagyok dúlva. Teljesen FEL VAGYOK DÚLVA – ismételte, megint csak a nagybetűkhöz folyamodva.
– Igaza van, asszonyom – mondta a felügyelő –, az eset rendkívül lehangoló.
– Az az iszonyú – mondta Mrs. Oliver –, hogy mindenáron kéjgyilkos áldozata akart lenni, és végül is, gondolom, az lett, vagy az volt, hogy is mondjam.
– Kéjgyilkosságról nincs szó – mondta Bland felügyelő.
– Nincsen? – kérdezte Mrs. Oliver. – Hát hála legyen a jóistennek. Bár nem is tudom. Marlene talán úgy jobbnak látta volna. De ha nem kéjgyilkosról van szó, akkor miért gyilkolták meg, felügyelő úr?
– Azt reméltem – mondta Bland felügyelő –, hogy erre nézve lesz valami segítő ötlete.
Mrs. Oliver kétségtelenül azonnal rátapintott a lényegre, gondolta. Ugyan miért kellett bárkinek is meggyilkolnia Marlene Tuckert?
– Nem tudok segíteni – mondta Mrs. Oliver. – El sem tudom képzelni, ki tehette. Illetve elképzelni éppen tudom, bármit el tudok képzelni. Éppen ez a baj velem. El tudok képzelni akármit. Mi több, egészen meggyőző magyarázatokat tudok elképzelni, csak éppen nem felelnek meg a valóságnak. Például: lehet, hogy a gyilkos olyan valaki, aki fiatal lányokra utazik, de ez túlságosan kézenfekvő lenne, és különben is, képtelen egybeesés, hogy éppen ezen az ünnepségen bukkanjon fel valaki, aki fiatal lányokat akar gyilkolni… Aztán meg honnan tudná, hogy Marlene ott van a csónakházban? Lehet viszont, hogy Marlene valami titkot tudott valakinek a szerelmi viszonyáról; vagy látta, amint éjnek idején valaki elás egy hullát; esetleg felismert valakit, aki titokban akarja tartani kilétét; vagy tudhatja például, hogy hol ástak el kincset a háború alatt.
Vagy a csónakház ablakából látta, amint a motorcsónakból az a férfi beledob valakit a folyóba, vagy a birtokában van valamely rejtjeles üzenetnek, amelynek a jelentőségét maga sem ismeri…
– Elég lesz, kérem! – kiáltotta a felügyelő, és fölemelte mindkét kezét. Zúgott a feje.
Mrs. Oliver szófogadóan elhallgatott. Szemlátomást hosszasan tudta volna még sorolni a példákat, holott Bland felügyelő úgy vélte, már kimerített minden valószínű és valószínűtlen lehetőséget. Az elébe zúdított gazdag választékból mindenesetre kiragadott egy ötletet.
– Mrs. Oliver – kezdte –, honnan veszi ezt a motorcsónakos férfit? Ezt is csak úgy elképzelte?
– Valaki azt mondta, motorcsónakon jött – közölte Mrs. Oliver. – Már nem is emlékszem, kicsoda. Márminthogy az, akiről a reggelinél szó volt – tette hozzá békítőleg.
– Kérem! – mondta Bland felügyelő könyörgő hangon. Mind ez idáig fogalma sem volt róla, hogy működnek a detektívregény-írók. Annyit tudott, hogy Mrs. Oliver írt vagy negyven-egynéhány detektívregényt. Ezek után viszont nagyon csodálkozott, hogy nem száznegyven-egynéhányat írt. Most mindenesetre szigorúan ráripakodott:
– Szíveskedjék végre közölni velem, hogy ki is ez az illető, aki motorcsónakkal jött reggelizni?
– Nem reggelizni jött – felelte Mrs. Oliver. – És nem motorcsónakkal, hanem jachttal. Illetve először nem is a jacht, csak a levél.
– Akkor most melyik? – kérdezte Bland. – Jacht vagy levél?
– Egy levél jött – mondta Mrs. Oliver. – Lady Stubbsnak. Egy unokatestvérétől, aki jachton érkezik. És egészen megijedt.
– Megijedt? – kérdezte a felügyelő. – Mitől?
– Gondolom, tőle – mondta Mrs. Oliver. – Mindenki láthatta. Egyszerűen rémületbe esett arra a hírre, hogy jön, látni sem akarta, és gondolom, azért bújt el.
– Elbújt? – kérdezte a felügyelő.
– Hát nincs meg, az biztos – mondta Mrs. Oliver. – Mindenki őt keresi. Én a magam részéről azt hiszem, hogy előle bújt el, mert nem akar találkozni vele.
– És ki ez az ember? – kérdezte a felügyelő.
– Azt inkább Mr. Poirot-tól kérdezze meg – mondta Mrs. Oliver. – Ő ugyanis beszélt vele, én meg nem. A neve Esteban, illetve nem is, az az én sztorimban volt. De Sousa, így hívják, Étienne de Sousa.
De közben már egy másik név ragadta meg a felügyelő figyelmét.
– Kit mondott? – kérdezte. – Mr. Poirot?
– Igen. Hercule Poirot. Ő is velem volt, amikor rábukkantunk a holttestre.
– Hercule Poirot… Csak nem? Lehetséges, hogy róla volna szó? Belga, alacsony férfi, óriás bajusszal.
– Hatalmas nagy bajusszal – helyeselt Mrs. Oliver. – Igen. Ismeri?
– Jó néhány éve már, hogy találkoztunk. Még fiatal őrmester voltam.
– Gyilkossági ügyben nyomozott?
– Igen. De mit keres itt Mr. Poirot?
– Úgy volt, hogy ő adja át a díjakat – mondta Mrs. Oliver.
Egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna, de Bland felügyelőnek ez nem tűnt föl.
– És önnel volt, amikor fölfedezte a holttestet – jegyezte meg a felügyelő. – Hm. Szeretnék vele beszélgetni.
– Előkerítsem? – kérdezte Mrs. Oliver reménykedve, s felállni készen fogta össze bíborlila ruhája redőit.
– Tehát semmi egyebet nem tud hozzátenni az eddig elmondottakhoz, asszonyom? – kérdezte a felügyelő. – Semmi egyebet, amiről úgy véli, hogy segítségünkre lehet?
– Nem hinném – mondta Mrs. Oliver. – Semmit nem tudok. Amint mondtam, el tudnám képzelni több okát is…
Bland felügyelő közbevágott Semmi kedve nem volt végighallgatni Mrs. Oliver további elképzeléseit. Már így is éppen eléggé össze volt zavarodva.
– Nagyon szépen köszönöm, asszonyom – mondta gyorsan. – Igazán lekötelezne, ha megkérné Mr. Poirot-t, hogy fáradjon ide néhány szóra.
Mrs. Oliver kiment, Hoskins közrendőr pedig kíváncsian megkérdezte:
– Ki ez a Mr. Poirot, uram?
– Maga bizonyára nevetséges figurának találná – mondta Bland felügyelő. – Olyan amilyennek a bohózatokban parodizálják a franciákat, pedig tulajdonképpen belga. És a hóbortjai ellenére nagy koponya. Már nem fiatal ember.
– És mi a véleménye erről a de Sousáról, uram? – kérdezte Hoskins. – Gondolja, hogy van valami vaj a fején?
De Bland felügyelő nem is hallotta meg a kérdést. Csak most jutott el a tudatáig valami, noha már többször is szóba hozták.
Először Sir George közölte bosszankodva és riadtan: „A feleségemnek nyoma veszett. Elképzelni sem tudom, hová lett.” Aztán Miss Brewis jelentette ki megvetően: „Lady Stubbsot nem találtuk. Beleunt a mulatságba.” Most pedi Mrs. Oliver áll elő azzal az elmélettel, hogy Lady Stubbs elrejtőzött. – Tessék? Micsoda? – kérdezte szórakozottan. Hoskins közrendőr megköszörülte a torkát. – Azt kérdeztem, uram, gondolja-e, hogy van valami e mögött a de Sousa-ügy mögött, bárki legyen is az illető.
Hoskins közrendőr szemlátomást élvezte, hogy nem csak úgy általában szerepelnek külföldiek az ügyben, hanem egy bizonyos külföldiről van szó. De a felügyelő esze egészen máson járt.
– Lady Stubbsszal akarok beszélni – mondta. – Kerítse nekem elő. Addig keressék, amíg meg nem találják.
Hoskins nem egészen értette a dolgot, de engedelmesen távozott. Az ajtóban megtorpant, és félreállt, hogy beengedje Hercule Poirot-t. És mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, még kíváncsian visszanézett.
– Nem hiszem, hogy emlékezne rám, monsieur Poirot – mondta fölemelkedve Bland felügyelő, és kezet nyújtott.
– De még mennyire, hogy emlékszem – mondta Poirot. – Ön… hadd gondolkozzam egy pillanatig, csak egy pillanatig. Ön az a fiatal őrmester, igen, igen, Bland őrmester, akivel én tizennégy, nem tizenöt évvel ezelőtt találkoztam.
– Úgy bizony! Micsoda memória!
– Ugyan, kérem. Ha ön emlékszik rám, miért ne emlékeznék én önre?
Hát, gondolta Bland felügyelő, Hercule Poirot-ra nehéz lenne nem emlékezni, de ez nem egyértelműen hízelgő rá nézve.
– Tehát itt van, monsieur Poirot – mondta a felügyelő. – És ismét egy gyilkossági ügyben vesz részt.
– Pontosan így van – mondta Poirot. – Azért hívtak meg, hogy részt vegyek benne.
– Azért hívták meg, hogy részt vegyen benne? – kérdezte a felügyelő értetlenül.
– No igen – vágta rá Poirot –, hogy átadjam a díjakat a Hol a hulla? nyerteseinek.
– Igen, ezt már Mrs. Oliver is mondta.
– És mást nem mondott? – kérdezte Poirot, látszólag félvállról. Pedig nagyon szerette volna tudni, vajon Mrs. Oliver célzott-e arra a felügyelő előtt, hogy valójában miért is erősködött, hogy utána jöjjön Devonba.
– Hogy mást nem mondott-e? – felelte Bland. – Mondott bizony, és annak vége-hossza nem volt. Előadta a gyilkosság minden lehető és lehetetlen indítékát. Csak úgy kapkodtam a fejem. Tyű, micsoda fantázia!
– A fantáziájával keresi a kenyerét, mon ami – jegyezte meg Poirot tárgyilagosan.
– Említett egy de Sousa nevű férfit, az is csak a képzeletének a műve?
– Nem, az hús-vér valóság.
– Aztán szó volt még egy levélről a reggelinél, egy jachtról meg egy motorcsónakról, amelyen feljön valaki a folyón. De amennyire én értettem, az egésznek nem volt se füle, se farka.
Poirot hozzálátott, hogy mindent megmagyarázzon. Beszámolt az incidensről a reggelizőasztalnál, a levélről, aztán Lady Stubbs fejfájásáról.
– Mrs. Oliver azt mondja, hogy Lady Stubbs megijedt. Ön is úgy véli, hogy félt?
– Igen, nekem is az volt a benyomásom.
– Félt volna ettől az unokabátyjától? Ugyan miért?
Poirot vállat vont.
– Fogalmam sincs róla. Nekem mindössze annyit mondott, hogy az illető rossz ember. Tudja, Lady Stubbs kissé együgyű. Szubnormális.
– Igen, úgy látszik, ez meglehetősen köztudott dolog a környéken. És nem is mondta, hogy miért fél ettől a de Sousától?
– Nem.
– De gondolja, hogy a félelme valódi volt?
– Hát ha nem az volt, akkor Lady Stubbs nagy színésznő – mondta Poirot tárgyilagosan.
– Gyanús gondolatok ébredeznek bennem ezzel az üggyel kapcsolatban – mondta Bland. Fölállt, és nyugtalanul járkálni kezdett föl s alá. – Attól tartok, az az átkozott nőszemély az oka.
– Mrs. Oliver?
– Igen. Egy csomó melodrámai ötletet ültetett el az agyamban.
– És azt gondolja, hogy van valami alapjuk?
– No persze nem mindegyiknek, de egyik-másik talán nem is annyira elrugaszkodott, mint amilyennek hangzik. Attól függ… – hirtelen szavát szegte, hogy nyílt az ajtó, és belépett Hoskins.
– Attól tartok uram, hogy sehol nem találjuk a nagyságos asszonyt – jelentette. – Nincs sehol.
– Ennyit én is tudok – mondta Bland bosszúsan. – Azt mondtam, hogy kerítsék elő nekem a föld alól is.
– Farrel őrmester és Lorimer közrendőr átkutatják a parkot, uram – mondta Hoskins. – A házban biztosan nincs – tette hozzá.
– Kérdezzék meg a jegyszedőtől a kapunál, nem látta-e gyalogszerrel vagy kocsin.
– Igenis, uram – felelte Hoskins, és már ment is.
– És tudja meg – kiáltotta utána Bland felügyelő –, mikor és hol látták utoljára.
– Szóval ezen a sínen haladnak a gondolatai – jegyezte meg Poirot.
– Egyelőre nem haladnak még semerre – mondta Bland –, csak éppen most ocsúdtam rá arra a körülményre, hogy egy hölgy, akinek itt kellene lennie a helyszínen, nincs itt. És tudni akarom, hogy miért. Mondja el nekem, amit tud még erről a hogy is hívják, de Sousáról.
Poirot elmesélte, hogyan találkozott össze a fiatalemberrel, aki az ösvényen érkezett lentről, a rév felől.
– Valószínűleg még mindig itt van a mulatságban – mondta. – Szóljak Sir George-nak, hogy beszélni akar vele?
– Még ne, várjunk egy-két percet – mondta Bland felügyelő. – Szeretnék előbb többet tudni a dologról. Ön mikor látta utoljára Lady Stubbsot?
Poirot eltöprengett. Nehéz volt pontosan visszaemlékeznie. Csak emlékfoszlányokat tudott felidézni a ciklámenrózsaszín ruhás, nagy fekete kalapos, magas női alakról, amint ide-oda kószál a pázsiton, szóba elegyedik ezzel-azzal, és amint időnként tisztán kivehetően felcsendül furcsa kacagása az egybemosódó hangok között.
– Úgy hiszem – mondta bizonytalanul –, nem sokkal négy óra előtt lehetett.
– És hol tartózkodott akkor, és kivel?
– A ház közelében állt, egy kis csoportosulás közepén.
– Ott volt akkor is, amikor ez a de Sousa megérkezett?
– Arra nem emlékszem. De nem hiszem, én legalábbis nem láttam. Sir George azt mondta de Sousának, hogy ott kell lennie valahol a környéken. Emlékszem, még csodálkoztam is, hogy nincs ott a gyermekjelmezverseny zsűrijében, mert ott kellett volna lennie.
– Hány óra volt, amikor de Sousa megérkezett?
– Fél öt lehetett, gondolom. Nem néztem meg az órámat, úgyhogy pontosan nem tudom megmondani.
– Lady Stubbs tehát eltűnt, még mielőtt de Sousa megérkezett volna?
– Úgy látszik.
– Lehetséges, hogy azért szökött meg, hogy ne találkozzanak? – vetette fel a felügyelő.
– Lehetséges – mondta Poirot.
– Hát messzire nem mehetett – jegyezte meg Bland. – Könnyűszerrel meg tudjuk találni, és ha megtaláltuk… – elharapta a mondat végét.
– És ha mégsem találják meg? – kérdezte Poirot kíváncsisággal a hangjában.
– Az képtelenség – vágta rá határozottan a felügyelő. – Miért? Mit gondol, mi történt vele?
Poirot vállat vont.
– Ugyan mi? Nem is tudom. Csak annyit lehet tudni, hogy eltűnt.
– A nemjóját, Mr. Poirot, önt hallgatva egészen baljóslatú színe van a dolognak.
– Lehet, hogy baljóslatú is.
– Mi Marlene Tucker meggyilkolásának az ügyében nyomozunk – jelentette ki a felügyelő szigorúan.
– Hát persze. De akkor miért ez a nagy érdeklődés de Sousa iránt? Gondolja, hogy ő ölte meg Marlene Tuckert?
– Az az átkozott nő az oka mindennek! – kiáltott fel Bland felügyelő, kiesve a méltóságából.
Poirot enyhén elmosolyodott.
– Már megint Mrs. Oliverre gondol?
– Igen. Tudja, Mr. Poirot, Marlene Tucker meggyilkolásának semmi értelme. Egész egyszerűen semmi értelme. Adva van egy jelentéktelen, ráadásul kissé ütődött kölyök, akit ott találnak megfojtva, és indítéknak sehol még csak nyoma sincs.
– Mrs. Oliver viszont ellátta önt indítékokkal.
– Legalább egy tucattal! Fölvetette többek közt, hogy Marlene tudhatott valakinek a titkos szerelmi viszonyáról, vagy látta, amint meggyilkolnak valakit, tudja, hol van elásva rejtett kincs, illetve a csónakház ablakából végignézte, amint a folyón felfelé hajózó de Sousa valamit mesterkedik a motorcsónakban.
– Aha. És melyik teória nyerte meg a leginkább a tetszését, mon cher?
– Nem is tudom. Mindenesetre képtelen vagyok kiverni őket a fejemből. Ide figyeljen, Mr. Poirot. Gondolja végig még egyszer. Tehát Lady Stubbs ma reggel azt mondta önnek, hogy fél az unokatestvére érkezésétől. Mi volt a benyomása, ennek az oka az lehet netán, hogy de Sousa tud róla valamit, ami nem lenne jó, ha a férje tudomására jutna, vagy közvetlenül de Sousa személyének szólt Lady Stubbs aggodalma?
– Azt mondanám, hogy Lady Stubbs magától de Sousától tartott – vágta rá Poirot habozás nélkül.
– Hm. Akkor jobb lesz, ha elbeszélgetek ezzel a fiatalemberrel, feltéve, hogy még mindig itt van a környéken.