III. fejezet

Mrs. Fol­liat, nyo­má­ban Po­i­rot-val, be­lé­pett a ház­ba. Szép­ará­nyú, kel­le­mes ház volt. Mrs. Fol­liat bal­ra be­ment egy aj­tón egy csi­no­san be­ren­de­zett kis nap­pa­li­ba, majd azon ke­resz­tül a nagy sza­lon­ba, amely tele volt em­be­rek­kel, akik pil­la­nat­nyi­lag mind egy­szer­re be­szél­tek.

– Ge­or­ge – mond­ta Mrs. Fol­liat –, ez mon­si­eur Po­i­rot, aki volt olyan ked­ves és el­jött, hogy a se­gít­sé­günk­re le­gyen. Is­mer­ked­jék meg Sir Ge­or­ge Stubb­sszal – for­dult Po­i­rot-hoz.

Sir Ge­or­ge ép­pen han­go­san ma­gya­rá­zott va­la­mit, de most hir­te­len hát­ra­for­dult. Jól meg­ter­mett fér­fi volt, meg­le­he­tő­sen vö­rös arca majd ki­csat­tant, de a sza­kál­la né­mi­leg meg­lep­te Po­i­rot-t. Za­var­ba ej­tő­en ha­tott, mint ami­kor egy szí­nész nem tud­ja el­dön­te­ni, hogy a vi­dé­ki ne­mes­em­bert játssza, vagy egy sze­ren­cse­lo­va­got va­la­hon­nan a gyar­ma­tok­ról. Mi­chael Wey­man meg­jegy­zé­sé­vel el­len­tét­ben a ha­di­ten­ge­ré­szet­re sem­mi nem utalt Sir Ge­or­ge-ban. A fel­lé­pé­se és a hang­ja jo­vi­á­lis volt, át­ha­tó hal­vány­kék sze­me azon­ban apró és fon­dor­la­tos. Szí­vé­lye­sen üd­vö­zöl­te Po­i­rot-t. – Na­gyon örü­lünk, hogy Mrs. Oli­ver ba­rát­nőnk­nek si­ke­rült rá­be­szél­nie önt, hogy el­jöj­jön – mond­ta. – Vi­lág­ra­szó­ló öt­let volt tőle. Az ön je­len­lé­te va­ló­sá­gos szen­zá­ció lesz. Né­mi­leg el­bi­zony­ta­la­nod­va kö­rül­né­zett.

– Hat­tie – ki­ál­tot­ta, az­tán va­la­mi­vel éle­sebb han­gon meg­is­mé­tel­te: – Hat­tie!

Lady Stubbs egy mély ka­ros­szék­ben pi­hent, va­la­mi­vel tá­vo­labb a töb­bi­ek­től. Mint­ha nem is fi­gyelt vol­na mind­ar­ra, ami kö­rü­löt­te tör­té­nik. In­kább a ka­ros­szék kar­fá­já­ra he­lye­zett ke­zé­ben gyö­nyör­kö­dött. Jobb­ra-bal­ra for­gat­ta, azt fi­gyel­te mo­so­lyog­va, hogy ját­szik a fény a kö­zép­ső uj­ját dí­szí­tő gyű­rű ha­tal­mas sma­ragd­kö­vé­ben.

Most fel­né­zett, mint egy meg­le­pett kis­gye­rek. – Üd­vöz­löm – mond­ta.

Po­i­rot meg­ha­jolt, és ke­zet csó­kolt.

Sir Ge­or­ge foly­tat­ta a be­mu­ta­tást.

– Mrs. Mas­ter­ton – kö­zöl­te.

Mrs. Mas­ter­ton mo­nu­men­tá­lis­nak mond­ha­tó hölgy volt, és né­mi­képp vé­reb­re em­lé­kez­tet­te Po­i­rot-t. Hú­sos, elő­re­ug­ró áll­ka­poccsal ren­del­ke­zett, és nagy, gyá­szos, eny­hén vér­ben for­gó sze­mek­kel.

Fő­bó­lin­tás­sal üd­vö­zöl­te Po­i­rot-t, az­tán foly­tat­ta az ép­pen fo­lya­mat­ban lévő be­szél­ge­tést, is­mét csak a vér­ebek el­nyúj­tott uga­tá­sá­ra em­lé­kez­te­tő mély han­gon.

– Vé­get kell vet­ni en­nek az os­to­ba vi­tá­nak a tea­sá­tor­ral kap­cso­lat­ban – mond­ta nyo­ma­ték­kal. – Tér­je­nek már ész­re. Nem koc­káz­tat­hat­juk az egész ün­nep­ség si­ke­rét né­hány os­to­ba liba ma­ra­ko­dá­sa mi­att.

– Hát per­sze – mond­ta a cím­zett.

– War­bur­ton ka­pi­tány – kö­zöl­te Sir Ge­or­ge.

War­bur­ton ka­pi­tány koc­kás sport­za­kót vi­selt, meg­je­le­né­se va­la­hogy lo­va­kat idé­zett fel, ha­nem ahogy el­mo­so­lyo­dott a ren­ge­teg fe­hér fo­gá­val, az in­kább far­kas­sze­rű volt. Ó is foly­tat­ta mon­dó­ká­ját.

– Mit se ag­gód­jék, Mrs. Mas­ter­ton – mond­ta. – Majd ne­kem gon­dom lesz rá. Me­gyek és be­szé­lek a fe­jük­kel. És mi le­gyen a jö­ven­dő­mon­dó sá­tor­ral? A mag­nó­lia mel­let­ti tisz­tás­ra te­gyük? Vagy a pá­zsit túl­só vé­gé­ben a ro­do­dend­ro­nok mel­lé? Sir Ge­or­ge foly­tat­ta a be­mu­ta­tást.

– Mr. Leg­ge és a fe­le­sé­ge.

Egy ma­gas fi­a­tal­em­ber mo­soly­gott Po­i­rot-ra kel­le­me­sen, nap­éget­te arca erő­sen hám­lott. A fe­le­sé­ge, egy csi­nos, szep­lős, vö­rös hajú te­rem­tés ba­rát­sá­go­san bic­cen­tett, az­tán foly­tat­ta vi­tá­ját Mrs. Mas­ter­ton­nal, kel­le­mes, ma­gas hang­ja mint­egy du­et­tet ké­pez­ve Mrs. Mas­ter­ton öb­lös csa­ho­lá­sá­val.

– …a mag­nó­lia mel­lé ne… ott sok a da­rázs…

– …he­lyes do­log szét­szór­ni a dol­go­kat… de ha sor­ban ál­lás lesz…

– …vi­szont ott sok­kal hű­vö­sebb. Ak­kor a nap már a ház hom­lok­za­tát fog­ja süt­ni…

– …a cél­ba do­bást vi­szont nem sza­bad túl­sá­go­san kö­zel a ház­hoz… a fiúk a cél­ba do­bás­nál na­gyon ne­ki­va­dul­nak…

– Ez pe­dig Miss Bre­wis – kö­zöl­te Sir Ge­or­ge. – Ő irá­nyít mind­annyi­un­kat.

Miss Bre­wis negy­ven-egy­né­hány éves nő volt, csu­pa ener­gia és szer­ve­ző­kész­ség, für­ge és kel­le­mes mo­do­rú, előt­te egy nagy ezüst­tál­cán a te­ás­kész­let.

– Üd­vöz­löm, Mr. Po­i­rot – mond­ta. – Re­mé­lem, jól uta­zott. Ilyen­kor nyá­ron a vo­na­tok néha ret­te­ne­te­sen töm­ve van­nak. Pa­ran­csol­jon egy csé­sze teát. Tej­jel kéri? Cu­kor­ral?

– Egy ke­vés tej­jel, kis­asszony, és négy koc­ka­cu­kor­ral. – És mi­köz­ben Miss Bre­wis ki­töl­töt­te a teát, ud­va­ri­a­san meg­je­gyez­te: – Lá­tom, mind­annyi­an nagy mun­ká­ban van­nak.

– Hát bi­zony. Egész cso­mó ten­ni­va­ló az utol­só pil­la­nat­ra ma­radt. És hogy ma­nap­ság a vál­lal­ko­zók mennyi­re meg­bíz­ha­tat­la­nok! Ál­lan­dó­an no­szo­gat­ni kell őket. Dél­előtt mást sem csi­nál­tam, csak a sát­rak, a szé­kek meg a büfé ügyé­ben te­le­fo­nál­gat­tam.

– Mi lesz azok­kal a pec­kek­kel, Aman­da? – kér­dez­te Sir Ge­or­ge. – Meg a pót­ütők­kel a mi­ni­golf­hoz?

– Min­den el van in­téz­ve, Sir Ge­or­ge. Mr. Ben­sőn a golf­klub­ból rend­kí­vül elő­zé­keny volt.

Át­nyúj­tot­ta Po­i­rot-nak a teát.

– Pa­ran­csol egy szend­vi­cset, mon­si­eur Po­i­rot? Ezek itt pa­ra­di­cso­mo­sak, azok meg pás­té­to­mo­sak. Vagy ta­lán in­kább egy kré­mes sü­te­ményt? – kér­dez­te, a négy koc­ka­cu­kor­ra gon­dol­va.

Per­sze hogy in­kább kré­mes sü­te­ményt kért Po­i­rot, és ki is vett egy kü­lön­le­ge­sen édes­nek és ra­ga­csos­nak ígér­ke­zőt.

Az­tán sü­te­ménnyel, csé­sze­alj­jal óva­to­san egyen­sú­lyoz­va oda­ment a há­zi­asszony­hoz, le­ült mel­lé­je. Lady Stubbs még min­dig a fény já­té­kát fi­gyel­te a gyű­rű­je kö­vén, és most öröm­te­li, gyer­me­kes mo­sollyal pil­lan­tott fel Po­i­rot-ra. – Néz­ze csak – mond­ta. – Ugye, mi­lyen szép?

Po­i­rot fi­gyel­me­sen ta­nul­má­nyoz­ta Lady Stubb­sot. Az asszony szé­les ka­ri­má­jú, bí­bor­vö­rös ka­la­pot vi­selt. Ró­zsa­szí­nes ref­le­xei ott ját­szot­tak a hó­fe­hér arc­bő­rén. Vas­ta­gon ki volt ké­szít­ve, ami egy­ál­ta­lán nem volt an­go­los, in­kább eg­zo­ti­kus ha­tást kel­tett. Fal­fe­hér matt ala­po­zás, élénk ró­zsa­szín száj­rúzs, vas­ta­gon fel­ra­kott szem­pil­la­fes­ték. Ami a ka­lap alól ki­lát­szott a ha­já­ból, fe­ke­te volt és sima, úgy bo­rult a tar­kó­já­ra, mint egy bár­sony­sap­ka. Ar­cá­nak bá­gyadt szép­sé­ge sem val­lott an­gol nőre. Szem­lá­to­mást a tró­pu­si égöv szü­löt­te volt, aki vé­let­le­nül csöp­pent bele egy ang­li­ai sza­lon­ba. De leg­in­kább a sze­mén üt­kö­zött meg Po­i­rot. Gyer­me­teg, szin­te üres te­kin­te­tén.

Lady Stubbs bi­zal­mas, gyer­me­ki mó­don tet­te fel a kér­dést, Po­i­rot pe­dig en­nek meg­fe­le­lő­en vá­la­szolt, ahogy egy gyer­mek ese­té­ben tet­te vol­na.

– Bi­zony, gyö­nyö­rű gyű­rű – mond­ta.

Lady Stubbs szem­lá­to­mást örült a di­csé­ret­nek.

– Teg­nap kap­tam Ge­or­ge-tól – mond­ta, le­hal­kít­va a hang­ját, mint­ha ti­tok­ba avat­ná be Po­i­rot-t. – Ren­ge­teg min­dent ka­pok tőle. Ge­or­ge na­gyon ked­ves.

Po­i­rot újra meg­néz­te a gyű­rűt, a szék kar­fá­ján nyug­vó ke­zet és a rend­kí­vül hosszú, sö­tét­vö­rös­re lak­ko­zott kör­mö­ket.

Az fu­tott át az agyán: „Nem mun­kál­kod­nak és nem fon­nak…”

Hát csak­ugyan, alig­ha tud­ta el­kép­zel­ni Lady Stubb­sot, amint ép­pen fon. En­nek el­le­né­re még­sem mer­te vol­na azt ál­lí­ta­ni, hogy a me­zők li­li­o­má­hoz len­ne ha­son­la­tos. Lady Stubbs leg­fel­jebb egy mű­vi­rág rang­já­ra tart­ha­tott igényt.

– Gyö­nyö­rű a sza­lon­ja, asszo­nyom – mond­ta, és el­is­me­rő­en kö­rül­né­zett.

– Én is azt hi­szem – mond­ta Lady Stubbs szó­ra­ko­zot­tan.

Még min­dig a gyű­rű fog­lal­ta le a fi­gyel­mét; meg-meg­moz­dí­tot­ta a ke­zét, és fél­ol­dal­ra haj­tott fej­jel né­ze­get­te a sma­ragd mé­lyén ját­szó tü­zet.

Bi­zal­ma­san oda­súg­ta Po­i­rot-nak:

– Néz­ze csak! Ka­csin­gat rám.

Hir­te­len ne­ve­tés­ben tört ki, ami­től Po­i­rot egé­szen el­ször­nyedt. Lady Stubbs han­go­san, va­dul ka­ca­gott.

– Hat­tie – szólt át a sza­lon má­sik vé­gé­ből Sir Ge­or­ge.

Nyá­jas volt a han­ga, de azért volt némi fi­gyel­mez­te­tő csen­gé­se. Lady Stubbs ab­ba­hagy­ta a ne­ve­tést.

– De­vons­hire gyö­nyö­rű vi­dék – mond­ta Po­i­rot köz­na­pi han­gon, mint­ha mi sem tör­tént vol­na. – Ön­nek is tet­szik?

– Nap­pal szép – mond­ta Lady Stubbs. – Ha nem esik – tet­te hoz­zá ke­se­rű­en. – Csak­hogy er­re­fe­lé nin­cse­nek éj­sza­kai mu­la­tó­he­lyek.

– Aha. Ked­ve­li az éj­sza­kai mu­la­tó­kat?

– Ó, igen – mond­ta Lady Stubbs lel­ke­sen.

– És mi­ért ked­ve­li őket annyi­ra?

– Hát ott zene van meg tánc, fel­ve­he­tem a leg­szebb ru­há­mat, a kar­kö­tő­i­met meg a gyű­rű­i­met. És gyö­nyö­rű­ek a töb­bi nők ru­hái meg ék­sze­rei is, de ko­ránt­sem annyi­ra, mint az enyé­im.

Ha­tár­ta­lan elé­ge­dett­ség tük­rö­ző­dött Lady Stubbs mo­so­lyá­ban. Po­i­rot szin­te meg­saj­nál­ta.

– És ezt na­gyon szó­ra­koz­ta­tó­nak ta­lál­ja? – kér­dez­te.

– Hogy­ne. És a ka­szi­nót is imá­dom. Mi­ért nin­cse­nek Ang­li­á­ban ka­szi­nók?

– Ezen már én is gon­dol­koz­tam – mond­ta Po­i­rot só­hajt­va. – Azt hi­szem, nem len­ne össze­egyez­tet­he­tő az an­gol jel­lem­mel.

Lady Stubbs ér­tet­le­nül né­zett rá. Az­tán kis­sé kö­ze­lebb ha­jolt.

– Mon­te Car­ló­ban egy­szer nyer­tem hat­van­ezer fran­kot. A hu­szon­he­tes­re tet­tem, és be­jött.

– Iga­zán iz­gal­mas le­he­tett, asszo­nyom.

– Iz­gal­mas volt. Ge­or­ge min­dig ad pénzt, ami­vel játsz­ha­tom, de rend­sze­rint ve­szí­tek.

Vi­gasz­ta­lan­nak lát­szott.

– Hát ez szo­mo­rú – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Ó, tu­laj­don­kép­pen nem na­gyon szá­mít. Ge­or­ge na­gyon gaz­dag. Jó do­log gaz­dag­nak len­ni, nem gon­dol­ja?

Miss Bre­wis eb­ben a pil­la­nat­ban fel­emel­te a fe­jét, és ar­ra­fe­lé né­zett, ahol ül­tek. Lady Stubbs nem be­szélt han­go­san, de Po­i­rot-nak az volt a be­nyo­má­sa, hogy Aman­da Bre­wis meg­hal­lot­ta, amit mon­dott.

– Na­gyon jó do­log – mond­ta Po­i­rot ked­ve­sen.

– Ha nem len­nék gaz­dag, ta­lán én is úgy néz­nék ki, mint Aman­da. – Lady Stubbs a zsúr­asz­tal­nál ülő Miss Bre­wis­re emel­te a te­kin­te­tét, és szenv­te­le­nül ta­nul­má­nyoz­ta. – Na­gyon csú­nya nő, nem gon­dol­ja?

Po­i­rot igye­ke­zett más­ho­vá néz­ni, és köz­ben el­kap­ta War­bur­ton ka­pi­tány iro­ni­kus, ka­ján pil­lan­tá­sát.

Meg­kí­sé­rel­te más­ra te­rel­ni a be­szél­ge­tést.

– Bi­zo­nyá­ra na­gyon sok dol­ga akadt az ün­nep­ség­gel kap­cso­lat­ban – je­gyez­te meg.

Lady Stubbs meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ne­kem nem. Én hü­lye­ség­nek tar­tom az egé­szet. Unom. Ott van a sze­mély­zet meg a ker­té­szek. In­téz­zék azok.

– Ó, is­ten­kém – szó­lalt meg oda­lép­ve Mrs. Fol­liat, és le­ült mel­let­tük egy ka­na­pé­ra. – Hi­á­ba, té­ged eb­ben a fel­fo­gás­ban ne­vel­tek oda­ha­za, az ül­tet­vé­nye­ken. De Ang­li­á­ban ma­nap­ság nem így men­nek a dol­gok. Bár­csak így men­né­nek. – Fel­só­haj­tott. – Ma­nap­ság az em­ber kény­te­len szin­te min­dent maga csi­nál­ni.

Lady Stubbs vál­lat vont.

– Sze­rin­tem ez os­to­ba­ság – mond­ta. – Mi ér­tel­me gaz­dag­nak len­ni, ha az em­ber maga kell hogy csi­nál­jon min­dent?

– Van, aki­nek az a szó­ra­ko­zás – mond­ta Mrs.

Fol­liat mo­so­lyog­va. – Pél­dá­ul ne­kem. Nem min­den eset­ben, de hébe-hóba. Sze­re­tek ker­tész­ked­ni, szí­ve­sen ve­szek részt az olyan ün­nep­sé­gek elő­ké­szü­le­te­i­ben, mint a hol­na­pi.

– Olyan lesz, mint egy gar­den par­ty? – kér­dez­te Lady Stubbs re­mény­ked­ve.

– Ép­pen olyan. Se sze­ri, se szá­ma a ven­dé­gek­nek.

– Mint As­cot­ban? Óri­á­si ka­la­pok, sik­kes ru­hák?

– Hát nem ép­pen úgy, mint As­cot­ban – fe­lel­te Mrs. Fol­liat. – De meg kel­le­ne ba­rát­koz­nod a vi­dé­ki kö­rül­mé­nyek­kel, Hat­tie – tet­te hoz­zá ked­ve­sen. – Dél­előtt is se­gít­het­tél vol­na, ahe­lyett hogy uzson­ná­ig ágy­ban ma­rad­tál.

– Fájt a fe­jem – mond­ta Hat­tie nyű­gö­sen. Az­tán mint­ha el­szállt vol­na a rossz­ked­ve, ba­rát­sá­go­san rá­mo­soly­gott Mrs. Fol­liat­re.

– De hol­nap jó le­szek – mond­ta. – Min­dent úgy csi­ná­lok, ahogy mon­dod.

– Az ara­nyos lesz tő­led, ked­ve­sem.

– Új ruha lesz raj­tam. Ma reg­gel ér­ke­zett. Gye­re föl ve­lem, nézd meg.

Mrs. Fol­liat té­to­vá­zott. Lady Stubbs azon­ban föl­állt, és to­vább un­szol­ta:

– Mu­száj fel­jön­nöd. Kér­lek. Gyö­nyö­rű a ru­hám. Gye­re, most rög­tön.

– Hát jó – mond­ta Mrs. Fol­liat meg­adó ne­ve­tés­sel, és fel­állt.

És ahogy ment ki a sza­lon­ból, ap­rócs­ka alak­ja Hat­tie nyú­lánk fi­gu­rá­ja mö­gött, Po­i­rot néz­te az ar­cát, és döb­ben­ten lát­ta, hogy nyu­godt mo­soly­gá­sát va­la­mi el­gyö­tört arc­ki­fe­je­zés vált­ja fel. Mint­ha a fi­gye­lő te­kin­te­tek ke­reszt­tü­zé­ből ki­ke­rül­ve el­eresz­te­né ma­gát, szük­ség­te­len­nek ta­lál­ná fenn­tar­ta­ni tár­sa­sá­gi ál­ar­cát. Sőt. Mint­ha en­ged­né, hogy fe­lül­ke­re­ked­jék raj­ta va­la­mi be­teg­ség, amely­ről egyéb­ként, mint oly sok asszony, so­ha­sem be­szél. Mrs. Fol­liat nem olyan em­ber, gon­dol­ta Po­i­rot, aki szí­ve­sen lát­ná, hogy saj­nál­ják vagy együtt érez­nek vele.

War­bur­ton ka­pi­tány le­ve­tet­te ma­gát a ka­ros­szék­be, amely­ből Lady Stubbs az imént kelt föl. Ő is az ajtó felé né­zett, ame­lyen a két nő ép­pen tá­vo­zott, de őt nem az idő­seb­bik fog­lal­koz­tat­ta.

– Gyö­nyö­rű te­rem­tés, mi? – kér­dez­te foj­tott han­gon, kis­sé el­vi­gyo­rod­va, és köz­ben a sze­me sar­ká­ból Sir Ge­or­ge-ot fi­gyel­te, aki nyo­má­ban Mrs. Mas­ter­ton­nal és Mrs. Oli­ver­rel ép­pen ki­ment az egyik te­ra­szaj­tón. – Ren­de­sen le­ta­rol­ta az öreg Ge­or­ge Stubb­sot. Sem­mi sem elég jó neki. Ék­sze­rek, nerc­bun­da meg a töb­bi. Nem tu­dok rá­jön­ni, va­jon tisz­tá­ban van-e vele Sir Ge­or­ge, hogy őnagy­sá­gá­nál nin­cse­nek egé­szen ott­hon. Va­ló­szí­nű­leg az a vé­le­mé­nye, hogy az nem szá­mít. El­vég­re ezek a pénz­ügyi si­ker­lo­va­gok nem szel­le­mi part­nert ke­res­nek a nők­ben.

– Mi­lyen nem­ze­ti­sé­gű Lady Stubbs? – kér­dez­te Po­i­rot kí­ván­csi­an.

– Én dél-ame­ri­ka­i­nak né­zem. De azt hi­szem, a Nyu­gat-In­di­ák­ról szár­ma­zik. Azok­ról a szi­ge­tek­ről, ahol a cu­kor meg a rum te­rem. Va­la­mi régi csa­lád­ból. Ta­lán kre­ol, per­sze nem fél­vér­re gon­do­lok. Azt hi­szem, azo­kon a szi­ge­te­ken na­gyon sok a bel­ter­jes há­zas­ság. Ez meg­ma­gya­ráz­ná a szel­le­mi fo­gya­té­kos­sá­got.

A fi­a­tal Mrs. Leg­ge csat­la­ko­zott hoz­zá­juk.

– Fi­gyel­jen csak, Jim – mond­ta. – Az én pár­to­mat kell fog­nia. A sát­rat oda kell ten­ni, aho­va meg­be­szél­tük, a pá­zsit túl­só vé­gé­be, a ro­do­dend­ro­nok­hoz. Mind­annyi­an ab­ban ma­rad­tunk, hogy az az egyet­len le­het­sé­ges hely.

– Mas­ter­ton nyanyá­nak nem ez a vé­le­mé­nye.

– Hát ak­kor be­szél­je rá.

War­bur­ton ka­pi­tány a maga far­kas­mo­so­lyá­val vá­la­szolt:

– Mrs. Mas­ter­ton a fő­nö­köm.

– Wilf­red Mas­ter­ton a fő­nö­ke, Jim. Ő a kép­vi­se­lő.

– Az biz­tos. Ha­nem a nad­rá­got a neje vi­se­li a ház­ban. Én va­gyok a meg­mond­ha­tó­ja.

Sir Ge­or­ge vissza­jött a te­rasz­ról.

– Vég­re meg­vagy, Sally – mond­ta. – Szük­sé­günk van rád. El sem kép­ze­led, hogy haj­ba tud­nak kap­ni ezek azon, hogy ki va­jaz­za a zsöm­lét, ki sor­sol­ja a tom­bo­lát, meg hogy a ker­ti ter­mé­nyek sát­ra mi­ért ke­rült oda, aho­va a kö­tött áruk sát­rát szán­ták. Hol van Amy Fol­liat? Ő tud be­szél­ni a nyel­vü­kön, ő az egyet­len, aki tud.

– Föl­ment Hat­tie-vel.

– Igen?

Sir Ge­or­ge meg­le­he­tő­sen ta­nács­ta­la­nul né­zett kö­rül, mire Miss Bre­wis, aki ad­dig be­lé­pő­je­gye­ket írt, fel­ug­rott a he­lyé­ről:

– Majd én le­hí­vom, Sir Ge­or­ge.

– Kö­szö­nöm, Aman­da.

Miss Bre­wis ki­ment a sza­lon­ból.

– Sze­rez­nünk kell ke­rí­tés­dró­tot – dünnyög­te Sir Ge­or­ge, – Az ün­nep­ség­hez?

– De­hogy­is. Az er­dő­ben kell fel­sze­rel­ni, ahol a bir­tok ha­tá­ros a Hoo­down Park­kal. A régi ke­rí­tés már szét­rozs­dá­so­dott, ott jár­nak át.

– Kik? – kér­dez­te Sally Leg­ge.

– A ti­los­ban járó tu­ris­ták – kö­zöl­te Sir Ge­or­ge.

– Mint­ha csak a sza­ma­rak el­len ha­dat vi­se­lő Be­tsy Trot­woo­dot hal­la­nám – je­gyez­te meg Sally Leg­ge mu­lat­va.

– Be­tsy Trot­wood? Az ki­cso­da? – kér­dez­te Sir Ge­or­ge ár­tat­la­nul.

– Egy Dic­kens-hős.

– Aha, Dic­kens. Ol­vas­tam egy­szer a Pick­wick Klub-ot. Nem is volt rossz. Egy­ál­ta­lán nem volt olyan rossz, egé­szen meg­le­pőd­tem. Ha­nem, ko­mo­lyan mon­dom, az va­ló­sá­gos ve­sze­de­lem, ahogy az er­dő­mön át­jár­nak, ami­óta be­in­dult ez a tu­ris­ta­ház. Min­de­nütt be­lé­jük bot­lik az em­ber, és hogy mi­cso­da in­ge­ket vi­sel­nek, az hi­he­tet­len. Csak ma reg­gel is szem­be­jön ve­lem egy, az in­gén tek­nős­bé­kák vi­rí­ta­nak, meg eh­hez ha­son­lók, azt hit­tem, nem va­gyok jól. A fele még an­go­lul sem tud, csak ma­kog­nak. Azt mond­ják – és Sir Ge­or­ge elő­ad­ta, hogy mond­ják –: „Mond ké­rem, ez van út rév­hez?” Mon­dom, nem, nem ez van, rá­juk ki­a­bá­lok, vissza­kül­döm őket oda, ahon­nan jöt­tek, de csak bá­mul­nak rám, nem ér­te­nek egy szót sem. A lá­nyok meg örök­ké vi­hog­nak. Min­den­faj­ta ná­ció meg­for­dul itt, ola­szok, ju­go­szlá­vok, hol­lan­dok, fin­nek, nem cso­dál­koz­nék, ha még esz­ki­mó is akad­na. És mon­da­nom sem kell, hogy a fele kom­mu­nis­ta – tet­te hoz­zá ko­mo­ran.

– Ugyan, Ge­or­ge, hagyd már a kom­mu­nis­tá­kat – mond­ta Mrs. Leg­ge. – Jö­vök, se­gí­tek le­sze­rel­ni a ma­ra­ko­dó nő­sze­mé­lye­ket.

Mrs. Leg­ge ez­zel ki­ment Sir Ge­or­ge nyo­má­ban a te­rasz­ra, de még vissza­szólt:

– Raj­ta, Jim, lépj so­rom­pó­ba a jó ügyért.

– Jól van, csak előbb fel­vi­lá­go­sí­tom Mr. Po­i­rot-t a Hol a hul­la? rej­tel­me­i­ről, ha már ő adja át a dí­ja­kat.

– Az ké­sőbb is ráér.

– Majd én itt meg­vá­rom – mond­ta Po­i­rot en­ge­dé­ke­nyen.

A kö­zi­bük te­le­pe­dő csönd­ben Alec Leg­ge ké­nyel­me­sen el­nyúj­tó­zott a ka­ros­szék­ben, és fel­só­haj­tott:

– Ó, ezek a nők! Mint egy nyüzs­gő méh­raj. El­for­dí­tot­ta a fe­jét, és ki­né­zett az ab­la­kon.

– És mind­ez mi­ért? Egy os­to­ba ker­ti mu­lat­sá­gért, amely sen­kit nem ér­de­kel.

– Azért egé­szen biz­tos, hogy még­is­csak van­nak, aki­ket ér­de­kel – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Hogy mi­ért nem tud­nak az em­be­rek ész­hez tér­ni? Mi­ért nem ta­nul­nak meg gon­dol­kod­ni? Gon­dol­ja csak el, mi­cso­da kény­szer­pá­lyá­ra jut­tat­ta ma­gát a vi­lág. Hát nem is­me­rik fel, hogy a föld­go­lyó az ön­gyil­kos­ság felé ro­han?

Po­i­rot úgy ítél­te meg, és he­lye­sen, hogy ez a kér­dés nem kí­ván vá­laszt. Csak a fe­jét csó­vál­ta két­ke­dő­en.

– És ha nem csi­ná­lunk va­la­mit, mi­előtt még késő len­ne – foly­tat­ta Alec Leg­ge, az­tán hir­te­len fél­be­hagy­ta a mon­da­tot. Az arca dü­hös ki­fe­je­zést öl­tött. – Ó, tu­dom jól, most mit gon­dol ma­gá­ban – mond­ta. – Hogy iz­gá­ga va­gyok, ne­u­ro­ti­kus meg egye­bek. Akár­csak azok a ro­hadt or­vo­sok. Az or­vo­sok, akik pi­he­nést, kör­nye­zet- és le­ve­gő­vál­to­zást ír­nak elő. Mire mi ide­jö­vünk Sally­vel, há­rom hó­nap­ra, ki­bé­rel­jük a ví­zi­mal­mot, én pe­dig hí­ven kö­ve­tem az or­vo­si elő­írást, hor­gá­szom, für­dők, na­gyo­kat sé­tá­lok, na­po­zom…

– Igen, azt ész­re­vet­tem, hogy na­po­zik – je­gyez­te meg Po­i­rot ud­va­ri­a­san.

– Ja, ez? – Alec Leg­ge meg­érin­tet­te se­be­s­re égett ar­cát. – Ez is an­nak az ered­mé­nye, hogy egy­szer vég­re iga­zi nyár van Ang­li­á­ban. De mi ér­tel­me az egész­nek? Az igaz­ság elől nem búj­hat el az em­ber az­zal, hogy meg­fu­ta­mo­dik.

– Nem, meg­fu­ta­mod­ni sose jó.

– És a vi­dé­ki kör­nye­zet csak még job­ban rá­éb­resz­ti az em­bert mind­er­re, csak még vi­lá­go­sab­ban meg­mu­tat­ja, hogy mi­lyen hi­he­tet­len apá­tia köti gúzs­ba az em­be­re­ket eb­ben az or­szág­ban. Sally ér­tel­mes lány, és még ő is ép­pen olyan, mint a töb­bi. Mit ér­de­kel? Ezt mond­ja ne­kem. Az őrü­let­be ker­get vele. Azt mond­ja: mit ér­de­kel?

– Ha már itt tar­tunk – ve­tet­te köz­be Po­i­rot. – Csak­ugyan, mit ér­dek­li?

– Szent ég, hát maga is?

– Ó, nem, ezt nem ta­nács­kép­pen mon­dom. Csak ép­pen kí­ván­csi vol­nék a vá­la­szá­ra.

– Hát nem érti? Va­la­ki­nek csak kell csi­nál­nia va­la­mit.

– És ez a va­la­ki maga len­ne?

– Mi­ért ne? Az ilyen ne­héz idők­ben fény­űzés len­ne be­zár­kóz­nunk a ma­gán­ügye­ink­be.

– Nem lá­tom be, mi­ért. Az em­ber még az ilyen, mint maga mond­ja, ne­héz idők­ben is el­ső­sor­ban ma­gán­em­ber.

– Elég hely­te­len. Ami­kor élet­ről-ha­lál­ról van szó, az em­ber­nek nem len­ne sza­bad a maga je­len­ték­te­len gond­já­val-ba­já­val fog­lal­koz­ni.

– Biz­to­sít­ha­tom, hogy na­gyon té­ved. A há­bo­rú­ban pél­dá­ul egy sú­lyos lé­gi­ri­a­dó alatt sok­kal job­ban kín­zott a tyúk­szem a lá­bam kis­uj­ján, mint az élet­ve­szély. Ma­gam is meg­le­pőd­tem a dol­gon, már ak­kor is. „Gon­dold csak el – mond­tam ma­gam­ban –, bár­me­lyik pil­la­nat­ban meg­hal­hatsz.” De en­gem ak­kor csak a tyúk­sze­mem fog­lal­koz­ta­tott, sőt meg vol­tam sér­tőd­ve, hogy a ha­lál­fé­le­lem mel­lett még egy ilyen kín­szen­ve­dést is rám mért a sors. És ép­pen az élet­ve­szély kö­vet­kez­té­ben nőtt meg annyi­ra az apró-csep­rő ma­gán­fáj­dal­mak je­len­tő­sé­ge. Lát­tam egy­szer egy ut­cai, ahol az ál­do­zat – egy nő –, aki­nek el­tö­rött a lába, azért kez­dett zo­kog­ni, mert le­sza­ladt a szem a ha­ris­nyá­ján.

– Ami csak azt mu­tat­ja, hogy mi­lyen ke­le­kó­tyák a nők.

– Azt mu­tat­ja, hogy mi­lyen az em­ber. Meg­le­het, hogy az ön­ér­dek elő­tér­be he­lye­zé­se ve­ze­tett oda, hogy az em­be­ri faj fenn­ma­radt.

Alec Leg­ge meg­ve­tő­en föl­ne­ve­tett.

– Néha már azon gon­dol­ko­zom – mond­ta –, rosszul tet­te, hogy fenn­ma­radt.

– Tud­ja – mond­ta Po­i­rot –, itt egy­faj­ta alá­zat­ról van szó. Az alá­zat óri­á­si do­log. Em­lék­szem, a há­bo­rú alatt a föld­alat­ti­ban min­den­fe­lé fel volt má­zol­va a fa­lak­ra egy jel­mon­dat: „Min­den raj­tad áll vagy bu­kik.” Gon­do­lom, va­la­mi ki­tű­nő pszi­cho­ló­gus eszel­te ki, de sze­rin­tem ez egy ve­sze­del­mes és ká­ros gon­do­lat. Mert­hogy nem igaz. Nem igaz, hogy az a bi­zo­nyos „min­den”, mond­juk, a Litt­le-Blank-in-the-Mar­sh­ban lakó Mrs. Blan­ken áll vagy bu­kik. És ha még­is el­hi­te­tik vele, az igen rossz ha­tás­sal lesz rá. Mi­köz­ben azon töri majd a fe­jét, ho­gyan is hasz­no­sít­hat­ná ma­gát a vi­lág­po­li­ti­ká­ban, a gye­re­ke le­ránt­ja a te­ás­kan­nát, és le­for­ráz­za ma­gát.

– At­tól tar­tok, meg­le­he­tő­sen kon­zer­va­tí­van gon­dol­ko­dik – je­gyez­te meg Alec Leg­ge. – Hall­juk, maga mi­lyen jel­szót ja­va­sol­na.

– Nem kell újat ki­ta­lál­nom. Van eb­ben az or­szág­ban egy régi jel­szó, ame­lyik ne­kem na­gyon is meg­fe­lel.

– És­pe­dig?

– Bízzunk Is­ten­ben, és tart­suk szá­ra­zon a pus­ka­port.

– No­csak, no­csak – mond­ta Alec Leg­ge jót mu­lat­va. – Erre nem szá­mí­tot­tam. Fura, hogy ezt ép­pen maga mond­ja. Tud­ja, mit lát­nék én szí­ve­sen eb­ben az or­szág­ban?

– Nyil­ván va­la­mi erő­sza­kos és kel­le­met­len dol­got – fe­lel­te Po­i­rot mo­so­lyog­va.

De Alec Leg­ge ko­moly ma­radt.

– Azt, hogy min­den hü­lyét irt­sa­nak ki, és kész. Ne sza­po­rod­has­sa­nak. Ha leg­alább egyet­len ge­ne­rá­ci­ón ke­resz­tül csak az in­tel­li­gens em­be­rek sza­po­rod­hat­ná­nak, kép­zel­je el, mi len­ne an­nak az ered­mé­nye!

– Fel­te­he­tő­leg az, hogy a pszi­chi­át­ri­ai osz­tá­lyo­kon meg­nö­ve­ked­ne a be­te­gek szá­ma – mond­ta Po­i­rot szá­ra­zon. – A nö­vény­nek gyö­ke­re is van, nem­csak vi­rá­ga, Mr. Leg­ge. És ha a föld­ben lévő gyö­ke­rek el­pusz­tul­nak, ak­kor vége a szép nagy vi­rá­gok­nak is. – Az­tán könnyed, tár­sal­gá­si hang­nem­ben hoz­zá­tet­te – Lady Stubb­sot is a gáz­kam­ra vá­ro­má­nyo­sá­nak te­kin­te­né?

– De még mennyi­re. Mire jó egy ilyen nő? Mi hasz­ná­ra volt va­la­ha a tár­sa­da­lom­nak? Meg­for­dult va­la­ha a fe­jé­ben egyéb, mint ru­hák, bun­dák, ék­sze­rek? Mire jó egy ilyen nő, kér­dem én.

– Tud­ja – mond­ta Po­i­rot sze­lí­den –, maga meg én min­den bi­zonnyal sok­kal in­tel­li­gen­seb­bek va­gyunk Lady Stubb­snál. Ha­nem at­tól tar­tok – szo­mo­rú­an meg­csó­vál­ta a fe­jét –, kö­zel sem va­gyunk annyi­ra de­ko­ra­tí­vak.

– De­ko­ra­tí­vak – kezd­te Alec Leg­ge dü­hös hor­kan­tás­sal, de nem foly­tat­hat­ta, mert a te­ra­szaj­tón be­lé­pett Mrs. Oli­ver és War­bur­ton ka­pi­tány.