XIII. fejezet

Mi­után Mrs. Mas­ter­ton tá­vo­zott, Po­i­rot is fog­ta ma­gát, és ki­sé­tált az er­dő­be. Az ide­gei a szo­ká­sos­nál va­la­mi­vel fe­szül­teb­bek vol­tak. El­len­áll­ha­tat­lan vá­gyat ér­zett, hogy be­néz­zen a bok­rok mögé, és min­den ro­do­dend­ron­cso­por­tot úgy vett szem­ügy­re, mint amely­ben ott rej­tőz­het egy hul­la. Vé­gül is oda­ért a gl­ori­ett­hez, bel­jebb ke­rült, és le­ült a kő­pad­ra, hogy meg­pi­hen­tes­se a lá­bát, amely szo­kás sze­rint szűk, he­gyes orrú lakk­ci­pők­ben szo­ron­gott.

A fák lomb­ján ke­resz­tül ép­pen csak sej­te­ni le­he­tett a fo­lyó tük­rét és a túl­só par­ton hú­zó­dó er­dő­ket. Azon kap­ta ma­gát, hogy egyet­ért az ifjú épí­tésszel: erre a hely­re csak­ugyan se­ho­gyan sem il­lik az ilyes­faj­ta épí­té­sze­ti fan­tá­zia. Le­het­ne ép­pen­ség­gel ré­se­ket vág­ni a fák kö­zött, de ak­kor sem lesz iga­zi ki­lá­tás. Ha vi­szont a kas­tély mel­let­ti gye­pes ré­zsű­re ál­lí­tot­ták vol­na, on­nan pom­pás pa­no­rá­ma nyí­lik a fo­lyó­ra, egé­szen Helm­mou­thig el­lát­ni. Po­i­rot gon­do­la­tai a fo­lyó irá­nyát kö­vet­ve, el­ju­tot­tak Helm­mou­thig, az Es­pé­rance nevű jach­tig, és Éti­enne de Sou­sá­nál kö­töt­tek ki. Az egész do­log­nak egyet­len sé­má­vá kel­le­ne össze­áll­nia, gon­dol­ta, de egye­lő­re se­ho­gyan sem tud­ta maga elé kép­zel­ni ezt a sé­mát. Leg­fel­jebb csak egy-két csá­bí­tó rész­let vil­lant fel itt-ott.

Hir­te­len va­la­mi csil­lo­gó do­log öt­lött a sze­mé­be. Va­la­mi, ami meg­bújt a gl­ori­ett be­ton­pa­do­za­tá­nak egyik re­pe­dé­sé­ben. Le­ha­jolt, és föl­vet­te. Egy apró kis arany re­pü­lő­gép volt. Ahogy néz­te a te­nye­rén he­ve­rő tár­gyat, hir­te­len va­la­mi mo­tosz­kál­ni kez­dett a fe­jé­ben. Tű­nő­dő gri­maszt vá­gott, és hir­te­len fel­tűnt előt­te egy kép. Egy kar­kö­tő. Egy arany kar­kö­tő, ame­lyen csi­lin­ge­lő zsu­zsuk fi­tyeg­nek. Gon­do­lat­ban is­mét ott ült a jö­ven­dő­mon­dó sá­tor­ban, és hall­gat­ta ma­dame Zu­lej­ka, ali­as Sally Leg­ge hang­ját, amely sö­tét hajú asszo­nyok­ról, ten­ge­ri uta­zás­ról és egy jó hírt hozó le­vél­ről du­ru­zsolt. Igen, Mrs. Leg­ge kar­ján volt egy kar­kö­tő, ame­lyen ren­ge­teg apró arany­tárgy füg­gött. A leg­újabb di­vat, amely egy­út­tal meg­is­mé­tel­te Po­i­rot if­jú­ko­rá­nak di­vat­ját. Va­ló­szí­nű­leg azért is fi­gyelt fel rá annyi­ra. Szó­val Mrs. Leg­ge va­la­mi­kor itt ül­dö­gélt a gl­ori­ett­ben, és az egyik zsu­zsu le­sza­kadt a kar­kö­tő­jé­ről. Ő ta­lán ész­re sem vet­te. Le­het, hogy már több nap­ja tör­tént a do­log, vagy akár na­pok­kal, sőt ta­lán he­tek­kel ez­előtt. De az is le­het, hogy csak teg­nap dél­után.

Po­i­rot el­me­ren­gett ez utób­bi es­he­tő­sé­gen. Az­tán lé­pé­se­ket hal­lott kint­ről, és fel­fi­gyelt. Va­la­ki a gl­ori­ett be­já­ra­tá­hoz ke­rült, és ott hir­te­len meg­tor­pant Po­i­rot lát­tán. Po­i­rot nagy fi­gye­lem­mel szem­lél­te a kar­csú fi­a­tal­em­bert, akin a leg­kü­lön­bö­zőbb tek­nős­bé­ká­kat áb­rá­zo­ló ing pom­pá­zott. Fe­lejt­he­tet­len ing volt. Már elő­ző nap is ala­po­san szem­ügy­re vet­te, mi­köz­ben az ing gaz­dá­ja cél­ba do­bott.

Ész­re­vet­te, hogy a fi­a­tal­em­ber mód­fe­lett za­var­ban van.

– Bo­csá­nat – mond­ta hir­te­len, ide­gen ak­cen­tus­sal –, nem tud­tam…

Po­i­rot gyen­géd szem­re­há­nyás­sal mo­soly­gott rá.

– At­tól tar­tok – mond­ta –, hogy ön ti­los­ban jár.

– Igen? Na­gyon saj­ná­lom.

– A tu­ris­ta­ház­ból jön?

– Igen, igen, on­nan. Azt gon­dol­tam, hogy eset­leg az er­dőn át le­rö­vi­dít­he­tem az utat a rév­hez.

– At­tól tar­tok – mond­ta Po­i­rot nyá­ja­san –, vissza kell men­nie oda, ahon­nan el­in­dult. Erre ti­los az át­já­rás.

A fi­a­tal­em­ber egy mo­soly­nak szánt mu­tat­vánnyal meg­vil­lan­tot­ta az összes fo­gát, és meg­is­mé­tel­te:

– Saj­ná­lom. Na­gyon saj­ná­lom. Az­tán bic­cen­tett, és sar­kon for­dult.

Po­i­rot elő­jött a gl­ori­ett­ből, ki­ment az ös­vény­re, és a tá­vo­lo­dó fi­a­tal­em­ber után né­zett. Ami­kor az az ös­vény vé­gé­hez ért, vissza­né­zett. Az­tán lát­va, hogy Po­i­rot fi­gye­li, meg­gyor­sí­tot­ta lép­te­it, és el­tűnt az út­ka­nyar­ban.

– Eh bien – mond­ta ma­gá­ban Po­i­rot –, ez most a gyil­kos volt, vagy nem a gyil­kos?

Annyi bi­zo­nyos, hogy a fi­a­tal­em­ber ott volt az elő­ző napi mu­lat­ság­ban, még fel is volt há­bo­rod­va, ami­kor össze­üt­kö­zött Po­i­rot-val, és ép­pen ezért az is bi­zo­nyos, hogy na­gyon jól tud­hat­ta, az er­dőn ke­resz­tül ti­los az át­já­rás. Kü­lön­ben is, ha a rév­hez akar le­jut­ni, ak­kor nem a gl­ori­ett felé in­dul, ha­nem az alsó úton, a fo­lyó men­tén. És egyéb­ként is an­nak az em­ber­nek a ha­tá­ro­zott­sá­gá­val ér­ke­zett a gl­ori­ett­hez, aki­nek ran­de­vú­ja van, és kel­le­met­len meg­le­pe­tés­ként éri, hogy nem azt ta­lál­ja ott, aki­re szá­mí­tott.

– Szó­val in­nen fúj a szél – mond­ta ma­gá­ban Po­i­rot. – Azért jött ide, hogy ta­lál­koz­zék va­la­ki­vel. Ugyan ki­vel? – Az­tán meg­tol­dot­ta a kér­dést: – És ugyan mi cél­ból?

El­bal­la­gott az út ka­nya­ru­la­tá­ig, és ar­ra­fe­lé né­zett, ahol az út el­tű­nik az er­dő­ben. Már nyo­ma sem volt a tek­nőc­min­tás fi­a­tal­em­ber­nek. Fel­te­he­tő­en jobb­nak lát­ta, ha mi­nél ha­ma­rabb el­hord­ja az ir­há­ját. Po­i­rot fej­csó­vál­va in­dult vissza­fe­lé.

Gon­do­la­ta­i­ba mé­lyed­ve meg­ke­rül­te a gl­ori­ettet, és a kü­szö­bön hir­te­len meg­tor­pant. Ez­út­tal raj­ta volt a meg­rö­kö­nyö­dés sora. Sally Leg­ge ott tér­delt a föl­dön, és egé­szen kö­zel ha­jol­va vizs­gál­ta a pa­do­zat re­pe­dé­se­it. Most ő is ré­mül­ten fel­ug­rott.

– Ó, mon­si­eur Po­i­rot, úgy meg­ijesz­tett. Nem is hal­lot­tam a lé­pé­se­it.

– Ke­res va­la­mit, ma­dame?

– Neem, nem ki­fe­je­zet­ten.

– Ta­lán el­ve­szí­tett va­la­mit? – kér­dez­te Po­i­rot. – El­ej­tett va­la­mit? Vagy ta­lán – kezd­te hir­te­len, és hun­cut­kás, gá­láns hang­nem­re vál­tott –, ta­lán ran­de­vú­ja lett vol­na, ma­dame? És, a leg­na­gyobb saj­ná­la­tom­ra, nem én va­gyok, akit várt?

Sally Leg­ge idő­köz­ben vissza­nyer­te a hi­deg­vé­rét.

– Mi­óta szo­kás a dél­előtt kel­lős kö­ze­pén ran­de­vúz­ni? – ér­dek­lő­dött.

– Néha kény­te­len az em­ber ak­kor ran­de­vúz­ni, ami­kor le­het – fe­lel­te Po­i­rot. – Né­me­lyik férj ugyan­csak fél­té­keny – tet­te hoz­zá böl­csel­ked­ve.

– Az enyém alig­ha – mond­ta Sally Leg­ge.

Könnye­dén ve­tet­te oda, de a hang­já­ból Po­i­rot ki­hal­lott va­la­mi kis ke­se­rű­sé­get.

– Tel­je­sen le­fog­lal­ják a sa­ját ügyei.

– Min­den asszony ezt rója fel a fér­jé­nek – mond­ta Po­i­rot. – Ki­vált­képp az an­gol fér­jek­nek.

– Önök, kül­föl­di­ek sok­kal gá­lán­sab­bak – mond­ta Sally Leg­ge.

– Ó, mi tud­juk – mond­ta Po­i­rot –, hogy egy asszonnyal he­ten­ként leg­alább egy­szer, de in­kább há­rom­szor-négy­szer kö­zöl­nünk kell, hogy sze­ret­jük; az­tán he­lyes, ha hébe-hóba vi­rá­got vi­szünk neki, ha szé­pe­ket mon­dunk neki, ha el­bá­mu­lunk, hogy mi­lyen jól áll az új ru­há­ja vagy az új ka­lap­ja.

– Ön ezt így csi­nál­ja? – kér­dez­te Sally Leg­ge.

– Én, ma­dame – mond­ta Po­i­rot –, nem va­gyok férj. Fáj­da­lom – tet­te hoz­zá.

– Még hogy fáj­da­lom – mond­ta Sally Leg­ge. – Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy él­ve­zi a gond­ta­lan agg­le­gény­éle­tet.

– Nem, nem, ma­dame. Még rá­gon­dol­ni is ször­nyű, hogy mit mu­lasz­tot­tam az élet­ből.

– Sze­rin­tem bo­lond, aki meg­há­za­so­dik – mond­ta Sally Leg­ge.

– Csak nem azt akar­ja mon­da­ni, hogy vissza­sír­ja azo­kat a na­po­kat, ami­kor még a chelsea-i mű­ter­mé­ben fes­te­ge­tett?

– Úgy lát­szik, maga min­dent tud, mon­si­eur Po­i­rot.

– Ez a gyen­gém – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot. – Szí­ve­sen hall­ga­tom az em­be­re­ket. Csak­ugyan vissza­sír­ja azo­kat a na­po­kat, ma­dame? – kér­dez­te.

– Ó, nem is tu­dom – mond­ta Sally, és tü­rel­met­le­nül le­dob­ta ma­gát a kő­pad­ra. Po­i­rot le­ült mel­lé­je.

Már lát­ta, hogy mi kö­vet­ke­zik; kezd­te már meg­szok­ni. Ez a de­ko­ra­tív, vö­rös hajú nő két­szer is meg­gon­dol­ta vol­na, hogy egy an­gol­nak el­mond­ja-e azt, amit most neki el­mon­da­ni ké­szült.

– Ami­kor le­jöt­tünk ide nya­ral­ni, ab­ban re­mény­ked­tem, hogy itt majd min­den rend­be jön, és megint olyan lesz, mint ré­gen… De nem úgy si­ke­rült. – Nem?

– Nem. Alec ép­pen olyan mo­gor­va, és, nem is tu­dom, ép­pen annyi­ra be­gu­bó­zik. Nem tu­dom, mi baja. Min­dig ide­ges, fe­szült. Ide­ge­nek te­le­fo­nál­gat­nak neki, fur­csa üze­ne­te­ket hagy­nak, de ne­kem sem­mit nem mond. Ez az, ami­től meg­őrü­lök. Ne­kem sem­mit, de sem­mit nem mond. Elő­ször azt hit­tem, va­la­mi nő­ről van szó, de már nem hi­szem. Tu­laj­don­kép­pen nem…

A han­gá­ban azon­ban bi­zony­ta­lan­ság buj­kált, ami nem ke­rül­te el Po­i­rot fi­gyel­mét.

– Jól­esett teg­nap dél­után a te­á­zás, ma­dame? – kér­dez­te.

– A te­á­zás? – né­zett na­gyot Sally Leg­ge, mint aki­nek egé­szen más­hol járt az esze. Az­tán hir­te­len rá­vág­ta. – Ó, igen. El­kép­zel­ni sem tud­ja, mi­lyen ki­me­rí­tő volt ab­ban a sá­tor­ban ülni, a fáty­la­im­ba bu­gyo­lál­va. Majd meg­ful­lad­tam.

– A tea­sá­tor­ban is ful­lasz­tó me­leg le­he­tett, nem?

– De igen. De azért egy csé­sze jó tea még­is­csak meg­éri, nem igaz?

– Az előbb ke­re­sett va­la­mit, ma­dame, vagy nem? Vé­let­len­ség­ből nem ezt ke­res­te? – És a te­nye­rén oda­nyúj­tot­ta a kis arany­zsu­zsut.

– Ó, de igen. Ó, kö­szö­nöm, mon­si­eur Po­i­rot. Hol ta­lál­ta meg?

– Itt volt a föl­dön, ab­ban a pad­ló­re­pe­dés­ben.

– Nem is tu­dom, mi­kor ve­szí­tet­tem el.

– Ta­lán teg­nap?

– Ó, nem, nem teg­nap. Ré­geb­ben le­he­tett.

– De, ma­dame, én ha­tá­ro­zot­tan em­lék­szem, hogy lát­tam a csuk­ló­ján ezt a kis fi­tye­gőt, ami­kor jó­solt ne­kem.

Po­i­rot-nál hi­te­le­seb­ben sen­ki nem tu­dott fül­len­te­ni. Olyan meg­győ­ző­dés­sel be­szélt, hogy Sally Leg­ge-nek meg kel­lett ad­nia ma­gát.

– Tu­laj­don­kép­pen nem is tu­dom – mond­ta, és le­sü­töt­te a sze­mét. – Csak ma reg­gel vet­tem ész­re, hogy nincs meg.

– Én pe­dig bol­dog va­gyok – mond­ta Po­i­rot gá­lán­sán –, hogy vissza­szol­gál­tat­ha­tom.

Sally Leg­ge ide­ge­sen for­gat­ta uj­jai kö­zött a zsu­zsut. Az­tán föl­állt.

– Hát kö­szö­nöm, mon­si­eur Po­i­rot, na­gyon kö­szö­nöm – mond­ta. Aka­doz­va szed­te a le­ve­gőt, és a pil­lan­tá­sa is nyug­ta­lan­ság­ról árul­ko­dott.

Si­et­ve ki­ment a gl­ori­ett­ből. Po­i­rot pe­dig hát­ra­dőlt, és las­san bó­lin­tott.

Nem, gon­dol­ta ma­gá­ban, nem a tea­sá­tor­ba tet­szett men­ni teg­nap dél­után. Nem azért tet­szett olyan iz­ga­tot­tan ér­dek­lőd­ni, hogy van-e már négy óra. Ide tet­szett ké­szül­ni. Ide, a gl­ori­ett­be. A csó­nak­ház­hoz fél­úton. Még­hoz­zá azért, mert meg volt be­szél­ve va­la­ki­vel.

És most is­mét kö­ze­le­dő lé­pé­sek hang­zot­tak fel. Sza­po­ra, tü­rel­met­len lé­pé­sek. Ta­lán ép­pen az jön itt, gon­dol­ta Po­i­rot vá­ra­ko­zó mo­sollyal, aki­vel Mrs. Leg­ge-nek ta­lál­ká­ja lett vol­na.

Az­tán ami­kor Alec Leg­ge tűnt fel a gl­ori­ett be­já­ra­tá­nál, Po­i­rot fel­ki­ál­tott:

– Nem ta­lál­tam.

– Mi van? Mi­cso­da? – kér­dez­te Alec Leg­ge meg­döb­ben­ve.

– Mon­dom, most sem ta­lál­tam – ma­gya­ráz­ta Po­i­rot. – Pe­dig rit­kán té­ve­dek, de az is el­ke­se­rít. Nem ma­gá­ra szá­mí­tot­tam.

– Mi­ért, kire szá­mí­tott? – kér­dez­te Alec Leg­ge.

– Egy fi­a­tal­em­ber­re – vág­ta rá Po­i­rot –, egé­sze ifjú fi­a­tal­em­ber­re, ri­kí­tó ing­ben, tek­nős­bé­ka­min­tá­val.

És iga­zán elé­ge­dett le­he­tett a sza­vai ha­tá­sá­val. Alec Leg­ge elő­re­lé­pett.

– Hon­nan tud­ja? Ho­gyan… És egy­ál­ta­lán, mit akar ez­zel mon­da­ni? – kér­dez­te össze­füg­gés­te­le­nül.

– Lát­no­ki ké­pes­sé­gek­kel ren­del­ke­zem – je­len­tet­te ki Po­i­rot, és be­huny­ta a sze­mét.

Alec Leg­ge to­váb­bi két lé­pést tett elő­re. Po­i­rot tu­da­tá­ban le­he­tett an­nak, hogy egy rend­kí­vül dü­hös em­ber áll előt­te.

– Mi az ör­dö­göt akar ez­zel mon­da­ni? – kér­dez­te Leg­ge.

– A ba­rát­ja – mond­ta Po­i­rot –, gon­do­lom, vissza­ment a tu­ris­ta­ház­ba. Ha be­szél­ni akar vele, ott meg­ta­lál­ja.

– Szó­val er­ről van szó – dünnyög­te Alec Leg­ge. Le­dob­ta ma­gát a kő­pad má­sik vé­gé­re.

– Szó­val ezért van itt maga. Az csak mese volt, hogy maga fog­ja át­ad­ni a dí­ja­kat. Tud­hat­tam vol­na. – Oda­for­dult Po­i­rot-hoz. Tö­rő­dött volt az arca és el­ke­se­re­dett. – Tu­dom, hogy a lát­szat el­le­nem szól. Tu­dom, a szem­lé­lő­nek hogy tűn­het fel az egész. Pe­dig nem úgy van, ahogy gon­dol­ja. Csap­dá­ba es­tem. Annyit mond­ha­tok, hogy ha ezek egy­szer a ke­zük­be ka­pa­rint­ják az em­bert, on­nan na­gyon ne­héz sza­ba­dul­ni. Pe­dig sza­ba­dul­ni aka­rok tő­lük. Ez a vicc az egész­ben. Sza­ba­dul­ni aka­rok. Tud­ja, az em­ber ne­ki­ke­se­re­dik. Azt hi­szi, a leg­va­dabb dol­gok­ra is ké­pes. Az­tán lát­ja, hogy csap­dá­ba esett, mint egy pat­kány, és nincs sza­ba­du­lás. De mi­nek is be­szé­lek. Gon­do­lom, most már tud­ja, amit tud­ni akart. Meg­van­nak a bi­zo­nyí­té­kai.

Ez­zel föl­állt, meg­tán­to­ro­dott, mint­ha nem tud­ná, mer­re in­dul­jon, az­tán egye­ne­sen ki­ro­hant a gl­ori­ett­ből, még csak hát­ra se né­zett.

Her­cu­le Po­i­rot pe­dig ott ma­radt, fel­vont szem­öl­dök­kel, a sze­me nagy­ra ke­re­ked­ve.

– Hát ez kü­lö­nös – dünnyög­te. – Kü­lö­nös és ér­de­kes. Hogy meg­vol­ná­nak a bi­zo­nyí­té­ka­im? De mi­vel kap­cso­lat­ban? A gyil­kos­sá­got il­le­tő­en?