XI. fejezet

 1

Mrs. Fol­liat­tel e pil­la­nat­ban Her­cu­le Po­i­rot be­szél­ge­tett a nagy sza­lon­ban. Ott ta­lál­ta egy ka­ros­szék­ben hát­ra­dől­ve az egyik sa­rok­ban. Mrs. Fol­liat ide­ge­sen össze­rez­zent, ami­kor Po­i­rot be­lé­pett. Az­tán vissza­dőlt, és azt dünnyög­te:

– O, maga az, mon­si­eur Po­i­rot?

– Bo­csá­nat, asszo­nyom, ha meg­za­var­tam.

– Nem, nem. Nem za­var. Csak pi­he­nek egy ke­ve­set. Már nem va­gyok olyan fi­a­tal, mint ré­gen. És ez a sokk na­gyon meg­vi­selt.

– Meg­ér­tem – mond­ta Po­i­rot. – Iga­zán meg­ér­tem.

Mrs. Fol­liat ke­zé­ben szo­ron­gat­ta a zseb­ken­dő­jét, és föl­né­zett a mennye­zet­re.

– Alig tu­dom el­vi­sel­ni a gon­do­la­tát – mond­ta a meg­in­dult­ság­tól el­csuk­ló han­gon. – Sze­gény gye­rek. Sze­gény kis gye­rek.

– Hát bi­zony – mond­ta Po­i­rot.

– Olyan fi­a­tal volt még – mond­ta Mrs. Fol­liat. – Előt­te állt az egész élet. – És meg­is­mé­tel­te. – Alig tu­dom el­vi­sel­ni a gon­do­la­tát.

Po­i­rot kí­ván­csi­an né­zett rá. Mint­ha csak tíz évet öre­ge­dett vol­na kora dél­után óta, ami­kor a nyá­jas há­zi­asszony sze­re­pé­ben lát­ta az ér­ke­ző ven­dé­gek kö­ré­ben. Most ma­gá­ba ros­kadt­nak lát­szott, meg­tört ar­cán el­mé­lyül­tek a rán­cok.

– Ép­pen teg­nap mond­ta, ma­dame, hogy go­nosz a vi­lág.

– Azt mond­tam? – Mrs. Fol­liat meg­hök­kent­nek lát­szott. – Mennyi­re igaz… Igen, csak most kez­dem lát­ni, mennyi­re igaz. De azt azért nem gon­dol­tam, hogy ilyes­mi meg­tör­tén­het – tet­te hoz­zá csön­de­sen.

Po­i­rot kí­ván­csi­an rá­né­zett.

– Mi­ért, mire gon­dolt, ma­dame? Hogy mi fog tör­tén­ni?

– Sem­mi. Sem­mi. Nem úgy ér­tet­tem. Po­i­rot azon­ban nem tá­gí­tott.

– Szá­mí­tott rá, hogy tör­tén­ni fog va­la­mi, ma­dame? Va­la­mi szo­kat­lan?

– Fél­re­ért en­gem, mon­si­eur Po­i­rot. Csu­pán azt akar­tam mon­da­ni, hogy ilyes­mi­re az em­ber még ál­má­ban sem gon­dol egy ün­nep­ség kel­lős kö­ze­pén.

– Ma reg­gel Lady Stubbs is go­nosz­ság­ról be­szélt.

– Hat­tie? O, ne is be­szél­jen róla, ne be­szél­jen róla előt­tem. Hal­la­ni sem aka­rok róla. – Az­tán egy-két má­sod­perc­nyi szü­net után meg­kér­dez­te: – Mit mon­dott… a go­nosz­ság­ról?

– Az uno­ka­test­vé­ré­ről be­szélt. Éti­enne de Sou­sá­ról. Azt mond­ta róla, hogy go­nosz, ko­misz em­ber. Meg hogy fél tőle.

– Ki ez az Éti­enne de Sou­sa? – kér­dez­te Mrs. Fol­liat.

– Per­sze a reg­ge­li­nél nem volt ott, ma­dame. El is fe­lej­tet­tem. Lady Stubbs le­ve­let ka­pott egy uno­ka­test­vé­ré­től, akit ti­zen­öt éves kora óta nem lá­tott. Azt írta az il­le­tő, hogy ma dél­után meg­lá­to­gat­ja.

– És el is jött?

– Igen. Úgy fél öt kö­rül ér­ke­zett.

– Hát per­sze, bi­zo­nyá­ra ő volt az a jó­ké­pű, fe­ke­te hajú fi­a­tal­em­ber, aki a rév fe­lől jött fel az ös­vé­nyen. Még tű­nőd­tem is, hogy ki le­het.

– Igen, asszo­nyom, ő volt de Sou­sa.

– Az ön he­lyé­ben én oda se fi­gyel­nék arra, amit Hat­tie be­szél – mond­ta Mrs. Fol­liat ha­tá­ro­zot­tan, de kis­sé el­pi­rult, ami­kor Po­i­rot meg­le­pet­ten rá­né­zett. – Hat­tie olyan, mint egy gye­rek, olyan fo­gal­ma­kat hasz­nál, mint a gye­re­kek. Sze­rin­te az em­be­rek vagy jók, vagy go­no­szak, a köz­be­eső ár­nya­la­to­kat nem is­me­ri. Az­zal sem ér­de­mes fog­lal­koz­ni, amit er­ről az Éti­enne de Sou­sá­ról be­szél.

Po­i­rot nem győ­zött cso­dál­koz­ni. Fenn­han­gon las­san így szólt:

– Na­gyon jól is­me­ri Lady Stubb­sot, ugye Mrs. Fol­liat?

– Olyan jól, ahogy va­la­kit csak is­mer­ni le­het. Ta­lán még az urá­nál is job­ban. Mi­ért?

– Va­ló­já­ban mi­lyen em­ber Lady Stubbs, Mrs. Fol­liat?

– Mi­lyen fur­csa kér­dés, mon­si­eur Po­i­rot.

– Ugye tud­ja, hogy Lady Stubb­sot se­hol sem ta­lál­ják? – kér­dez­te Po­i­rot, és Mrs. Fol­liat fe­le­le­te is­mét meg­hök­ken­tet­te. Mint aki nem is cso­dál­ko­zik a dol­gon, Mrs. Fol­liat azt mond­ta:

– Te­hát úgy lát­szik, meg­szö­kött. Hát igen.

– És ezt egé­szen ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek tart­ja, ma­dame?

– Ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek? Nem is tu­dom. Hat­tie meg­le­he­tő­sen ki­szá­mít­ha­tat­lan.

– Azt gon­dol­ja, Mrs. Fol­liat, azért szö­kött meg, mert nem tisz­ta a lel­ki­is­me­re­te?

– Hogy érti ezt, mon­si­eur Po­i­rot?

– Az uno­ka­test­vé­re be­szélt róla ma dél­után. Meg­em­lí­tet­te, hogy Lady Stubbs már gye­rek­ko­rá­ban is el volt ma­rad­va szel­le­mi­leg. És bi­zo­nyá­ra tud­ja, hogy a szel­le­mi fo­gya­té­ko­sok nem min­dig fe­lel­nek a cse­le­ke­de­te­i­kért.

– Mit akar ez­zel mon­da­ni, mon­si­eur Po­i­rot?

– Az ilyen em­be­rek na­gyon egy­ügyű­ek, ahogy ön is mond­ta, olya­nok, mint a gye­re­kek. De hir­te­len düh­ki­tö­ré­sük­ben akár ölni is tud­nak.

Mrs. Fol­liat hir­te­len ha­rag­gal tá­madt rá.

– Hat­tie soha nem volt olyan. Nem en­ge­dem meg, hogy ilye­ne­ket be­szél­je­nek róla. Gyön­géd, me­leg szí­vű te­rem­tés volt, még ak­kor is, ha szel­le­mi­leg kis­sé el­ma­ra­dott. Hat­tie soha nem ölt vol­na meg sen­kit.

Mrs. Fol­liat zi­hál­va és fel­há­bo­ro­dot­tan né­zett szem­be vele.

Po­i­rot pe­dig egy­re csak cso­dál­ko­zott. Nem győ­zött cso­dál­koz­ni.