XVI. fejezet

 1

Her­cu­le Po­i­rot lon­do­ni la­ká­sá­ban ül­dö­gélt egy szög­le­tes szé­ken egy szög­le­tes kan­dal­ló előtt, egy szög­le­tes szo­bá­ban. Előt­te azon­ban egész ha­lom olyan tárgy fe­küdt, amely tá­vol­ról sem volt szög­le­tes, sőt na­gyon is, tú­lon­túl is ívelt volt és kacs­ka­rin­gós. Kü­lön-kü­lön szem­lél­ve úgy lát­szott, mint­ha sem­mi, de sem­mi el­kép­zel­he­tő funk­ci­ót nem tölt­het­né­nek be egy ép­kéz­láb vi­lág­ban. Va­ló­szí­nűt­len­nek, ko­moly­ta­lan­nak és tel­jes­ség­gel eset­le­ges­nek tűn­tek. Er­ről azon­ban szó sem volt.

A meg­fe­le­lő rend­be rak­va mind­nek meg­volt a maga meg­sza­bott he­lye egy adott uni­verzum­ban. És a meg­fe­le­lő hely­re rak­va eb­ben az adott uni­verzum­ban nem­csak hogy ér­tel­met nyer­tek, ha­nem rá­adá­sul kép­pé áll­tak össze. Más szó­val Her­cu­le Po­i­rot ki­ra­kós rejt­vénnyel fog­la­la­tos­ko­dott.

Az egyik sar­kot szem­lél­te, ahol egy de­rék­szög szá­rai kö­zött egye­lő­re va­ló­szí­nűt­len ala­kú rés tá­ton­gott. Meg­nyug­ta­tó­nak és kel­le­mes­nek ta­lál­ta ezt a te­vé­keny­sé­get. Ren­det te­remt a ren­det­len­ség­ben – tű­nő­dött –, és ez a te­vé­keny­ség né­mi­leg ha­son­lít a fog­lal­ko­zá­sá­ra is. An­nak gya­kor­lá­sá­ban is kü­lön­bö­ző va­ló­sze­rűt­len és kép­te­len ala­kú rész­le­tek­kel ke­rül szem­be az em­ber, ame­lyek lát­szó­lag sem­mi kap­cso­lat­ban nem áll­nak egy­más­sal, és ame­lyek­nek még­is meg­van a ma­guk jól meg­sza­bott sze­re­pe a vég­ső kép­ben. Po­i­rot uj­jai fel­kap­tak egy sze­szé­lyes ala­kú sö­tét­szür­ke mo­za­ik­da­ra­bot, és be­le­il­lesz­tet­ték a kék égbe. Most vet­te csak ész­re, hogy egy re­pü­lő­gép da­rab­ká­ja az.

Igen – dünnyög­te ma­gá­ban Po­i­rot –, ezt kell csi­nál­ni. Egy kép­te­len­nek tűnő mo­za­ik­da­rab­ka ide, egy va­ló­sze­rűt­len­nek lát­szó oda, egy na­gyon is ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek lát­szó da­rab­ka, amely még­sem oda való, aho­vá gon­dol­nánk; min­den rész­let­nek meg­van a maga he­lye, és ami­kor a he­lyük­re ke­rül­nek, eh bien, ak­kor a játsz­ma vé­get ér. Ak­kor min­den vi­lá­gos. Ahogy mon­da­ni szok­ták ma­nap­ság, össze­áll a kép.

Gyors egy­más­után­ban a he­lyé­re tet­te egy mi­na­ret kis da­rab­ká­ját, az­tán egy má­sik da­rab­kát, amely mint­ha csí­kos nap­er­nyő lett vol­na, de mint ki­de­rült, egy macs­ka ol­da­la volt, az­tán a nap­le­men­te egyik hi­ány­zó da­rab­ká­ját, amely Tur­nert idé­ző hir­te­len­ség­gel for­dult na­rancs­vö­rös­ből ró­zsa­szín­be.

Ha tud­ná az em­ber, hogy mit kell ke­res­nie, gon­dol­ta Po­i­rot, mind­járt könnyebb len­ne. Csak­hogy nem tud­ja. Így az­tán gyak­ran nem a meg­fe­le­lő he­lyen ke­res­ke­dik, és nem a meg­fe­le­lő dol­gok­kal. In­ge­rül­ten fel­só­haj­tott. A te­kin­te­te a ki­ra­kós já­ték­ról a kan­dal­ló má­sik ol­da­lán álló szék­re té­vedt. Alig egy fél­órá­ja, hogy Bland fel­ügye­lő ült azon a szé­ken, s mi­köz­ben teát fo­gyasz­tott ap­ró­sü­te­ménnyel (szög­le­tes ap­ró­sü­te­ménnyel), szo­mo­rú­an elő­ad­ta, hogy mi já­rat­ban van. Hi­va­ta­los ügy­ben kel­lett fel­jön­nie Lon­don­ba, és mi­után eze­ket a hi­va­ta­los ügye­ket el­in­téz­te, el­ha­tá­roz­ta, hogy fel­ke­re­si Po­i­rot-t, hát­ha neki van va­la­mi öt­le­te. Az­tán elő­ad­ta a maga öt­le­te­it. Ahogy vá­zol­ta az el­kép­ze­lé­sét, Po­i­rot min­den pon­ton egyet­ér­tett vele. Bland fel­ügye­lő rend­kí­vül kor­rekt és tár­gyi­la­gos ké­pet ala­kí­tott ki az ügy­ről.

Egy hó­nap telt el, kö­zel öt hét a Nas­se-kas­tély­ban tör­tén­tek óta. Öt hét, ami csak pan­gást és ered­mény­te­len­sé­get ho­zott. Nem ke­rült elő Lady Stubbs sem ele­ve­nen, sem hol­tan. Bár Bland fel­ügye­lő sze­rint igen ki­csi a va­ló­szí­nű­sé­ge an­nak, hogy élet­ben le­gyen. És ez­zel Po­i­rot is egyet­ér­tett.

– Per­sze elő­for­dul­hat, hogy soha nem mos­sa ki a víz a te­te­met – je­gyez­te meg Bland. – A vízi hul­lák­nál so­sem le­het tud­ni. Még min­dig fel­buk­kan­hat per­sze, de már nem­igen lesz fel­is­mer­he­tő.

– Van egy har­ma­dik es­he­tő­ség is – ve­tet­te köz­be Po­i­rot.

Bland bó­lin­tott.

– Igen – mond­ta. – Arra is gon­dol­tam. Tu­laj­don­kép­pen egész idő alatt azon gon­dol­ko­dom. Arra gon­dol, ugye, hogy a holt­test ott van va­la­hol Nas­se-ban, va­la­hol, ahol eszünk­be sem ju­tott ke­res­ni. Az meg­le­het. Egy ilyen régi ház­nál, ilyen zegzu­gos kert­nél könnyen le­het­nek rej­tek­he­lyek, amik­re nem is gon­dol­nánk, amik­nek a lé­te­zé­sé­ről nem is tud­ha­tunk.

Egy pil­la­nat­ra el­tű­nő­dött, az­tán foly­tat­ta.

– Va­la­me­lyik nap vol­tam egy ház­ban. Épí­tet­tek hoz­zá egy lé­gó­pin­cét a há­bo­rú alatt. Amo­lyan há­zi­la­gos ki­vi­te­lű tá­kol­mányt a kert­ben, a ház fala mel­lett, és a ház pin­cé­jé­ből jár­tak át bele, a fal­ba vá­gott nyí­lá­son át. A há­bo­rú el­múl­tá­val az­tán az óvó­hely rész­ben be­om­lott, fö­löt­te a sza­bály­ta­lan om­la­dé­kon szik­la­ker­tet lé­te­sí­tet­tek. és ha va­la­ki ma ab­ban a kert­ben sé­tál, nem is gon­dol­ná, hogy ott va­la­ha óvó­hely volt, és hogy a föld alatt még ma is üreg van. Olyan az a szik­la­kert, mint­ha min­dig is ott lett vol­na. És köz­ben a ház pin­cé­jé­ből egy bo­ros­hor­dót ar­rébb ta­szít­va bár­mi­kor be le­het jut­ni abba az üreg­be. Erre gon­do­lok én. Va­la­mi ilyes­mi­re. Egy rej­tek­út­on meg­kö­ze­lít­he­tő bú­vó­hely­re, amely­ről sen­ki­nek nincs tu­do­má­sa. Nem tu­dom, nincs-e pél­dá­ul Nas­se-ban egy sza­bály­sze­rű ba­rát­cel­la?

– Nem olyan régi az a kas­tély.

– Mr. Wey­man­nak is ez a vé­le­mé­nye. Azt mond­ja, 1790 tá­ján épült. A pa­pok­nak ab­ban az idő­ben már nem kel­lett buj­kál­ni­uk. De et­től füg­get­le­nül, va­la­mi át­épí­tés foly­tán le­het a ház­ban egy tit­kos zug, amely­ről tud va­la­ki a csa­lád­ban. Nem gon­dol­ja, mon­si­eur Po­i­rot?

– Le­het­sé­ges – mond­ta Po­i­rot. – Mais oui, ez ha­tá­ro­zot­tan jó öt­let. És eb­ben az eset­ben az a kö­vet­ke­ző kér­dés, hogy ki tud­hat a do­log­ról? Gon­do­lom, bár­ki, aki ott la­kik.

– Igen. Per­sze ak­kor de Sou­sa nem jö­het szá­mí­tás­ba. – Bland fel­ügye­lő el­ked­vet­le­ne­dett. Még min­dig de Sou­sa volt a ked­venc gya­nú­sí­tott­ja. – Úgy, ahogy mond­ja, tud­hat róla bár­ki, aki a ház­ban la­kik. A sze­mély­zet épp­úgy, ahogy a csa­lád­ta­gok. A ven­dé­gek ke­vés­bé jön­nek szá­mí­tás­ba. Aki meg csak lá­to­ga­tó­ba jár a kas­tély­ba, mint pél­dá­ul Leg­ge-ék, azok még ke­vés­bé.

– Ha lé­te­zik ilyen rej­tek­hely, egy­va­la­ki biz­to­san tud róla: Mrs. Fol­liat – mond­ta Po­i­rot. – Ha meg­ké­ri, ő meg­ad min­den fel­vi­lá­go­sí­tást.

Mrs. Fol­liat, gon­dol­ta Po­i­rot, min­dent tud, amit csak tud­ni le­het a Nas­se-kas­tély­ról. Mrs. Fol­liat so­kat tud… Mrs. Fol­liat azon­nal tud­ta azt is, hogy Hat­tie Stubbs ha­lott. És tud­ta, még mi­előtt Mar­le­ne vagy Hat­tie Stubbs meg­halt vol­na, hogy go­nosz a vi­lág, és hogy go­nosz em­be­rek lak­ják. Mrs. Fol­liat az egész ügy kul­csa, gon­dol­ta Po­i­rot.

Csak­hogy Mrs. Fol­liat olyan kulcs, ame­lyik nem for­dul meg egy­könnyen a zár­ban.

– Több­ször is be­szél­tem a hölggyel – mond­ta a fel­ügye­lő. – Na­gyon ked­ves volt, na­gyon kel­le­mes, és na­gyon saj­nál­ta, hogy sem­mi­ben nem tud a se­gít­sé­günk­re len­ni.

Nem tud, vagy nem akar? – gon­dol­ta Po­i­rot. És ta­lán Bland fel­ügye­lő is ugyan­ezt gon­dol­ta.

– Van­nak olyan asszo­nyok – mond­ta –, akik­kel szem­ben hi­á­ba is erős­kö­dik az em­ber. Aki­ket sem rá­be­szél­ni, sem rá­szed­ni, sem meg­fé­lem­lí­te­ni nem le­het.

Nem bi­zony, gon­dol­ta Po­i­rot, Mrs. Fol­lia­tet nem le­het sem rá­be­szél­ni, sem rá­szed­ni, sem meg­fé­lem­lí­te­ni.

Bland fel­ügye­lő idő­vel meg­it­ta a te­á­ját, és só­haj­toz­va tá­vo­zott. Po­i­rot pe­dig elő­vet­te a ki­ra­kós já­té­kot, hogy erőt ve­gyen nö­vek­vő el­ke­se­re­dé­sén. Mert el volt ke­se­red­ve. El volt ke­se­red­ve, és meg­alá­zott­nak érez­te ma­gát. Mrs. Oli­ver se­gít­sé­gül hív­ja őt, Her­cu­le Po­i­rot-t, hogy fényt de­rít­sen egy rej­tély­re. Mert úgy érzi, hogy va­la­mi nincs rend­ben, és úgy is van, va­la­mi nincs rend­ben. Mrs. Oli­ver bi­za­kod­va néz fel rá, ele­in­te azt re­mél­ve, hogy ő majd meg­aka­dá­lyoz­za a gyil­kos­sá­got – és nem aka­dá­lyoz­ta meg, az­tán ab­ban a hit­ben, hogy le­lep­le­zi a gyil­kost, és lám, nem tud­ta le­lep­lez­ni. Köz­ben ta­po­ga­tó­zik, és a köd­be néha éles fény­su­gár ha­sít bele! Ilyen­kor az az ér­zé­se, hogy va­la­mi lé­nyeg­be­vá­gó moz­za­nat vi­lá­go­so­dik meg előt­te. De soha nem si­ke­rül ala­po­sab­ban szem­ügy­re ven­nie. Soha nem jut el odá­ig, hogy fel­fog­ja, va­ló­já­ban mi is az, amit meg­lát­ni vélt.

Po­i­rot föl­állt, oda­ment a kan­dal­ló el­len­ke­ző ol­da­lá­ra, meg­iga­zí­tot­ta a má­sik szé­ket, hogy egy­be­vá­gó­an he­lyez­ked­jék el a szo­ba töb­bi de­rék­szö­gé­vel, az­tán vissza­ült. A fes­tett pa­pír­ma­sé mo­za­ik­da­ra­bok­ról át­tért egy va­ló­sá­gos rejt­vény ki­ra­kós já­té­ká­ra. A zse­bé­ből no­teszt vett elő, és ta­ka­ros, apró be­tűk­kel írni kezd­te:

„Éti­enne de Sou­sa, Aman­da Bre­wis, Alec Leg­ge, Sally Leg­ge, Mi­chael Wey­man.

Sir Ge­or­ge vagy Jim War­bur­ton ese­té­ben fi­zi­kai kép­te­len­ség lett vol­na, hogy meg­öl­jék Mar­le­ne Tuc­kert. Mrs. Oli­ver ese­té­ben azon­ban már nem lett vol­na az, ezért ki­hagy­va ugyan egy kis he­lyet, de fel­ír­ta az ő ne­vét is. És fel­ír­ta Mrs. Mas­ter­to­nét is, mi­vel a maga ré­szé­ről nem em­lé­ke­zett ha­tá­ro­zot­tan, hogy négy óra és ne­gyed öt kö­zött egyet­len perc­re sem té­vesz­tet­te vol­na szem elől. Az­tán fel­ír­ta még a ko­mor­nyik, Hen­don ne­vét is, nem mint­ha va­ló­ban gya­na­ko­dott vol­na a fe­ke­te hajú gong­mű­vész­re, in­kább csak azért, mert Mrs. Oli­ver tör­té­ne­té­ben is sze­re­pelt egy bal­jós ko­mor­nyik. Le­ír­ta még: „Tek­nőcin­ges fi­a­tal­em­ber”, és kér­dő­je­let tett utá­na. Az­tán mo­so­lyog­va meg­csó­vál­ta a fe­jét, a za­kó­ja haj­tó­ká­já­ból tűt vett elő, és ta­lá­lom­ra a pa­pír­ra bö­kött vele. Ez is van olyan jó mód­szer, mint bár­mi más, gon­dol­ta.

Leg­na­gyobb bosszú­sá­gá­ra azon­ban a tű a leg­utol­só ne­vet döf­te át.

– Nagy hü­lye va­gyok – mond­ta ma­gá­ban Po­i­rot. – Mi köze len­ne az egész­hez a tek­nőcin­ges fi­a­tal­em­ber­nek?

Ugyan­ak­kor azon­ban tud­ta, hogy va­la­mi oka csak volt an­nak, hogy ezt a ti­tok­za­tos fi­gu­rát is a gya­nú­sí­tot­tak közé so­rol­ta. Vissza­idéz­te azt a na­pot, ami­kor a gl­ori­ett­ben ül­dö­gélt, és fel­idéz­te a fi­a­tal­em­ber meg­le­pett ar­cát. Fi­a­tal, szép arc volt, de nem volt kel­le­mes, ro­kon­szen­ves. Nem. Pi­masz volt és erő­sza­kos. Va­la­mi ha­tá­ro­zott cél­lal ment oda az a fi­a­tal­em­ber. Ta­lál­ká­ja le­he­tett va­la­ki­vel, aki­vel nor­má­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött nem tu­dott vagy nem akart ta­lál­koz­ni. Fel­tű­nés nél­kül akar­ták le­bo­nyo­lí­ta­ni a ta­lál­ko­zót. Tit­kos ta­lál­ká­ról van te­hát szó. Ami eset­leg össze­füg­gés­ben áll­ha­tott a gyil­kos­ság­gal.

Po­i­rot sza­bad­já­ra en­ged­te a fan­tá­zi­á­ját. Egy fi­a­tal­em­ber, aki a tu­ris­ta­ház­ban száll meg, vagy­is leg­fel­jebb csak két éj­sza­kát tölt a szom­széd­ság­ban. Kül­föl­di diák len­ne, aki – mint annyi­an má­sok – Ang­li­á­ba lá­to­gat? Csak úgy vé­let­le­nül ér­ke­zett ide, vagy ha­tá­ro­zott cél­lal jött, és egy meg­ha­tá­ro­zott sze­mély­hez? És azért ép­pen az ün­nep­ség nap­ján, hogy vé­let­len ta­lál­ko­zás­nak tűn­jön fel az egész? Az meg­le­het.

Sok min­dent tu­dok, gon­dol­ta ma­gá­ban Po­i­rot. A ki­ra­kós rejt­vény­nek ren­ge­teg da­rab­ja van a ke­zem­ben, ar­ról is van némi el­kép­ze­lé­sem, hogy mi­fé­le bűn­tény tör­tént va­ló­já­ban, de va­ló­szí­nű­leg rossz szem­szög­ből né­zem az egé­szet.

Új ol­dalt kez­dett a no­te­szá­ban, és fel­ír­ta: Csak­ugyan Lady Stubbs uta­sí­tot­ta Miss Bre­wist, hogy uzson­nát vi­gyen Mar­le­ne-nek? Ha nem, mi­ért ál­lít­ja ezt Miss Bre­wis?

Po­i­rot fon­to­ló­ra vet­te a kér­dést. Miss Bre­wis-nek nyu­god­tan eszé­be jut­ha­tott ma­gá­tól is, hogy enni- meg in­ni­va­lót vi­gyen le Mar­le­ne-nek. De ha így tör­tént, ak­kor mi­ért nem mond­ja meg? Mi­ért ha­zud­na azt, hogy Lady Stubbs uta­sí­tot­ta? Ta­lán azért, mert ami­kor le­ment a csó­nak­ház­ba, már hol­tan ta­lál­ta Mar­le­ne-t? Ez na­gyon va­ló­szí­nűt­len, ha­csak nem ő maga kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got. És Miss Bre­wis iga­zán nem ide­ges ter­mé­sze­tű, a fan­tá­zi­á­ja sem túl­fej­lett. Ha ő hol­tan ta­lál­ja Mar­le­ne-t, hát azon­nal ri­aszt min­den­kit.

Po­i­rot egy da­ra­big csak néz­te a két kér­dést, ame­lyet le­írt. Nem hagy­ta nyu­god­ni az az ér­zés, hogy azok­ban a sza­vak­ban ott buj­kál va­la­hol az igaz­ság, csak nem tud­ni, hol. Négy-öt perc­nyi gon­dol­ko­dás után fel­je­gyez­te még a kö­vet­ke­ző­ket.

Eti­enne de Sou­sa azt ál­lít­ja, hogy már há­rom hét­tel a meg­ér­ke­zé­se előtt írt az uno­ka­hú­gá­nak. Igaz ez az ál­lí­tás, vagy ha­mis?

Po­i­rot szin­te bi­zo­nyos­ra vet­te, hogy ha­mis. Jól em­lé­ke­zett a reg­ge­li­nél le­zaj­lott je­le­net­re. Az ég­vi­lá­gon sem­mi okot nem lá­tott arra, hogy Sir Ge­or­ge és Lady Stubbs a le­vél ol­vas­tán meg­le­pe­tést, il­let­ve ne­hez­te­lést szín­lel­jen, ha egy­szer sem­mi ilyet nem érez. El sem tud­ta kép­zel­ni, mire lett vol­na jó ez. De ha fel­té­te­le­zi, hogy de Sou­sa ha­zu­dott, ak­kor fel­me­rül a kér­dés, hogy mi­ért ha­zu­dott? Azt a be­nyo­mást akar­ta ne­tán kel­te­ni, hogy szá­mí­tot­tak a lá­to­ga­tá­sá­ra, és hogy szí­ve­sen lá­tott ven­dég? Ez el­kép­zel­he­tő ugyan, de elég­gé gyen­ge lá­bon álló ma­gya­rá­zat. Annyi bi­zo­nyos, arra nem volt sem­mi­fé­le bi­zo­nyí­ték, hogy azt a le­ve­let meg­ír­ták, vagy hogy meg­ér­ke­zett vol­na. Ta­lán ez­zel akar­ta bi­zo­nyí­ta­ni de Sou­sa a jó­hi­sze­mű­sé­gét? Hogy a lá­to­ga­tá­sa ma­gá­tól ér­te­tő­dő, sőt szí­ve­sen lát­ják? Az biz­tos, hogy Sir Ge­or­ge ép­pen elég­gé szí­vé­lye­sen fo­gad­ta is­me­ret­le­nül is.

Po­i­rot a gon­do­lat­sor vé­gé­re érve szü­ne­tet tar­tott. Sir Ge­or­ge nem is­mer­te de Sou­sát. A fe­le­sé­ge is­mer­te, de nem lát­ta. Ta­lán eb­ben van a do­log nyit­ja? Le­het­sé­ges, hogy az, aki Éti­enne de Sou­sa­ként ér­ke­zett meg Nas­se-ba az ün­nep­ség nap­ján, va­ló­já­ban nem is az iga­zi Éti­enne de Sou­sa? Po­i­rot ala­po­san meg­hány­ta-ve­tet­te ma­gá­ban a dol­got, de sem­mit sem tu­dott ki­há­moz­ni be­lő­le. Mit nyer azon de Sou­sa, ha de Sou­sá-nak adja ki ma­gát, mi­köz­ben nem az? Egyéb­ként is, Lady Stubbs ha­lá­lá­ból neki sem­mi hasz­na nincs. Lady Stubb­snak, amint ar­ról a rend­őr­ség meg­győ­ző­dött, sa­ját pén­ze nem volt, csak a já­ra­dék, ame­lyet az urá­tól ka­pott.

Po­i­rot meg­pró­bál­ta pon­to­san fel­idéz­ni, mit is mon­dott Lady Stubbs azon a reg­ge­len. „Rossz em­ber. Min­den­re ké­pes.” És Bland fel­ügye­lő sze­rint az urá­nak azt mond­ta: „Ölni tud.”

Így utó­lag, az összes té­nye­ket egy­be­vet­ve ez ugyan­csak fon­tos ki­je­len­tés­nek tűnt. Ölni tud.

Azon a na­pon, ame­lyen Éti­enne de Sou­sa meg­ér­ke­zett a Nas­se-kas­tély­ba, egy­va­la­kit va­ló­ban meg­öl­tek, sőt le­het, hogy ket­tőt. Vi­szont Mrs. Fol­liat azt ál­lí­tot­ta, hogy nem kell je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­ta­ni Hat­tie me­lo­drá­mai ki­je­len­té­se­i­nek. És ezt igen ha­tá­ro­zot­tan mond­ta. Mrs. Fol­liat…

Her­cu­le Po­i­rot el­szánt arc­ki­fe­je­zést öl­tött, ök­lé­vel na­gyot csa­pott a ka­ros­szék kar­fá­já­ra.

Mrs. Fol­liat, min­dig csak Mrs. Fol­liat… Ő en­nek az egész ügy­nek a kul­csa. Ha tud­nám azt, amit ő tud… és csak ülök itt a ka­ros­szék­ben, és tö­röm a fe­jem… ez így nem me­het to­vább. Nem. Vo­nat­ra szál­lok, újra el­uta­zom De­von­ba, és meg­lá­to­ga­tom Mrs. Fol­lia­tet.