I. fejezet

 1

A fel­csör­gő te­le­fo­nért Miss Le­mon nyúlt, Po­i­rot pó­tol­ha­tat­lan tit­kár­nő­je. Fél­re­rak­ta a gyors­író­blokk­ját, föl­emel­te a te­le­fon­kagy­lót, és szenv­te­le­nül be­le­szólt:

– Tra­fal­gar 8137.

Her­cu­le Po­i­rot ez­alatt hát­ra­dőlt me­rev tám­lás szé­kén, és le­huny­ta a sze­mét. Uj­jai csön­des, me­ren­gő üte­met do­bol­tak az asz­tal szé­lén. Gon­do­lat­ban to­vább fo­gal­maz­ta az ép­pen dik­tált le­vél kacs­ka­rin­gós kör­mon­da­ta­it.

Miss Le­mon be­fog­ta a mik­ro­font, és hal­kan meg­kér­dez­te:

– A de­vo­ni Nas­se­com­be-ból ke­re­sik. Ad­ha­tom?

Po­i­rot el­húz­ta a szá­ját. Nas­se­com­be neve sem mit nem mon­dott neki.

– Hogy hív­ják az il­le­tőt? – kér­dez­te óva­to­san.

Miss Le­mon meg­ér­dek­lőd­te.

– Mi­ri­ad­ne? – kér­dez­te hi­tet­len­ked­ve. – Aha – mond­ta az­tán. – És a ve­ze­ték­ne­ve?

– Mrs. Ari­ad­ne Oli­ver – kö­zöl­te Her­cu­le Po­i­rot felé for­dul­va.

Po­i­rot szem­öl­dö­ke össze­fu­tott. Em­lé­ke­i­ben föl­rém­lett egy ne­mes sas­orr, szél­fút­ta, de­re­se­dő haj­zat…

Föl­állt, és át­vet­te Miss Le­mon­tól a te­le­font.

– Itt Her­cu­le Po­i­rot be­szél – je­len­tet­te ün­ne­pé­lye­sen.

– Mr. Her­cu­le Po­i­rot sze­mé­lye­sen? – ér­dek­lő­dött gya­nak­vó han­gon a te­le­fon­köz­pon­tos.

Po­i­rot meg­nyug­tat­ta, hogy a leg­tel­je­sebb mér­ték­ben sze­mé­lye­sen.

– Tes­sék be­szél­ni, Mr. Po­i­rot van a vo­nal­ban – mond­ta a hang.

A fakó, gé­pi­es han­got most zeng­ze­tes, nagy­sza­bá­sú kont­ra­alt vál­tot­ta fel, mi­nek kö­vet­kez­té­ben Po­i­rot kény­te­len volt egy arasszal tá­vo­labb vin­ni a fü­lé­től a hall­ga­tót.

– Mon­si­eur Po­i­rot, va­ló­ban ön az?

– Én va­gyok az sze­mé­lye­sen, asszo­nyom.

– Itt Mrs. Oli­ver. Nem tu­dom, em­lék­szik-e még rám.

– Hogy­ne em­lé­kez­nék, asszo­nyom. Ki tud­ná önt el­fe­lej­te­ni?

– Na­hát, azért néha olyan is akad – mond­ta Mrs. Oli­ver. – És nem is olyan rit­kán. At­tól tar­tok, a sze­mé­lyi­sé­gem­ben nincs sem­mi szem­be­szö­kő­en egyé­ni. Vagy ta­lán at­tól van ez, hogy örök­ké más és más frizu­rák­kal kí­sér­le­te­zem? En­nek per­sze az ég­vi­lá­gon sem­mi köze az ügy­höz. Re­mé­lem, nem za­var­tam meg va­la­mi ret­te­ne­te­sen fon­tos el­fog­lalt­sá­gá­ban?

– Ó, nem, a leg­ke­vés­bé sem za­va­rod­tam meg, asszo­nyom – mond­ta Po­i­rot, le­kö­te­le­ző­en tör­ve az an­golt.

– Te jó ég, re­mé­lem is, hogy nem za­va­ro­dott meg. Az az igaz­ság, hogy szük­sé­gem van önre.

– Szük­sé­ge van rám?

– Igen, még­hoz­zá azon­nal. Nem tud­na re­pü­lő­gép­re száll­ni?

– Nem uta­zom re­pü­lő­gé­pen – kö­zöl­te Po­i­rot. – Azon­nal rosszul le­szek raj­ta.

– Én is. Kü­lön­ben sem hi­szem, hogy gyor­sab­ban ide­ér­ne, mint vo­nat­tal, mi­vel a leg­kö­ze­leb­bi re­pü­lő­tér Exe­ter­ben van, az pe­dig nincs olyan kö­zel. Jöj­jön te­hát vo­nat­tal. Ti­zen­ket­tő­kor in­dul vo­nat Nas­se­com­be-ba a Pad­ding­ton pá­lya­ud­var­ról. Még ép­pen el­éri. Há­rom­ne­gyed órá­ja van, ha jól jár az órám, ám­bár az ki­vé­te­les eset len­ne.

– De hát ön hol van, asszo­nyom? És tu­laj­don­kép­pen mi­ről van szó? – kér­dez­te Po­i­rot.

– A nas­se­com­be-i Nas­se-kas­tély­ban. A nas­se­com­be-i ál­lo­má­son vár­ni fog­ja a ko­csi vagy egy taxi.

– De mi­ért van rám szük­sé­ge? Mi­ről van szó? – kér­dez­te Po­i­rot két­ség­be­eset­ten.

– Olyan le­he­tet­len he­lye­ken tart­ják a te­le­fo­no­kat – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Ez pél­dá­ul a hall­ban van… Itt ál­lan­dó­an jön­nek-men­nek, és min­den­ki be­szél… úgy­hogy alig hal­lom, amit mond. Min­den­eset­re vá­rom. Min­den­ki el lesz ra­gad­tat­va. A vi­szont­lá­tás­ra.

Ha­tá­ro­zott kat­ta­nás je­lez­te, hogy a hall­ga­tót le­tet­ték. Az­tán csak a vo­nal bú­gott bé­ké­sen.

Po­i­rot el­ké­pedt arc­ki­fe­je­zés­sel maga is le­rak­ta a te­le­fon­kagy­lót, és va­la­mit dör­mö­gött a ba­ju­sza alatt. Miss Le­mon, ke­zé­ben a be­ve­tés­re kész ce­ru­zá­val, szenv­te­le­nül várt, s köz­ben diszk­ré­ten meg­is­mé­tel­te a köz­be­avat­ko­zást meg­elő­ző­en le­írt utol­só mon­da­tot.

– …en­ged­tes­sék meg ne­kem, tisz­telt uram, hogy a fel­té­te­le­zés­sel kap­cso­lat­ban, ame­lyet elő­re­bo­csá­ta­ni mél­tóz­ta­tott…

Po­i­rot egy kéz­le­gyin­tés­sel tárgy­ta­lan­ná tet­te az elő­re­bo­csá­ta­ni mél­tóz­ta­tott fel­té­te­le­zést.

– Mrs. Oli­ver te­le­fo­nált – kö­zöl­te. – Ari­ad­ne Oli­ver, a de­tek­tív­re­gény-író­nő. Ta­lán maga is ol­vas­ta… – kezd­te mon­da­ni, de meg­állt, mert eszé­be ju­tott, hogy Miss Le­mon ki­zá­ró­lag csak er­kölcs­ne­me­sí­tő ol­vas­má­nyo­kat mél­tat ér­dek­lő­dé­sé­re, és mély­sé­ge­sen le­né­zi a de­tek­tív­re­gény-féle férc­mű­ve­ket. – Az a kí­ván­sá­ga, hogy le­utaz­zam De­von­ba még ma, most rög­tön – az órá­já­ra pil­lan­tott –, har­minc­öt per­cen be­lül.

Miss Le­mon ne­hez­te­lő­en össze­rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Ak­kor bi­zony ugyan­csak igye­kez­nie kel­le­ne – je­gyez­te meg. – És ugyan mi ok­ból?

– Én is ezt kér­dez­tem. Ne­kem se mond­ta meg.

– Mi­lyen sa­já­tos. Va­jon mi­ért nem?

– Mert at­tól tar­tott, hogy ki­hall­gat­ják – mond­ta Po­i­rot el­gon­dol­koz­va. – Ezt vi­lá­go­san ér­té­sem­re adta.

– Na­hát azért, hogy mi­lyen el­kép­ze­lé­se­ik van­nak egye­sek­nek – mél­tat­lan­ko­dott Miss Le­mon a mun­ka­adó­ja vé­del­mé­ben. – El­vár­nák, hogy egy olyan fon­tos em­ber, mint ön, azon­nal ugor­jon, és in­dul­jon csak úgy, bele a vak­vi­lág­ba. Min­dig is azt ta­pasz­tal­tam, hogy ezek a mű­vé­szek, író­fé­lék rend­kí­vül ki­egyen­sú­lyo­zat­la­nok. Sem­mi arány­ér­zé­kük. Fel­ad­jak te­le­fo­non egy táv­ira­tot? Va­la­mi olyas­mit, hogy Ügye­im Lon­don­hoz köt­nek, saj­ná­lat­tal – Már nyúlt is a te­le­fo­nért, de Po­i­rot hang­ja meg­ál­lí­tot­ta a moz­du­la­tát.

– Du tout – mond­ta Po­i­rot. – El­len­ke­ző­leg. Szí­ves­ked­jék ta­xit ren­del­ni, de most, rög­tön. – Föl­emel­te a hang­ját. – Ge­or­ge! Cso­ma­gol­ja be a leg­szük­sé­ge­seb­bet a ki­seb­bik bő­rön­döm­be, de gyor­san. Na­gyon gyor­san, mert el kell ér­nem a vo­na­tot.