XII. fejezet

Más­nap reg­gel Her­cu­le Po­i­rot erő­sen meg­csap­pant tár­sa­sá­got ta­lált a reg­ge­li­ző­asz­tal­nál. Mrs. Oli­ver még nem tért ma­gá­hoz az elő­ző napi ese­mé­nyek meg­ráz­kód­ta­tá­sa után, és ágy­ban reg­ge­li­zett. Mi­chael Wey­man ha­mar meg­ivott egy csé­sze ká­vét, és tá­vo­zott. Csak Sir Ge­or­ge ült az asz­tal­nál, meg az el­ma­rad­ha­tat­lan Miss Bre­wis. Sir Ge­or­ge lel­ki­ál­la­po­tá­ra csal­ha­tat­la­nul le­he­tett kö­vet­kez­tet­ni ab­ból, hogy egy fa­lat sem ment le a tor­kán. Szin­te érin­tet­le­nül állt előt­te a tá­nyér­ja. Fél­re­tol­ta a le­ve­le­ket is, ame­lye­ket Miss Bre­wis fel­bon­tott és ha­lom­ba ra­kott előt­te. Ká­vét ivott, de szem­lá­to­mást úgy, mint aki nem tud­ja, mit csi­nál.

– Jó reg­gelt, mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta szó­ra­ko­zot­tan, az­tán újra a gon­do­la­ta­i­ba me­rült. Időn­ként maga elé dünnyö­gött egy-két szót.

– Egy­sze­rű­en hi­he­tet­len az egész. Hol le­het?

– A ha­lott­szem­le csü­tör­tö­kön lesz az in­té­zet­ben – mond­ta Miss Bre­wis. – Az előbb te­le­fo­nál­tak.

Sir Ge­or­ge ér­tet­le­nül né­zett rá.

– A ha­lott­szem­le? – kér­dez­te. – Ja per­sze – mond­ta az­tán, de szem­lá­to­mást más­hol járt az esze, nem ér­de­kel­te az egész. Be­le­kor­tyolt a ká­vé­já­ba, és meg­je­gyez­te: – A nők tel­je­sen ki­szá­mít­ha­tat­la­nok. Hogy kép­ze­lik, hogy ilyet le­het csi­nál­ni?

Miss Bre­wis össze­csü­csö­rí­tet­te az aj­kát. Po­i­rot jól lát­ta, hogy rend­kí­vül fe­szült ideg­ál­la­pot­ban van.

– Ma dél­előtt fel­ke­re­si önt Hodgson a te­he­né­szet vil­la­mo­sí­tá­sa ügyé­ben – so­rol­ta a te­en­dő­ket Miss Bre­wis. – Ti­zen­két óra­kor pe­dig…

Sir Ge­or­ge köz­be­vá­gott.

– Sen­kit nem fo­ga­dok. Küld­jön el min­den­kit. Hogy az ör­dög­be kép­ze­li, hogy oda tu­dok fi­gyel­ni az üz­le­ti ügyek­re, mi­köz­ben majd eszem vesz­tem az ag­go­da­lom­tól a fe­le­sé­gem mi­att.

– Ahogy gon­dol­ja, Sir Ge­or­ge – mond­ta Miss Bre­wis, mint­ha egy ügy­véd azt mon­da­ná: „Ahogy ura­sá­god pa­ran­csol­ja.” De szem­lá­to­mást hely­te­le­ní­tet­te a dol­got.

– Az em­ber sose tud­hat­ja, mit vesz­nek a fe­jük­be a nők – mond­ta Sir Ge­or­ge. – Hogy mi­lyen bo­lond­sá­gok­ra ké­pe­sek. Maga is így lát­ja, mi? – Ez utób­bi kér­dést Po­i­rot-hoz in­téz­te.

– Les fem­mes? – ki­ál­tott Po­i­rot, gall hév­vel szét­tár­ta a kar­ját és fel­von­ta a szem­öl­dö­két. – Ki­szá­mít­ha­tat­la­nok.

Miss Bre­wis in­dig­ná­lód­va ki­fúj­ta az or­rát.

– Pe­dig úgy lát­szott, hogy min­den rend­ben van – mond­ta Sir Ge­or­ge. – Oda­volt az új gyű­rű­jé­től, ki­öl­tö­zött a mu­lat­ság ked­vé­ért, ahogy más­kor is. És még csak össze se vesz­tünk, szó­vál­tás sem volt kö­zöt­tünk, se sem­mi. És ak­kor se szó, se be­széd, el­tű­nik.

– Mi le­gyen ezek­kel a le­ve­lek­kel, Sir Ge­or­ge? – kér­dez­te Miss Bre­wis.

– A fene a ro­hadt le­ve­le­ket – mond­ta Sir Ge­or­ge, és fél­re­ta­szí­tot­ta a ká­vés­csé­szé­jét. Az­tán föl­vet­te a tá­nyér­ja mel­lett he­ve­rő le­ve­le­ket, és kis hí­ján hoz­zá­vág­ta Miss Bre­wis­hez.

– Vá­la­szol­jon rá­juk, amit akar. En­gem nem ér­de­kel az egész. – Az­tán mint­egy ma­gá­ban mo­no­lo­gi­zált to­vább, meg­bán­tó­dot­tan. – Úgy lát­szik, az ég­vi­lá­gon sem­mit nem tu­dok ten­ni… És még csak azt sem tud­ha­tom, hogy az a fel­ügye­lő érti-e a dol­gát. Ami­lyen sima be­szé­dű pa­sas.

– A rend­őr­ség kom­pe­ten­ci­á­ja fe­lől bíz­vást nyu­god­tak le­he­tünk – mond­ta Miss Bre­wis. – Meg­fe­le­lő esz­kö­zök­kel ren­del­kez­nek az el­tűnt sze­mé­lyek fel­ku­ta­tá­sá­ra.

– Na­po­kig is el­tart néha, amíg meg­ta­lál­nak egy nya­va­lyás köl­köt, aki meg­szö­kött és el­bújt egy szé­na­ka­zal­ban.

– Nem tar­tom va­ló­szí­nű­nek, hogy Lady Stubbs egy szé­na­ka­zal­ban tar­tóz­kod­na.

– Ha leg­alább te­het­nék va­la­mit – is­mé­tel­get­te a bol­dog­ta­lan férj. – Tud­ja, ta­lán egy hir­de­tést fo­gok fel­ad­ni az új­sá­gok­ba. Aman­da, le­gyen szí­ves, je­gyez­ze. – Egy pil­la­na­tig gon­dol­ko­zott, az­tán dik­tál­ta: – „Hat­tie, kér­lek, gye­re haza. Két­ség­be va­gyok esve mi­at­tad, Ge­or­ge.” Min­den új­ság­ba té­tes­se bele, Aman­da.

– Lady Stubbs nem­igen ol­vas új­sá­got, Sir Ge­or­ge – je­gyez­te meg epé­sen Miss Bre­wis. – Sem a bel­po­li­ti­ka nem ér­dek­li, sem az, hogy mi tör­té­nik a nagy­vi­lág­ban – tet­te hoz­zá iro­ni­ku­san, de Sir Ge­or­ge nem volt olyan han­gu­lat­ban, hogy el­ért­se az iró­ni­át. – Más a hely­zet, ha a Vo­gue-ba adunk fel hir­de­tést. Azon ta­lán meg­akad a sze­me.

– Ami­be gon­dol­ja, csak adja fel már – mond­ta Sir Ge­or­ge egy­sze­rű­en, az­tán föl­állt, és meg­in­dult az ajtó felé. Keze már a ki­lin­csen volt, ami­kor vissza­for­dult, és né­hány lé­pést tett Po­i­rot felé.

– Ide hall­gas­son, Po­i­rot – mond­ta. – Ugye, nem gon­dol­ja, hogy Hat­tie már nem is él?

– Én azt mon­da­nám, Sir Ge­or­ge, hogy ko­rai még ilyes­faj­ta kö­vet­kez­te­té­sek­re jut­nunk – vá­la­szol­ta Po­i­rot, és köz­ben a ká­vés­csé­szé­jét fi­xí­roz­ta. – Egye­lő­re sem­mi okunk ilyes­mit fel­té­te­lez­ni.

– Te­hát még­is­csak azt gon­dol­ja, hogy nem él – mond­ta Sir Ge­or­ge ko­mo­ran. – Én vi­szont nem hi­szem – tet­te hoz­zá ki­hí­vó­an. – Sze­rin­tem nem tör­tén­he­tett sem­mi baja. – Az­tán fo­ko­zó­dó in­du­lat­tal több­ször is rá­bó­lin­tott, ki­ment, és be­vág­ta maga mö­gött az aj­tót.

Po­i­rot el­gon­dol­koz­va meg­va­jazott egy sze­let pi­rí­tóst. Azok­ban az ese­tek­ben, ami­kor meg­gyil­kol­nak egy asszonyt, au­to­ma­ti­ku­san a férj­re szok­tak gya­na­kod­ni. (És vi­szont: meg­gyil­kolt férj ese­té­ben az asszony­ra.) Sir Ge­or­ge-ot azon­ban nem gya­nú­sí­tot­ta vol­na az­zal, hogy el­tet­te láb alól a fe­le­sé­gét. Rö­vid ta­pasz­ta­la­tai is meg­győz­ték ar­ról, hogy Sir Ge­or­ge imád­ja a fe­le­sé­gét. To­váb­bá pe­dig, ha ki­tű­nő me­mó­ri­á­ja nem csal (már­pe­dig so­sem szo­kott csal­ni), Sir Ge­or­ge egész dél­után a kas­tély előtt tar­tóz­ko­dott a gye­pen, míg ők Mrs. Oli­ver­ral el nem in­dul­tak a csó­nak­ház­hoz, ahol is fel­fe­dez­ték a te­te­met. Még ak­kor is a kas­tély előtt volt, ami­kor vissza­tér­tek a hír­rel. Nem, Sir Ge­or­ge-nak sem­mi köze nem le­het Lady Stubbs ha­lá­lá­hoz. Már­mint per­sze ha Lady Stubbs ha­lott. De vég­té­re is egye­lő­re sem­mi ok erre gon­dol­ni. Amit az imént Sir Ge­or­ge-nak mon­dott, az ép­pen­ség­gel igaz is le­het. A maga ré­szé­ről azon­ban ha­tá­ro­zot­tan meg volt győ­ződ­ve az el­len­ke­ző­jé­ről. A séma, gon­dol­ta, gyil­kos­ság­ra mu­tat, ket­tős gyil­kos­ság­ra.

Miss Bre­wis sza­kí­tot­ta fél­be a gon­do­la­ta­it.

– Hogy mi­lyen os­to­bák a fér­fi­ak – mond­ta, szin­te sír­va a düh­től –, mi­lyen kép­te­le­nül os­to­bák. Min­den más­ban meg­van a ma­guk­hoz való eszük, az­tán tes­sék, fe­le­sé­gül ve­szik az arra le­ges­leg­al­kal­mat­la­nabb nőt.

Po­i­rot min­dig szí­ve­sen hagy­ta be­szél­ni az em­be­re­ket. Mi­nél töb­bet be­szél­nek, an­nál jobb. Mert sok be­széd­nek sok az alja, de azért min­dig van ab­ban va­la­mics­ke igaz­ság, amit mon­da­nak.

– Az a vé­le­mé­nye, hogy ez egy sze­ren­csét­len há­zas­ság volt? – kér­dez­te.

– Ka­taszt­ro­fá­lis, egy­sze­rű­en ka­taszt­ro­fá­lis.

– Úgy érti, hogy nem vol­tak egy­más­sal bol­do­gok?

– Ez a nő min­den szem­pont­ból rend­kí­vül rossz ha­tás­sal volt Sir Ge­or­ge-ra.

– Hát ez iga­zán ér­de­kes. Hogy­hogy rossz ha­tás­sal?

– Sir Ge­or­ge úgy tán­colt, ahogy ő fü­tyült. Dró­ton rán­gat­ta az a nő, drá­ga aján­dé­ko­kat pum­polt ki be­lő­le, annyi ék­szert, amennyi el sem fér raj­ta. Meg bun­dá­kat. Két nerc­bun­dát ka­pott, meg még egy orosz her­me­lint is. Azt mond­ja meg ne­kem, mi­nek egy nő­nek két nerc­bun­da?

Po­i­rot meg­ráz­ta a fe­jét.

– El­kép­zel­ni sem tu­dom – mond­ta.

– Alat­to­mos volt – foly­tat­ta Miss Bre­wis. – Két­szí­nű. Ál­lan­dó­an úgy tett, mint­ha ket­tő­ig sem tud­na szá­mol­ni, kü­lö­nö­sen, ha ide­ge­nek is je­len vol­tak. Gon­do­lom, azért, mert azt kép­zel­te, Sir Ge­or­ge-nak így tet­szik.

– És va­ló­ban így tet­szett neki?

– Ó, a fér­fi­ak! – ki­ál­tot­ta Miss Bre­wis, és hisz­té­ria buj­kált a hang­já­ban. – Mit ne­kik szor­ga­lom, ön­zet­len­ség, hű­ség, mit ne­kik az iga­zi jó tu­laj­don­sá­gok! Pe­dig egy okos, meg­fe­le­lő fe­le­ség ol­da­lán Sir Ge­or­ge mire vi­het­te vol­na!

– Mire, pél­dá­ul? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Je­len­tős sze­re­pet játsz­hat­na a he­lyi köz­ügyek­ben. In­dul­hat­na a par­la­men­ti vá­lasz­tá­so­kon. Sok­kal jobb ké­pes­sé­gei van­nak, mint sze­gény Mr. Mas­ter­ton­nak. Nem tu­dom, hal­lot­ta-e va­la­ha be­szél­ni Mr. Mas­ter­tont – rend­kí­vül unal­mas szó­nok, aka­doz­va be­szél. A man­dá­tu­mát csak­is a fe­le­sé­gé­nek kö­szön­he­ti. Mrs. Mas­ter­ton a szür­ke emi­nen­ci­ás. Nála van a svá­da, a kez­de­mé­nye­ző­kész­ség, a po­li­ti­kai éles­lá­tás.

Po­i­rot a lel­ke mé­lyén be­le­bor­zon­gott a gon­do­lat­ba, hogy mi­lyen le­het Mrs. Mas­ter­ton fér­jé­nek len­ni, egyéb­ként azon­ban őszin­tén egyet­ér­tett Miss Bre­wis sza­va­i­val.

– Úgy van – mond­ta –, na­gyon jól lát­ja, Miss Bre­wis. Egy fem­me for­mid­ab­le.

– Sir Ge­or­ge-ban lát­szat­ra nincs am­bí­ció – foly­tat­ta Miss Bre­wis. – Lát­szat­ra tel­je­sen be­éri az­zal, hogy csen­de­sen él­de­gél itt vi­dé­ken, el­játssza a föld­bir­to­kost, időn­ként föl­megy Lon­don­ba, ele­get tesz igaz­ga­tó ta­nács­be­li kö­te­le­zett­sé­ge­i­nek meg egye­bek, pe­dig en­nél sok­kal több­re vi­het­né a ké­pes­sé­ge­i­vel. Sir Ge­or­ge va­ló­já­ban rend­kí­vü­li em­ber, mon­si­eur Po­i­rot. És er­ről an­nak a nő­nek fo­gal­ma sincs. An­nak a nő­nek Sir Ge­or­ge csak arra jó, hogy mint egy gép elő­te­remt­se a bun­dá­kat, ék­sze­re­ket, drá­ga to­a­let­te­ket. Pe­dig ha olyan fe­le­sé­ge len­ne, aki va­ló­ban ér­té­ke­li a ké­pes­sé­ge­it… – Miss Bre­wis hang­ja re­meg­ni kez­dett, fél­be­hagy­ta a mon­da­tot. Po­i­rot őszin­te szá­na­lom­mal né­zett rá. Miss Bre­wis, gon­dol­ta, sze­rel­mes a mun­ka­adó­já­ba. Hű­sé­ges és szen­ve­dé­lyes oda­adás­sal ra­jong érte, ami­ről Sir Ge­or­ge-nak va­ló­szí­nű­leg fo­gal­ma sincs, és ami bi­zo­nyá­ra nem is ér­de­kel­né. Sir Ge­or­ge szá­má­ra Aman­da Bre­wis csu­pán egy ügyes gép, amely le­ve­szi vál­lá­ról a napi gon­do­kat, fo­gad­ja a te­le­fon­hí­vá­so­kat, le­ve­let ír, fel­ve­szi a sze­mély­ze­tet, meg­ren­de­li a me­nüt, és ál­ta­lá­ban el­si­mít­ja a ne­héz­sé­ge­ket. Po­i­rot nem tar­tot­ta va­ló­szí­nű­nek, hogy Sir Ge­or­ge-ban egyet­len­egy­szer is föl­me­rült vol­na az a fel­is­me­rés, hogy Miss Bre­wis nő. Már­pe­dig ez, gon­dol­ta, nagy koc­ká­zat­tal jár. Ha ra­jon­gá­suk tár­gya se­ho­gyan sem akar­ja ész­re­ven­ni őket, a nők­ben ve­sze­del­mes mé­re­te­ket ölt­het, a hisz­té­ria ha­tá­ra­it sú­rol­hat­ja az in­du­lat.

– Alat­to­mos, szá­mí­tó, ra­fi­nált dög, igen, az Lady Stubbs – mond­ta Miss Bre­wis könnyek kö­zött.

– Úgy hal­lom, azt mond­ja, az, nem pe­dig, hogy az volt – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Csak nem kép­ze­li, hogy meg­halt? – mond­ta Miss Bre­wis meg­ve­tő­en. – Meg­szö­kött egy má­sik fér­fi­val, ennyi az egész. Ahogy az vár­ha­tó volt tőle.

– Le­het­sé­ges. Az is le­het­sé­ges – mond­ta Po­i­rot. Ki­vett egy újabb sze­let pi­rí­tóst, bú­san szem­ügy­re vet­te a na­rancs­lek­vá­ros üve­get, és kö­rül­né­zett az asz­ta­lon, hogy nincs-e va­la­mi ren­des dzsem. És mi­vel nem volt, meg­adó­an a vaj­hoz fo­lya­mo­dott.

– Ez az egyet­len ma­gya­rá­zat – mond­ta Miss Bre­wis. – Csak per­sze Sir Ge­or­ge-nak ez eszé­be se jut.

– Ta­lán vol­tak prob­lé­mák ide­gen fér­fi­ak­kal? – kér­dez­te Po­i­rot ta­pin­ta­to­san.

– Ó, Lady Stubbs min­dig ügye­sen in­téz­te a dol­ga­it – mond­ta Miss Bre­wis.

Úgy érti, sem­mi ef­fé­lét nem vett soha ész­re?

– Úgy ér­tem, hogy ügyelt rá, hogy ne ve­hes­sek ész­re sem­mit – fe­lel­te Miss Bre­wis.

– De úgy véli, hogy le­het­tek – hogy is mond­jam – tit­kos út­jai?

– Nagy él­ve­zet­tel já­rat­ta pél­dá­ul a bo­lond­ját Mi­chael Wey­man­nal – mond­ta Miss Bre­wis. – El­vit­te, hogy meg­mu­tat­ja neki a ka­mé­lia­ker­tet Ilyen­kor, nyá­ron! Az­tán meg­ját­szot­ta, hogy annyi­ra ér­dek­li a te­nisz­pa­vi­lon.

– De hi­szen azért van itt Wey­man, hogy meg­ter­vez­ze a pa­vi­lont, és úgy tu­dom, Sir Ge­or­ge ki­fe­je­zet­ten a fe­le­sé­ge ked­vé­ért épít­te­ti.

– Tud is ő te­ni­szez­ni – mond­ta Miss Bre­wis meg­ve­tő­en. – Nem ért az sem­mi sport­hoz. Csak az a gond­ja, hogy le­te­le­ped­hes­sen va­la­mi kel­lő­kép­pen de­ko­ra­tív kör­nye­zet­ben, és néz­ze, hogy ro­han­gál­nak má­sok ve­rej­té­kez­ve a lab­da után. Ó, igen, nagy él­ve­zet­tel já­rat­ta Wey­man­nal a bo­lond­ját. Bár ki tud­ja, ta­lán nem is így tör­té­nik, ha Wey­man nem más­hol van ér­de­kel­ve.

– Aha – mond­ta Po­i­rot, mi­köz­ben vett egy pi­ci­ke na­rancs­lek­várt, rá­ken­te a pi­rí­tós sar­ká­ra, és ím­mel-ám­mal meg­kós­tol­ta. – Szó­val mon­si­eur Wey­man más­hol van ér­de­kel­ve.

– Mrs. Leg­ge aján­lot­ta őt Sir Ge­or­ge-nak – mond­ta Miss Bre­wis. – Is­mer­te, még mi­előtt férj­hez ment vol­na. Chelsea-ből, úgy tu­dom. Va­la­mi­kor fes­te­ge­tett, tud­ja, hogy van ez.

– Igen von­zó és te­het­sé­ges fi­a­tal hölgy­nek lát­szik – je­gyez­te meg Po­i­rot pu­ha­to­lóz­va.

– Ó, igen, na­gyon is in­tel­li­gens – mond­ta Miss Bre­wis. – Egye­te­met vég­zett, és ál­lí­tom, sok­ra vit­te vol­na, ha nem megy férj­hez.

– Rég­óta férj­nél van?

– Azt hi­szem, há­rom esz­ten­de­je. De nem hi­szem, hogy na­gyon jól si­ke­rült a há­zas­sá­guk.

– Ta­lán nem fér­nek meg egy­más­sal?

– Fur­csa em­ber a fér­je, ret­ten­tő­en sze­szé­lyes. Sze­ret ma­gá­ban kó­szál­ni, és nem­egy­szer ta­nú­ja vol­tam, hogy go­rom­bás­ko­dott a fe­le­sé­gé­vel.

– Ugyan – je­gyez­te meg Po­i­rot –, a sok ve­sze­ke­dés meg ki­bé­kü­lés ve­le­já­ró­ja a há­zas­ság első éve­i­nek. Le­het­sé­ges, hogy anél­kül sem­mi ér­de­kes nem len­ne a do­log­ban.

– Sül­ve-főve együtt vol­tak Mi­chael Wey­man­nal, ami­óta csak le­jött – mond­ta Miss Bre­wis. – Azt hi­szem, Wey­man ud­va­rolt Mrs. Leg­ge-nek, mi­előtt férj­hez ment. Most azon­ban Mrs. Leg­ge csak flör­töl vele, sem­mi több.

– És Mr. Leg­ge ezt bi­zo­nyá­ra nem ve­szi jó né­ven, igaz?

– Nála soha nem tud­hat­ja az em­ber. De azt hi­szem, az utób­bi idő­ben a szo­ká­sos­nál is ba­rát­ság­ta­la­nabb.

– Ta­lán ő is cso­dá­ló­ja Lady Stubb­snak?

– Lady Stubbs min­den­eset­re meg volt róla győ­ződ­ve. Azt hi­szi, csak füttyen­te­nie kell, és min­den fér­fi be­le­sze­ret;

– Vi­szont, ha meg­szö­kött va­la­ki­vel, ahogy ön véli, ak­kor nem Wey­man­nal szö­kött meg, hi­szen Mr. Wey­man még min­dig itt van.

– Olyas­va­la­ki­vel szö­kött meg, aki­vel ti­tok­ban szo­kott ta­lál­koz­gat­ni – mond­ta Miss Bre­wis. – Sem­mi két­ség. Gyak­ran meg­tör­té­nik, hogy suttyom­ban ki­lo­pó­dzik a ház­ból, és el­tű­nik az er­dő­ben. Teg­nap­előtt este is el­ment ha­zul­ról. Pe­dig mennyit ásí­to­zott, hogy mond­ta, hogy le­fek­szik. Az­tán alig fél­óra múl­va lát­tam, amint a fe­jén ken­dő­vel, ki­sur­ran az egyik hát­só aj­tón.

Po­i­rot tű­nőd­ve néz­te az asz­tal má­sik ol­da­lán ülő nőt. Azon töp­ren­gett, le­het-e a leg­cse­ké­lyebb mér­ték­ben is hi­telt adni Miss Bre­wis sza­va­i­nak Lady Stubb­sot il­le­tő­en, vagy tel­jes mér­ték­ben úgy kell fel­fog­nia, hogy éhes disz­nó mak­kal ál­mo­dik. Biz­to­san tud­ta, hogy Mrs. Fol­liat nem oszt­ja Miss Bre­wis né­ze­te­it, már­pe­dig Mrs. Fol­liat sok­kal job­ban is­me­ri Hat­tie-t, mint Miss Bre­wis. Ha Lady Stubbs meg­szö­kött vol­na a sze­re­tő­jé­vel, az egy­ér­tel­mű­en Miss Bre­wis szá­ja íze sze­rint tör­tént vol­na. Hát­ra­ma­radt vol­na ő, hogy vi­gasz­tal­ja a meg­csa­la­tott fér­jet, és hogy ener­gi­ku­san el­ren­dez­ze a vá­ló­pert. Et­től azon­ban még nem lesz a do­log igaz, vagy va­ló­szí­nű, vagy akár el­kép­zel­he­tő. Ha Hat­tie Stubbs meg­szö­kött a sze­re­tő­jé­vel, ak­kor ugyan­csak kü­lö­nös idő­pon­tot vá­lasz­tott erre, gon­dol­ta Po­i­rot. Ő a maga ré­szé­ről egy per­cig sem hit­te, hogy ez tör­tént.

Miss Bre­wis na­gyot szi­pá­kolt, és össze­szed­te a szét­szó­ró­dott le­ve­le­ket.

– Ha Sir Ge­or­ge ko­mo­lyan gon­dol­ja azo­kat a hir­de­té­se­ket, jobb lesz, ha ne­ki­lá­tok – mond­ta. – Per­sze tel­je­sen hi­á­ba­va­ló, csak az időt po­csé­kol­juk. Ó, jó reg­gelt, Mrs. Mas­ter­ton – tet­te hoz­zá, amint eré­lye­sen ki­nyi­tot­ták az aj­tót, és be­vo­nult raj­ta Mrs. Mas­ter­ton.

– Hal­lom, csü­tör­tök­re tűz­ték ki a ha­lott­szem­lét – menny­dö­rög­te. – Jó reg­gelt, mon­si­eur Po­i­rot.

Miss Bre­wis, ke­zé­ben a le­ve­lek­kel, meg­állt egy pil­la­nat­ra.

– Se­gít­he­tek va­la­mi­ben, Mrs. Mas­ter­ton? – ér­dek­lő­dött.

– Kö­szö­nöm, nem, Miss Bre­wis. Gon­do­lom, ép­pen elég ten­ni­va­ló­ja van ma reg­gel. Vi­szont sze­ret­ném meg­kö­szön­ni a teg­na­pi ki­tű­nő köz­re­mű­kö­dé­sét. Bá­mu­lat­ra mél­tó a szer­ve­ző­kész­sé­ge és a mun­ka­bí­rá­sa. Mind­nyá­jan na­gyon há­lá­sak va­gyunk ma­gá­nak.

– Kö­szö­nöm, Mrs. Mas­ter­ton.

– De nem sze­ret­ném fel­tar­ta­ni. Le­ülök egy ki­csit, és el­be­szél­ge­tek mon­si­eur Po­i­rot-val.

Po­i­rot idő­köz­ben fel­állt, és most meg­ha­jolt.

– Bol­dog­gá tesz, ma­dame – mond­ta.

Mrs. Mas­ter­ton fo­gott egy szé­ket, és le­ült. Miss Bre­wis pe­dig, újra rá­ta­lál­va régi, cél­tu­da­tos ön­ma­gá­ra, el­hagy­ta a szo­bát.

– Nagy­sze­rű te­rem­tés – je­gyez­te meg Mrs. Mas­ter­ton. – Nem is tu­dom, mit csi­nál­ná­nak nél­kü­le Stubb­sék. Nem könnyű do­log ma­nap­ság egy ek­ko­ra ház­tar­tást el­ve­zet­ni. Sze­gény Hat­tie sem­mi­képp nem bol­do­gult vol­na egy­ma­ga. Rend­kí­vü­li ügy ez az egész, mon­si­eur Po­i­rot. Azért jöt­tem, hogy meg­kér­dez­zem, mi a vé­le­mé­nye róla?

– Ön­nek mi a vé­le­mé­nye, ma­dame?

– Hát, nem szí­ve­sen mon­dok ilyet, de vé­le­mé­nyem sze­rint va­la­mi fer­de haj­la­mú fi­gu­ra csa­tan­gol a kör­nyé­ken. Re­mé­lem, nem ide­va­ló­si. Ta­lán most en­ged­ték ki az el­me­gyógy­in­té­zet­ből – ma­nap­ság még meg se gyó­gyul­nak, már ki­eresz­tik őket. Mert arra gon­do­lok, hogy sen­ki­nek soha eszé­be nem ju­tott vol­na meg­foj­ta­ni azt a Tuc­ker gye­re­ket. Sem­mi in­dí­ték nem lett vol­na rá, ha­csak va­la­mi ab­nor­má­lis in­dí­ték nem. Már­pe­dig ha ez az em­ber, bár­ki le­gyen is, ab­nor­má­lis, ak­kor sze­rin­tem va­ló­szí­nű­leg meg­foj­tot­ta a sze­gény kis Hat­tie-t is. Nem sok esze volt an­nak a lány­nak, sze­gény­kém­nek. Az, ha ta­lál­ko­zott vol­na egy jó kül­se­jű em­ber­rel, aki hív­ja, hogy mu­tat neki va­la­mit az er­dő­ben, hát gya­nút­la­nul vele megy, mint egy ke­zes bá­rány.

– Úgy gon­dol­ja, hogy a te­te­me itt van va­la­hol a bir­to­kon?

– Igen, mon­si­eur Po­i­rot Meg is fo­gak ta­lál­ni, ha át­ku­tat­ják a kör­nyé­ket. Csak, tud­ja, har­minchek­tár­nyi er­dős te­re­pen nem lesz könnyű dol­guk, ha va­la­hol a bo­zót­ban van el­rejt­ve, vagy ha le­dob­ták egy er­dei sza­ka­dék­ba. Vér­ebek­re lesz szük­sé­gük – mond­ta Mrs. Mas­ter­ton, és ahogy be­szélt, ő maga is pon­to­san úgy né­zett ki, mint egy vér­eb. – Vér­ebek­re. Fel is hí­vom a rend­őr­fő­nö­köt, és meg­mon­dom neki.

– Na­gyon va­ló­szí­nű, hogy iga­za van, ma­dame – mond­ta Po­i­rot. Mi mást is le­he­tett vol­na mon­da­ni Mrs. Mas­ter­ton­nak?

– De még mennyi­re, hogy iga­zam van – szö­gez­te le Mrs. Mas­ter­ton. – Csak tud­ja, na­gyon nyug­ta­la­nít, hogy ez az alak itt ólál­ko­dik a kör­nyé­ken. Ha­za­fe­lé be is me­gyek a fa­lu­ba, és meg­mon­dom az asszo­nyok­nak, hogy ne en­ged­jék el ott­hon­ról a lá­nya­i­kat egye­dül. Nem jó arra gon­dol­ni, mon­si­eur Po­i­rot, hogy egy gyil­kos jár kö­zöt­tünk.

– Egy ap­ró­sá­got ma­gya­ráz­zon meg ne­kem, ma­dame – mond­ta Po­i­rot. – Hogy jut­ha­tott be egy ide­gen a csó­nak­ház­ba? Ah­hoz kulcs kel­lett, – Ugyan – mond­ta Mrs. Mas­ter­ton. – Mi sem egy­sze­rűbb. Mar­le­ne ki­jött a ház­ból, és kész.

– Ki­jött a csó­nak­ház­ból?

– Igen. Gon­do­lom, el­un­ta ma­gát, ahogy az ilyen gye­re­kek­kel elő­for­dul. Va­ló­szí­nű­leg elő­jött, és kö­rül­né­zett egy ki­csit. És sze­rin­tem az a leg­va­ló­szí­nűbb, hogy lát­ta, amint Lady Stubb­sot meg­gyil­kol­ják. Du­la­ko­dást hal­lott, vagy ef­fé­lét, ki­ment, hogy meg­néz­ze, mi az, és a gyil­kos­nak, mi­után Lady Stubb­sszal vég­zett, így ter­mé­sze­te­sen Mar­le­ne-t is meg kel­lett öl­nie. Az­tán egy­sze­rű­en vissza­vit­te a hul­lát a csó­nak­ház­ba, le­dob­ta a föld­re, ki­ment, és be­húz­ta maga mö­gött az aj­tót. Biz­ton­sá­gi zár van raj­ta. Ha be­csap­ják, be­zá­ró­dik.

Po­i­rot jám­bo­rul bó­lin­tott. Esze ágá­ban sem volt vi­tá­ba száll­ni Mrs. Mas­ter­ton­nal, vagy fel­hív­ni a fi­gyel­mét arra az ér­de­kes kis moz­za­nat­ra, amely­ről tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett, hogy ugyan­is ha Mar­le­ne Tuc­kert a csó­nak­há­zon kí­vül öl­ték meg, ak­kor a gyil­ko­sá­nak ugyan­csak jól tá­jé­ko­zott­nak kel­lett len­nie a Hol a hul­la? já­ték fe­lől, hogy vissza­ci­pel­je őt a csó­nak­ház­ba, és pon­to­san a já­ték­sza­bá­lyok ál­tal meg­kí­vánt hely­re és hely­zet­be rak­ja le. Nem. In­kább ár­tat­la­nul meg­je­gyez­te:

– Sir Ge­or­ge Stubbs bí­zik ab­ban, hogy a fe­le­sé­ge még élet­ben van.

– Azt ő csak úgy mond­ja, mert maga is hin­ni sze­ret­né. Tud­ja, ra­jon­gott azért az asszo­nyért – mond­ta Mrs. Mas­ter­ton, az­tán vá­rat­la­nul így foly­tat­ta: – Ked­ve­lem Ge­or­ge Stubb­sot, a szár­ma­zá­sa, a vá­ro­si hát­te­re meg egye­bek el­le­né­re is. Egész jól fel­ta­lál­ja ma­gát itt vi­dé­ken. Leg­fel­jebb csak azt le­het­ne fel­hoz­ni el­le­ne, hogy kis­sé sznob. No, de hát a tár­sa­dal­mi szno­bé­ria vég­té­re is ár­tal­mat­lan gyar­ló­ság.

– A mai idők­ben, ma­dame, a pénz is van olyan jó aján­ló­le­vél, mint a jó szü­le­té­si bi­zo­nyít­vány – je­gyez­te meg Po­i­rot némi ci­niz­mus­sal.

– A szí­vem­ből szól, drá­ga uram – mond­ta Mrs. Mas­ter­ton. – Kell is ide a szno­bé­ria? Ha Sir Ge­or­ge egy­sze­rű­en csak meg­ve­szi a kas­télyt, és el­kez­di szór­ni a pénzt, ak­kor is itt let­tünk vol­na egy­ket­tő­re. De tény, hogy Sir Ge­or­ge-ot sze­re­tik. És nem­csak a pén­zé­ért. Eb­ben per­sze Amy Fol­liat­nek is van némi sze­re­pe. A szár­nyai alá vet­te őket, és tud­ja, Amy Fol­liat­nek nagy be­fo­lyá­sa van a kör­nyé­ken. Hi­szen a Tu­do­rok óta itt él a Fol­liat csa­lád.

– A Nas­se-kas­tély­ban min­dig is vol­tak Fol­lia­tek – dünnyög­te maga elé Po­i­rot.

– Úgy is van – mond­ta Mrs. Mas­ter­ton só­hajt­va. – Szo­mo­rú, hogy a há­bo­rú úgy meg­szed­te raj­tuk a maga vám­ját. A két fi­a­tal­em­ber el­esett, az­tán jött a sok örö­kö­sö­dé­si il­le­ték, meg min­den. Ilyen­kor az­tán az örö­kös nincs ab­ban a hely­zet­ben, hogy fenn tud­ná tar­ta­ni a bir­to­kot, és kény­te­len áru­ba bo­csá­ta­ni.

– De Mrs. Fol­liat, noha el­ve­szí­tet­te az ott­ho­nát, még min­dig itt la­kik a bir­to­kon.

– Igen. És iga­zán la­ká­lyo­san be­ren­dez­te a ka­pus­há­zat. Volt már bent nála?

– Nem, az aj­tó­nál el­kö­szön­tem.

– Nem tud­ná min­den­ki le­nyel­ni ezt a bé­kát – mond­ta Mrs. Mas­ter­ton. – Hogy a ka­pus­ház­ban lak­jék, mi­köz­ben ide­ge­nek bir­to­kol­ják az egy­ko­ri ott­ho­nát. De di­csé­re­té­re le­gyen mond­va, én nem hi­szem, hogy Amy Fol­liat­ben ke­se­rű­ség len­ne emi­att. Sőt, tu­laj­don­kép­pen ő egyen­get­te az utat az egész­hez. Sem­mi két­ség, ő ül­tet­te el Hat­tie-ben a gon­do­la­tot, hogy mi­lyen jó vol­na itt lak­ni, és az ő ha­tá­sá­ra be­szél­te rá Hat­tie Sir Ge­or­ge-ot a vé­tel­re. Azt hi­szem, Amy Fol­liat azt nem bír­ta vol­na el­vi­sel­ni, ha tu­ris­ta­szál­ló­vá ala­kít­ják a kas­télyt, vagy va­la­mi in­téz­mény köl­tö­zik bele, vagy ha fel­par­cel­láz­zák a par­kot. De most már men­nem kell a dol­gom­ra – mond­ta Mrs. Mas­ter­ton, és fel­állt. – Na­gyon el­fog­lalt em­ber va­gyok.

– Hát per­sze. A rend­őr­fő­nök­kel is be­szél­nie kell a vér­ebek ügyé­ben.

Mrs. Mas­ter­ton hir­te­len öb­lös han­gon föl­ne­ve­tett.

– Va­la­mi­kor ma­gam is te­nyész­tet­tem vér­ebe­ket – mond­ta. – Azt mond­ják, ben­nem is van némi vé­reb­sze­rű.

Po­i­rot-nak egy­sze­rű­en el­állt a sza­va, és ez nem ke­rül­te el Mrs. Mas­ter­ton fi­gyel­mét.

– Le­fo­ga­dom, hogy ma­gá­nak is ez a vé­le­mé­nye – mond­ta di­a­dal­ma­san.