VIII. fejezet

– Éles nyel­ve van, az biz­tos – je­gyez­te meg Hos­kins, mi­után vissza­tért. – Ál­lan­dó­an pisz­kál­ja az urát is, sőt még az öreg édes­ap­ját is di­ri­gál­ja. Le­fo­ga­dom, hogy egy­pár­szor jól le­te­rem­tet­te azt a gye­re­ket is, és most bán­ja. Nem mint­ha a gye­re­ke­ket na­gyon iz­gat­ná, hogy mit be­szél az any­juk. Le­ráz­zák ma­guk­ról, mint ku­tya a vi­zet.

Bland fel­ügye­lő fél­be­sza­kí­tot­ta Hos­kins fej­te­ge­té­se­it, és uta­sí­tot­ta, hogy ke­rít­se elő Mrs. Oli­vert.

Mrs. Oli­ver lát­tán a fel­ügye­lő né­mi­leg meg­rö­kö­nyö­dött. Nem szá­mí­tott arra, hogy ilyen ter­je­del­mes lesz, ennyi­re bí­bor­li­la és ér­zel­mi­leg ennyi­re zi­lált.

– Iszo­nyú­an ér­zem ma­gam – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver, mi­köz­ben le­ros­kadt a fel­ügye­lő­vel szem­közt álló szék­re, mint egy bí­bor­li­la gyü­mölc­s­z­se­lé. – ISZO­NYÚ­AN – is­mé­tel­te meg, ez­út­tal csu­pa nagy­be­tű­vel.

Bland fel­ügye­lő né­hány té­to­va hüm­mö­gést hal­la­tott, Mrs. Oli­ver pe­dig to­vább csa­pon­gott:

– Ugyan­is az a hely­zet, hogy ez az én gyil­kos­sá­gom. Én tet­tem.

Bland fel­ügye­lő egy döb­bent pil­la­na­tig azt hit­te, hogy Mrs. Oli­ver be­is­me­rő val­lo­mást tesz a bűn­ténnyel kap­cso­lat­ban.

– El­kép­zel­ni sem tu­dom, hogy ju­tott eszem­be, hogy az atom­fi­zi­kus ju­go­szláv szár­ma­zá­sú fe­le­sé­ge le­gyen az ál­do­zat – mond­ta Mrs. Oli­ver, két ke­zé­vel be­le­szánt­va mű­vé­szi frizu­rá­já­ba, mi­nek kö­vet­kez­té­ben olyan kül­ső­re tett szert, mint­ha kis­sé ka­pa­tos len­ne. – Óri­á­si sza­már­ság volt tő­lem. Ép­pen úgy meg­fe­lelt vol­na a se­géd­ker­tész, aki egyéb­ként nem az volt, aki­nek hit­ték, és ak­kor sem­mi baj nem lett vol­na, el­vég­re a fér­fi­ak több­nyi­re tud­nak vi­gyáz­ni ma­guk­ra. Vagy leg­alább­is kel­le­ne tud­ni­uk vi­gyáz­ni ma­guk­ra, és ha még­se, ak­kor sem iz­ga­tott vol­na annyi­ra az egész. A fér­fi­a­kat ál­ta­lá­ban meg­ölik, és sen­ki nem iz­gul, úgy ér­tem, sen­ki, ki­vé­ve a fe­le­sé­gü­ket, a sze­rel­me­sü­ket meg a gye­re­ke­i­ket és így to­vább.

Ezen a pon­ton Bland fel­ügye­lő­ben tisz­te­let­len gya­núk éb­re­dez­tek Mrs. Oli­ver­rel szem­ben. Ezt csak fo­koz­ta az az eny­he pá­lin­ka­szag, amely ott fel­hő­zött az orra alatt. Ami­kor ugyan­is vissza­tér­tek a kas­tély­ba, Her­cu­le Po­i­rot ha­tá­ro­zot­tan be­le­dik­tált ba­rát­nő­jé­be némi szí­ve­rő­sí­tőt.

Mrs. Oli­ver azon­ban ki­ta­lál­ta a gon­do­la­ta­it.

– Sem őrült nem va­gyok, sem ré­szeg – je­len­tet­te ki. – Bár ha arra a fi­a­tal­em­ber­re gon­do­lok, aki azt ál­lít­ja, hogy iszom, mint a gö­dény, és azt ál­lít­ja, hogy min­den­ki ezt ál­lít­ja, ak­kor azt kell hin­nem, hogy maga is ezen a vé­le­mé­nyen van.

– Mi­fé­le fi­a­tal­em­ber? – kér­dez­te a fel­ügye­lő, aki még alig tért ma­gá­hoz a se­géd­ker­tész fel­buk­ka­ná­sá­ból, ami­kor egy újabb, is­me­ret­len sze­rep­lő lé­pett be a drá­má­ba.

– Szep­lős, és york­shire-i táj­szó­lás­sal be­szél – kö­zöl­te Mrs. Oli­ver. – De mint mon­dot­tam, nem va­gyok sem ré­szeg, sem őrült. Csak fel va­gyok dúl­va. Tel­je­sen FEL VA­GYOK DÚL­VA – is­mé­tel­te, megint csak a nagy­be­tűk­höz fo­lya­mod­va.

– Iga­za van, asszo­nyom – mond­ta a fel­ügye­lő –, az eset rend­kí­vül le­han­go­ló.

– Az az iszo­nyú – mond­ta Mrs. Oli­ver –, hogy min­den­áron kéj­gyil­kos ál­do­za­ta akart len­ni, és vé­gül is, gon­do­lom, az lett, vagy az volt, hogy is mond­jam.

– Kéj­gyil­kos­ság­ról nincs szó – mond­ta Bland fel­ügye­lő.

– Nin­csen? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver. – Hát hála le­gyen a jó­is­ten­nek. Bár nem is tu­dom. Mar­le­ne ta­lán úgy jobb­nak lát­ta vol­na. De ha nem kéj­gyil­kos­ról van szó, ak­kor mi­ért gyil­kol­ták meg, fel­ügye­lő úr?

– Azt re­mél­tem – mond­ta Bland fel­ügye­lő –, hogy erre néz­ve lesz va­la­mi se­gí­tő öt­le­te.

Mrs. Oli­ver két­ség­te­le­nül azon­nal rá­ta­pin­tott a lé­nyeg­re, gon­dol­ta. Ugyan mi­ért kel­lett bár­ki­nek is meg­gyil­kol­nia Mar­le­ne Tuc­kert?

– Nem tu­dok se­gí­te­ni – mond­ta Mrs. Oli­ver. – El sem tu­dom kép­zel­ni, ki te­het­te. Il­let­ve el­kép­zel­ni ép­pen tu­dom, bár­mit el tu­dok kép­zel­ni. Ép­pen ez a baj ve­lem. El tu­dok kép­zel­ni akár­mit. Mi több, egé­szen meg­győ­ző ma­gya­rá­za­to­kat tu­dok el­kép­zel­ni, csak ép­pen nem fe­lel­nek meg a va­ló­ság­nak. Pél­dá­ul: le­het, hogy a gyil­kos olyan va­la­ki, aki fi­a­tal lá­nyok­ra uta­zik, de ez túl­sá­go­san ké­zen­fek­vő len­ne, és kü­lön­ben is, kép­te­len egy­be­esés, hogy ép­pen ezen az ün­nep­sé­gen buk­kan­jon fel va­la­ki, aki fi­a­tal lá­nyo­kat akar gyil­kol­ni… Az­tán meg hon­nan tud­ná, hogy Mar­le­ne ott van a csó­nak­ház­ban? Le­het vi­szont, hogy Mar­le­ne va­la­mi tit­kot tu­dott va­la­ki­nek a sze­rel­mi vi­szo­nyá­ról; vagy lát­ta, amint éj­nek ide­jén va­la­ki elás egy hul­lát; eset­leg fel­is­mert va­la­kit, aki ti­tok­ban akar­ja tar­ta­ni ki­lé­tét; vagy tud­hat­ja pél­dá­ul, hogy hol ás­tak el kin­cset a há­bo­rú alatt.

Vagy a csó­nak­ház ab­la­ká­ból lát­ta, amint a mo­tor­csó­nak­ból az a fér­fi be­le­dob va­la­kit a fo­lyó­ba, vagy a bir­to­ká­ban van va­la­mely rejt­je­les üze­net­nek, amely­nek a je­len­tő­sé­gét maga sem is­me­ri…

– Elég lesz, ké­rem! – ki­ál­tot­ta a fel­ügye­lő, és föl­emel­te mind­két ke­zét. Zú­gott a feje.

Mrs. Oli­ver szó­fo­ga­dó­an el­hall­ga­tott. Szem­lá­to­mást hossza­san tud­ta vol­na még so­rol­ni a pél­dá­kat, ho­lott Bland fel­ügye­lő úgy vél­te, már ki­me­rí­tett min­den va­ló­szí­nű és va­ló­szí­nűt­len le­he­tő­sé­get. Az elé­be zú­dí­tott gaz­dag vá­lasz­ték­ból min­den­eset­re ki­ra­ga­dott egy öt­le­tet.

– Mrs. Oli­ver – kezd­te –, hon­nan ve­szi ezt a mo­tor­csó­na­kos fér­fit? Ezt is csak úgy el­kép­zel­te?

– Va­la­ki azt mond­ta, mo­tor­csó­na­kon jött – kö­zöl­te Mrs. Oli­ver. – Már nem is em­lék­szem, ki­cso­da. Már­mint­hogy az, aki­ről a reg­ge­li­nél szó volt – tet­te hoz­zá bé­kí­tő­leg.

– Ké­rem! – mond­ta Bland fel­ügye­lő kö­nyör­gő han­gon. Mind ez idá­ig fo­gal­ma sem volt róla, hogy mű­köd­nek a de­tek­tív­re­gény-írók. Annyit tu­dott, hogy Mrs. Oli­ver írt vagy negy­ven-egy­né­hány de­tek­tív­re­gényt. Ezek után vi­szont na­gyon cso­dál­ko­zott, hogy nem száz­negy­ven-egy­né­há­nyat írt. Most min­den­eset­re szi­go­rú­an rá­ri­pa­ko­dott:

– Szí­ves­ked­jék vég­re kö­zöl­ni ve­lem, hogy ki is ez az il­le­tő, aki mo­tor­csó­nak­kal jött reg­ge­liz­ni?

– Nem reg­ge­liz­ni jött – fe­lel­te Mrs. Oli­ver. – És nem mo­tor­csó­nak­kal, ha­nem jacht­tal. Il­let­ve elő­ször nem is a jacht, csak a le­vél.

– Ak­kor most me­lyik? – kér­dez­te Bland. – Jacht vagy le­vél?

– Egy le­vél jött – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Lady Stubb­snak. Egy uno­ka­test­vé­ré­től, aki jach­ton ér­ke­zik. És egé­szen meg­ijedt.

– Meg­ijedt? – kér­dez­te a fel­ügye­lő. – Mi­től?

– Gon­do­lom, tőle – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Min­den­ki lát­hat­ta. Egy­sze­rű­en ré­mü­let­be esett arra a hír­re, hogy jön, lát­ni sem akar­ta, és gon­do­lom, azért bújt el.

– El­bújt? – kér­dez­te a fel­ügye­lő.

– Hát nincs meg, az biz­tos – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Min­den­ki őt ke­re­si. Én a ma­gam ré­szé­ről azt hi­szem, hogy elő­le bújt el, mert nem akar ta­lál­koz­ni vele.

– És ki ez az em­ber? – kér­dez­te a fel­ügye­lő.

– Azt in­kább Mr. Po­i­rot-tól kér­dez­ze meg – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Ő ugyan­is be­szélt vele, én meg nem. A neve Est­e­ban, il­let­ve nem is, az az én szto­rim­ban volt. De Sou­sa, így hív­ják, Éti­enne de Sou­sa.

De köz­ben már egy má­sik név ra­gad­ta meg a fel­ügye­lő fi­gyel­mét.

– Kit mon­dott? – kér­dez­te. – Mr. Po­i­rot?

– Igen. Her­cu­le Po­i­rot. Ő is ve­lem volt, ami­kor rá­buk­kan­tunk a holt­test­re.

– Her­cu­le Po­i­rot… Csak nem? Le­het­sé­ges, hogy róla vol­na szó? Bel­ga, ala­csony fér­fi, óri­ás ba­jusszal.

– Ha­tal­mas nagy ba­jusszal – he­lye­selt Mrs. Oli­ver. – Igen. Is­me­ri?

– Jó né­hány éve már, hogy ta­lál­koz­tunk. Még fi­a­tal őr­mes­ter vol­tam.

– Gyil­kos­sá­gi ügy­ben nyo­mo­zott?

– Igen. De mit ke­res itt Mr. Po­i­rot?

– Úgy volt, hogy ő adja át a dí­ja­kat – mond­ta Mrs. Oli­ver.

Egy pil­la­na­tig ha­bo­zott, mi­előtt vá­la­szolt vol­na, de Bland fel­ügye­lő­nek ez nem tűnt föl.

– És ön­nel volt, ami­kor föl­fe­dez­te a holt­tes­tet – je­gyez­te meg a fel­ügye­lő. – Hm. Sze­ret­nék vele be­szél­get­ni.

– Elő­ke­rít­sem? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver re­mény­ked­ve, s fel­áll­ni ké­szen fog­ta össze bí­bor­li­la ru­há­ja re­dő­it.

– Te­hát sem­mi egye­bet nem tud hoz­zá­ten­ni az ed­dig el­mon­dot­tak­hoz, asszo­nyom? – kér­dez­te a fel­ügye­lő. – Sem­mi egye­bet, ami­ről úgy véli, hogy se­gít­sé­günk­re le­het?

– Nem hin­ném – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Sem­mit nem tu­dok. Amint mond­tam, el tud­nám kép­zel­ni több okát is…

Bland fel­ügye­lő köz­be­vá­gott Sem­mi ked­ve nem volt vé­gig­hall­gat­ni Mrs. Oli­ver to­váb­bi el­kép­ze­lé­se­it. Már így is ép­pen elég­gé össze volt za­va­rod­va.

– Na­gyon szé­pen kö­szö­nöm, asszo­nyom – mond­ta gyor­san. – Iga­zán le­kö­te­lez­ne, ha meg­kér­né Mr. Po­i­rot-t, hogy fá­rad­jon ide né­hány szó­ra.

Mrs. Oli­ver ki­ment, Hos­kins köz­rend­őr pe­dig kí­ván­csi­an meg­kér­dez­te:

– Ki ez a Mr. Po­i­rot, uram?

– Maga bi­zo­nyá­ra ne­vet­sé­ges fi­gu­rá­nak ta­lál­ná – mond­ta Bland fel­ügye­lő. – Olyan ami­lyen­nek a bo­hó­za­tok­ban pa­ro­di­zál­ják a fran­ci­á­kat, pe­dig tu­laj­don­kép­pen bel­ga. És a hó­bort­jai el­le­né­re nagy ko­po­nya. Már nem fi­a­tal em­ber.

– És mi a vé­le­mé­nye er­ről a de Sou­sá­ról, uram? – kér­dez­te Hos­kins. – Gon­dol­ja, hogy van va­la­mi vaj a fe­jén?

De Bland fel­ügye­lő nem is hal­lot­ta meg a kér­dést. Csak most ju­tott el a tu­da­tá­ig va­la­mi, noha már több­ször is szó­ba hoz­ták.

Elő­ször Sir Ge­or­ge kö­zöl­te bosszan­kod­va és ri­ad­tan: „A fe­le­sé­gem­nek nyo­ma ve­szett. El­kép­zel­ni sem tu­dom, hová lett.” Az­tán Miss Bre­wis je­len­tet­te ki meg­ve­tő­en: „Lady Stubb­sot nem ta­lál­tuk. Be­le­unt a mu­lat­ság­ba.” Most pedi Mrs. Oli­ver áll elő az­zal az el­mé­let­tel, hogy Lady Stubbs el­rej­tő­zött. – Tes­sék? Mi­cso­da? – kér­dez­te szó­ra­ko­zot­tan. Hos­kins köz­rend­őr meg­kö­szö­rül­te a tor­kát. – Azt kér­dez­tem, uram, gon­dol­ja-e, hogy van va­la­mi e mö­gött a de Sou­sa-ügy mö­gött, bár­ki le­gyen is az il­le­tő.

Hos­kins köz­rend­őr szem­lá­to­mást él­vez­te, hogy nem csak úgy ál­ta­lá­ban sze­re­pel­nek kül­föl­di­ek az ügy­ben, ha­nem egy bi­zo­nyos kül­föl­di­ről van szó. De a fel­ügye­lő esze egé­szen má­son járt.

– Lady Stubb­sszal aka­rok be­szél­ni – mond­ta. – Ke­rít­se ne­kem elő. Ad­dig ke­res­sék, amíg meg nem ta­lál­ják.

Hos­kins nem egé­szen ér­tet­te a dol­got, de en­ge­del­me­sen tá­vo­zott. Az aj­tó­ban meg­tor­pant, és fél­re­állt, hogy be­en­ged­je Her­cu­le Po­i­rot-t. És mi­előtt be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót, még kí­ván­csi­an vissza­né­zett.

– Nem hi­szem, hogy em­lé­kez­ne rám, mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta föl­emel­ked­ve Bland fel­ügye­lő, és ke­zet nyúj­tott.

– De még mennyi­re, hogy em­lék­szem – mond­ta Po­i­rot. – Ön… hadd gon­dol­koz­zam egy pil­la­na­tig, csak egy pil­la­na­tig. Ön az a fi­a­tal őr­mes­ter, igen, igen, Bland őr­mes­ter, aki­vel én ti­zen­négy, nem ti­zen­öt év­vel ez­előtt ta­lál­koz­tam.

– Úgy bi­zony! Mi­cso­da me­mó­ria!

– Ugyan, ké­rem. Ha ön em­lék­szik rám, mi­ért ne em­lé­kez­nék én önre?

Hát, gon­dol­ta Bland fel­ügye­lő, Her­cu­le Po­i­rot-ra ne­héz len­ne nem em­lé­kez­ni, de ez nem egy­ér­tel­mű­en hí­zel­gő rá néz­ve.

– Te­hát itt van, mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta a fel­ügye­lő. – És is­mét egy gyil­kos­sá­gi ügy­ben vesz részt.

– Pon­to­san így van – mond­ta Po­i­rot. – Azért hív­tak meg, hogy részt ve­gyek ben­ne.

– Azért hív­ták meg, hogy részt ve­gyen ben­ne? – kér­dez­te a fel­ügye­lő ér­tet­le­nül.

– No igen – vág­ta rá Po­i­rot –, hogy át­ad­jam a dí­ja­kat a Hol a hul­la? nyer­te­se­i­nek.

– Igen, ezt már Mrs. Oli­ver is mond­ta.

– És mást nem mon­dott? – kér­dez­te Po­i­rot, lát­szó­lag fél­váll­ról. Pe­dig na­gyon sze­ret­te vol­na tud­ni, va­jon Mrs. Oli­ver cél­zott-e arra a fel­ügye­lő előtt, hogy va­ló­já­ban mi­ért is erős­kö­dött, hogy utá­na jöj­jön De­von­ba.

– Hogy mást nem mon­dott-e? – fe­lel­te Bland. – Mon­dott bi­zony, és an­nak vége-hossza nem volt. Elő­ad­ta a gyil­kos­ság min­den le­he­tő és le­he­tet­len in­dí­té­kát. Csak úgy kap­kod­tam a fe­jem. Tyű, mi­cso­da fan­tá­zia!

– A fan­tá­zi­á­já­val ke­re­si a ke­nye­rét, mon ami – je­gyez­te meg Po­i­rot tár­gyi­la­go­san.

– Em­lí­tett egy de Sou­sa nevű fér­fit, az is csak a kép­ze­le­té­nek a műve?

– Nem, az hús-vér va­ló­ság.

– Az­tán szó volt még egy le­vél­ről a reg­ge­li­nél, egy jach­tról meg egy mo­tor­csó­nak­ról, ame­lyen fel­jön va­la­ki a fo­lyón. De amennyi­re én ér­tet­tem, az egész­nek nem volt se füle, se far­ka.

Po­i­rot hoz­zá­lá­tott, hogy min­dent meg­ma­gya­ráz­zon. Be­szá­molt az in­ci­dens­ről a reg­ge­li­ző­asz­tal­nál, a le­vél­ről, az­tán Lady Stubbs fej­fá­já­sá­ról.

– Mrs. Oli­ver azt mond­ja, hogy Lady Stubbs meg­ijedt. Ön is úgy véli, hogy félt?

– Igen, ne­kem is az volt a be­nyo­má­som.

– Félt vol­na et­től az uno­ka­báty­já­tól? Ugyan mi­ért?

Po­i­rot vál­lat vont.

– Fo­gal­mam sincs róla. Ne­kem mind­össze annyit mon­dott, hogy az il­le­tő rossz em­ber. Tud­ja, Lady Stubbs kis­sé egy­ügyű. Szub­nor­má­lis.

– Igen, úgy lát­szik, ez meg­le­he­tő­sen köz­tu­dott do­log a kör­nyé­ken. És nem is mond­ta, hogy mi­ért fél et­től a de Sou­sá­tól?

– Nem.

– De gon­dol­ja, hogy a fé­lel­me va­ló­di volt?

– Hát ha nem az volt, ak­kor Lady Stubbs nagy szí­nész­nő – mond­ta Po­i­rot tár­gyi­la­go­san.

– Gya­nús gon­do­la­tok éb­re­dez­nek ben­nem ez­zel az üggyel kap­cso­lat­ban – mond­ta Bland. Föl­állt, és nyug­ta­la­nul jár­kál­ni kez­dett föl s alá. – At­tól tar­tok, az az át­ko­zott nő­sze­mély az oka.

– Mrs. Oli­ver?

– Igen. Egy cso­mó me­lo­drá­mai öt­le­tet ül­te­tett el az agyam­ban.

– És azt gon­dol­ja, hogy van va­la­mi alap­juk?

– No per­sze nem mind­egyik­nek, de egyik-má­sik ta­lán nem is annyi­ra el­ru­gasz­ko­dott, mint ami­lyen­nek hang­zik. At­tól függ… – hir­te­len sza­vát szeg­te, hogy nyílt az ajtó, és be­lé­pett Hos­kins.

– At­tól tar­tok uram, hogy se­hol nem ta­lál­juk a nagy­sá­gos asszonyt – je­len­tet­te. – Nincs se­hol.

– Ennyit én is tu­dok – mond­ta Bland bosszú­san. – Azt mond­tam, hogy ke­rít­sék elő ne­kem a föld alól is.

– Far­rel őr­mes­ter és Lo­ri­mer köz­rend­őr át­ku­tat­ják a par­kot, uram – mond­ta Hos­kins. – A ház­ban biz­to­san nincs – tet­te hoz­zá.

– Kér­dez­zék meg a jegy­sze­dő­től a ka­pu­nál, nem lát­ta-e gya­log­szer­rel vagy ko­csin.

– Igen­is, uram – fe­lel­te Hos­kins, és már ment is.

– És tud­ja meg – ki­ál­tot­ta utá­na Bland fel­ügye­lő –, mi­kor és hol lát­ták utol­já­ra.

– Szó­val ezen a sí­nen ha­lad­nak a gon­do­la­tai – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Egye­lő­re nem ha­lad­nak még se­mer­re – mond­ta Bland –, csak ép­pen most ocsúd­tam rá arra a kö­rül­mény­re, hogy egy hölgy, aki­nek itt kel­le­ne len­nie a hely­szí­nen, nincs itt. És tud­ni aka­rom, hogy mi­ért. Mond­ja el ne­kem, amit tud még er­ről a hogy is hív­ják, de Sou­sá­ról.

Po­i­rot el­me­sél­te, ho­gyan ta­lál­ko­zott össze a fi­a­tal­em­ber­rel, aki az ös­vé­nyen ér­ke­zett lent­ről, a rév fe­lől.

– Va­ló­szí­nű­leg még min­dig itt van a mu­lat­ság­ban – mond­ta. – Szól­jak Sir Ge­or­ge-nak, hogy be­szél­ni akar vele?

– Még ne, vár­junk egy-két per­cet – mond­ta Bland fel­ügye­lő. – Sze­ret­nék előbb töb­bet tud­ni a do­log­ról. Ön mi­kor lát­ta utol­já­ra Lady Stubb­sot?

Po­i­rot el­töp­ren­gett. Ne­héz volt pon­to­san vissza­em­lé­kez­nie. Csak em­lék­fosz­lá­nyo­kat tu­dott fel­idéz­ni a cik­lá­men­ró­zsa­szín ru­hás, nagy fe­ke­te ka­la­pos, ma­gas női alak­ról, amint ide-oda kó­szál a pá­zsi­ton, szó­ba ele­gye­dik ez­zel-az­zal, és amint időn­ként tisz­tán ki­ve­he­tő­en fel­csen­dül fur­csa ka­ca­gá­sa az egy­be­mo­só­dó han­gok kö­zött.

– Úgy hi­szem – mond­ta bi­zony­ta­la­nul –, nem sok­kal négy óra előtt le­he­tett.

– És hol tar­tóz­ko­dott ak­kor, és ki­vel?

– A ház kö­ze­lé­ben állt, egy kis cso­por­to­su­lás kö­ze­pén.

– Ott volt ak­kor is, ami­kor ez a de Sou­sa meg­ér­ke­zett?

– Arra nem em­lék­szem. De nem hi­szem, én leg­alább­is nem lát­tam. Sir Ge­or­ge azt mond­ta de Sou­sá­nak, hogy ott kell len­nie va­la­hol a kör­nyé­ken. Em­lék­szem, még cso­dál­koz­tam is, hogy nincs ott a gyer­mek­jel­mez­ver­seny zsű­ri­jé­ben, mert ott kel­lett vol­na len­nie.

– Hány óra volt, ami­kor de Sou­sa meg­ér­ke­zett?

– Fél öt le­he­tett, gon­do­lom. Nem néz­tem meg az órá­mat, úgy­hogy pon­to­san nem tu­dom meg­mon­da­ni.

– Lady Stubbs te­hát el­tűnt, még mi­előtt de Sou­sa meg­ér­ke­zett vol­na?

– Úgy lát­szik.

– Le­het­sé­ges, hogy azért szö­kött meg, hogy ne ta­lál­koz­za­nak? – ve­tet­te fel a fel­ügye­lő.

– Le­het­sé­ges – mond­ta Po­i­rot.

– Hát messzi­re nem me­he­tett – je­gyez­te meg Bland. – Könnyű­szer­rel meg tud­juk ta­lál­ni, és ha meg­ta­lál­tuk… – el­ha­rap­ta a mon­dat vé­gét.

– És ha még­sem ta­lál­ják meg? – kér­dez­te Po­i­rot kí­ván­csi­ság­gal a hang­já­ban.

– Az kép­te­len­ség – vág­ta rá ha­tá­ro­zot­tan a fel­ügye­lő. – Mi­ért? Mit gon­dol, mi tör­tént vele?

Po­i­rot vál­lat vont.

– Ugyan mi? Nem is tu­dom. Csak annyit le­het tud­ni, hogy el­tűnt.

– A nem­jó­ját, Mr. Po­i­rot, önt hall­gat­va egé­szen bal­jós­la­tú szí­ne van a do­log­nak.

– Le­het, hogy bal­jós­la­tú is.

– Mi Mar­le­ne Tuc­ker meg­gyil­ko­lá­sá­nak az ügyé­ben nyo­mozunk – je­len­tet­te ki a fel­ügye­lő szi­go­rú­an.

– Hát per­sze. De ak­kor mi­ért ez a nagy ér­dek­lő­dés de Sou­sa iránt? Gon­dol­ja, hogy ő ölte meg Mar­le­ne Tuc­kert?

– Az az át­ko­zott nő az oka min­den­nek! – ki­ál­tott fel Bland fel­ügye­lő, ki­es­ve a mél­tó­sá­gá­ból.

Po­i­rot eny­hén el­mo­so­lyo­dott.

– Már megint Mrs. Oli­ver­re gon­dol?

– Igen. Tud­ja, Mr. Po­i­rot, Mar­le­ne Tuc­ker meg­gyil­ko­lá­sá­nak sem­mi ér­tel­me. Egész egy­sze­rű­en sem­mi ér­tel­me. Adva van egy je­len­ték­te­len, rá­adá­sul kis­sé ütő­dött kö­lyök, akit ott ta­lál­nak meg­fojt­va, és in­dí­ték­nak se­hol még csak nyo­ma sincs.

– Mrs. Oli­ver vi­szont el­lát­ta önt in­dí­té­kok­kal.

– Leg­alább egy tu­cat­tal! Föl­ve­tet­te töb­bek közt, hogy Mar­le­ne tud­ha­tott va­la­ki­nek a tit­kos sze­rel­mi vi­szo­nyá­ról, vagy lát­ta, amint meg­gyil­kol­nak va­la­kit, tud­ja, hol van el­ás­va rej­tett kincs, il­let­ve a csó­nak­ház ab­la­ká­ból vé­gig­néz­te, amint a fo­lyón fel­fe­lé ha­jó­zó de Sou­sa va­la­mit mes­ter­ke­dik a mo­tor­csó­nak­ban.

– Aha. És me­lyik te­ó­ria nyer­te meg a leg­in­kább a tet­szé­sét, mon cher?

– Nem is tu­dom. Min­den­eset­re kép­te­len va­gyok ki­ver­ni őket a fe­jem­ből. Ide fi­gyel­jen, Mr. Po­i­rot. Gon­dol­ja vé­gig még egy­szer. Te­hát Lady Stubbs ma reg­gel azt mond­ta ön­nek, hogy fél az uno­ka­test­vé­re ér­ke­zé­sé­től. Mi volt a be­nyo­má­sa, en­nek az oka az le­het ne­tán, hogy de Sou­sa tud róla va­la­mit, ami nem len­ne jó, ha a fér­je tu­do­má­sá­ra jut­na, vagy köz­vet­le­nül de Sou­sa sze­mé­lyé­nek szólt Lady Stubbs ag­go­dal­ma?

– Azt mon­da­nám, hogy Lady Stubbs ma­gá­tól de Sou­sá­tól tar­tott – vág­ta rá Po­i­rot ha­bo­zás nél­kül.

– Hm. Ak­kor jobb lesz, ha el­be­szél­ge­tek ez­zel a fi­a­tal­em­ber­rel, fel­té­ve, hogy még min­dig itt van a kör­nyé­ken.