2

Her­cu­le Po­i­rot egy pil­la­nat­ra meg­állt a Nas­se-kas­tély park­já­nak nagy, ko­vá­csolt­vas ka­pu­ja előtt. Vé­gig­né­zett az előt­te ka­nyar­gó ko­csi­úton. El­múlt a nyár. Arany­bar­na le­ve­lek ke­ring­tek alá a fák­ról. A kö­zel­ben a gyep­szé­le­ket be­bo­rí­tot­ta a lila er­dei cik­lá­men. Po­i­rot fel­só­haj­tott. Hi­á­ba, nem tu­dott ér­zé­ket­len ma­rad­ni a kas­tély­kert szép­sé­gé­vel szem­ben. Pe­dig iga­zán nem volt nagy cso­dá­ló­ja a va­don ter­mé­szet­nek, jobb sze­ret­te a szé­pen stuc­colt, ren­de­zett nö­vény­ze­tet, de most még­is­csak el­gyö­nyör­kö­dött a bok­rok, a fák tob­zó­dó őszi szín­pom­pá­já­ban.

Bal­ol­dalt ott állt a kis fe­hér osz­lo­pos ka­pus­ház. Dél­után volt, gyö­nyö­rű idő. Mrs. Fol­liat va­ló­szí­nű­leg nem lesz ott­hon, gon­dol­ta. Bi­zo­nyá­ra kint te­vé­keny­ke­dik va­la­hol a ker­ti ko­sa­rá­val, vagy lá­to­ga­tó­ba ment va­la­me­lyik ba­rát­nő­jé­hez a kör­nyé­ken. Sok ba­rát­ja van. Hi­szen itt­hon van, a kas­tély az ő ott­ho­na volt hosszú év­ti­ze­de­ken át. Mit is mon­dott az az öreg­em­ber a rév­nél? „Min­dig is lesz­nek Fol­lia­tek a Nas­se-kas­tély­ban.”

Po­i­rot gyen­gé­den be­ko­po­gott a ka­pus­ház aj­ta­ján. Némi vá­ra­ko­zás után lé­pé­sek hang­zot­tak fel oda­bent­ről. Po­i­rot úgy ér­zé­kel­te, hogy las­sú, szin­te té­to­va lé­pé­sek. Az­tán nyílt az ajtó, és az aj­tó­nyí­lás­ban meg­je­lent Mrs. Fol­liat. Po­i­rot egé­szen meg­döb­bent, hogy mennyi­re meg­öre­ge­dett és össze­tö­pö­rö­dött. Mrs. Fol­liat egy-két má­sod­per­cig hi­tet­len­ked­ve néz­te, az­tán fel­ki­ál­tott:

– Mon­si­eur Po­i­rot? Ön az?

Po­i­rot-nak egy pil­la­nat­ra úgy tűnt, mint­ha fé­le­lem je­lent vol­na meg az asszony sze­mé­ben, de le­het, hogy ezt csak kép­zel­te.

– Be­jö­het­nék, ma­dame? – kér­dez­te ud­va­ri­a­san.

– Hát hogy­ne.

Mrs. Fol­liat idő­köz­ben vissza­nyer­te nyu­gal­mát, egy kéz­moz­du­lat­tal be­in­vi­tál­ta, és be­ve­zet­te egy kis nap­pa­li­ba. A kan­dal­ló­pár­ká­nyon fi­nom Chelsea por­ce­lán­fi­gu­rák áll­tak, egy kis asz­ta­lon Der­by te­ás­kész­let, kö­rü­löt­te né­hány ke­cses, go­be­lin-hu­za­tú ka­ros­szék.

– Azon­nal ho­zok még egy csé­szét – mond­ta Mrs. Fol­liat.

Po­i­rot eny­he til­ta­ko­zás­ként föl­emel­te a ke­zét, de Mrs. Fol­liat nem vett róla tu­do­mást.

– Már hogy­ne inna egy csé­sze teát – mond­ta, és ki­ment a szo­bá­ból.

Po­i­rot is­mét kö­rül­né­zett. Egy asz­ta­lon ké­szü­lő hím­zés fe­küdt, ben­ne a var­ró­tű: go­be­lin ülés­hu­zat. A fal mel­lett köny­ves­polc állt. A fa­lon né­hány mi­ni­a­tűr és ezüst­ke­ret­ben egy meg­fa­kult fény­kép, amely ki­pö­dört baj­szú, csa­pott állú, egyen­ru­hás ka­to­nát áb­rá­zolt.

Mrs. Fol­liat csé­szé­vel és csé­sze­alj­jal a ke­zé­ben vissza­ér­ke­zett.

– Ez az ura, ma­dame? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Igen – mond­ta Mrs. Fol­liat, és ész­re­vé­ve, hogy Po­i­rot te­kin­te­te mint­egy to­váb­bi fény­ké­pe­ket ku­tat­va vé­gig­sik­lik a köny­ves­polc te­te­jén, szá­ra­zon hoz­zá­tet­te:

– Nem sze­re­tem a fény­ké­pe­ket. Túl­sá­go­san is a múlt­hoz kö­tik az em­bert. Pe­dig meg kell ta­nul­nunk fe­lej­te­ni. Le kell vág­nunk az el­szá­radt ága­kat.

Po­i­rot-nak eszé­be ju­tott, hogy ami­kor elő­ször ta­lál­ko­zott Mrs. Fol­liat­tel, ép­pen egy bok­rot met­sze­ge­tett vissza a ré­zsűn. És ak­kor is mon­dott va­la­mit a szá­raz ágak­ról. El­gon­dol­koz­va néz­te Mrs. Fol­lia­tet. Rej­té­lyes asszony, gon­dol­ta, a ked­ves­sé­ge, lát­szó­la­gos tö­ré­keny­sé­ge el­le­né­re is van ben­ne va­la­mi kö­nyör­te­len ha­tá­ro­zott­ság. Erős egyé­ni­ség, aki nem­csak a cser­jék­ről tud­ja le­met­sze­ni az el­szá­radt ága­kat, ha­nem a sa­ját éle­té­ről is…

Mrs. Fol­liat le­ült, ki­töl­töt­te a teát, és meg­kér­dez­te:

– Pa­ran­csol te­jet? Cuk­rot?

– Há­rom koc­kát, ha sza­bad kér­nem, ma­dame.

– Na­gyon meg­le­pett, hogy vi­szont­lá­tom – mond­ta Mrs. Fol­liat könnye­dén, mi­köz­ben oda­nyúj­tot­ta neki a teát. – Nem is kép­zel­tem vol­na, hogy va­la­ha még erre té­ved, ahol a ma­dár se jár.

– Hogy erre té­ved­tem vol­na, az nem pon­tos meg­fo­gal­ma­zás – mond­ta Po­i­rot.

– Nem? – kér­dez­te Mrs. Fol­liat, és eny­hén fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke.

– Ha­tá­ro­zott cél­lal jöt­tem, ma­dame. Mrs. Fol­liat to­vább­ra is kér­dő­en néz­te.

– Rész­ben azért, hogy önt meg­lá­to­gas­sam.

– Csak­ugyan?

– El­ső­sor­ban is azt sze­ret­ném tud­ni, van-e va­la­mi hír a fi­a­tal Lady Stubb­sról?

Mrs. Fol­liat meg­ráz­ta a fe­jét.

– Corn­wall­ban az egyik nap part­ra so­dort a ten­ger egy holt­tes­tet – mond­ta. – Ge­or­ge oda­ment, hát­ha tud­ja azo­no­sí­ta­ni. De nem ő volt az. Na­gyon saj­ná­lom Ge­or­ge-ot – tet­te hoz­zá. – Na­gyon nagy meg­pró­bál­ta­tás volt szá­má­ra mind­ez.

– Még min­dig bí­zik ben­ne, hogy él a fe­le­sé­ge?

Mrs. Fol­liat las­san meg­ráz­ta a fe­jét.

– Azt hi­szem – mond­ta –, már fel­ad­ta a re­ményt. Hi­szen ha élne, hogy is rej­tőz­het­ne el ilyen ered­mé­nye­sen, mi­kor őt ku­tat­ja az egész rend­őr­ség meg a saj­tó. Még egy eset­le­ges em­lé­ke­zet­ki­esés ese­tén is meg­ta­lál­ták vol­na már.

– Hát igen, va­la­hogy úgy van – mond­ta Po­i­rot. – És a rend­őr­ség még min­dig ke­re­si?

– Gon­do­lom. Per­sze pon­to­san nem tud­ha­tom.

– De Sir Ge­or­ge fel­ad­ta a re­ményt.

– Ó, mon­da­ni nem mond­ja. Per­sze mos­ta­ná­ban nem is igen lá­tom. Több­nyi­re Lon­don­ban van.

– És a meg­gyil­kolt kis­lány? Vele kap­cso­lat­ban nin­cse­nek újabb fej­le­mé­nyek?

– Én leg­alább­is nem tu­dok sem­mi­ről – mond­ta Mrs. Fol­liat. – Ilyen ér­tel­met­len bűn­tényt – só­haj­tott fel –, ilyen cél­ta­lan bűn­tényt! Sze­gény gye­rek…

– Lá­tom, még min­dig fel­zak­lat­ja, ha rá gon­dol, ma­dame.

Mrs. Fol­liat egy-két má­sod­per­cig hall­ga­tott. Az­tán azt mond­ta:

– Azt hi­szem, mire meg­öreg­szik az em­ber, arány­ta­la­nul fel­zak­lat­ja egy fi­a­tal­nak a ha­lá­la. Mi, öre­gek szá­mí­tunk arra, hogy meg kell hal­nunk, de az előtt a gye­rek előtt még ott volt az egész élet.

– Le­het, hogy nem lett vol­na kü­lö­nö­sen ér­de­kes éle­te.

– A mi szem­pon­tunk­ból ta­lán nem, de neki ép­pen elég­gé ér­de­kes lett vol­na.

– Az igaz, hogy, mint mond­ja, mi öre­gek szá­mí­tunk arra, hogy meg kell hal­nunk – mond­ta Po­i­rot –, de azért ne­künk se na­gyon aka­ró­zik. Leg­alább­is én nem aka­rok meg­hal­ni. Én még min­dig na­gyon ér­de­kes­nek ta­lá­lom az éle­tet.

– At­tól tar­tok, én nem – mond­ta Mrs. Fol­liat, de in­kább csak ön­ma­gá­nak, és a vál­la még job­ban meg­gör­nyedt. – Na­gyon fá­radt va­gyok, mon­si­eur Po­i­rot. Nem­csak hogy ké­szen ál­lok, ha el­jön az időm, de még há­lás is le­szek érte.

Po­i­rot fi­gyel­me­sen rá­né­zett. Azon tű­nő­dött és már nem elő­ször, hogy ta­lán egy be­teg asszonnyal be­szél­get, aki tud­ja, vagy ép­pen­ség­gel bi­zo­nyos ben­ne, hogy kö­ze­le­dik érte a ha­lál. Mi más­sal le­het­ne ma­gya­ráz­ni, hogy ennyi­re le­gyen­gült, ilyen ki­me­rült. Ez a ki­me­rült­ség egy­ál­ta­lán nem volt jel­lem­ző Amy Fol­liat­re. Po­i­rot úgy érez­te, Amy Fol­liat ener­gi­kus, ha­tá­ro­zott, erős egyé­ni­ség. Sok há­nyat­ta­tást át­vé­szelt, el­vesz­tet­te az ott­ho­nát, a va­gyo­nát, a két fiát. És mind­ezt túl­él­te. Le­vág­ta az „el­szá­radt ága­kat”, ahogy ő maga meg­fo­gal­maz­ta. De most tör­tént va­la­mi az éle­té­ben, amit nem tud le­met­sze­ni, ami­től sen­ki nem tud­ja meg­vál­ta­ni. Már­pe­dig ha nem be­teg­ség­ről van szó, el­kép­zel­ni sem le­het, mi az. Mrs. Fol­liat hir­te­len el­mo­so­lyo­dott, mint­ha csak ol­vas­na a gon­do­la­ta­i­ban.

– Tud­ja, tu­laj­don­kép­pen nem­igen van mi­ért él­nem, mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta. – Sok ba­rá­tom van, de csa­lá­dom nincs, kö­ze­li ro­ko­na­im nin­cse­nek.

– Itt van az ott­ho­na – mond­ta Po­i­rot ösz­tön­sze­rű­en.

– Nas­se-ra gon­dol? Hát igen…

– Vég­té­re is az ön ott­ho­na, ha gya­kor­la­ti­lag Sir Ge­or­ge tu­laj­do­na is. Most, hogy ő Lon­don­ban van, min­dent ön irá­nyít he­lyet­te.

Po­i­rot is­mét meg­lát­ta Mrs. Fol­liat sze­mé­ben azt az éle­sen fel­vil­la­nó fé­lel­met. S mi­kor meg­szó­lalt, né­mi­leg fa­gyos volt a hang­ja:

– Nem ér­tem pon­to­san, hogy mire gon­dol, mon­si­eur Po­i­rot. Én igen há­lás va­gyok Sir Ge­or­ge-nak, ami­ért ki­ad­ja ne­kem ezt a há­zat, de sza­bály­sze­rű bért fi­ze­tek érte. Éven­te bi­zo­nyos össze­get fi­ze­tek a há­zért és a park ha­szon­él­ve­ze­té­ért.

Po­i­rot szét­tár­ta a kar­ját.

– Bo­csás­son meg, ma­dame. A vi­lá­gért sem akar­tam meg­sér­te­ni.

– Nyil­ván fél­re­ér­tet­tem – mond­ta Mrs. Fol­liat hű­vö­sen.

– Gyö­nyö­rű hely ez – mond­ta Po­i­rot. – Gyö­nyö­rű a kas­tély, gyö­nyö­rű a park. Va­la­mi de­rűs bé­kes­ség len­gi kö­rül.

– Igen – mond­ta Mrs. Fol­liat, és fel­de­rült az arca. – Min­dig úgy érez­tük. Már gye­rek­ko­rom­ban is ezt érez­tem, ami­kor elő­ször jár­tam itt.

– És még min­dig meg­van az a régi bé­kes­ség, ma­dame?

– Mi­ért ne len­ne?

– Ár­tat­lan vér hullt – mond­ta Po­i­rot. – Gyil­kol­tak, bün­tet­le­nül. Amíg ez az ár­nyék rá­bo­rul Nas­se-ra, nem lesz újra béke. És ezt ön ép­pen olyan jól tud­ja, ma­dame, mint én.

Mrs. Fol­liat nem vá­la­szolt. Nem moz­dult, nem szólt sem­mit. Csak ült né­mán, és Po­i­rot-nak fo­gal­ma sem volt róla, hogy mire gon­dol­hat. Elő­re­ha­jolt kis­sé, és újra meg­szó­lalt:

– Ma­dame, ön so­kat tud, ta­lán ép­pen­ség­gel min­dent tud er­ről a gyil­kos­ság­ról. Ön tud­ja, hogy ki ölte meg azt a kis­lányt, és tud­ja, hogy mi­ért. Azt is tud­ja, ki ölte meg Hat­tie Stubb­sot, és ta­lán azt is tud­ja, hogy hol fek­szik most a tes­te.

Mrs. Fol­liat vég­re meg­szó­lalt. Fenn­han­gon, szin­te ki­ált­va.

– Nem tu­dok sem­mit – mond­ta. – Sem­mit.

– Ta­lán nem a meg­fe­le­lő szót hasz­nál­tam, ma­dame. Le­het, hogy nem tud min­dent, de azt hi­szem, min­dent sejt. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy sejt va­la­mit.

– Már meg­bo­csás­son, ön egész egy­sze­rű­en kép­te­len­sé­ge­ket be­szél.

– Nem kép­te­len­ség ez. Egé­szen más­ról van szó, ma­dame. Ve­sze­de­lem­ről.

– Ve­sze­de­lem­ről? Ugyan kire néz­ve?

– Önre néz­ve, ma­dame. Amíg meg­tart­ja ma­gá­nak, amit tud, ál­lan­dó­an ve­szély­ben fo­rog. Én job­ban is­me­rem a gyil­ko­so­kat, mint ön, ma­dame.

– Már meg­mond­tam, hogy nem tu­dok sem­mit.

– Ak­kor gya­nak­szik va­la­mi­re.

– Nem gya­nak­szom sem­mi­re.

– Ez, már meg­bo­csás­son, ma­dame, nem igaz.

– Kü­lön­ben is, a pusz­ta gya­nú­ra ala­poz­ni hely­te­len len­ne, sőt go­nosz do­log.

– Olyan go­nosz – kér­dez­te Po­i­rot elő­re­ha­jol­va –, mint az, ami itt egy hó­nap­pal ez­előtt tör­tént?

Mrs. Fol­liat be­le­ros­kadt a szé­ké­be, össze­húz­ta ma­gát, és szin­te sut­tog­va mond­ta:

– Ne be­szél­jen ne­kem er­ről. – Az­tán meg­bor­zon­gott, na­gyot só­haj­tott, és hoz­zá­tet­te: – Kü­lön­ben is, már vége. Meg­tör­tént, be­vé­gez­te­tett.

– Hogy mond­hat ilyet, ma­dame? Ta­pasz­ta­lat­ból tu­dom, hogy egy gyil­kos­nál soha nincs vége.

Mrs. Fol­liat meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Nem, vége van. És kü­lön­ben is, én sem­mit nem te­he­tek. Sem­mit.

Po­i­rot fel­állt, és le­né­zett rá.

Mrs. Fol­liat szin­te in­ge­rül­ten foly­tat­ta:

– Egyéb­ként is, már a rend­őr­ség is pon­tot tett az ügy vé­gé­re.

Po­i­rot meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ó, nem, ezt rosszul tud­ja, ma­dame – mond­ta. – A rend­őr­ség nem tett pon­tot az ügy vé­gé­re. És még nem tet­tem pon­tot én sem. Ezt ne fe­led­je, ma­dame. Her­cu­le Po­i­rot még nem tett pon­tot az ügy vé­gé­re.

És ez­zel a ha­tá­sos je­le­net­vég­gel tá­vo­zott.