II. fejezet

Po­i­rot egy má­sod­per­cig né­mán me­redt rá, az­tán éle­sen azt mond­ta:

– Va­la­mi nincs rend­ben? Hogy­hogy?

– Nem is tu­dom… Ez az, amit ön­nek kell ki­de­rí­te­nie. De én egy­re in­kább úgy ér­zem, mint­ha táv­irá­nyí­ta­ná­nak… mint­ha fel akar­ná­nak hasz­nál­ni va­la­mi­re. Bo­lond­nak tart­hat, ha úgy tet­szik, de én csak azt mond­ha­tom, hogy egy csöp­pet sem len­nék meg­le­pőd­ve, ha hol­nap mű­gyil­kos­ság he­lyett iga­zi gyil­kos­ság tör­tén­ne.

Po­i­rot szú­rós szem­mel rá­né­zett, de Mrs. Oli­ver áll­ta a pil­lan­tá­sát.

– Ez na­gyon ér­de­kes – mond­ta Po­i­rot.

– Gon­do­lom, most kö­töz­ni való bo­lond­nak tart.

– Soha nem tar­tot­tam önt bo­lond­nak, ma­dame – mond­ta Po­i­rot.

– Tu­dom én, hogy mit tart a női meg­ér­zé­sek­ről, is­me­rem a le­súj­tó pil­lan­tá­sa­it.

– Én leg­fel­jebb más né­ven ne­ve­zem a dol­go­kat – mond­ta Po­i­rot. – Kész­ség­gel el­hi­szem, hogy ön ész­re­vett va­la­mit, vagy hal­lott va­la­mit, ami nyug­ta­lan­sá­got kelt ön­ben. Azt is le­het­sé­ges­nek tar­tom, hogy ta­lán nem is tud­ja, mi az, amit ész­re vett, amit lá­tott vagy hal­lott. Ön csak a do­log vég­ki­me­ne­te­lé­vel van tisz­tá­ban. Ha sza­bad így ki­fe­jez­nem ma­gam, ön nem is tud­ja, hogy mi az, amit tud. És ne­vez­he­ti ezt meg­ér­zés­nek is, ha úgy tet­szik.

– Olyan os­to­bá­nak ér­zem ma­gam – ke­ser­gett Mrs. Oli­ver –, hogy nem tu­dok sem­mi ha­tá­ro­zot­tab­bat.

– Majd oda is el­ju­tunk – biz­tat­ta Po­i­rot. – Te­hát azt mond­ja, az volt az ér­zé­se, hogy… hogy is mond­ta… táv­irá­nyít­ják? Nem tud­ná vi­lá­go­sab­ban el­ma­gya­ráz­ni, mit ért ezen?

– Hát az elég ne­héz lesz… Tud­ja, ez vég­ered­mény­ben az én gyil­kos­sá­gom. Én gon­dol­tam ki, én rak­tam össze az egé­szet, és min­den moz­za­nat egy­más­hoz il­lesz­ke­dik ben­ne. Aki a leg­cse­ké­lyebb mér­ték­ben is is­me­ri az író­kat, az tud­ja, hogy nem szen­ved­he­tik, ha öt­le­te­ket ad­nak ne­kik. Ha pél­dá­ul azt mond­ja va­la­ki: „Nagy­sze­rű, de nem len­ne-e jobb, ha X. Y. in­kább ezt meg ezt csi­nál­ná?” Vagy: „Nem len­ne jó öt­let, hogy A. he­lyett in­kább B. le­gyen az ál­do­zat? És hogy a gyil­kos vé­gül is ne D. le­gyen, ha­nem E.?” Az em­ber ilyen­kor a leg­szí­ve­seb­ben azt mon­da­ná: „Rend­ben van, de ha ne­ked úgy job­ban tet­szik, ak­kor ta­lán írd meg ma­gad.”

Po­i­rot bó­lin­tott.

– Szó­val itt is ez tör­tént? – kér­dez­te.

– Nem egé­szen… El­hang­zot­tak ugyan ef­fé­le os­to­ba ja­vas­la­tok, mire én ki­kel­tem ma­gam­ból, a ja­vas­lat­te­vő pe­dig meg­hát­rált, ugyan­ak­kor azon­ban más, je­len­ték­te­len kis ja­vas­la­tok lép­tek az ere­de­ti he­lyé­be, és mi­vel elő­ző­leg annyi­ra a sar­kam­ra áll­tam, ezek­ben az ap­ró­sá­gok­ban en­ged­nem kel­lett.

– Ér­tem – mond­ta Po­i­rot. – Nem utol­só mód­szer ez. Fel­vet­nek va­la­mi vas­kos, kép­te­len öt­le­tet, de nem is ar­ról van szó iga­zán. A cél tu­laj­don­kép­pen va­la­mi apró kis vál­toz­ta­tás. Erre gon­dol?

– Pon­to­san erre gon­do­lok – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Per­sze le­het, hogy kép­ze­lő­döm, de nem hin­ném. Egyéb­ként sem­mi je­len­tős do­log­ról nincs szó, még­is nyug­ta­la­ní­ta­nak, meg a… meg az egész lég­kör.

– Ki az, aki eze­ket a vál­toz­ta­tá­si ja­vas­la­to­kat tet­te?

– Kü­lön­bö­ző sze­mé­lyek – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Ha csak egy­va­la­ki lett vol­na, ak­kor sok­kal biz­to­sabb len­nék a dol­gom­ban. De nem egyet­len em­ber­ről van szó, lát­szó­lag. Tud­ja, sze­rin­tem a gya­nút­lan köz­re­mű­kö­dők mö­gött egy­va­la­ki te­vé­keny­ke­dik a hát­tér­ben.

– És van ar­ról va­la­mi el­kép­ze­lé­se, hogy ki lé­gyen az?

Mrs. Oli­ver meg­ráz­ta a fe­jét.

– Va­la­ki, aki rend­kí­vül agya­fúrt és na­gyon óva­tos – mond­ta. – Bár­ki le­het.

– Kik­ről van szó? – kér­dez­te Po­i­rot. – A sze­rep­lők köre, gon­do­lom, be­ha­tá­rol­ha­tó.

– Nos – kezd­te Mrs. Oli­ver. – Elő­ször is Sir Ge­or­ge Stubbs, a bir­tok tu­laj­do­no­sa. Dús­gaz­dag, kö­zön­sé­ges em­ber, és at­tól tar­tok, az üz­le­ti éle­ten kí­vül ijesz­tő­en os­to­ba, vi­szont az üz­le­ti élet­ben fel­te­he­tő­en rend­kí­vül éles eszű. Az­tán itt van Lady Stubbs – Hat­tie –, aki vagy húsz év­vel fi­a­ta­labb a fér­jé­nél, gyö­nyö­rű te­rem­tés, de buta, mint a tök, és én azt hi­szem, hogy hi­ány­zik egy ke­re­ke. Sir Ge­or­ge pénz­é­hez ment fe­le­sé­gül, és má­son sem jár az esze, csak a ru­há­kon meg az ék­sze­re­ken. Az­tán itt van Mi­chael Wey­man, az épí­tész, egész fi­a­tal, és a maga hó­bor­tos, bo­hém mód­ján egé­szen jó­ké­pű. Te­nisz­pa­vi­lont ter­vez a kas­tély mel­lé, és res­ta­u­rál­ja a gl­ori­ettet.

– A gl­ori­ettet? Az meg mi­cso­da?

– Egy kis klasszi­cis­ta épü­let, af­fé­le fe­hér, gö­rög temp­lo­mocs­ka osz­lo­pok­kal. Biz­to­san lá­tott már ilye­ne­ket Kew-ban. Az­tán itt van még Miss Bre­wis, tit­kár­nő és ház­ve­ze­tő­nő egy sze­mély­ben, ő irá­nyít­ja a dol­go­kat, ő írja a le­ve­le­ket, rend­kí­vül rá­ter­mett és ener­gi­kus. Az­tán van­nak még mel­lék­sze­rep­lők, akik be­já­ra­to­sak a ház­ba és se­gí­te­nek. Egy fi­a­tal há­zas­pár, Alec Leg­ge meg a fe­le­sé­ge, Sally. Ki­bé­rel­tek egy há­zat lent a fo­lyó­nál. Az­tán War­bur­ton ka­pi­tány, Mas­ter­to­nék ügy­vi­vő­je. És per­sze ma­guk Mas­ter­to­nék, meg az öreg Mrs. Fol­liat, aki az egy­ko­ri ka­pus­la­kás­ban la­kik. Ere­de­ti­leg az ura csa­lád­jáé volt a Nas­se-kas­tély. De ki­hal­tak, el­es­tek a há­bo­rúk­ban, az örö­kö­sö­dé­si adó meg csil­la­gá­sza­ti össze­gek­re rú­gott, úgy­hogy az utol­só örö­kös kény­te­len volt el­ad­ni a bir­to­kot.

Po­i­rot vé­gig­vet­te a tár­sa­ság tag­ja­i­nak a lis­tá­ját, de pil­la­nat­nyi­lag min­den­ki csak üres név volt szá­má­ra. Vissza­tért hát a fő kér­dés­re.

– Ki­nek az öt­le­te volt a Hol a hul­la? já­ték?

– Azt hi­szem, Mrs. Mas­ter­to­né. Ő a hely­bé­li par­la­men­ti kép­vi­se­lő fe­le­sé­ge, nagy szer­ve­ző egyé­ni­ség. Ő be­szél­te rá Sir Ge­or­ge-ot, hogy ren­dez­zék meg ezt az ün­nep­sé­get. Tud­ja, éve­kig zár­va volt a kas­tély a nagy­kö­zön­ség előtt, és Mrs. Mas­ter­ton­nak az a vé­le­mé­nye, hogy az em­be­rek szí­ve­sen fi­zet­nek, hogy be­jö­hes­se­nek és kö­rül­néz­hes­se­nek.

– Na­gyon is ké­zen­fek­vő­nek lát­szik az egész – mond­ta Po­i­rot.

– Csak lát­szik – ma­kacs­ko­dott Mrs. Oli­ver –, de nem az. Én mon­dom, mon­si­eur Po­i­rot, itt va­la­mi nincs rend­ben.

Po­i­rot Mrs. Oli­ver­re né­zett, és Mrs. Oli­ver áll­ta a pil­lan­tá­sát.

– És hogy ma­gya­ráz­za meg az én je­len­lé­te­met? Hogy ide­hí­vott? – kér­dez­te Po­i­rot.

– An­nál mi sem egy­sze­rűbb – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Ön fog­ja át­ad­ni a dí­ja­kat a győz­te­sek­nek. Min­den­ki el van ra­gad­tat­va az öt­let­től. Azt mond­tam, hogy én is­me­rem önt, va­ló­szí­nű­leg rá tu­dom be­szél­ni, hogy ide­jöj­jön, és hogy az ön ne­vé­re egész biz­to­san cső­dül­ni fog­nak az em­be­rek, amint­hogy per­sze úgy is lesz – tet­te hoz­zá Mrs. Oli­ver cél­za­to­san.

– És min­den el­len­ve­tés nél­kül el­fo­gad­ták a ja­vas­la­tot?

– Mon­dom, min­den­ki el volt ra­gad­tat­va.

Azt szük­ség­te­len­nek lát­ta meg­em­lí­te­ni Mrs. Oli­ver, hogy a fi­a­ta­lab­bak kö­zül né­há­nyan meg­kér­dez­ték, va­jon ki is az az Her­cu­le Po­i­rot.

– Min­den­ki? Sen­ki sem volt el­le­ne? Mrs. Oli­ver meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nagy kár – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot.

– Úgy érti, hogy azon a nyo­mon el­in­dul­hat­tunk vol­na?

– Aki rossz­ban sán­ti­kál, at­tól alig­ha vár­ha­tó el, hogy örül­jön a je­len­lé­tem­nek.

– Gon­do­lom, most azt hi­szi, csak kép­ze­lőd­tem – mond­ta Mrs. Oli­ver ke­se­rű­en. – Be kell is­mer­nem, amíg nem kezd­tünk el be­szél­get­ni, ma­gam sem vol­tam tisz­tá­ban az­zal, hogy tu­laj­don­kép­pen alig van va­la­mi, amin el­in­dul­hat­nánk.

– Csak nyu­ga­lom – mond­ta Po­i­rot nyá­ja­san. – A kí­ván­csi­sá­gom és az ér­dek­lő­dé­sem kel­lő­kép­pen fel van csi­gáz­va. Ak­kor hát hol kezd­jünk hoz­zá?

Mrs. Oli­ver az órá­já­ra pil­lan­tott.

– Ép­pen itt az uzson­na ide­je. Be­me­gyünk a ház­ba, és ott min­den­ki­vel meg­is­mer­ked­het.

El­in­dult, de nem azon az úton, ame­lyi­ken Po­i­rot jött. Mint­ha az el­len­ke­ző irány­ba vitt vol­na ez az ös­vény.

– Er­re­fe­lé érin­te­ni fog­juk a csó­nak­há­zat – mond­ta Mrs. Oli­ver.

Alig­hogy ki­mond­ta, már­is elő­buk­kant a csó­nak­ház, egy fes­tői, zsúp­fe­de­les épü­let, amely­nek te­ra­sza ki­ug­rott a fo­lyó fölé.

– Itt lesz el­rejt­ve a hul­la – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Már­mint a Hol a hul­la? ál­do­za­táé.

– És ki az, akit meg­öl­nek?

– Ó, egy tu­ris­ta­lány, aki va­ló­já­ban egy fi­a­tal atom­fi­zi­kus első fe­le­sé­ge, és mel­les­leg ju­go­szláv – ha­dar­ta Mrs. Oli­ver.

Po­i­rot csak né­zett.

– Per­sze a lát­szat arra vall, hogy az atom­fi­zi­kus gyil­kol­ta meg, de ter­mé­sze­te­sen a do­log nem ilyen egy­sze­rű.

– Hogy is le­het­ne az, ha egy­szer az ön keze van a do­log­ban? – mond­ta Po­i­rot, és Mrs. Oli­ver egy kéz­le­gyin­tés­sel nyug­táz­ta a bó­kot.

– Va­ló­já­ban a kas­tély ura a gyil­kos, az in­dí­ték pe­dig va­la­mi fan­tasz­ti­ku­san zse­ni­á­lis. Nem is hi­szem, hogy so­kan rá­jön­né­nek, pe­dig az ötö­dik bűn­jel vi­lá­gos el­iga­zí­tást ad erre néz­ve.

Po­i­rot, fél­re­té­ve Mrs. Oli­ver cse­lek­mény­szö­vé­sé­nek fon­dor­la­ta­it, most egy gya­kor­la­ti kér­dést tett föl: – És hon­nét ve­szi a meg­fe­le­lő hul­lát?

– Be­szer­vez­tem egy cser­kész­lányt – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Ere­de­ti­leg Sally Leg­ge lett vol­na az ál­do­zat, de most azt akar­ják, hogy te­ker­jen a fe­jé­re tur­bánt, és csap­jon fel jós­nő­nek. Így az­tán egy Mar­le­ne Tuc­ker nevű cser­kész­lány lesz a hul­la. Meg­le­he­tő­sen bu­tács­ka, és szív­ja az or­rát – tet­te hoz­zá Mrs. Oli­ver ma­gya­rá­zó­lag. – De nem lesz ne­héz dol­ga. A fe­jé­re köt egy tar­ka ken­dőt, ott lesz mel­let­te a há­ti­zsák, és más dol­ga nem lesz, mint a csó­nak­ban ül­dö­gél­ni, az­tán ami­kor hall­ja, hogy jön va­la­ki, el­te­rül a föl­dön és a nya­ká­ra te­ke­ri a kö­te­let. Elég unal­mas lesz sze­gény kö­lyök­nek ott kuk­sol­ni a csó­nak­ház­ban, amíg meg nem ta­lál­ják, de már in­téz­ked­tem, hogy vi­gye­nek oda neki egy cso­mó kép­re­gényt. Az egyik kép­re­gény­ben mel­les­leg egy oda­fir­kált út­ba­iga­zí­tás lesz a gyil­kos sze­mé­lyé­vel kap­cso­lat­ban, és az min­dent meg­old.

– El­áll a sza­vam a zse­ni­a­li­tá­sán, ma­dame – mond­ta Po­i­rot. – Hogy mi­ket ké­pes ki­ta­lál­ni!

– Ó, ki­ta­lál­ni nem ne­héz – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver. – Az a baj, ha az em­ber túl­sá­go­san sok min­dent ta­lál ki, és a do­log túl komp­li­kált lesz. Ak­kor az­tán el kell hagy­ni ezt is, azt is, és a szí­vem vér­zik. Erre me­gyünk, föl­fe­lé.

Kap­tat­ni kezd­tek egy szer­pen­ti­nen, amely a domb­ol­dal­ban ve­ze­tett vissza­fe­lé. Az egyik ka­nyar után az ös­vény ki­buk­kant a fák kö­zül egy tisz­tás­ra. A tisz­tás kö­ze­pén kis, fe­hér osz­lo­pos temp­lom állt, előt­te pe­dig egy sa­va­nyú képű fi­a­tal­em­ber ko­pott ka­sanad­rág­ban és ri­kí­tó zöld ing­ben. Hir­te­len fe­lé­jük for­dult.

– Mon­si­eur Her­cu­le Po­i­rot, be­mu­ta­tom ön­nek Mr. Mi­chael Wey­mant – mond­ta Mrs. Oli­ver.

A fi­a­tal­em­ber fesz­te­len bic­cen­tés­sel vet­te tu­do­má­sul a be­mu­ta­tást.

– Fan­tasz­ti­kus – mond­ta ke­se­rű­en –, hogy mire ké­pe­sek egye­sek! Ké­pe­sek vol­tak pél­dá­ul ide épí­te­ni ezt a gl­ori­ettet. Egy éve épült, a maga ne­mé­ben egé­szen ren­des da­rab, tisz­te­let­ben tart­ja a kas­tély stí­lu­sát is. De mi­ért ép­pen ide épí­tet­ték? Az ilyes­mi azt a célt szol­gál­ja, hogy lát­ni le­hes­sen, úgy il­lik, hogy egy ma­gas­la­tot ural­jon, ahogy mon­da­ni szok­ták, kö­rü­löt­te tá­gas pá­zsit, nár­ci­szok, mi­egy­más. Itt meg ez a nyo­mo­rult be van su­vaszt­va a fák közé, se­mer­ről nincs rá­lá­tás, vagy húsz fát ki kel­le­ne vág­ni, hogy leg­alább a fo­lyó fe­lől lát­ni le­hes­sen.

– Ta­lán más­hol nem volt hely – koc­káz­tat­ta meg Mrs. Oli­ver.

Mi­chael Wey­man fel­hor­kant.

– Ott van az a gye­pes ré­zsű a ház mel­lett, an­nak a te­te­je ide­á­lis po­zí­ció, ön­ma­gát kí­nál­ja. De nem, ezek a pénz­mág­ná­sok mind egy­for­mák, szép­ér­zé­ke egyik­nek sincs. Ked­ve tá­mad egy gl­ori­ett­hez, hát no­sza, meg­ren­de­li. Kö­rül­néz, hová te­het­né. Az­tán, amint hal­lom, a szél­vi­har tö­ves­tül ki­dönt egy vén tölgy­fát. Csú­nya gö­dör ma­rad a he­lyén. Ide ál­lít­juk a gl­ori­ettet, mond­ja az os­to­ba tök­fej, az­zal leg­alább ren­dezzük a kör­nyé­ket. Ren­de­zik a kör­nyé­ket – más­hoz sem ér­te­nek ezek a pén­zes vá­ro­si­ak. Még szép, hogy nem ra­kat­ta kö­rül mus­kát­li- meg szal­via­ágyá­sok­kal az egész kas­télyt. Be kel­le­ne til­ta­ni, hogy az ef­fé­lék­nek ilyen kas­té­lyuk le­hes­sen.

Mi­chael Wey­man szem­lá­to­mást egé­szen be­le­lo­val­ta ma­gát a prob­lé­má­ba.

Ez a fi­a­tal­em­ber alig­ha ked­ve­li Sir Ge­or­ge Stubb­sot, gon­dol­ta ma­gá­ban Po­i­rot.

– Be­ton­ala­po­zá­sa van – mond­ta Wey­man. – Alat­ta pe­dig a meg­boly­ga­tott, laza ta­laj, nem cso­da, ha az egész meg­bil­lent. Még a fala is vé­gig­re­pedt, nem­so­ká­ra élet­ve­szé­lyes­nek kell nyil­vá­ní­ta­ni… Leg­jobb len­ne le­bon­ta­ni az egé­szet, és a kas­tély mel­lett épí­te­ni föl újra, de a vén meg­átal­ko­dott hal­la­ni sem akar róla.

– És mi a hely­zet a te­nisz­pa­vi­lon­nal? – kér­dez te Mrs. Oli­ver.

A fi­a­tal­em­ber bo­rús ked­ve még sö­té­tebb­re vált.

– Kí­nai pa­go­dát akar – mond­ta fel­nyög­ve. – Le­he­tő­leg sár­ká­nyok­kal. És mind­ezt csak azért, mert Lady Stubbs sze­ret kí­na­i­ku­li-ka­la­pok­ban jár­ni. Ezért men­jen az em­ber épí­tész­nek? Aki tisz­tes­sé­ges dol­got sze­ret­ne épít­tet­ni, an­nak pén­ze nincs, aki­nek meg pén­ze van, az ga­ran­tál­tan va­la­mi té­bo­lyult íz­lés­te­len­sé­get akar az em­ber­től.

– Őszin­tén együtt ér­zek ön­nel – mond­ta ko­mo­lyan Po­i­rot.

– Ge­or­ge Stubbs – mond­ta az épí­tész meg­ve­tő­en. – Mit kép­zel ma­gá­ról, hogy ki­cso­da? A há­bo­rú alatt szé­pen el­ás­sa ma­gát va­la­mi ve­szély­te­len ál­lás­ban a ten­ger­na­gyi hi­va­tal­nál az is­ten háta mö­gött, a biz­ton­sá­gos Wales­ben, az­tán sza­kál­lat nö­veszt, hogy el­hi­tes­se, ak­tív ha­di­ten­ge­ré­sze­ti szol­gá­la­tot tel­je­sí­tett ha­jó­kon­vo­jo­kon, mint mond­ják. És köz­ben a pénz majd­hogy föl nem veti.

– Hát azért csak jó az épí­té­szek­nek, ha va­la­ki­nek van pén­ze, kü­lön­ben ki adna ne­kik mun­kát? – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver gya­kor­la­ti­a­san, az­tán in­dult a ház felé, és Po­i­rot meg a rossz­ked­vű épí­tész ment utá­na.

– Ezek a pénz­mág­ná­sok – mond­ta még az utób­bi ke­se­rű­en – a leg­ele­mibb dol­gok­kal sin­cse­nek tisz­tá­ban. – S ki­mond­ta a vég­ső szen­ten­ci­át a meg­rok­kant gl­ori­ett­re. – Ahol rot­had az ala­po­zás, ott min­den rot­had.

– Mély igaz­sá­got mon­dott – je­gyez­te meg Po­i­rot. – Bi­zony, mély igaz­sá­got.

Az ös­vény hir­te­len ki­ve­ze­tett a fák kö­zül, és fel­buk­kant a sö­tét fák ka­ré­já­ban álló ra­gyo­gó, fe­hér kas­tély.

– Hát ez va­ló­ban na­gyon gyö­nyö­rű – dünnyög­te Po­i­rot. – Az bi­zony.

– Sir Ge­or­ge bi­li­árd­ter­met akar rá­épít­tet­ni – kö­zöl­te Mr. Wey­man epé­sen.

Alat­tuk a ré­zsűn egy ap­rócs­ka, idős hölgy te­vé­keny­ke­dett met­sző­ol­ló­val egy cser­je­cso­port kö­rül. Most fel­ka­pasz­ko­dott a ré­zsűn, hogy üd­vö­zöl­je őket, kis­sé zi­hál­va.

– Évek óta el van itt ha­nya­gol­va min­den – ma­gya­ráz­ta. – És na­gyon ne­héz ma­nap­ság olyan em­bert ta­lál­ni, aki ért a met­szés­hez. Már­ci­us­ban áp­ri­lis­ban egyet­len szín­pom­pás sző­nyeg szo­kott len­ni ez a domb­ol­dal, de az idén se­ho­gyan sem né­zett ki. Ta­valy ősszel ren­de­sen vissza kel­lett vol­na vág­ni a cser­jé­ket.

– Mrs. Fol­liat, be­mu­ta­tom ön­nek mon­si­eur Her­cu­le Po­i­rot-t – mond­ta Mrs. Oli­ver.

Az idős hölgy sze­me fel­ra­gyo­gott.

– Ön te­hát a nagy mon­si­eur Po­i­rot. Iga­zán ked­ves ön­től, hogy el­jött, és se­gít­sé­günk­re lesz hol­nap. Ez az el­més hölgy nagy­sze­rű rejt­vényt gon­dolt ki szá­munk­ra, egy nagy­sze­rű, új já­té­kot. Po­i­rot-t né­mi­leg meg­lep­te az idős hölgy mo­do­rá­nak ma­ga­biz­tos nyá­jas­sá­ga. Úgy vi­sel­ke­dik, gon­dol­ta Po­i­rot, mint­ha ő len­ne a ven­dég­lá­tó há­zi­asszony.

– Mrs. Oli­ver régi ba­rát­nőm – mond­ta ud­va­ri­a­san Po­i­rot. – Öröm­mel tet­tem ele­get a ké­ré­sé­nek. Ez a táj iga­zán gyö­nyö­rű, és mi­lyen fen­sé­ges, mi­lyen ne­mes ez a kas­tély.

Mrs. Fol­liat ma­gá­tól ér­te­tő­dő tár­gyi­la­gos­ság­gal bó­lin­tott.

– Igen. Az uram déd­nagy­ap­ja épít­tet­te 1790-ben. Ko­ráb­ban egy Er­zsé­bet kori ház ál­lott a he­lyén. Az meg­le­he­tő­sen rossz ál­la­pot­ba ke­rült, és 1700 tá­ján le­égett. A csa­lá­dunk 1598 óta él itt.

Nyu­godt volt a hang­ja és tár­gyi­la­gos. Po­i­rot fi­gyel­me­sen meg­néz­te ma­gá­nak. Vi­sel­tes tweed-szok­nyát vi­se­lő, ap­rócs­ka, de igen ha­tá­ro­zott kis asszonyt lá­tott maga előtt. Leg­fel­tű­nőbb vo­ná­sa a tisz­ta, por­ce­lán­kék sze­me volt. Ősz ha­ját haj­há­ló alá szo­rí­tot­ta. De el­ha­nya­golt meg­je­le­né­se el­le­né­re is az a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan be­nyo­má­sa tá­madt az em­ber­nek, hogy Mrs. Fol­liat va­la­ki.

Mi­köz­ben mind­annyi­an a ház felé sé­tál­tak, Po­i­rot fé­lén­ken meg­szó­lalt:

– Rosszul es­het ön­nek, hogy most ide­ge­nek lak­nak a kas­tély­ban.

Mrs. Fol­liat egy má­sod­perc­nyi hall­ga­tás után vá­la­szolt.

– Annyi min­den van, ami rosszu­le­sik az em­ber­nek, mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta tisz­ta, ha­tá­ro­zott han­gon, amely­ben nem volt sem­mi in­du­lat.