XVII. fejezet

A Nas­se-kas­télyt maga mö­gött hagy­va Po­i­rot be­ment a fa­lu­ba, ahol ad­dig kér­de­zős­kö­dött, amíg meg nem ta­lál­ta Tuc­ke­rék há­zát. A ko­po­gá­sá­ra né­hány má­sod­per­cig nem ér­ke­zett vá­lasz, ta­lán nem is hal­lot­ták Mrs. Tuc­ker éles hang­já­tól.

– Ugyan, hogy kép­ze­led, Jim Tuc­ker, hogy be­jössz a sá­ros ba­kan­csod­dal a gyö­nyö­rű li­nó­le­um­pad­ló­ra? Nem meg­mond­tam már ezer­szer, hogy le­vedd azt a ba­kan­csot? Egész dél­előtt a pad­lót fé­nye­sí­tet­tem, és most nézd meg, mit csi­nál­tál.

Halk dör­mö­gés utalt arra, hogy Mr. Tuc­ker ma­gya­ráz­kod­ni pró­bál, még­hoz­zá igen erő­sen vé­de­ke­ző po­zí­ci­ó­ból.

– Hogy le­het ilyes­mi­ről meg­fe­led­kez­ni? Olyan sür­gős, hogy meg­hall­gasd a sport­hí­re­ket? Két per­cig sem tart, amíg le­ve­szed a ba­kan­csod. Te meg, Gary, vi­gyázz az­zal a nya­ló­ká­val, ne­hogy hoz­zá­nyúlj a ra­ga­csos ke­zed­del a leg­jobb ezüst te­ás­kan­nám­hoz. Ma­ri­lyn, va­la­ki ko­po­gott, eriggy, nézd meg, ki az.

Óva­to­san ki­nyi­tot­ták az aj­tót, és egy ti­zen­egy-ti­zen­két év kö­rü­li kis­lány pis­lo­gott fel gya­na­kod­va Po­i­rot-ra. Kö­vér gye­rek volt, apró, kék szem­mel, mint egy he­lyes kis­ma­lac. A fél or­cá­ja ki­da­gadt a cu­kor­ká­tól, amit szo­po­ga­tott.

– Egy úr van itt, mama – ki­ál­tot­ta.

Mrs. Tuc­ker je­lent meg az aj­tó­ban, ki­pi­rult arc­cal, sze­mé­be lógó haj­jal.

– Mit akar? – kér­dez­te éle­sen. – Nem ve­szünk sem­mit… – kezd­te, az­tán el­hall­ga­tott, és az ar­cán meg­je­lent va­la­mi bi­zony­ta­lan fel­is­me­rés. – Vár­junk csak, nem lát­tam én ma­gát a rend­őrök­kel azon a na­pon?

– Saj­ná­lom, ma­dame, hogy fáj­dal­mas em­lé­ke­ket éb­resz­tek ön­ben – mond­ta Po­i­rot, és ha­tá­ro­zot­tan be­lé­pett az aj­tón.

Mrs. Tuc­ker két­ség­be­esett pil­lan­tást ve­tett a lá­bá­ra, de Po­i­rot he­gyes orrú lakk­ci­pő­je csak az or­szág­út flasz­ter­ját ta­pos­ta, sá­ros láb­nyo­mok nem szent­ség­te­le­ní­tet­ték meg Mrs. Tuc­ker fris­sen fé­nye­sí­tett li­nó­le­um­pad­ló­ját.

– Tes­sék, jöj­jön be, uram – mond­ta Mrs. Tuc­ker, és hát­ra­lép­ve ki­nyi­tot­ta egy szo­ba aj­ta­ját.

Kí­no­san tisz­ta kis sza­lon­ba tes­sé­kel­te be Po­i­rot-t. A bú­tor­fé­nye­sí­tő és fém­tisz­tí­tó sza­gú he­lyi­ség­ben Ja­kab kori sza­lon­gar­ni­tú­ra állt, egy ke­rek asz­tal, két cse­rép mus­kát­li, egy réz­ből ko­vá­csolt, agyon­dí­szí­tett kály­ha­el­len­ző és tö­mén­te­len por­ce­lán­nipp.

– Fog­lal­jon he­lyet, uram – tes­sé­kel­te Mrs. Tuc­ker. – Ne ha­ra­gud­jon, nem em­lék­szem a ne­vé­re. Tu­laj­don­kép­pen, azt hi­szem, nem is hal­lot­tam a ne­vét.

– A ne­vem Her­cu­le Po­i­rot – mond­ta Po­i­rot se­be­sen. – Erre jár­tam, és gon­dol­tam, meg­lá­to­ga­tom önö­ket, hogy rész­vé­te­met nyil­vá­nít­sam, és meg­ér­dek­lőd­jem hogy nin­cse­nek-e újabb fej­le­mé­nyek. Re­mé­lem, már le­lep­lez­ték le­á­nyá­nak gyil­ko­sát.

– Nin­csen an­nak se híre, se ham­va – mond­ta Mrs. Tuc­ker némi ke­se­rű­ség­gel. – És vé­le­mé­nyem sze­rint ez szé­gyen és gya­lá­zat. A rend­őr­ség nem­igen za­var­tat­ja ma­gát, ha a ma­gunk­faj­tá­ról van szó. Kü­lön­ben is, a rend­őr­ség! Ha csup olyan­ból áll, mint ez a Bob Hos­kins, hát cso­dá­lom, hogy nem le­pik el az or­szá­got a bű­nö­zők. Bob Hos­kins mást sem tud, csak a par­ko­ló ko­csik után le­sel­ked­ni a köz­park­ban.

Eb­ben a pil­la­nat­ban Mr. Tuc­ker is meg­je­lent az aj­tó­ban, a ba­kan­csát már le­húz­ta, zok­ni­ban köz­le­ke­dett. Tag­ba­sza­kadt fér­fi volt, vö­rös ar­cán bé­kés ki­fe­je­zés­sel.

– Nincs a rend­őr­ség­gel sem­mi baj – mond­ta vas­tag han­gon. – An­nak is meg­van a maga baja. Eze­ket a má­ni­á­ku­so­kat egy­ál­ta­lán nem olyan könnyű le­fü­lel­ni. Rá­né­zés­re ép­pen olya­nok, mint maga vagy én, érti, ugye – tet­te hoz­zá, Po­i­rot-hoz in­téz­ve a szót.

Az apja mö­gül most elő­buk­kant a kis­lány, aki aj­tót nyi­tott, és az ő vál­la mö­gül elő­ku­kucs­kált egy nyolc év kö­rü­li kis­fiú. Mind­ket­ten lep­le­zet­len ér­dek­lő­dés­sel bá­mul­ták Po­i­rot-t.

– Ez a ki­seb­bik lá­nyuk, ugye? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Ő Ma­ri­lyn – mond­ta Mrs. Tuc­ker. – Az meg ott Gary. Gye­re és kö­szönj szé­pen, Gary, ne légy már olyan ne­ve­let­len.

Gary hát­rál­ni kez­dett.

– Bá­tor­ta­lan még – mond­ta az any­ja.

– Iga­zán na­gyon ked­ves ma­gá­tól, uram, hogy el­jött és ér­dek­lő­dik Mar­le­ne iránt – mond­ta Mr. Tuc­ker. – Ke­gyet­len do­log volt, annyit mond­ha­tok.

– Ép­pen az előbb lá­to­gat­tam meg Mrs. Fol­lia­tet – je­gyez­te meg Po­i­rot. – Úgy lát­szik, őt is na­gyon meg­vi­sel­ték a tör­tén­tek.

– Az­óta egy­foly­tá­ban gyen­gél­ke­dik – mond­ta Mrs. Tuc­ker. – Idős már sze­gény, és nagy meg­ráz­kód­ta­tás volt neki, hogy ilyes­mi tör­tén­jék a sa­ját ott­ho­ná­ban.

Po­i­rot is­mét meg­fi­gyel­het­te, hogy tu­dat alatt min­den­ki úgy fog­ja fel, hogy a Nas­se-kas­tély még min­dig Mrs. Fol­liat­hez tar­to­zik.

– Bi­zo­nyos mér­té­kig fe­le­lős­nek érzi ma­gát – mond­ta Mrs. Tuc­ker. – Pe­dig ő az­tán iga­zán nem hi­bás.

– Tu­laj­don­kép­pen ki­nek az öt­le­te volt az, hogy Mar­le­ne játssza el az ál­do­zat sze­re­pét? – kér­dez­te Po­i­rot.

– A lon­do­ni höl­gyé, aki köny­ve­ket ír – vág­ta rá Mrs. Tuc­ker.

Po­i­rot sze­lí­den el­mo­so­lyo­dott.

– De hát ő nem is volt já­ra­tos er­re­fe­lé. Nem is is­mer­te Mar­le­ne-t.

– Mrs. Mas­ter­ton szed­te össze a lá­nyo­kat – mond­ta Mrs. Tuc­ker –, és azt hi­szem, ő vá­lasz­tot­ta ki Mar­le­ne-t. És meg kell mon­da­nom, Mar­le­ne na­gyon meg­örült a do­log­nak.

Po­i­rot ez­út­tal megint úgy érez­te, hogy át­ha­tol­ha­tat­lan fal­ba üt­kö­zik. Most már tud­ta, mit ér­zett Mrs. Oli­ver, ami­kor le­hív­ta Nas­se-ba. Va­la­ki mű­kö­dött a hát­tér­ben, va­la­ki, aki az el­kép­ze­lé­se­it má­sok te­kin­té­lyé­nek a vé­del­mé­ben va­ló­sí­tot­ta meg. Mrs. Oli­ver meg Mrs. Mas­ter­ton csak fal­nak szol­gált.

– Ál­lan­dó­an azon gon­dol­ko­zom, Mrs. Tuc­ker – mond­ta –, hogy va­jon Mar­le­ne már elő­ző­leg is is­mer­te-e ezt a… ezt a má­ni­á­kust.

– Ilyen em­be­re­ket ő nem is­mert – mond­ta Mrs. Tuc­ker eré­lye­sen.

– Á – mond­ta Po­i­rot –, de hi­szen az ura épp az imént mond­ta, hogy az ef­fé­le em­be­re­ket nem olyan könnyű meg­kü­lön­böz­tet­ni a töb­bi­ek­től. Rá­né­zés­re ép­pen olya­nok, mint ööö… ön vagy én. Le­het­sé­ges, hogy va­la­ki be­széd­be ele­gye­dett Mar­le­ne-nel ott a mu­lat­sá­gon, vagy már elő­ző­leg.

Össze­ba­rát­ko­zott vele, a le­he­tő leg­ki­fo­gás­ta­la­nabb mó­don. Ta­lán aján­dé­ko­kat is ka­pott tőle.

– Ó, nem, uram, az ki­zárt do­log. Mar­le­ne nem fo­ga­dott el aján­dé­kot ide­ge­nek­től. An­nál jobb ne­ve­lést ka­pott itt­hon.

– Le­het­sé­ges, hogy nem lá­tott ben­ne sem­mi ki­vet­ni­va­lót – erős­kö­dött Po­i­rot. – Pél­dá­ul, ha egy ked­ves hölgy kí­nált vol­na neki va­la­mit.

– Olyan­ra gon­dol, mint a kis Mrs. Leg­ge a ví­zi­ma­lom­ból?

– Igen – mond­ta Po­i­rot. – Olyas­va­la­ki­re.

– Az adott egy­szer Mar­le­ne-nek egy száj­rúzst – mond­ta Mrs. Tuc­ker. – Ret­te­ne­te­sen mé­reg­be is gu­rul­tam tőle. Ma­gad­ra ne merd ken­ni azt a ma­sza­tot, Mar­le­ne, mond­tam neki. Gon­dold csak el, mit fog szól­ni hoz­zá apád? Mar­le­ne meg fe­le­sel­ni kez­dett, hogy a ma­lom­ta­nyán nya­ra­ló­hölgy­től kap­ta, és hogy az még mond­ta is, hogy mi­lyen jól fog áll­ni neki. Én meg rá­ri­pa­kod­tam, hogy ő csak ne hall­gas­son sem­mi­fé­le lon­do­ni höl­gyek­re, csi­nál­ja­nak azok ma­guk­kal, amit akar­nak, pi­ro­sít­sák a ké­pü­ket, má­zol­ják be ko­rom­mal a szem­pil­lá­ju­kat, de az én lá­nyom ren­des lány, az szap­pan­nal fog­ja mos­ni a ké­pét, amíg az én ke­nye­re­met eszi.

– De, gon­do­lom, Mar­le­ne nem tö­rő­dött bele egy­könnyen – mond­ta Po­i­rot mo­so­lyog­va.

– Ha én egy­szer va­la­mit meg­mond­tam, ak­kor meg­mond­tam – je­len­tet­te ki Mrs. Tuc­ker.

A dun­di Ma­ri­lyn hir­te­len fel­vi­ho­gott. Po­i­rot fi­gyel­me­sen meg­néz­te ma­gá­nak.

– Egye­bet nem adott Mrs. Leg­ge Mar­le­ne-nek? – kér­dez­te.

– Azt hi­szem, va­la­mi ken­dőt is adott, va­la­mi ki­must­rált va­ca­kot – bó­lo­ga­tott Mrs. Tuc­ker. – Mu­ta­tós da­rab volt úgy szem­re, de nem so­kat ért.

Mert meg­is­me­rem én a fi­nom hol­mit – mond­ta Mrs. Tuc­ker bó­lo­gat­va. – Lány­ko­rom­ban a Nas­se-kas­tély­ban szol­gál­tam. Ab­ban az idő­ben tud­ták a höl­gyek, hogy mit ve­gye­nek ma­guk­ra. Ilyen csi­ri­csá­ré smon­cát soha! Nem volt ak­kor még nej­lon meg ra­jon. Va­ló­di her­nyó­se­lyem­ben jár­tak. És volt olyan taft­ru­há­juk, hogy ha le­rak­ták a föld­re, meg­állt ma­gá­tul.

– A lá­nyok sze­re­tik ma­gu­kat ci­co­máz­ni – je­gyez­te meg Mr. Tuc­ker el­né­ző­en. – Nem is bá­nom én, ha fel­vesz­nek egy-egy tar­ka­bar­ka hol­mit, de a száj­pi­ro­sí­tót csak­ugyan nem szen­ved­he­tem.

– Ala­po­san le­szid­tam érte – mond­ta Mrs. Tuc­ker, és a sze­mét hir­te­len el­fu­tot­ta a könny. – És ha be­le­gon­do­lok, hogy mi­lyen csú­nyán vé­gez­te sze­gény. Most már bá­nom, hogy olyan szi­go­rú vol­tam vele. És az­óta is csak a baj meg a gond, te­me­té­sek, egyik a má­sik után. Azt mond­ják, a baj nem jár ma­gá­ban, és mennyi­re igaz.

– Újabb ha­lál­eset is volt a csa­lád­ban? – ér­dek­lő­dött ud­va­ri­a­san Po­i­rot.

– A fe­le­sé­gem ap­ját te­met­tük el – ma­gya­ráz­ta Mr. Tuc­ker. – A Há­rom ku­tyá­ból jött ha­za­fe­le, késő este, a csó­nak­ján, az­tán ami­kor ki akart lép­ni a part­ra, meg­bo­tol­ha­tott, és be­le­esett a fo­lyó­ba. Job­ban tet­te vol­na, ha nyug­ton meg­ül ide­ha­za, az ő ko­rá­ban. De hát az öre­gek­kel sem bír az em­ber. Ál­lan­dó­an ott kel­lett neki lá­bat­lan­kod­nia a rév­nél.

– Apám min­dig is oda­volt a csó­na­ko­kért – mond­ta Mrs. Tuc­ker. – Va­la­mi­kor ott dol­go­zott, a csó­nak­ház kö­rül, az öreg Fol­liat nagy­sá­gos úr szol­gá­la­tá­ban, de az per­sze már év­ti­ze­dek­kel ez­előtt volt. Nem mint­ha idő előtt ment vol­na el – tet­te hoz­zá –, el­vég­re túl volt már a ki­lenc­ve­nen. És hogy ki tud­ta hoz­ni az em­bert a bé­ke­tű­rés­ből! Min­dig csak fe­cse­gett az össze­vissza, he­tet-ha­vat össze­hor­dott. De hát előbb-utóbb mind­annyi­unk­nak el kell men­nünk. És per­sze szép ren­de­sen el­te­met­tük, és két te­me­tés, egyik a má­sik után, bi­zony sok­ba ke­rül.

A pénz­ügyi esz­me­fut­ta­tás már el is ke­rül­te Po­i­rot fi­gyel­mét – va­la­mi más kez­dett mo­tosz­kál­ni a fe­jé­ben.

– Egy öreg­em­ber a rév­nél? Úgy em­lék­szem, én be­szél­get­tem is vele. Hogy is hív­ták?

– Mer­dell­nek, uram. Az én lány­ko­ri ne­vem is Mer­dell.

– Ha jól em­lék­szem, az ön apja volt a fő­ker­tész a kas­tély­ban.

– Nem, az a leg­idő­sebb bá­tyám volt. Én vol­tam a leg­ki­sebb gye­rek, és ti­zen­egyen vol­tunk ám, bi­zony – tet­te hoz­zá büsz­kén. – Tele volt a Nas­se-kas­tély Mer­del­lek­kel éve­ken át, de most már mind szét­szó­ród­tak. Apám volt köz­tük az utol­só.

– A Nas­se-kas­tély­ban min­dig is lesz­nek Fol­lia­tek – mond­ta ma­gá­ban hal­kan Po­i­rot.

– Mit mond, uram?

– Csak meg­is­mé­tel­tem, amit az édes­ap­já­tól hal­lot­tam a rév­nél.

– Ó, apám össze­be­szélt tücs­köt-bo­ga­rat. Néha már rá kel­lett ki­a­bál­nom, hogy el­hall­gas­son.

– Szó­val Mar­le­ne az öreg Mer­dell uno­ká­ja volt – mond­ta Po­i­rot. – Igen, kez­dem már ér­te­ni. – Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott. Va­la­mi ha­tal­mas iz­ga­tott­ság árasz­tot­ta el. – Azt mond­ja, hogy az édes­ap­ja be­le­ful­ladt a fo­lyó­ba?

– Igen, uram. Töb­bet ivott a kel­le­té­nél. Csak azt tud­nám, hon­nan volt rá pén­ze. Per­sze ka­pott egy kis bor­ra­va­lót in­nen-on­nan, se­gí­tett ki­köt­ni a csó­na­ko­kat, meg a par­ko­ló­ban is se­géd­ke­zett. Ha­nem dug­dos­ta ám elő­lem a pén­zét, de még hogy. Igen, at­tól tar­tok, túl­sá­go­san fel­ön­tött a ga­rat­ra. Az­tán ami­kor ki akart lép­ni a csó­nak­ból, el­té­vesz­tet­te a lé­pést, be­le­esett a víz­be, és oda­ve­szett. Más­nap Helm­mouth­ban mos­ta ki a ten­ger a tes­tét. Cso­da, hogy ha­ma­rabb meg nem tör­tént, hi­szen már ki­lenc­ven­két esz­ten­dős volt, és fé­lig-med­dig vak.

– Az­előtt még­sem for­dult elő vele ilyes­mi – mond­ta Po­i­rot.

– Ad­dig jár a kor­só a kút­ra, amíg el nem tö­rik. És min­den­kit ér­het bal­eset.

– Bal­eset? – tű­nő­dött Po­i­rot. – Kí­ván­csi len­nék rá.

Fel­állt, és köz­ben azt dünnyög­te maga elé:

– Tud­hat­tam vol­na. Már ré­ges-rég rá­jö­het­tem vol­na. Hi­szen az a gye­rek gya­kor­la­ti­lag kö­zöl­te ve­lem…

– Mit mond, uram? – kér­dez­te Mrs. Tuc­ker.

– Ó, sem­mi – sza­bad­ko­zott Po­i­rot. – Fo­gad­ják még egy­szer rész­vé­te­met mind a lá­nyuk, mind pe­dig az édes­ap­ja ha­lá­la al­kal­má­ból.

Az­tán ke­zet fo­gott az asszonnyal is meg az urá­val is, és tá­vo­zott.

És egy­re kor­hol­ta ön­ma­gát. Os­to­ba vol­tam, mond­ta ma­gá­ban, na­gyon-na­gyon os­to­ba. Rossz né­ző­pont­ból kö­ze­lí­tet­tem meg az egé­szet.

– Hé, uram – sut­tog­ta mö­göt­te va­la­ki nagy óva­to­san. Po­i­rot sar­kon for­dult. A dun­di Ma­ri­lyn la­pult a fal mel­lett, a ház ár­nyé­ká­ban. Oda­in­tet­te ma­gá­hoz Po­i­rot-t, és sut­tog­va azt mond­ta:

– A mama azért nem tud min­dent. Mar­le­ne nem a ví­zi­ma­lom­ban nya­ra­ló hölgy­től kap­ta azt a ken­dőt.

– Ha­nem ki­től?

– Úgy vet­te Tor­quay­ben. Rúzst is vett, meg köl­ni­vi­zet, fura neve van: Noj­tin­pa­risz. Meg ala­po­zó­kré­met, amit egy hir­de­tés­ben ol­va­sott. – Ma­ri­lyn fel­vi­ho­gott. – A mama nem tud róla. Mar­le­ne a fi­ók­ja há­tul­já­ban dug­ta el, a téli al­só­in­gei alá. Ami­kor mo­zi­ba ment, a busz­meg­ál­ló­ban be­ment a mel­lék­he­lyi­ség­be, ott szok­ta ki­fes­te­ni ma­gát.

Ma­ri­lyn újra fel­vi­ho­gott.

– És a mama soha nem jött rá.

– És ami­kor Mar­le­ne meg­halt, ak­kor sem ta­lál­ta meg eze­ket a hol­mi­kat?

Ma­ri­lyn meg­ráz­ta a sző­ke pely­hes fe­jét.

– Nem ám – mond­ta. – Át­rak­tam min­dent az én fi­ó­kom­ba. A mama ész­re se vet­te.

Po­i­rot el­is­me­rő­en né­zett rá.

– Te na­gyon okos gye­rek­nek lát­szol, Ma­ri­lyn.

Ma­ri­lyn szé­gyen­lő­sen el­vi­gyo­ro­dott.

– Á, Miss Bird azt mond­ja, meg se pró­bál­koz­zak a kö­zép­is­ko­lá­val.

– A kö­zép­is­ko­la nem min­den – mond­ta Po­i­rot. – De mondd csak, hon­nan volt pén­ze Mar­le­ne-nek ezek­re a vá­sár­lá­sok­ra?

Ma­ri­lyn el­mé­lyült fi­gye­lem­mel szem­lél­te az eső­csa­tor­nát.

– Én nem tom – dünnyög­te.

– De­hogy­is­nem tu­dod – biz­tat­ta Po­i­rot, és pi­ru­lás nél­kül elő­vett a zse­bé­ből egy fél­ko­ro­nást, az­tán hoz­zá­tett még egyet.

– Úgy tu­dom – mond­ta –, árul­nak most egy új ajak­rúzst, a neve Kar­ma­zsin csók.

– Mi­lyen szép neve van – mond­ta Ma­ri­lyn, és a pén­zért nyúlt. Az­tán se­be­sen sut­tog­ni kez­dett. – Tud­ja, Mar­le­ne le­sel­ked­ni szo­kott. Les­ke­lő­dött, és lá­tott ezt-azt. Az­tán meg­ígér­te, hogy nem mond­ja el sen­ki­nek, és ak­kor aján­dé­ko­kat szok­tak adni neki. Érti?

Po­i­rot sor­sá­ra hagy­ta az öt shil­ling­jét.

– Ér­tem – mond­ta.

Az­tán bic­cen­tett Ma­ri­lyn­nek, és út­nak in­dult. És megint csak dünnyög­ni kez­dett ma­gá­ban, de ez­út­tal fo­ko­zó­dó szen­ve­déllyel:

– Ér­tem.

Egész cso­mó rész­let a he­lyé­re ke­rült. Per­sze még nem min­den. Még nem lá­tott min­dent tisz­tán, de már nyo­mon volt. És mi­cso­da nyo­mon! Bár­csak ele­jé­től fog­va lett vol­na annyi esze, hogy rá­ta­lál­jon. Hi­szen ott volt az az első be­szél­ge­tés Mrs. Oli­ver­rel, az­tán ott volt Mi­chael Wey­man né­hány el­ej­tett sza­va, az­tán az a je­len­tős be­szél­ge­tés az öreg Mer­dell-lel a rév­nél, Miss Bre­wis né­hány ér­té­kes in­for­má­ci­ó­ja és Éti­enne de Sou­sa meg­ér­ke­zé­se.

A fa­lu­ban a pos­ta­hi­va­tal mel­lett nyil­vá­nos te­le­fon­fül­ke állt. Po­i­rot be­lé­pett, és fel­hí­vott egy szá­mot. Né­hány perc múl­va már Bland fel­ügye­lő­vel be­szélt.

– No­csak, Po­i­rot, hon­nan be­szél?

– Itt va­gyok, Nas­se­com­be-ban.

– De hi­szen teg­nap dél­után még Lon­don­ban volt.

– Egy jó­ra­va­ló vo­nat há­rom és fél óra alatt le­hoz­za ide az em­bert – kö­zöl­te Po­i­rot. – Vol­na ön­höz egy kér­dé­sem.

– És­pe­dig?

– Mi­fé­le jacht­ja volt Éti­enne de Sou­sá­nak?

– Azt hi­szem, ki­ta­lá­lom, mire gon­dol, mon­si­eur Po­i­rot, de biz­to­sít­ha­tom, hogy sem­mi olyas­mi­ről nincs szó. Nem va­la­mi csem­pé­szés­re fel­sze­relt hajó. Nin­cse­nek raj­ta rej­tek­he­lyek, tit­kos re­ke­szek. Pe­dig meg­ta­lál­tuk vol­na, ha van­nak. Nem volt olyan hely, aho­vá el le­het­ne rej­te­ni egy hul­lát.

– Té­ved, mon cher, én nem erre gon­do­lok. Csak azt sze­ret­ném tud­ni, mi­fé­le jacht volt. Ki­csi? Nagy?

– Ó, va­ló­sá­gos me­se­ha­jó volt, egy egész va­gyon­ba ke­rül­he­tett. Újon­nan fest­ve, ki­ken­ve-ki­fen­ve, lu­xus­be­ren­de­zés­sel.

– Ez az – mond­ta Po­i­rot olyan di­a­dal­ma­san, hogy Bland fel­ügye­lő na­gyot né­zett.

– Hová akar ki­lyu­kad­ni, mon­si­eur Po­i­rot? – kér­dez­te.

– Éti­enne de Sou­sa dús­gaz­dag em­ber – je­len­tet­te ki Po­i­rot. – És ez, ba­rá­tom, igen fon­tos kö­rül­mény.

– Mi­ért? – ér­dek­lő­dött Bland fel­ügye­lő.

– Ez egy­be­vág a leg­újabb el­kép­ze­lé­sem­mel – mond­ta Po­i­rot.

– Szó­val van va­la­mi el­kép­ze­lé­se?

– Igen. Vég­re van egy el­kép­ze­lé­sem. És hogy mi­lyen os­to­ba vol­tam ed­dig!

– Úgy érti, mind­annyi­an os­to­bák vol­tunk.

– Nem – mond­ta Po­i­rot. – Úgy ér­tem, hogy el­ső­sor­ban én vol­tam os­to­ba. A sze­ren­csés vé­let­len egy tö­ké­le­te­sen vi­lá­gos nyo­mot mu­ta­tott meg ne­kem, csak nem lát­tam a sze­mem­től.

– És most már ha­tá­ro­zot­tan nyo­mon van?

– Azt hi­szem, igen…

– Ide fi­gyel­jen, mon­si­eur Po­i­rot…

De Po­i­rot he­lyé­re akasz­tot­ta a kagy­lót. Ko­to­rász­ni kez­dett a zse­bé­ben, ap­ró­pénzt vett elő, és kér­te a köz­pon­tot, hogy kap­csol­ja neki Mrs. Oli­ver lon­do­ni szá­mát.

– De ha dol­go­zik a hölgy – kö­zöl­te még si­et­ve –, ak­kor in­kább ne za­var­ják.

Eszé­be ju­tott ugyan­is, mi­lyen ke­se­rű szem­re­há­nyá­so­kat tett neki egy­szer Mrs. Oli­ver, ami­ért meg­za­var­ta az al­ko­tó­mun­ká­ban, mi­nek kö­vet­kez­té­ben el­ve­szí­tet­te a gon­do­la­tai fo­na­lát, és a vi­lág sze­gé­nyebb lett egy le­bi­lin­cse­lő de­tek­tív-re­génnyel, amely egy ócs­ka hosszú ujjú gyap­jú­mel­lény kö­rül bo­nyo­ló­dott vol­na. A te­le­fon­köz­pont azon­ban nem tud­ta ér­té­kel­ni az ilyen fi­nom­sá­go­kat.

– Ak­kor most kap­csol­jam a szá­mot – ér­dek­lő­dött –, vagy ne kap­csol­jam?

– Kap­csol­ja – mond­ta Po­i­rot, fel­ál­doz­va Mrs. Oli­ver al­ko­tó gé­ni­u­szát ön­nön tü­rel­met­len­sé­ge ol­tá­rán. Meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott fel, ami­kor Mrs. Oli­ver be­le­szólt a te­le­fon­ba és csí­rá­já­ban foj­tot­ta el min­den men­te­ge­tő­zé­sét.

– Cso­dás, hogy ép­pen most hí­vott fel – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Ép­pen in­dul­tam egy író-ol­va­só ta­lál­ko­zó­ra, ahol ar­ról kel­lett vol­na be­szél­nem, hogy hogy írom a köny­ve­i­met Most leg­alább oda­te­le­fo­nál­tat­ha­tok a tit­kár­nőm­mel, hogy aka­dá­lyoz­ta­tás mi­att nem tu­dok el­men­ni.

– De ma­dame, a vi­lá­gért sem sze­ret­ném meg­aka­dá­lyoz­ni…

– Szó sincs róla – fe­cse­gett vi­dá­man Mrs. Oli­ver. – Úgy­is min­dig bo­hó­cot csi­ná­lok ma­gam­ból. Hogy is tud­ná el­mon­da­ni az em­ber, ho­gyan írja a köny­ve­it? Mert hogy is van? Elő­ször is ki­ta­lá­lok va­la­mit, az­tán, ami­kor ki­ta­lál­tam, erőt ve­szek ma­ga­mon, le­ülök és meg­írom. Ez­zel vége. Ezt pe­dig há­rom perc alatt elő tu­dom adni, at­tól kezd­ve pe­dig kí­nos fe­szen­gés­be tor­kol­lik az író-ol­va­só ta­lál­ko­zó. El nem tu­dom kép­zel­ni, mi­ért sze­re­tik annyi­ra az em­be­rek, ha az író ar­ról be­szél, hogy ho­gyan ír. Sze­rin­tem az író­nak az a dol­ga, hogy ír­jon, nem az, hogy be­szél­jen.

– Pe­dig én is ép­pen azt akar­tam meg­kér­dez­ni, hogy ho­gyan ír, ma­dame – mond­ta Po­i­rot.

– Kér­dez­ni le­het – kö­zöl­te Mrs. Oli­ver –, leg­fel­jebb nem tu­dok rá vá­la­szol­ni. Tud­ja, az em­ber egy­sze­rű­en csak leül és ír. Jaj, egy fél pil­la­nat! Egy ré­mes ka­la­pot rak­tam a fe­jem­re az író-ol­va­só ta­lál­ko­zó tisz­te­le­té­re, és mu­száj le­ven­nem. Szúr­ja a hom­lo­ko­mat. – Egy pil­la­nat­nyi szü­net után Mrs. Oli­ver meg­könnyeb­bült han­gon foly­tat­ta a mo­no­lóg­ját: – Tud­ja, a ka­la­pok ma­nap­ság már csak dísz­nek van­nak. Sem­mi ér­tel­mes cél­ja a kalap­vi­se­lés­nek, hogy pél­dá­ul meg­véd­je az em­ber fe­jét a hi­deg­től vagy a tűző nap­tól, vagy hogy el­ta­kar­ja az em­ber ar­cát, ha nem akar­ja, hogy fel­is­mer­jék. Tes­sék, mon­si­eur Po­i­rot, mon­dott va­la­mit?

– Ó, csak fel­ki­ál­tot­tam. Hát ez rend­kí­vü­li – mond­ta Po­i­rot, és a hang­já­ból tisz­te­let­te­li el­ra­gad­ta­tás hal­lat­szott. – Ma­dame, ön­től min­dig ki­tű­nő öt­le­te­ket kap az em­ber. Akár­csak régi jó ba­rá­tom­tól, Has­ting­stól, aki­vel már hosszú évek óta nem ta­lál­koz­tam. Ön az imént meg­fej­tet­te egy prob­lé­má­mat. De ezt egye­lő­re hagy­juk. Hadd kér­dez­zem meg, amit akar­tam. Is­mer ön atom­fi­zi­ku­so­kat, ma­dame?

– Hogy is­me­rek-e atom­fi­zi­ku­so­kat? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver meg­le­pet­ten. – Nem is tu­dom. Gon­do­lom, is­me­rek. Tud­ja, is­me­rek pro­fesszo­ro­kat meg ha­son­ló­kat. De hogy pon­to­san mi­vel fog­lal­koz­nak, az­zal nem­igen szok­tam tisz­tá­ban len­ni.

– Még­is egy atom­fi­zi­kus lett a tör­té­ne­te egyik gya­nú­sí­tott­ja.

– Ó, igen. De az csak azért volt, hogy mo­der­nebb le­gyen a do­log. Tud­ja, ta­valy ka­rá­csony­kor, ami­kor el­men­tem aján­dé­kot vá­sá­rol­ni az uno­ka­öcsém­nek, mást se le­he­tett kap­ni, mint tu­do­má­nyos-fan­tasz­ti­kus köny­ve­ket meg űr­ha­jós já­té­ko­kat, úgy­hogy ami­kor dol­goz­ni kezd­tem a kri­mi já­té­kon, gon­dol­tam, mo­dern­re ve­szem a fi­gu­rát, és egy atom­fi­zi­kus lesz az első szá­mú gya­nú­sí­tott. Vég­té­re ha egy kis szak­zsar­gon­ra volt szük­sé­gem, min­dig se­gít­sé­gül ve­het­tem Alec Leg­ge-et.

– Alec Leg­ge-et? Sally Leg­ge fér­jét? Ő atom­fi­zi­kus?

– Igen, az. Csak nem Har­well­ben. Va­la­hol Wales­ben. Ta­lán Car­diff­ban. Vagy Bris­tol­ban? Ab­ban a ház­ban csak nya­ral­ni vol­tak, a Helm part­ján. Igen, ezek sze­rint vé­gül is is­me­rek atom­fi­zi­kust.

– Ak­kor ta­lán az atom­fi­zi­kus­sal kap­cso­lat­ban az adta az öt­le­tet, hogy meg­is­mer­te Leg­ge-et a Nas­se-kas­tély­ban. A fe­le­sé­ge vi­szont nem ju­go­szláv szár­ma­zá­sú.

– Hát nem – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Sally annyi­ra an­gol, hogy an­go­labb már nem is le­het­ne. Ezt maga is be­lát­hat­ja.

– Ak­kor mi­ről ju­tott eszé­be a ju­go­szláv fe­le­ség, ma­dame?

– Tu­laj­don­kép­pen nem is tu­dom… Ta­lán a há­bo­rús me­ne­kül­tek­ről? Vagy di­á­kok­ról? Ta­lán a sok di­ák­lány­ról a tu­ris­ta­ház­ban, akik ál­lan­dó­an ke­resz­tül­jár­tak a kas­tély­ker­ten, és tör­ve be­szél­tek an­go­lul?

– Ér­tem… Igen, most már egész cso­mó dol­got ér­tek.

– Leg­főbb ide­je – mond­ta Mrs. Oli­ver.

– Par­don?

– Mon­dom, leg­főbb ide­je – kö­zöl­te Mrs. Oli­ver.

– Már­mint an­nak, hogy vég­re ért­sen va­la­mit. Ed­dig, ahogy né­zem, nem­igen ment sem­mi­re. – Mrs. Oli­ver hang­já­ban szem­re­há­nyás buj­kált.

– Nem megy min­den egy csa­pás­ra, ma­dame – mond­ta Po­i­rot vé­de­ke­ző­leg. – A rend­őr­ség­nek is meg­állt a tu­do­má­nya.

– Ó, a rend­őr­ség­nek – mond­ta Mrs. Oli­ver meg­ve­tő­en. – Tud­ja, ha nő áll­na a Scot­land Yard élén…

A téma ve­sze­del­me­it fel­is­mer­ve, Po­i­rot si­et­ve köz­be­vá­gott:

– A do­log igen össze­tett – mond­ta. – Rend­kí­vül össze­tett. De most már kez­dem ér­te­ni, ezt bi­zal­ma­san sú­gom ön­nek.

Mrs. Oli­vert nem ha­tot­ta meg a bi­zal­mas köz­lés.

– Még szép – mond­ta. – De köz­ben két gyil­kos­ság tör­tént.

– Há­rom – iga­zí­tot­ta ki Po­i­rot.

– Há­rom? Ki a har­ma­dik?

– Egy Mer­dell nevű öreg­em­ber – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot.

– Sose hal­lot­tam róla – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Ben­ne lesz a la­pok­ban?

– Nem – mond­ta Po­i­rot. – Mos­ta­ná­ig min­den­ki azt hit­te, hogy bal­eset­ről van szó.

– És nem bal­eset­ről van szó?

– Nem, nem bal­eset­ről.

– Jaj, ak­kor me­sél­je el ne­kem, ki volt a gyil­kos, vagy kik vol­tak a gyil­ko­sok… vagy te­le­fo­non nem mond­hat­ja el?

– Ilyes­mit nem be­szél meg az em­ber te­le­fo­non – mond­ta Po­i­rot.

– Ak­kor meg le­te­szem a kagy­lót – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Nem bí­rom ki a kí­ván­csi­ság­tól.

– Vár­jon egy pil­la­na­tig – mond­ta Po­i­rot. – Még va­la­mit akar­tam kér­dez­ni. De mi is volt az?

– Ez már a kor­ral jár – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver. – Hogy az em­ber el­fe­lejt dol­go­kat. Ma­gam is így va­gyok vele.

– Volt még va­la­mi, va­la­mi ap­ró­ság, va­la­mi, ami nem ha­gyott nyu­god­ni. Ott vol­tam a csó­nak­ház­ban…

Po­i­rot meg­pró­bál­ta em­lé­ke­ze­té­be idéz­ni a je­le­ne­tet. A kép­re­gé­nyek… Mar­le­ne ir­ka­fir­kái a lap­szé­le­ken…”Al­bert Dore­en­nal jár. Úgy érez­te, hogy va­la­hol hi­ány­zik egy lánc­szem, va­la­mit meg kell kér­dez­nie Mrs. Oli­ver­től.

– Ott van még, mon­si­eur Po­i­rot? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver. A köz­pont ugyan­ek­kor fel­szó­lí­tot­ta, hogy dob­jon be to­váb­bi ér­mé­ket.

Mi­után en­nek ele­get tett, Po­i­rot meg­szó­lalt:

– Ott van még, ma­dame?

– Én még min­dig itt va­gyok – mond­ta Mrs. Oli­ver. – De ne költ­sük arra a pénzt, hogy azt kér­dez­get­jük egy­más­tól, hogy meg­va­gyunk-e még. Te­hát mi­ről van szó?

– Egy fon­tos rész­let­kér­dés­ről. Em­lék­szik még a tár­sas­já­té­ká­ra?

– Hát per­sze hogy em­lék­szem. De hát gya­kor­la­ti­lag mos­ta­ná­ig ar­ról be­szél­get­tünk, nem?

– Sú­lyos hi­bát kö­vet­tem el – mond­ta Po­i­rot. – So­sem ol­vas­tam el a ver­seny­zők­nek írott szi­nop­szist. Az­tán már a gyil­kos fel­fe­dé­sé­hez ké­pest nem lát­szott fon­tos­nak. De té­ved­tem. Na­gyon is fon­tos lett vol­na. Ön egy rend­kí­vül ér­zé­keny te­rem­tés, ma­dame. Igen dif­fe­ren­ci­ál­tan re­a­gál az adott at­mo­szfé­rá­ra, a kü­lön­bö­ző em­be­rek­re, akik­kel ta­lál­ko­zik. A kü­lön­bö­ző hely­ze­tek, az em­be­rek, akik­kel dol­ga akad, mély nyo­mot hagy­nak ön­ben, és ezek a ta­pasz­ta­la­tok át­te­vőd­nek a mű­ve­i­be. Per­sze nem köz­vet­le­nül, nem fel­is­mer­he­tő­en, ha­nem az ih­let ki­me­rít­he­tet­len tár­há­zá­vá lé­nye­gül­ve.

– Gyö­nyö­rű szó­vi­rá­gok – mond­ta Mrs. Oli­ver. – És pon­to­sab­ban mire gon­dol?

– Arra, hogy ön min­dig is töb­bet tu­dott er­ről a bűn­tény­ről, mint kép­zel­te vol­na. Ami pe­dig a kér­dé­se­i­met il­le­ti, tu­laj­don­kép­pen két dol­got is meg aka­rok kér­dez­ni ön­től, de az első a fon­to­sab­bik. Ami­kor dol­goz­ni kez­dett a ker­ti já­ték ter­vén, ele­ve úgy ter­vez­te, hogy az ál­do­za­tot a csó­nak­ház­ban fe­dez­zék fel?

– Nem én.

– Hát hol?

– Ab­ban a fura kis sza­let­li­ben a kas­tély mel­lett, a ro­do­dend­ron­bok­rok kö­zött. Sze­rin­tem az lett vol­na a leg­meg­fe­le­lőbb hely. Az­tán va­la­ki, már nem is tu­dom, ki­cso­da, kezd­te ajánl­gat­ni, hogy le­gyen in­kább a gl­ori­ett. Na­hát, ez tel­je­sen kép­te­len ja­vas­lat volt. Tud­ja, ott akár­ki arra járó fel­fe­dez­he­ti a hul­lát, anél­kül hogy kö­vet­te vol­na a rej­tek­je­le­ket. Mi­lyen hü­lyék tud­nak len­ni az em­be­rek! Szó­val ebbe sem­mi­kép­pen sem me­het­tem bele.

– Ak­kor már in­kább a csó­nak­ház, igaz?

– Igen, va­la­hogy így tör­tént. A csó­nak­ház el­len tu­laj­don­kép­pen nem le­he­tett ki­fo­gá­som, bár azért még min­dig azt tar­tot­tam, hogy a sza­let­li jobb len­ne.

– Hát igen, ez az a mód­szer, amit már az első na­pon fel­vá­zolt előt­tem. És van még va­la­mi. Em­lék­szik még, azt is mond­ta, hogy az utol­só rejt­jel az egyik kép­re­gény­re volt rá­fir­kál­va, amit Mar­le­ne-nek tet­tek oda.

– Hogy­ne em­lé­kez­nék.

– Mond­ja csak, va­la­hogy úgy hang­zott az a rejt­jel (Po­i­rot min­den ere­jé­vel kon­cent­rált, hogy föl­idéz­ze azt a pil­la­na­tot, ami­kor Mar­le­ne ir­ka­fir­ká­it ol­vas­ta): „Al­bert Dore­en­nal jár”; „Ge­or­gie Por­gie ide­gen lá­nyok­kal csó­ko­ló­zik az er­dő­ben”; „Pe­ter csip­ke­di a lá­nyo­kat a mo­zi­ban”?

– Is­ten őrizz – mond­ta Mrs. Oli­ver meg­bot­rán­koz­va. – Szó sem volt ef­fé­le os­to­ba­sá­gok­ról. Nem, az én mon­da­tom tel­je­sen egy­ér­tel­mű rejt­jel volt. – Le­hal­kí­tot­ta a hang­ját, és ti­tok­za­to­san kö­zöl­te: – „Tes­sék csak be­le­néz­ni a hölgy há­ti­zsák­já­ba.”

– Épa­tant! – ki­ál­tot­ta Po­i­rot. – Épa­tant! Azt a kép­re­gényt, amely­re ez volt fel­ír­va, ter­mé­sze­te­sen el­tá­vo­lí­tot­ták. Va­la­ki­nek még öt­le­te­ket ad­ha­tott vol­na.

– A há­ti­zsák ott állt a te­tem mel­lett a föl­dön – mond­ta Mrs. Oli­ver.

– Én egy má­sik há­ti­zsák­ra gon­do­lok.

– Egé­szen össze­ke­ver a há­ti­zsá­kok­kal – mond­ta Mrs. Oli­ver pa­na­szo­san. – Az én rém­tör­té­ne­tem­ben csak egy há­ti­zsák sze­re­pelt. És nem is kí­ván­csi rá, hogy mi volt ben­ne?

– A leg­ke­vés­bé sem – mond­ta Po­i­rot, az­tán ész­be ka­pott: – Vagy­is ter­mé­sze­te­sen el len­nék ra­gad­tat­va, ha el­mon­da­ná, csak­hogy…

A „csak­hogy”-on Mrs. Oli­ver könnyen túl­tet­te ma­gát.

– Sze­rin­tem egy­sze­rű­en zse­ni­á­lis – mond­ta a szer­ző büsz­ke­sé­gé­vel. – Tud­ja, Mar­le­ne há­ti­zsák­já­ban, amely ugye­bár a ju­go­szláv asszony há­ti­zsák­ja, ugye, érti…

– Hogy­ne, hogy­ne – mond­ta Po­i­rot, fel­ké­szül­ve arra, hogy is­mét el­bo­rít­ja majd a köd.

– Szó­val a há­ti­zsák­ban ott volt egy üveg­ben a mé­reg, amellyel az ura­ság meg­mér­gez­te a fe­le­sé­gét. Mert a ju­go­szláv asszony lány­ko­rá­ban ide­át ta­nult ápo­ló­nő­nek, és ott volt a ház­ban, ami­kor Blunt tá­bor­nok meg­mér­gez­te az első fe­le­sé­gét a pén­zé­ért. Ő pe­dig, már­mint az ápo­ló­nő, meg­ka­pa­rin­tot­ta a mér­get, ma­gá­val vit­te, az­tán vissza­jött, hogy meg­zsa­rol­ja a tá­bor­no­kot. És ezért kel­lett a tá­bor­nok­nak meg­öl­nie. Ez egy­be­vág, mon­si­eur Po­i­rot?

– Már­mint­hogy mi­vel?

– Az el­kép­ze­lé­sé­vel – mond­ta Mrs. Oli­ver.

– Egy­ál­ta­lán nem – mond­ta Po­i­rot, az­tán si­et­ve hoz­zá­tet­te: – De en­nek el­le­né­re is gra­tu­lá­lok, ma­dame. A tár­sas­já­té­ka egy­sze­rű­en zse­ni­á­lis volt. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy sen­ki nem tud­ta meg­fej­te­ni.

– De­hogy­is­nem – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Egé­szen ké­sőn, már úgy hét óra táj­ban cél­ba ért egy ma­kacs öreg hölgy, akit min­den­ki agya­lá­gyult­nak tar­tott. Meg­ta­lál­ta az összes rejt­je­let, és di­a­dal­ma­san meg­ér­ke­zett a csó­nak­ház­hoz, és per­sze ott ta­lál­ta a rend­őr­sé­get. Ak­kor tud­ta meg, hogy gyil­kos­ság tör­tént, és kö­rül­be­lül ő volt az egyet­len az egész ven­dég­se­reg­ben, aki még nem tud­ta. A dí­jat min­den­eset­re meg­kap­ta. Az a ré­mes fi­a­tal­em­ber vi­szont, a szep­lő­i­vel, aki azt ál­lí­tot­ta, hogy úgy iszom, mint a gö­dény, nem is ju­tott to­vább a ka­mé­lia­kert­nél – tet­te hoz­zá Mrs. Oli­ver elég­té­tel­lel.

– Majd egy­szer, ma­dame – mond­ta Po­i­rot –, el foga me­sél­ni ne­kem az egész tör­té­ne­tet.

– Vol­ta­kép­pen arra gon­do­lok – mond­ta Mrs. Oli­ver –, hogy köny­vet írok be­lő­le. Kár len­ne érte, ha ve­szen­dő­be men­ne.

És itt kell meg­em­lí­te­nünk, hogy úgy há­rom év­vel ké­sőbb Ari­ad­ne Oli­ver Asszony az er­dő­ben című re­gé­nyé­nek ol­va­sá­sa köz­ben Her­cu­le Po­i­rot nem tud­ta, mi­ért van az, hogy a tör­té­net né­mely hely­ze­te és né­me­lyik sze­rep­lő­je annyi­ra is­me­rős.