VII. fejezet

Bland de­tek­tív­fel­ügye­lő egy asz­tal­nál ült a dol­go­zó­szo­bá­ban. Ér­ke­zé­se­kor Sir Ge­or­ge fo­gad­ta, le­vit­te a csó­nak­ház­ba, és ép­pen az imént tér­tek vissza a kas­tély­ba. Lent a csó­nak­ház­ban szor­go­san te­vé­keny­ked­tek a rend­őr­sé­gi fény­ké­pé­szek meg az ujj­le­nyo­mat-szak­ér­tők, és meg­ér­ke­zett az or­vos is.

– Itt meg­fe­lel ön­nek? – kér­dez­te Sir Ge­or­ge.

– Na­gyon is meg­fe­lel, kö­szö­nöm, uram.

– És most mi le­gyen az ün­nep­ség­gel? Kö­zöl­jem az em­be­rek­kel, hogy mi tör­tént? Sza­kít­suk fél­be, vagy mit csi­nál­jak?

Bland fel­ügye­lő fon­to­ló­ra vet­te a dol­got.

– Ed­dig mit tett, Sir Ge­or­ge? – kér­dez­te.

– Nem szól­tam sen­ki­nek. Azt ter­jesz­tik, hogy va­la­mi bal­eset tör­tént. Sem­mi több. Nem hi­szem, hogy bár­ki is ne­szét vet­te vol­na, hogy… hát… hogy gyil­kos­ság tör­tént.

– Ak­kor egye­lő­re hagy­juk is ennyi­ben a dol­got – ha­tá­roz­ta el Bland fel­ügye­lő. – Úgy­is elég gyor­san híre megy majd, az biz­tos – mond­ta szenv­te­le­nül. Az­tán egy-két má­sod­per­cig tű­nő­dött, és azt kér­dez­te: – Mit gon­dol, há­nyan le­het­nek a lá­to­ga­tók?

– Úgy két­száz­ra be­csül­ném – mond­ta Sir Ge­or­ge –, és még egy­re ér­kez­nek, csa­pa­tos­tul. Nem­csak a kör­nyék­ről, egész messzi­ről is. Az a hely­zet, hogy fan­tasz­ti­ku­san jól si­ke­rült az egész. Ilyen át­ko­zott pe­chet.

Bland fel­ügye­lő úgy ér­tel­mez­te, és he­lye­sen, hogy Sir Ge­or­ge az utób­bi­val nem az ün­nep­ség si­ke­ré­re, ha­nem a gyil­kos­ság­ra cé­loz.

– Ket­tő­száz – me­ren­gett –, és eb­ből a ket­tő­száz­ból kell ne­künk elő­ke­res­nünk a gyil­kost.

Na­gyot só­haj­tott.

– Csa­va­ros ügy – mond­ta Sir Ge­or­ge rész­vét­tel. – Csak azt nem ér­tem, mi oka le­he­tett rá bár­ki­nek is. Kép­te­len­ség­nek tű­nik az egész. Nem ér­tem, ki­nek jut eszé­be meg­gyil­kol­ni egy ilyen gye­re­ket.

– Mit tud ne­kem mon­da­ni er­ről a lány­ról? Úgy tu­dom, hely­be­li kis­lány volt, igaz?

– Igen. Lent la­kik a csa­lád­ja a rév kö­ze­lé­ben az egyik ta­nya­ház­ban. Az apja va­la­me­lyik far­mon dol­go­zik, azt hi­szem, Pa­ter­son­ék­nál. Az any­ja pe­dig maga is itt van az ün­nep­sé­gen. Miss Bre­wis, a tit­kár­nőm, aki egyéb­ként min­dent sok­kal job­ban el tud mon­da­ni ön­nek, szó­val Miss Bre­wis elő­ke­rí­tet­te, el­vit­te va­la­ho­va ma­gá­val, és most te­á­val itat­ja.

– Ér­tem – mond­ta a fel­ügye­lő jó­vá­ha­gyó­lag. – Más­részt vi­szont nem egé­szen ér­tem, Sir Ge­or­ge, az egész ügy kö­rül­mé­nye­it. Tu­laj­don­kép­pen mit ke­re­sett az a lány ott a csó­nak­ház­ban? Úgy hal­lom, va­la­mi kincs­va­dá­szat­fé­le já­ték folyt, Hol a hul­la? vagy ilyes­mi?

Sir Ge­or­ge bó­lin­tott.

– Igen. Mind­annyi­an nagy­sze­rű öt­let­nek ta­lál­tuk. Most már per­sze nem tű­nik olyan nagy­sze­rű­nek. Azt hi­szem, ezt Miss Bre­wis sok­kal job­ban el tud­ja ma­gya­ráz­ni ön­nek, mint én. Ide­kül­döm, jó? Ha­csak nem akar tő­lem meg­tud­ni va­la­mi egye­bet.

– Pil­la­nat­nyi­lag nem, Sir Ge­or­ge. Le­het­sé­ges, hogy ké­sőbb majd lesz­nek to­váb­bi kér­dé­se­im. Né­hány em­ber­rel sze­ret­nék majd be­szél­ni. Ön­nel, Lady Stubb­sszal és azok­kal, akik fel­fe­dez­ték a holt­tes­tet. Úgy hal­lom, egyi­kük az író­nő, aki a já­té­kot ki­eszel­te.

– Úgy van. Mrs. Oli­ver. Mrs. Ari­ad­ne Oli­ver. Bland fel­ügye­lő szem­öl­dö­ke eny­hén össze­fu­tott.

– Csak nem? – mond­ta. – A nagy író­nő? Ren­ge­teg köny­vét ol­vas­tam ma­gam is.

– Je­len­leg kis­sé össze van tör­ve – mond­ta Sir Ge­or­ge –, ami, azt hi­szem, ter­mé­sze­tes. Majd szó­lok neki, hogy be­szél­ni akar vele. Azt nem tu­dom, a fe­le­sé­gem mer­re van. Úgy lát­szik, nyo­ma ve­szett. De gon­do­lom, ott van va­la­hol a több száz ven­dég kö­zött. Nem mint­ha ő so­kat tud­na mon­da­ni ön­nek. Már­mint a kis­lány­ról vagy ilye­nek­ről. Ki­vel sze­ret­ne be­szél­ni elő­ször?

– Azt hi­szem, a tit­kár­nő­jé­vel, Miss Bre­wisszel, az­tán pe­dig a gye­rek any­já­val.

Sir Ge­or­ge bó­lin­tott, és ki­ment a szo­bá­ból.

Ro­bert Hos­kins, a hely­bé­li köz­rend­őr nyi­tot­ta ki előt­te, majd csuk­ta be mö­göt­te az aj­tót. Az­tán ön­kén­tes ala­pon hoz­zá­szólt, Sir Ge­or­ge né­mely meg­jegy­zé­sét kom­men­tá­lan­dó.

– Tud­ja, uram, Lady Stubb­snál nin­cse­nek egé­szen ott­hon, már­mint ide­bent – és meg­ko­cog­tat­ta a hom­lo­kát. – Azért mond­ja Sir Ge­or­ge, hogy ő nem so­kat tud majd mon­da­ni. Ke­le­kó­tya az sze­gény.

– In­nét nő­sült Sir Ge­or­ge a kör­nyék­ről?

– Nem. Lady Stubbs kül­föl­di. Van, aki azt mond­ja, szí­nes bőrű, de én­sze­rin­tem nem az.

Bland rá­bó­lin­tott. Egy da­ra­big nem szólt sem­mit, csak fir­kált va­la­mit ce­ru­zá­val az előt­te fek­vő pa­pír­ra. Az­tán amúgy nem hi­va­ta­lo­san meg­kér­dez­te:

– Ki a gyil­kos, Hos­kins?

Ha va­la­ki­nek van ar­ról el­kép­ze­lé­se, hogy mi tör­tén­he­tett, gon­dol­ta Bland fel­ügye­lő, hát az csak­is a he­lyi kö­zeg, Hos­kins. Hos­kins ele­ven ész­já­rá­sú em­ber, min­den és min­den­ki ér­dek­li, plety­kás fe­le­ség­gel is ren­del­ke­zik, ami, te­kin­tet­be véve a he­lyi köz­rend­ő­ri stá­tu­sát, tö­mén­te­len sze­mé­lyes ter­mé­sze­tű in­for­má­ci­ó­val lát­ja el.

– Ha en­gem kér­dez, uram, én azt mon­dom, csak­is kül­föl­di le­he­tett. Ide­va­ló­si ilyet nem tesz. A Tuc­ke­rék­kal nincs sem­mi baj. Ren­des, jó­ra­va­ló csa­lád. Össze­sen ki­lenc gye­re­kük van. Az idő­sebb lá­nyok kö­zül ket­tő férj­nél van, egy fiú a ha­di­ten­ge­ré­szet­nél szol­gál, egy má­sik a ka­to­na­ide­jét töl­ti, egy nagy­lány fod­rász oda­át Tor­quay-ban. Há­rom ki­sebb gye­rek van még ott­hon, két fiú meg egy lány. – Hos­kins szü­ne­tet tar­tott, tű­nő­dött egy da­ra­big. – Egyi­kük­re sem le­het­ne azt mon­da­ni, hogy gyors fel­fo­gá­sú, de Mrs. Tuc­ker rend­ben tart­ja őket, az ott­ho­nuk ra­gyog a tisz­ta­ság­tól, ő maga is ti­zen­egye­dik gye­rek volt. Az öreg édes­ap­ja is ve­lük la­kik.

Bland fel­ügye­lő szót­la­nul hall­gat­ta a tá­jé­koz­ta­tást. Hos­kins jó­vol­tá­ból va­ló­sá­gos kis szo­cio­ló­gi­ai hely­zet­ké­pet ka­pott a Tuc­ker csa­lád­ról.

– Ezért mon­dom én, hogy kül­föl­di volt az il­le­tő – foly­tat­ta Hos­kins. – Va­la­ki on­nan a Hoo­down Park-i tu­ris­ta­ház­ból, akár­mi le­gyek. Fura szer­ze­tek van­nak kö­zöt­tük, és hogy mit mű­vel­nek! Meg len­ne le­pőd­ve, uram, ha tud­ná, mi min­dent lát­tam én már az er­dő­ben, a bok­rok közt. Akár csak a köz­par­kok­ban, a fél­re­ál­lí­tott ko­csik­ban; itt is ugyan­az megy.

Hos­kins köz­rend­őr az idők so­rán va­ló­sá­gos szak­ér­tő­je lett a sze­rel­mi tranz­ak­ci­ók té­ma­kö­ré­nek, amely ugyan­csak so­kat sze­re­pelt a na­pi­ren­den, ami­kor szol­gá­la­ton kí­vül a Bi­ká­hoz meg a Med­vé­hez cím­zett kocs­má­ban sö­rö­zött.

– Nem hin­ném, hogy ez­út­tal is ilyes­mi­ről len­ne szó – mond­ta Bland fel­ügye­lő. – Per­sze majd meg­tud­juk az or­vos­tól, mi­helyt be­fe­jez­te a vizs­gá­la­tot.

– Igen, uram, ő tud­ni fog­ja, az biz­tos. Én csak azt aka­rom mon­da­ni, hogy a kül­föl­di­ek­kel soha nem le­het tud­ni, há­nya­dán áll az em­ber. Egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra meg­va­dul­hat­nak.

Bland fel­ügye­lő na­gyot só­haj­tott, arra gon­dol­va, hogy nem egé­szen ilyen egy­sze­rű a do­log. Hos­kins köz­rend­őrt is meg le­het ér­te­ni, de azért túl­sá­go­san ké­nyel­mes len­ne min­dent a kül­föl­di­ek­re ken­ni. Ki­nyílt az ajtó, és az or­vos lé­pett be raj­ta.

– Én vé­gez­tem – kö­zöl­te. – Most már el­szál­lít­hat­ják. A szak­ér­tők is össze­pa­kol­tak.

– Cot­trill őr­mes­ter majd in­téz­ke­dik – mond­ta Bland. – Nos, dok­tor, mi az ered­mény?

– Sima ügy, si­mább már nem is le­het­ne – mond­ta az or­vos. – Sem­mi komp­li­ká­ció. Meg­foj­tot­ták egy da­rab ru­ha­szá­rí­tó kö­tél­lel. Csak úgy, min­den te­ke­tó­ria nél­kül. Du­la­ko­dás­nak, ef­fé­lé­nek sem­mi nyo­ma. Sze­rin­tem sze­gény kö­lyök nem is tud­ta, mi tör­té­nik vele, csak ami­kor már késő volt.

– Tett­le­ges­ség?

– Az nem volt. Sem tett­le­ges­ség, sem nemi erő­szak, sem­mi ef­fé­le.

– Ak­kor te­hát fel­te­he­tő­leg nem sze­xu­á­lis ter­mé­sze­tű bűn­ténnyel ál­lunk szem­ben.

– Én amon­dó va­gyok, hogy nem – mond­ta a or­vos, és hoz­zá­tet­te: – Nem le­het azt mon­da­ni, hogy kü­lö­nö­seb­ben von­zó te­rem­tés volt.

– Sze­ret­te a fi­ú­kat? – kér­dez­te Bland fel­ügye­lő Hos­kins köz­rend­őr­höz for­dul­va.

– Nem mond­hat­nám, hogy so­kat for­go­lód­tak kö­rü­löt­te a fiúk – mond­ta Hos­kins. – De az meg­le­het, hogy sze­ret­te vol­na, ha for­go­lód­ná­nak.

– Meg bi­zony – he­lye­selt Bland, és vissza­gon­dolt a csó­nak­ház­ban he­ve­rő kép­re­gé­nyek­re, Mar­le­ne lap­szé­li ir­ka­fir­ká­i­val. „Johny Kate-tel jár”, „Ge­or­ge Por­gie kül­föl­di­ek­kel csó­ko­ló­zik az er­dő­ben”. Éhes disz­nó mak­kal ál­mo­dik. Egé­szé­ben véve azon­ban nem va­ló­szí­nű, hogy Mar­le­ne Tuc­ker ha­lá­lá­ban a leg­cse­ké­lyebb mér­ték­ben is sze­re­pet ját­szott vol­na a szex. Ám­bár az em­ber so­sem tud­hat­ja… Van­nak olyan fer­de haj­la­mú bű­nö­zők, akik­nek sö­tét kéjt nyújt a gyil­ko­lás, és akik éret­len lá­nyok kö­zül sze­dik az ál­do­za­ta­i­kat. El­kép­zel­he­tő, hogy eb­ben a sze­zon­ban a kör­nyék­re ve­tő­dött egy ilyen alak. Bland fel­ügye­lő már-már hitt ab­ban, hogy csak­is így tör­tén­he­tett, kü­lön­ben tel­jes­ség­gel lo­gi­kát­lan­nak érez­te vol­na a lány meg­gyil­ko­lá­sát. Igaz, gon­dol­ta, még csak a kez­det kez­de­té­nél tar­tunk. Leg­jobb lesz meg­hall­gat­ni, mit tud­nak mon­da­ni a töb­bi­ek.

– Mi­kor­ra te­he­tő a ha­lál idő­pont­ja? – kér­dez­te.

Az or­vos fel­pil­lan­tott a fa­li­órá­ra, az­tán meg­néz­te a sa­ját kar­órá­ját.

– Most fél hat múlt – mond­ta. – Ami­kor meg­vizs­gál­tam a lányt, öt óra húsz perc le­he­tett – és úgy egy órá­ja le­he­tett ha­lott. Per­sze dur­ván szá­mít­va. Négy óra és há­rom­ne­gyed öt kö­zött áll­ha­tott be a ha­lál. Tu­dat­ni fo­gom, ha va­la­mi egyéb is ki­de­rül­ne a bon­co­lás so­rán. Az­tán meg­kül­döm majd a hi­va­ta­los je­len­té­se­met is, az összes la­tin sza­vak­kal. De most me­gyek. El kell men­nem még né­hány be­te­gem­hez.

Az or­vos tá­vo­zott, Bland fel­ügye­lő pe­dig meg­kér­te Hos­kinst, hogy ke­rít­se elő Miss Bre­wist És amint Miss Bre­wis be­lé­pett a szo­bá­ba, Bland fel­ügye­lő ked­ve va­la­me­lyest föl­de­rült. Azon­nal lát­ta, hogy ez a nő a meg­tes­te­sült kom­pe­ten­cia. Et­től vi­lá­gos vá­la­szo­kat fog kap­ni, ha­tá­ro­zott idő­pon­to­kat, ez nem be­szél majd össze­vissza.

– Mrs. Tuc­ker a nap­pa­li­ban van – kö­zöl­te Miss Bre­wis, mi­köz­ben le­ült. – Kö­zöl­tem vele a hírt, és meg­kí­nál­tam te­á­val. Ter­mé­sze­te­sen na­gyon össze van tör­ve. Meg akar­ta néz­ni a holt­tes­tet, de azt mond­tam neki, jobb, ha nem lát­ja. Mr. Tuc­ker hat­kor vé­gez a mun­ka­he­lyén, utá­na ide­jön, itt ta­lál­ko­zik a fe­le­sé­gé­vel. Szól­tam, hogy les­sék őt, és ami­kor meg­ér­ke­zik, ve­zes­sék ide. A ki­sebb gye­re­ke­ik még min­dig kint van­nak a mu­lat­ság­ban, de va­la­ki­nek a sze­me raj­tuk van.

– Nagy­sze­rű – he­lye­selt Bland fel­ügye­lő. – Úgy gon­do­lom, mi­előtt Mrs. Tuc­ker­ral be­szél­nék, meg­hall­gat­nám, mit tud mon­da­ni ön és Lady Stubbs.

– Nem tu­dom, hol le­het Lady Stubbs – mond­ta Miss Bre­wis fa­gyo­san. – Na­gyon is el­kép­zel­he­tő, hogy be­le­unt a mu­lat­ság­ba, és el­kó­szált va­la­mer­re. De hogy töb­bet tud­na mon­da­ni ön­nek, mint én, azt nem hi­szem. Tu­laj­don­kép­pen mi az, amit tud­ni sze­ret­ne?

– Elő­ször is rész­le­te­sen sze­ret­nék hal­la­ni er­ről a Hol a hul­la? já­ték­ról, az­tán azt sze­ret­ném tud­ni, hogy ke­rült bele ez a kis Mar­le­ne Tuc­ker, – En­nél mi sem egy­sze­rűbb.

Miss Bre­wis tö­mö­ren és vi­lá­go­san el­ma­gya­ráz­ta, hogy a Hol a hul­la? já­té­kot az ün­nep­sé kü­lön att­rak­ci­ó­já­nak szán­ták, Mrs. Oli­vert, a jól is­mert kri­mi­író­nőt bíz­ták meg a meg­ren­de­zé­sé­vel, vé­gül rö­vi­den vá­zol­ta a já­ték me­ne­tét.

– Ere­de­ti­leg – mond­ta Miss Bre­wis – Mrs. Alec Leg­ge ját­szot­ta vol­na az ál­do­za­tot.

– Mrs. Alec Leg­ge, az ki­cso­da? – tu­da­kol­ta a fel­ügye­lő.

Hos­kins köz­rend­őr pe­dig nyom­ban fel­vi­lá­go­sí­tot­ta.

– Mr. és Mrs. Leg­ge a Law­der-ta­nyán la­kik, ab­ban a ró­zsa­szí­nű épü­let­ben a ma­lom­pa­tak mel­lett. Úgy egy hó­nap­pal ez­előtt ér­kez­tek, és két vagy há­rom hó­nap­ra vet­ték ki a ví­zi­mal­mot.

– Ér­tem – mond­ta Bland fel­ügye­lő. – Te­hát, amint mond­ja, ere­de­ti­leg Mrs. Leg­ge lett vol­na az ál­do­zat. És mi­ért kel­lett ezen vál­toz­tat­ni?

– Nos, egyik este Mrs. Leg­ge mind­annyi­unk­nak jö­ven­dőt mon­dott, és olyan jól csi­nál­ta, hogy úgy dön­töt­tünk, fel­ál­lí­tunk az ün­nep­sé­gen egy jö­ven­dő­mon­dó sát­rat is, eggyel több mu­lat­ság, és Mrs. Leg­ge majd ke­le­ti­es ru­hát vi­sel, és ma­dame Zu­lej­ka né­ven fél ko­ro­ná­ért jó­sol­ni fog. Gon­do­lom, ez nem tel­je­sen tör­vény­be üt­kö­ző, ugye, fel­ügye­lő úr? Úgy ér­tem, ilyen mu­lat­sá­gok al­kal­má­val ez meg­szo­kott do­log.

Bland fel­ügye­lő el­né­ző­en el­mo­so­lyo­dott.

– A jö­ven­dő­mon­dás meg a tom­bo­la fö­lött ál­ta­lá­ban sze­met huny a rend­őr­ség, Miss Bre­wis – mond­ta a fel­ügye­lő. – Per­sze oly­kor-oly­kor kény­te­le­nek va­gyunk pél­dát sta­tu­ál­ni.

– Több­nyi­re még­is el­né­zők. Szó­val ez tör­tént. Mrs. Leg­ge be­le­egye­zett, hogy in­kább jós­női sze­rep­kör­ben já­rul hoz­zá az ün­nep­ség si­ke­ré­hez, és így ke­res­nünk kel­lett má­sik ál­do­za­tot. Az ün­nep­sé­gen úgy­is se­géd­kez­nek a hely­be­li cser­ké­szek, így hát va­la­ki­nek az az öt­le­te tá­madt, hogy az egyik cser­kész­lány ép­pen meg­fe­lel.

– És ki­nek az öt­le­te volt ez, Miss Bre­wis?

– Hát iga­zá­ból nem is tu­dom… Azt hi­szem, ta­lán Mrs. Mas­ter­ton, a kép­vi­se­lő­né ja­va­sol­ta. De nem is, ta­lán in­kább War­bur­ton ka­pi­tány… Iga­zán nem va­gyok biz­tos ben­ne. Lé­nyeg az, hogy va­la­ki fel­ve­tet­te az öt­le­tet.

– És volt va­la­mi oka, hogy ép­pen ezt a bi­zo­nyos lányt sze­mel­ték ki?

– Nem, nem hi­szem. Tuc­ke­rék bér­lők a bir­to­kon, és Mar­le­ne any­ja, Mrs. Tuc­ker időn­ként fel­jön se­gí­te­ni a kony­hán. Tu­laj­don­kép­pen nem is tu­dom, mi­ért dön­töt­tünk mel­let­te. Ta­lán mert az ő neve ve­tő­dött fel el­ső­nek. Az­tán meg­kér­dez­tük, és ő öröm­mel el­vál­lal­ta.

– Ki­fe­je­zet­ten el akar­ta ját­sza­ni a sze­re­pet?

– Ó, igen, azt hi­szem, hí­zel­gett neki a do­log. Mar­le­ne rend­kí­vül bár­gyú kis­lány volt – foly­tat­ta Miss Bre­wis –, bo­nyo­lul­tabb fel­adat­ra al­kal­mat­lan lett vol­na. Ez a sze­rep azon­ban na­gyon egy­sze­rű volt, még­is úgy érez­het­te, hogy ki­emel­ték a töb­bi­ek kö­zül, és na­gyon örült neki.

– Pon­to­san mi volt a fel­ada­ta?

– A csó­nak­ház­ban kel­lett tar­tóz­kod­nia. Az­tán, ami­kor hal­lot­ta, hogy jön va­la­ki, le kel­lett fe­küd­nie a pad­ló­ra, nya­ka köré te­ker­ni a kö­te­let, és úgy ten­ni, mint aki ha­lott. – Miss Bre­wis hang­ja hig­gadt volt és tárgy­sze­rű. Az a tény, hogy a lány, aki­nek úgy kel­lett vol­na ten­nie, mint aki ha­lott – va­ló­ban meg­halt, pil­la­nat­nyi­lag nem lát­szott be­fo­lyá­sol­ni az ér­zel­me­it.

– Elég unal­mas idő­töl­tés egy lány­nak, hogy a csó­nak­ház­ban ücsö­rög­jön egész dél­után, ami­kor részt ve­het­ne a mu­lat­ság­ban is – je­gyez­te meg Bland fel­ügye­lő.

– Hát igen, egy­fe­lől unal­mas – mond­ta Miss Bre­wis –, de hát a ket­tő egy­szer­re nem megy. És Mar­le­ne na­gyon él­vez­te, hogy ő le­het a hul­la. Mind­járt fon­to­sabb­nak érez­te ma­gát. Egyéb­ként ott volt egy ha­lom új­ság meg egyéb, hogy le­gyen mit né­ze­get­nie, ha el­un­ja ma­gát.

– És enni is ka­pott? – kér­dez­te a fel­ügye­lő. – Ész­re­vet­tem, hogy volt ott egy tál­ca, raj­ta tá­nyér meg po­hár.

– Ó, igen, ka­pott egy nagy tá­nyér sü­te­ményt meg mál­na­ször­pöt. Ma­gam vit­tem le neki.

Bland fel­ügye­lő szú­rós szem­mel rá­né­zett.

– Ön vit­te le neki? Mi­kor?

– Va­la­mi­kor a dél­után kö­ze­pe tá­ján.

– Pon­to­san mi­kor? Nem em­lék­szik? Miss Bre­wis egy pil­la­na­tig tű­nő­dött.

– Lás­suk csak. A gye­re­kek jel­mez­ver­se­nyé­vel el­kés­tünk egy ki­csit, mi­vel Lady Stubb­sot nem ta­lál­tuk, de Mrs. Fol­liat be­ug­rott he­lyet­te, úgy­hogy az rend­ben volt… Igen, va­ló­szí­nű­leg öt perc­cel múlt négy, biz­tos va­gyok ben­ne, hogy öt perc­cel múlt négy, ami­kor tál­cá­ra rak­tam a sü­te­ményt meg a mál­na­ször­pöt.

– És sze­mé­lye­sen vit­te le a csó­nak­ház­ba? Mi­kor ért oda?

– Hát, gon­do­lom, öt perc­be te­lik, amíg az em­ber leér a csó­nak­ház­hoz, te­hát ne­gyed öt le­he­tett.

– És Mar­le­ne Tuc­ker ne­gyed öt­kor még ép volt és egész­sé­ges?

– Hát per­sze – mond­ta Miss Bre­wis –, na­gyon is, és ször­nyen kí­ván­csi volt, hogy hol tar­ta­nak a ver­seny­zők. De hát nem tud­tam neki meg­mon­da­ni. Én a kas­tély kö­rül vol­tam el­fog­lal­va, a töb­bi mű­sor­szám­mal, de azt tud­tam, hogy ren­ge­te­gen ne­vez­tek be. Tu­do­má­som sze­rin hú­szan vagy har­min­can. Sőt fel­te­he­tő­leg még töb­ben is.

– És hogy ta­lál­ta Mar­le­ne-t, ami­kor meg­ér­ke­zett a csó­nak­ház­ba?

– Már mond­tam.

– Nem úgy ér­tem. Arra gon­do­lok, ott fe­küdt a föl­dön, és a hul­lát ala­kí­tot­ta, ami­kor ön be­nyi­tott?

– Ó, nem – mond­ta Miss Bre­wis – ki­ál­tot­tam neki, még mi­előtt az aj­tó­hoz ér­tem. Ő nyi­tott aj­tót, én meg be­vit­tem a tál­cát, és le­rak­tam az asz­tal­ra.

– Ne­gyed öt­kor – mond­ta Bland fel­ügye­lő, mi­köz­ben le­je­gyez­te, amit mond – Mar­le­ne Tuc­ker még élt, és nem volt sem­mi baja. Ön bi­zo­nyá­ra meg­ér­ti, Miss Bre­wis, hogy en­nek na­gyon nagy je­len­tő­sé­ge van. Biz­tos az idő­pon­tok­ban?

– Tel­je­sen biz­tos nem le­he­tek, mert nem néz­tem meg az órá­mat. Csak va­la­mi­vel ko­ráb­ban, te­hát csak hoz­zá­ve­tő­le­ges pon­tos­ság­gal ál­la­pít­ha­tom meg, hogy mi mi­kor tör­tént. – Hir­te­len rá­döb­bent, mi­ért tu­laj­do­nít a do­log­nak olyan nagy je­len­tő­sé­get a fel­ügye­lő. – Azt akar­ja mon­da­ni, hogy nem sok­kal ez­u­tán…

– Nem tel­he­tett bele sok idő, Miss Bre­wis.

– Jaj, is­ten­kém – mond­ta Miss Bre­wis, és ez meg­fe­le­lő­en ér­zé­kel­tet­te döb­be­ne­tét és ag­go­dal­mát.

– És mond­ja, Miss Bre­wis, a csó­nak­ház­hoz me­net vagy vissza­fe­lé jö­vet nem ta­lál­ko­zott va­la­ki­vel, vagy nem lá­tott va­la­kit a kö­zel­ben?

Miss Bre­wis töp­ren­ge­ni kez­dett.

– Nem – fe­lel­te az­tán. – Nem ta­lál­koz­tam sen­ki­vel. Ép­pen­ség­gel meg­tör­tén­he­tett vol­na, hi­szen a park min­den­ki szá­má­ra nyit­va van ma dél­után. De az em­be­rek ál­ta­lá­ban in­kább a kas­tély kör­nyé­kén ma­rad­nak, a mu­tat­vá­nyos sát­rak kö­ze­lé­ben. Szí­ve­sen kö­rül­néz­nek a ve­te­mé­nyes­kert­ben meg az üveg­há­zak­ban, de a park­ban nem kó­szál­nak szét, ahogy én kép­zel­tem vol­na. Tud­ja, fel­ügye­lő úr, az ilyen ün­nep­sé­ge­ken az em­be­rek va­la­hogy sze­ret­nek egy ku­pac­ba ve­rőd­ni. Bland fel­ügye­lő­nek is ez volt a ta­pasz­ta­la­ta.

– Ám­bá­tor – je­gyez­te meg Miss Bre­wis hir­te­len vissza­em­lé­kez­ve – azt hi­szem, volt ott va­la­ki a gl­ori­ett­ben.

– A gl­ori­ett­ben?

– Igen. Az egy kis fe­hér temp­lom­fé­le. Egy vagy két év­vel ez­előtt épí­tet­ték. Az ös­vény­től jobb kéz­re esik, ha le­fe­le megy az em­ber a csó­nak­ház­hoz. Va­la­ki volt ben­ne. Azt gya­ní­tom, egy sze­rel­mes­pár. Va­la­ki fel­ne­ve­tett, egy má­sik meg csi­tí­ta­ni kezd­te.

– Nem tud­ja, kik le­het­tek?

– Fo­gal­mam sincs. Az ös­vény fe­lől nem lát­ha­tó a gl­ori­ett be­já­ra­ta, az ol­da­lai meg a háta pe­dig be van fa­laz­va.

A fel­ügye­lő egy-két má­sod­per­cig tű­nő­dött, de úgy ta­lál­ta, hogy a gl­ori­ett­ben ne­vet­gé­lő sze­rel­mes­pár­ral – bár­kik let­tek lé­gyen is – nem ér­de­mes fog­lal­koz­ni. Per­sze azért jó len­ne meg­tud­ni, kik vol­tak, hát­ha ők is lát­tak va­la­kit fel­jön­ni vagy le­men­ni a csó­nak­ház felé.

– És sen­ki más nem járt az ös­vé­nyen? Sen­ki az ég­vi­lá­gon? – kér­dez­te.

– Ér­tem, mire gon­dol – mond­ta Miss Bre­wis. – Ar­ról biz­to­sít­ha­tom, hogy én nem ta­lál­koz­tam sen­ki­vel. De azon nincs mit cso­dál­koz­ni. Ha ugyan­is bár­ki arra járt vol­na, aki nem akar­ja, hogy lás­sam, egy­sze­rű­en be­sur­ran a ro­do­dend­ro­nok közé. Az ös­vényt mind­két ol­da­lon cser­jék és ro­do­dend­ro­nok sze­gé­lye­zik. Ha arra jár va­la­ki, ahol sem­mi ke­res­ni­va­ló­ja, és lé­pé­se­ket hall, egy pil­la­nat alatt el­tűn­het szem elől.

Bland fel­ügye­lő most más ol­dal­ról kö­ze­lí­tet­te meg a dol­got.

– Miss Bre­wis – kér­dez­te –, nem tud va­la­mit er­ről a gye­rek­ről, ami se­gít­sé­günk­re le­het­ne?

– Szin­te sem­mit sem tu­dok róla – mond­ta Miss Bre­wis. – Azt hi­szem, az­előtt nem is be­szél­tem vele soha. Lát­tam egy­szer-két­szer, mint a kör­nyék­be­li gye­re­ke­ket ál­ta­lá­ban, de ez min­den.

– Még­is, nem tud va­la­mit róla? Akár­mit, ami hasz­nunk­ra le­het­ne.

– Sem­mi olyat nem tu­dok, ami­ért meg­gyil­kol­hat­ták vol­na – mond­ta Miss Bre­wis. – Sőt, az iga­zat meg­vall­va, tel­jes kép­te­len­ség­nek lát­szik szá­mom­ra, hogy az egész meg­tör­tén­he­tett, érti, ugye? Csak arra tu­dok gon­dol­ni, hogy az a tény, hogy ő volt ki­sze­mel­ve ál­do­zat­nak, va­la­mi fer­de haj­la­mú em­bert arra sar­kallt, hogy va­ló­ban ál­do­zat­tá te­gye. De hát ez is túl­sá­go­san nya­ka­te­kert és idét­len ma­gya­rá­zat len­ne.

Bland fel­só­haj­tott.

– Hát jó – mond­ta. – Azt hi­szem, most már be­szél­nem kell a gye­rek any­já­val.

Mrs. Tuc­ker so­vány, pen­ge­ar­cú asszony volt, sző­ke haja mint a kóc, az orra he­gyes. A sze­me vö­rös volt a sí­rás­tól, de idő­köz­ben már össze­szed­te ma­gát, és ké­szen állt vá­la­szol­ni a fel­ügye­lő kér­dé­se­i­re.

– Nem igaz­ság, hogy ilyen dol­gok meg­tör­tén­hes­se­nek – mond­ta. – Az em­ber ol­vas ilyes­mi­ről az új­ság­ban, de hogy ép­pen a mi Mar­le­ne-ünk­kel tör­tén­jen ilyes­mi…

– Mé­lyen együtt ér­zek ön­nel – mond­ta Bland fel­ügye­lő gyön­gé­den. – Én most azt kér­ném, gon­dol­kod­jék olyan erő­sen, aho­gyan csak tud, é mond­ja meg ne­kem, van-e va­la­ki, aki­nek bár­mi oka le­he­tett arra, hogy kárt te­gyen a kis­lány­ban.

– Már gon­dol­koz­tam raj­ta – mond­ta Mrs. Tuc­ker, és hir­te­len szi­po­gott egyet. – De hi­á­ba tö­röm a fe­je­met, nem ju­tok sem­mi­re. Az is­ko­lá­ban a ta­ná­rok­nak vissza­fe­le­selt né­ha­nap­ján, az­tán meg elő­for­dult, hogy haj­ba ka­pott va­la­me­lyik paj­tá­sá­val, de soha nem olyan ko­mo­lyan. Sen­ki nincs, aki ko­mo­lyan ne­hez­telt vol­na rá, sen­ki, aki ár­ta­ni akart vol­na neki.

– Soha nem em­lí­tett sen­kit, aki­vel va­la­mi ok­ból el­len­sé­ges vi­szony­ban lett vol­na?

– Be­szélt ő bu­ta­sá­go­kat, nem­egy­szer, de sem­mi ef­fé­lét. Nem ér­de­kel­te egyéb, mint a ci­co­máz­ko­dás, a frizu­rák, min­den­áron fes­te­ni akar­ta ma­gát, meg min­den. Tud­ja, mi­lye­nek a lá­nyok. De túl­sá­go­san fi­a­tal volt ah­hoz, hogy rú­zsoz­za a szá­ját, és hogy ki­ké­szít­se ma­gát, nem győz­te neki mon­da­ni az apja is, meg én is. Pe­dig ha pénz­hez ju­tott, min­dig ezen járt az esze. Köl­ni­vi­zet vá­sá­rolt ma­gá­nak, meg rúzst, és el­dug­ta.

Bland fel­ügye­lő bó­lo­ga­tott. Ez bi­zony nem vit­te előbb­re a dol­go­kat. Egy ke­le­kó­tya sül­dő lány, aki­nek a feje tele van film­sztá­rok­kal meg csil­lo­gó nagy­vi­lá­gi áb­rán­dok­kal – hát ilye­nek száz­szám akad­nak min­den­fe­lé.

– Nem is tu­dom, mit fog szól­ni sze­gény apja – mond­ta Mrs. Tuc­ker. – Bár­me­lyik pil­la­nat­ban itt le­het, arra szá­mít­va, hogy jól fog mu­lat­ni. Nincs pár­ja a cél­ba­do­bás­ban.

Hir­te­len el­en­ged­te ma­gát, és sír­va fa­kadt.

– Ha tud­ni akar­ja a vé­le­mé­nyem – zo­kog­ta –, csak va­la­me­lyik ko­misz kül­föl­di te­he­tett ilyet, oda­át­ról, a tu­ris­ta­ház­ból. Az em­ber soha nem tud­ja, há­nya­dán áll ve­lük. A leg­több­nek mé­zes-má­zos a be­szé­de, de hogy mi­lyen in­ge­ket hor­da­nak pél­dá­ul, az szin­te hi­he­tet­len. Bi­ki­ni­nek hív­ják, ugye, szó­val bi­ki­nis lá­nyok van­nak rá­fest­ve az in­gük­re. Az­tán még az in­gü­ket is le­ve­szik, úgy na­poz­nak sza­na­szét, min­den­fe­lé. Az ilyes­mi pe­dig nem ve­zet jóra, én mon­dom.

Mrs. Tuc­ker még ak­kor is sír­do­gált, ami­kor Hos­kins köz­rend­őr ki­ve­zet­te a szo­bá­ból. Bland fel­ügye­lő pe­dig azon tű­nő­dött, hogy úgy lát­szik, a hely­be­li­ek íté­let­al­ko­tá­sát az a ké­nyel­mes és fel­te­he­tő­en ős­ré­gi be­ideg­ző­dés dik­tál­ja, mi­sze­rint min­den baj­nak a kül­föl­di­ek az oko­zói.