2

Ezt a je­le­ne­tet sza­kí­tot­ta fél­be Hos­kins köz­rend­őr meg­ér­ke­zé­se.

– A nagy­sá­gos asszonyt ke­re­sem – mond­ta bo­csá­nat­ké­rő­en.

– Jó es­tét, Hos­kins – mond­ta Mrs. Fol­liat, és már újra a Nas­se-kas­tély mél­tó­ság­tel­jes úr­nő­je volt. – Tes­sék, mit óhajt?

– Bland fel­ügye­lő úr üd­vöz­le­tét kül­di, és örül­ne, ha be­szél­het­ne a nagy­sá­gos asszonnyal, már­mint ha jól tet­szik érez­ni ma­gát – tet­te hoz­zá si­et­ve, mi­után Po­i­rot»hoz ha­son­ló­an ő is föl­fe­dez­te Mrs. Fol­liat ar­cán a meg­ráz­kód­ta­tás nyo­ma­it.

– Per­sze hogy jól ér­zem ma­gam – mond­ta Mrs. Fol­liat, és föl­állt. Hos­kins nyo­má­ban el­hagy­ta szo­bát, Po­i­rot pe­dig, aki ud­va­ri­a­san föl­állt maga is, vissza­ült, és töp­ren­gő arc­ki­fe­je­zés­sel bá­mul­ta a mennye­ze­tet.

Bland fel­ügye­lő föl­emel­ke­dett, ami­kor Mrs. Fol­liat be­lé­pett a szo­bá­ba, Hos­kins pe­dig szé­ket tolt az idős hölgy alá.

– Saj­ná­lom, hogy za­var­nom kell önt, Mrs. Fol­liat – mond­ta Bland fel­ügye­lő. – De azt hi­szem, ön min­den­kit is­mer itt a kör­nyé­ken, és ta­lán se­gít­sé­günk­re le­het.

Mrs. Fol­liat hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott.

– Gon­do­lom, ná­lam job­ban sen­ki nem is­me­ri a kör­nyék­be­li­e­ket. Mit sze­ret­ne meg­tud­ni, fel­ügye­lő úr?

– Tuc­ke­ré­kat is is­me­ri? A csa­lá­dot meg ezt a kis­lányt.

– Hát per­sze. Hogy­ne. Ős­idők óta bér­lők a bir­to­kon. Mrs. Tuc­ker egy né­pes fa­mí­lia leg­ki­sebb gye­re­ke volt. A leg­idő­sebb báty­ja volt a fő­ker­té­szünk. Alf­red Tuc­ker­hoz ment fe­le­sé­gül, farm­mun­kás az il­le­tő, kis­sé kor­lá­tolt, de ren­des em­ber. Mrs. Tuc­ker af­fé­le há­zi­sár­kány. Jó há­zi­asszony, a háza csak úgy ra­gyog a tisz­ta­ság­tól, de Tuc­ker nem lép­he­ti át a kü­szö­böt a sá­ros ba­kan­csá­val, meg eh­hez ha­son­lók. A gye­re­ke­ket is ugyan­csak kor­dá­ban tart­ja. A leg­több­jük már meg­há­za­so­dott, és dol­go­zik va­la­hol. Már csak ez a sze­gény Mar­le­ne volt ott­hon, meg a há­rom leg­ki­sebb gye­rek. Két fiú meg egy lány, azok még is­ko­lá­sok.

– Ön te­hát jól is­me­ri a csa­lá­dot, Mrs. Fol­liat. El tud­ja kép­zel­ni, mi­ért gyil­kol­hat­ták meg Mar­le­ne-t?

– Nem, egy­ál­ta­lán nem tu­dom el­kép­zel­ni. Tud­ja, egész egy­sze­rű­en hi­he­tet­len az egész, fel­ügye­lő úr. Fiú­is­me­rő­se nem volt, sem­mi ef­fé­le, leg­alább­is nem hin­ném. Én leg­alább­is so­sem hal­lot­tam róla.

– Ak­kor be­szél­jünk azok­ról, akik részt vet­tek en­nek a Hol a hul­la? já­ték­nak a meg­szer­ve­zé­sé­ben. Ró­luk mit tud, Mrs. Fol­liat?

– Nos, Mrs. Oli­vert az­előtt nem is­mer­tem. Iga­zán nem olyan, ami­lyen­nek a de­tek­tív­re­gény-író­kat kép­zel­tem. Sze­gény­ké­met egé­szen össze­tör­te, ami tör­tént, de hát ez ért­he­tő.

– Na és a töb­bi szer­ve­ző, pél­dá­ul War­bur­ton ka­pi­tány?

– El­kép­zel­ni se tud­nám, mi­ért ölte vol­na meg Mar­le­ne Tuc­kert, ha erre gon­dol – mond­ta Mrs. Fol­liat tár­gyi­la­go­san. – Nem na­gyon ked­ve­lem. War­bur­ton ka­pi­tány sze­rin­tem ra­vasz róka, de gon­do­lom, ha egy­szer va­la­ki po­li­ti­kai pá­lyá­ra adja a fe­jét, ak­kor ré­sen kell len­nie, hogy meg­bir­kóz­has­sak a sok po­li­ti­kai csel­szö­vénnyel, egye­bek­kel. Rend­kí­vül ener­gi­kus, azt meg kell adni, és na­gyon so­kat fá­ra­do­zott az ün­nep­ség elő­ké­szü­le­te­i­vel. Egyéb­ként pe­dig nem is hi­szem, hogy lett vol­na al­kal­ma meg­öl­ni a lányt, mi­vel egész dél­után itt volt a kas­tély előtt.

Bland fel­ügye­lő bó­lin­tott.

– És Leg­ge-ék? Ró­luk mit tud, Mrs. Fol­liat?

– Na­gyon ked­ves fi­a­tal pár­nak né­zem őket. A fér­fi né­mi­leg ta­lán han­gu­lat­em­ber, ahogy mon­da­ni szo­kás. Róla nem so­kat tu­dok. Az asszony azon­ban Cars­ta­irs lány, né­hány ro­ko­nát na­gyon jól is­me­rem. Két hó­nap­ra ki­bé­rel­ték a ví­zi­mal­mot, és re­mé­lem, jól töl­tik a va­ká­ci­ó­ju­kat. Na­gyon jól össze­ba­rát­koz­tunk.

– Mrs. Leg­ge von­zó asszony, úgy tu­dom.

– Ó, igen, na­gyon is von­zó.

– És mit gon­dol, Mrs. Fol­liat, elő­for­dul­ha­tott, hogy en­nek a vonz­erő­nek Sir Ge­or­ge is ha­tá­sa alá ke­rült? Mrs. Fol­liat egé­szen el­ké­pedt.

– Ugyan ké­rem – mond­ta –, biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ilyes­mi­ről szó sem volt. Sir Ge­or­ge-ot tel­je­sen le­fog­lal­ják az üz­le­ti ügyei, és na­gyon sze­re­ti a fe­le­sé­gét. És egy­ál­ta­lán nin­cse­nek szok­nya­va­dász haj­la­mai.

– És mi a vé­le­mé­nye, Lady Stubbs és Mr. Leg­ge kö­zött sem volt sem­mi?

Mrs. Fol­liat meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem, a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban nem.

A fel­ügye­lő azon­ban nem tá­gí­tott.

– És tu­do­má­sa sze­rint né­zet­el­té­rés sem volt Sir Ge­or­ge és a fe­le­sé­ge kö­zött?

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy nem volt – mond­ta Mrs. Fol­liat nyo­ma­té­ko­san. – Tud­nám, ha lett vol­na.

– Ak­kor te­hát nem va­la­mi há­zas­tár­sak kö­zöt­ti né­zet­el­té­rés len­ne an­nak az oka, hogy Lady Stubbs tá­vo­zott?

– Ó, nem – mond­ta Mrs. Fol­liat, majd könnye­dén hoz­zá­tet­te: – Hal­lom, az a csa­csi lány nem akart ta­lál­koz­ni az uno­ka­fi­vé­ré­vel. Ez csak va­la­mi gye­re­kes fó­bia. Ahogy az is gye­re­kes do­log, hogy fog­ta ma­gát, és el­bújt.

– Szó­val ön­nek ez a vé­le­mé­nye. Te­hát en­nél ko­mo­lyabb do­log­ról nem le­het szó?

– Ugyan. Sze­rin­tem egy­ket­tő­re elő­ke­rül. És na­gyon szé­gyel­li majd ma­gát. Egyéb­ként mi lett az uno­ka­fi­vé­ré­vel? – kér­dez­te könnye­dén. – Még min­dig itt van a ház­ban?

– Úgy tu­dom – mond­ta Bland fel­ügye­lő –, vissza­ment a jacht­já­ra.

– Az pe­dig Helm­mouth­ban hor­go­nyoz, igaz?

– Igaz. Helm­mouth­ban.

– Ér­tem – mond­ta Mrs. Fol­liat. – Hát, elég­gé kí­nos, hogy Hat­tie ilyen gye­re­ke­sen vi­sel­ke­dik. De ha az uno­ka­fi­vé­re itt ma­rad még egy-két na­pig, majd a lel­ké­re be­szé­lünk, hogy szed­je össze ma­gát.

Eb­ben a mon­dat­ban kér­dés rej­lett de Sou­sát il­le­tő­leg, de a fel­ügye­lő, noha ész­re­vet­te, nem vá­la­szolt.

– Ön va­ló­szí­nű­leg úgy véli, Mrs. Fol­liat – mond­ta –, hogy min­den­nek nincs nagy je­len­tő­sé­ge. De meg­ér­ti, ugye, hogy igen szé­les me­zőnyt kell át­pász­táz­nunk. Itt van pél­dá­ul Mrs. Bre­wis. Róla mit tud?

– Ki­vá­ló tit­kár­nő. Sőt több, mint tit­kár­nő. Gya­kor­la­ti­lag a ház­ve­ze­tő­nő sze­re­pét is be­töl­ti. Nem is tu­dom, mit csi­nál­ná­nak nél­kü­le.

– Már az­előtt is tit­kár­nő­je volt Sir Ge­or­ge-nak, hogy meg­nő­sült?

– Azt hi­szem. De nem tu­dom biz­to­san. Csak az­óta is­me­rem, hogy le­köl­tö­zött ide ve­lük.

– Miss Bre­wis nem na­gyon sze­re­ti Lady Stubb­sot, igaz?

– Nem – mond­ta Mrs. Fol­liat. – At­tól tar­tok, nem. De azt hi­szem, ezek az iga­zán jó tit­kár­nők so­sem szí­ve­lik a fő­nö­kük fe­le­sé­gét, ugye, ért en­gem? És ez ta­lán ter­mé­sze­tes is.

– Ön volt az, vagy Lady Stubbs, aki meg­kér­te őt, hogy vi­gyen le sü­te­ményt meg mál­na­ször­pöt Mar­le­ne-nek a csó­nak­ház­ba?

Mrs. Fol­liat né­mi­leg meg­le­pett­nek lát­szott.

– Arra em­lék­szem, hogy Miss Bre­wis tál­cá­ra ra­kott sü­te­ményt meg ezt-azt, és mond­ta, hogy le­vi­szi Mar­le­ne-nek. De azt nem tud­tam, hogy va­la­ki meg­kér­te rá, vagy uta­sí­tot­ta. Min­den­eset­re nem én vol­tam.

– Ér­tem. Te­hát ön négy órá­tól kezd­ve a tea­sá­tor­ban tar­tóz­ko­dott. Azt hi­szem, Mrs. Leg­ge is ak­kor­tájt te­á­zott.

– Mrs. Leg­ge? Nem, nem hi­szem. Leg­alább­is nem em­lék­szem, hogy lát­tam vol­na. Sőt, szin­te bi­zo­nyos va­gyok ben­ne, hogy nem lát­tam. Ren­ge­te­gen ér­kez­tek a tor­qua­yi busszal, és még em­lék­szem is, hogy kö­rül­néz­tem, és arra gon­dol­tam, hogy mind nya­ra­lók le­het­nek; szin­te nem is lát­tam köz­tük is­me­rős ar­cot. Mrs. Leg­ge ké­sőbb jö­he­tett te­áz­ni.

– Rend­ben van – mond­ta a fel­ügye­lő. – Nem is szá­mít. – Majd könnye­dén hoz­zá­tet­te: – Hát, azt hi­szem, ennyi az egész. Kö­szö­nöm, Mrs. Fol­liat, na­gyon ked­ves volt. Ak­kor hát re­mél­jük, hogy Lady Stubbs ha­ma­ro­san vissza­tér.

– Én is na­gyon re­mé­lem – mond­ta Mrs. Fol­liat. – Iga­zán ha­szon­ta­lan­ság at­tól a drá­ga gye­rek­től, hogy ilyen iz­ga­lom­nak te­szi ki az em­bert. – Mrs. Fol­liat pat­to­gó­an be­szélt, de hang­já­nak ele­ven­sé­ge nem hang­zott túl­sá­go­san ter­mé­sze­tes­nek. – Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy nem tör­tént sem­mi baja. Sem­mi az ég­vi­lá­gon.

Eb­ben a pil­la­nat­ban nyílt az ajtó, és be­lé­pett egy igen de­ko­ra­tív, vö­rös hajú, szep­lős, fi­a­tal nő:

– Hal­lom, hogy ké­re­tett – mond­ta.

– Ez Mrs. Leg­ge, fel­ügye­lő úr – mond­ta Mrs. Fol­liat. – Sally, ked­ve­sem, nem tu­dom, hal­lot­tad-e, mi­lyen ször­nyű­ség tör­tént.

– Ó, igen, hát­bor­zon­ga­tó – mond­ta Mrs. Leg­ge, ki­me­rül­ten fel­só­haj­tott, és le­eresz­ke­dett egy szék­be, mi­köz­ben Mrs. Fol­liat ki­ment a szo­bá­ból.

– Ret­te­ne­te­sen el­szo­mo­rí­tó az egész – mond­ta. – És szin­te hi­he­tet­len, ugye, érti? De at­tól fé­lek, sem­mi se­gít­sé­get nem tu­dok nyúj­ta­ni. Tud­ja, én egész dél­után jö­ven­dőt mond­tam, és nem lát­hat­tam, mi tör­té­nik oda­kint.

– Tu­dom, Mrs. Leg­ge. De azért min­den­ki­nek fel kell ten­nünk ugyan­azo­kat a ru­tin­kér­dé­se­ket. Pél­dá­ul azt, hogy hol tar­tóz­ko­dott ne­gyed öt és öt óra kö­zött.

– Nos, hát négy óra­kor el­men­tem te­áz­ni.

– A tea­sá­tor­ba?

– Igen.

– Úgy tu­dom, töm­ve volt.

– Ó, a zsú­fo­lá­sig.

– Lá­tott is­me­rőst?

– Ó, igen, egyet-ket­tőt. De nem olya­no­kat, akik­kel el­be­szél­get­tem vol­na. Úr­is­ten, hogy rá­szol­gál­tam arra a te­á­ra! Négy óra volt, mint már mond­tam. Fél öt­kor az­tán vissza­men­tem a sá­tor­ba, és foly­tat­tam a jö­ven­dő­mon­dást. És a vé­gén már Is­ten tud­ja, mit jó­sol­tam az asszo­nyok­nak. Mil­li­o­mos fér­je­ket, film­sze­re­pet Holly­wood­ban meg ha­son­ló­kat. A föld kö­rü­li uta­zá­sok és a gya­nús fe­ke­te asszo­nyok már túl­sá­go­san szok­vá­nyos­nak tűn­tek vol­na.

– És mi tör­tént az­alatt, amíg tá­vol volt? Úgy ér­tem, ha va­la­ki jö­ven­dőt akart vol­na mon­dat­ni ma­gá­nak?

– Ó, ki­akasz­tot­tam a sá­tor­ra egy cé­du­lát: fél öt­kor jö­vök.

A fel­ügye­lő je­gyez­ge­tett a no­te­szá­ba.

– Mi­kor lát­ta utol­já­ra Lady Stubb­sot?

– Hat­tie-t? Hát nem is tu­dom. Ott volt a kö­zel­ben, ami­kor ki­lép­tem a sá­tor­ból, de nem be­szél­tem vele. Nem em­lék­szem, hogy ké­sőbb újra lát­tam vol­na. Az előbb mond­ta va­la­ki, hogy el­tűnt Igaz?

– Igen, úgy van.

– Ó, ez ért­he­tő – mond­ta Sally Leg­ge vi­dá­man. – Tud­ja, sze­gény­ké­nek hi­ány­zik egy ke­re­ke. A gyil­kos­ság híre el­ijesz­tet­te, nem cso­da.

– Hát na­gyon kö­szö­nöm, Mrs. Leg­ge.

Mrs. Leg­ge ka­pott az al­kal­mon, és már ment is. Az aj­tó­ban épp szem­be­ta­lál­ko­zott Her­cu­le Po­i­rot-val.