2

Miss Bre­wis a szo­ká­sos­nál jó­val zi­lál­tab­ban ke­rült elő, sőt né­mi­leg ki­ful­lad­va.

– Tes­sék, fel­ügye­lő úr – mond­ta. – Hí­va­tott? Ha nem sür­gős, Sir Ge­or­ge ret­te­ne­tes ál­la­pot­ban van, és in­kább…

– Mi­től ke­rült olyan ál­la­pot­ba?

– Csak most éb­redt rá, hogy Lady Stubbs… hát, hogy Lady Stubbs va­ló­ban nincs meg. Mond­tam neki, hogy bi­zo­nyá­ra csak sé­tál­ni ment az er­dő­be, vagy ilyes­mi, de Sir Ge­or­ge a fe­jé­be vet­te, hogy va­la­mi tör­tént vele. Ami tel­jes kép­te­len­ség.

– Ta­lán nem is olyan kép­te­len­ség, Miss Bre­wis. Vég­té­re is ma dél­után itt gyil­kos­ság tör­tént.

– Csak nem kép­ze­li, hogy Lady Stubbs is…? De hi­szen ez ne­vet­sé­ges. Lady Stubbs tud vi­gyáz­ni ma­gá­ra.

– Tud-e?

– Már hogy­ne tud­na? Fel­nőtt asszony, vagy nem?

– Min­den­eset­re meg­le­he­tő­sen véd­te­len fel­nőtt.

– Me­se­be­széd – mond­ta Miss Bre­wis. – Lady Stubb­snak ka­pó­ra jön, hogy egy­szer-egy­szer el­játssza a véd­te­len ügye­fo­gyot­tat, ha nem akar va­la­mit meg­csi­nál­ni. És mond­ha­tom, az urát rá is tud­ja szed­ni, de en­gem nem szed rá.

– Úgy lá­tom, nem na­gyon szí­ve­li őt, Miss Bre­wis – je­gyez­te meg Bland fel­ügye­lő nyá­jas ér­dek­lő­dés­sel.

Miss Bre­wis ke­mé­nyen össze­zár­ta az aj­kát.

– Nem tar­to­zik a fel­adat­kö­röm­höz – mond­ta – sem az, hogy szí­vel­jem, sem az el­len­ke­ző­je.

Hir­te­len fel­tép­ték az aj­tót, és Sir Ge­or­ge lé­pett be.

– Ide fi­gyel­jen – mond­ta szen­ve­dé­lye­sen –, ten­nie kell va­la­mit. Hol van Hat­tie? Meg kell ta­lál­ni­uk Hat­tie-t. Én nem is ér­tem, mi az ör­dög tör­té­nik itt. Fene ezt az ün­nep­sé­get! Ide­té­ved egy át­ko­zott el­me­be­teg, be­fi­ze­ti a fél ko­ro­na be­lép­ti dí­jat, mint min­den­ki más, és az­zal töl­ti a dél­utánt, hogy meg­gyil­kol, akit ér. Én leg­alább­is így lá­tom a dol­got.

– Nem hi­szem, hogy in­do­kolt len­ne ilyen szél­ső­sé­ges né­ze­te­ket ki­ala­kí­ta­nunk, Sir Ge­or­ge – mond­ta a fel­ügye­lő.

– Maga csak ül ott az asz­tal­nál, je­gyez­ge­ti, amit hall, és ez mind na­gyon szép, de én a fe­le­sé­ge­met aka­rom.

– In­téz­ked­tem, hogy ku­tas­sák át a kör­nyé­ket, Sir Ge­or­ge.

– Mi­ért nem szólt ne­kem sen­ki, hogy el­tűnt? Úgy lát­szik, már több órá­ja, hogy nincs meg. Én fur­csál­lot­tam, hogy nem je­lent meg a jel­mez­ver­seny zsű­ri­zé­sé­nél, de azt sen­ki nem mond­ta, hogy el­tűnt.

– Nem tud­ta sen­ki – mond­ta a fel­ügye­lő.

– Pe­dig va­la­ki­nek tud­nia kel­lett. Va­la­ki­nek ész­re kel­lett vol­na ven­nie.

Sir Ge­or­ge oda­for­dult Miss Bre­wis­hez.

– Ma­gá­nak tud­nia kel­lett vol­na, Aman­da, maga szem­mel tar­tot­ta az ese­mé­nye­ket.

– Nem le­he­tek ott min­de­nütt – fe­lel­te Miss Bre­wis, és hir­te­len szin­te sí­rós lett a hang­ja. – Annyi min­den­nel kell fog­lal­koz­nom. És ha Lady Stubb­snak ked­ve tá­madt el­kó­szál­ni…

– El­kó­szál­ni? Mi­ért tá­madt vol­na ked­ve el­kó­szál­ni? Sem­mi oka nem volt rá, ha­csak azt a di­gót nem akar­ta el­ke­rül­ni.

Bland fel­ügye­lő meg­ra­gad­ta az al­kal­mat.

– Sze­ret­nék va­la­mit kér­dez­ni – mond­ta. – Ka­pott a fe­le­sé­ge úgy há­rom hét­tel ez­előtt le­ve­let de Sou­sá­tól, amely­ben az ar­ról ér­te­sí­ti, hogy Ang­li­á­ba ké­szül?

Sir Ge­or­ge meg­hök­kent­nek lát­szott.

– Nem, de­hogy ka­pott – mond­ta.

– Biz­tos eb­ben?

– Egé­szen biz­tos va­gyok ben­ne. Hat­tie szólt vol­na. Hi­szen ma reg­gel is tel­je­sen meg­ri­asz­tot­ta és fel­ka­var­ta de Sou­sa le­ve­le. Egé­szen le­ver­te a lá­bá­ról. Egész dél­előtt fájt a feje, és fe­küd­nie kel­lett.

– És ami­kor ma­guk­ra ma­rad­tak, mit mon­dott ön­nek er­ről a lá­to­ga­tás­ról? Mi­ért ret­te­gett annyi­ra az uno­ka­fi­vé­ré­től?

Sir Ge­or­ge szem­lá­to­mást za­var­ba jött.

– Akár­mi le­gyek, ha tu­dom – fe­lel­te. – Csak azt haj­to­gat­ta, hogy de Sou­sa go­nosz em­ber.

– Go­nosz? Mi­lyen ér­te­lem­ben?

– Hát ezt nem fo­gal­maz­ta meg pon­to­sab­ban. Csak azt haj­to­gat­ta, akár egy gye­rek, hogy go­nosz em­ber. Hogy ko­misz em­ber, és bár­csak ma­rad­na, ahol van. Meg hogy ko­misz dol­go­kat kö­ve­tett el.

– Ko­misz dol­go­kat? Mi­kor?

– Ó, már ré­gen. Én úgy kép­ze­lem, hogy ez az Éti­enne de Sou­sa le­he­tett a fe­ke­te bá­rány a csa­lád­ban, és Hat­tie még gye­rek­ko­rá­ban hal­lott a vi­selt dol­ga­i­ról, anél­kül hogy ér­tet­te vol­na, mi­ről van szó. Az­tán ki­ala­kult ben­ne va­la­mi­fé­le ir­tó­zás. Sze­rin­tem va­la­mi gye­re­kes el­len­szenv az egész. Egy­ál­ta­lán, időn­ként na­gyon gye­re­ke­sen vi­sel­ke­dik a fe­le­sé­gem. Van, amit sze­ret, van, amit nem, de okát adni nem tud­ja, hogy mi­ért.

– Biz­tos ben­ne, Sir Ge­or­ge – kér­dez­te Bland fel­ügye­lő –, hogy a fe­le­sé­ge sem­mi konk­ré­tat nem mon­dott?

Sir Ge­or­ge szem­lá­to­mást fe­szen­gett.

– Nem sze­ret­ném, ha – té­to­vá­zott – …ha ko­mo­lyan ven­né, amit mon­dott.

– Szó­val még­is­csak mon­dott va­la­mit?

– Hát igen. Ha annyi­ra akar­ja tud­ni. Azt mond­ta, és el­mond­ta szám­ta­lan­szor: „Ölni tud.”