XVIII. fejezet

Le­nyu­god­ni ké­szült a nap, ami­kor Po­i­rot oda­ért a Law­der pa­tak mel­lett álló ví­zi­ma­lom­hoz, ame­lyet a hely­be­li­ek csak ró­zsa­szín ház­nak em­le­get­tek. Be­ko­po­gott, és a ko­pog­ta­tás­ra olyan hir­te­len vá­gó­dott ki az ajtó, hogy Po­i­rot hát­ra­hő­költ. A dü­hös­nek lát­szó fi­a­tal­em­ber meg­állt a kü­szö­bön, és egy pil­la­na­tig csak néz­te szú­rós szem­mel, a fel­is­me­rés min­den jele nél­kül. Az­tán kur­tán föl­ne­ve­tett.

– Hel­lo – mond­ta. – Csak nem a kopó? Jöj­jön csak be, mon­si­eur Po­i­rot. Ép­pen cso­ma­go­lok.

Po­i­rot el­fo­gad­ta az in­vi­tá­lást, és be­lé­pett a ház­ba. Úgy-ahogy be­ren­de­zett, egy­sze­rű he­lyi­ség­ben ta­lál­ta ma­gát. Alec Leg­ge hol­mi­ja pil­la­nat­nyi­lag be­bo­rí­tot­ta a szo­ba túl­nyo­mó ré­szét. Köny­vek, pa­pí­rok, kó­sza ru­ha­da­ra­bok he­ver­tek szer­te­szét, a szo­ba kö­ze­pén pe­dig egy nyi­tott bő­rönd állt.

– A mé­nage ez­zel vég­leg fel­osz­lik – kö­zöl­te Alec Leg­ge. – Sally el­hur­col­ko­dott. Gon­do­lom, tud róla.

– Nem én, nem tu­dok róla – mond­ta Po­i­rot. Alec Leg­ge kur­tán fel­ne­ve­tett.

– Örü­lök, hogy van va­la­mi, amit nem tud. Hát igen, ele­ge lett a há­zas­ság­ból. És sor­sát im­már a jám­bor épí­tész sor­sá­val óhajt­ja össze­köt­ni.

– Ezt saj­ná­lat­tal hal­lom – mond­ta Po­i­rot.

– Nem tu­dom, mi­ért kel­le­ne saj­nál­koz­nia.

– Azért saj­nál­ko­zom – mond­ta Po­i­rot, és odébb ra­kott két köny­vet meg egy in­get, hogy le­ül­hes­sen a dí­vány sar­ká­ra –, mert nem hi­szem, hogy olyan bol­dog lesz őve­le, mint ön­nel lett vol­na.

– Kü­lö­nö­seb­ben bol­dog nem volt ve­lem az el­múlt hat hó­nap­ban – je­gyez­te meg Alec Leg­ge.

– Hat hó­nap még nem a vi­lág – mond­ta Po­i­rot. – Hat hó­nap az sem­mi egy hosszú, bol­dog há­zas­ság­hoz ké­pest.

– At­tól tar­tok, maga úgy be­szél, mint egy lel­kész.

– Le­het­sé­ges. De sza­bad le­gyen meg­je­gyez­nem, Mr. Leg­ge, hogy ha a ked­ves fe­le­sé­ge nem volt bol­dog ön mel­lett, ab­ban ta­lán in­kább ön a hi­bás, mint­sem Mrs. Leg­ge.

– Neki min­den­eset­re ez a vé­le­mé­nye. Min­dig, min­den­ben én va­gyok a hi­bás, ki más is len­ne?

– Nem ép­pen min­den­ben, csak bi­zo­nyos dol­gok­ban.

– Ó, nyu­god­tan hi­báz­tas­son csak en­gem min­de­nért. Akár ne­ki­me­he­tek a ro­hadt fo­lyó­nak is, ak­kor leg­alább vége az egész­nek.

Po­i­rot el­gon­dol­koz­va szem­lél­te.

– Öröm­mel lá­tom – mond­ta –, hogy je­len­leg job­ban fog­lal­koz­tat­ják a ma­gán­ügyei, mint a vi­lág gond­ja.

– A vi­lág fel­köt­he­ti ma­gát – mond­ta Mr. Leg­ge, az­tán ke­se­rű­en hoz­zá­tet­te még: – Azt hi­szem, egész idő alatt to­tál hü­lyét csi­nál­tam ma­gam­ból.

– Igen – mond­ta Po­i­rot. – Ám­bár én úgy fo­gal­maz­nék, hogy a vi­sel­ke­dé­se in­kább sze­ren­csét­len volt, sem­mint el­íté­len­dő.

Alec Leg­ge rá­me­redt:

– Ki bé­rel­te fel ma­gát, hogy nyo­moz­zon utá­nam? – ér­dek­lő­dött. – Sally?

– Hon­nét ve­szi, hogy nyo­mo­zok ön után?

– Hát, hi­va­ta­lo­san sem­mi nem tör­tént. Így arra kell kö­vet­kez­tet­nem, hogy ma­gán­meg­bí­zás­ból szi­ma­tol utá­nam.

– Ön té­ve­dés ál­do­za­ta, Mr. Leg­ge – mond­ta Po­i­rot. – Én ugyan sose szi­ma­tol­tam ön után. Ami­kor le­jöt­tem a Nas­se-kas­tély­ba, azt sem tud­tam, hogy a vi­lá­gon van.

– Ak­kor hon­nan tud­hat­ja, hogy hü­lyét csi­nál­tam ma­gam­ból, vagy sze­ren­csét­len hely­zet­be ke­rül­tem meg mi­egyéb?

– Meg­fi­gye­lé­se­im és ref­le­xi­ó­im ered­mé­nye­képp – mond­ta Po­i­rot. – Hadd ad­jam elő az én kis el­gon­do­lá­so­mat, és ön majd meg­mond­ja, hogy iga­zam van-e vagy sem.

– Azt csi­nál a kis el­gon­do­lá­sa­i­val, amit tet­szik – mond­ta Alec Leg­ge. – Csak arra ne szá­mít­son, hogy én be­le­me­gyek a já­ték­ba.

– Én úgy kép­ze­lem – mond­ta Po­i­rot –, hogy né­hány év­vel ez­előtt ön ér­dek­lő­dést ta­nú­sí­tott és ro­kon­szen­vet táp­lált egy bi­zo­nyos po­li­ti­kai párt iránt. Mint oly sok más ér­tel­mi­sé­gi fi­a­tal­em­ber. Az ön fog­lal­ko­zá­sá­ban pe­dig az ilyen ten­den­ci­á­kat és az ef­fé­le ro­kon­szen­ve­ket ter­mé­sze­te­sen nem ve­szik jó né­ven. Azt én nem hi­szem, hogy va­la­ha is ko­mo­lyan el­kö­te­lez­te vol­na ma­gát, de arra gon­do­lok, hogy bi­zo­nyos presszi­ó­kat gya­ko­rol­tak ma­gá­ra an­nak ér­de­ké­ben, hogy olyan kéz­zel­fog­ha­tó mó­don bi­zo­nyít­sa a lo­ja­li­tá­sát, aho­gyan azt sem­mi­kép­pen nem akar­ta bi­zo­nyí­ta­ni. In­kább meg­pró­bált vissza­lép­ni, ak­kor pe­dig meg­fe­nye­get­ték. Ta­lál­koz­nia kel­lett va­la­ki­vel. Va­ló­szí­nű­leg so­sem tu­dom meg az il­le­tő ne­vét. Szá­mom­ra ő már csak a tek­nőcin­ges ifjú ma­rad.

Alec Leg­ge-ből hir­te­len ki­rob­bant a ne­ve­tés.

– Hát az az ing tény­leg rö­he­jes volt. Csak ak­kor ép­pen nem lát­tam ben­ne sem­mi vic­ce­set.

Po­i­rot foly­tat­ta.

– Az­tán a vi­lág sor­sa fö­lött ér­zett ag­go­dal­ma meg a sa­ját két­sé­ges ki­lá­tá­sa­i­nak a gond­ja együtt oda ha­tott, hogy nincs az a nő, aki bol­dog tu­dott vol­na len­ni ön mel­lett. A fe­le­sé­gé­ben nem bí­zott. Amit na­gyon rosszul tett, mert meg kell mon­da­nom, a fe­le­sé­ge rend­kí­vül hű­sé­ges asszony, aki tel­jes szív­vel az ön ol­da­lán állt vol­na, ha tud­ja, hogy mi­lyen bol­dog­ta­lan és el­ke­se­re­dett. Ehe­lyett, jobb hí­ján, kény­te­len volt össze­ha­son­lí­tá­so­kat ten­ni – és per­sze az ön ká­rá­ra – ön meg egy ko­ráb­bi ba­rát­ja, Mi­chael Wey­man kö­zött. Po­i­rot fel­állt.

– Én azt ta­ná­cso­lom ma­gá­nak, Mr. Leg­ge, pa­kol­jon össze, ami­lyen gyor­san csak tud, men­jen a fe­le­sé­ge után Lon­don­ba, kér­jen tőle bo­csá­na­tot, és mond­ja el neki, hogy mi min­de­nen ment ke­resz­tül.

– Szó­val ezt ta­ná­csol­ná? – ér­dek­lő­dött Alec Leg­ge. – És mond­ja csak, mi köze ma­gá­nak eh­hez az egész­hez?

– Sem­mi – kö­zöl­te Her­cu­le Po­i­rot, és meg­in­dult az ajtó felé. – Vi­szont min­dig iga­zam van.

Egy pil­la­na­tig csönd volt. Az­tán Alec Leg­ge har­sá­nyan ha­ho­táz­ni kez­dett.

– Tud­ja, mit – mond­ta –, azt hi­szem, meg­fo­ga­dom a ta­ná­csát. A vá­lás pisz­ko­sul drá­ga do­log. Kü­lön­ben is meg­alá­zó, ha az em­ber nem tud­ja meg­tar­ta­ni ma­gá­nak azt az asszonyt, aki­re szük­sé­ge van és aki az övé. Föl­me­gyek hoz­zá a chelsea-i la­ká­sá­ra, és ha ott ta­lá­lom Mi­chael Wey­mant, hát el­ka­pom a nya­kán azt a bu­ze­ráns kö­tött kra­vát­lit, és an­nál fog­va rá­zom ki a lel­két. Már alig vá­rom. Én úgy él­jek, már alig vá­rom.

Hir­te­len egé­szen ro­kon­szen­ves mo­soly te­rült szét az ar­cán.

– Néz­ze el ne­kem a ron­da ter­mé­sze­te­met – mond­ta. – És min­dent kö­szö­nök.

Ez­zel vál­lon ve­re­get­te Po­i­rot-t, de úgy, hogy az az ütés ere­jé­től meg­tán­to­ro­dott, és ki­csi­be múlt, hogy el nem esett.

Mr. Leg­ge ba­rát­sá­ga a je­lek sze­rint fáj­dal­ma­sabb­nak bi­zo­nyult, mint az el­len­szen­ve.

Po­i­rot föl­né­zett a sö­té­te­dő ég­bolt­ra, mi­köz­ben fá­jós láb­bal maga mö­gött hagy­ta a ví­zi­mal­mot, és fel­só­haj­tott: – És most va­jon hová men­jek?