V. fejezet

Po­i­rot fel­fe­de­ző ked­vé­től hajt­va ki­ment a fő­ka­pun, és el­in­dult le­fe­lé egy ka­nyar­gós úton, amely kis­vár­tat­va le­vit­te a fo­lyó­part­ra. Egy póz­ná­ról ko­lomp ló­gott, raj­ta fel­irat: „Tes­sék a ré­vé­szért ko­lom­pol­ni.” A rak­part men­tén kü­lön­fé­le csó­na­kok vol­tak ki­köt­ve. Vér­eres sze­mű ag­gas­tyán tá­masz­ko­dott egy cö­löp­höz, majd ér­dek­lőd­ve oda­cso­szo­gott Po­i­rot-hoz:

– Át akar kel­ni a fo­lyón, uram?

– Kö­szö­nöm, nem. Csak sé­tá­lok, a Nas­se-kas­tély­ból jö­vök.

– Szó­val a kas­tély­ban tet­szik ven­dé­ges­ked­ni? Gye­rek­ko­rom­ban én is ott dol­goz­tam, meg ott dol­go­zott a fiam is, fő­ker­tész volt. Én a csó­na­kok­kal baj­lód­tam. Az öreg Fol­liat nagy­sá­gos úr, az ugyan­csak oda­volt a ha­jó­kért. Ki­ment az vi­tor­láz­ni, ha esett, ha fútt. Ha­nem a fi­á­nak, az őr­nagy­nak, an­nak nem fű­lött a foga a vi­tor­lá­zás­hoz. Az csak a lo­vak­kal tö­rő­dött. Szép sum­mát rá is köl­tött a lo­vak­ra. Örök­ké csak a lo­vak meg a szesz, volt is vele elég baja a nagy­sá­gos asszony­nak. Az­zal ta­lán ta­lál­ko­zott is fent, fönn la­kik most a ka­pus­ház­ban, ott bi­zony.

– Igen, ép­pen a ka­pus­ház­nál vál­tam el tőle.

– Ő maga is iga­zi Fol­liat, Ti­ver­ton­ba va­ló­si, má­sod-uno­ka­test­vé­rek vol­tak az urá­val. Ő az­tán ért a kert­hez, úgy ám. Mennyi szép vi­rág­zó cser­jét ül­te­tett. Ami­kor a há­bo­rú alatt le­fog­lal­ták a kas­télyt, és a két fi­a­tal nagy­sá­gos úr el­ment a há­bo­rú­ba, a nagy­sá­gos asszony még ak­kor is ár­gus szem­mel ügyelt a nö­vé­nye­i­re, hogy le ne ti­por­ják.

– Sú­lyos csa­pás szá­má­ra, hogy mind a két fia oda­ve­szett.

– Ne­héz éle­te volt, az már igaz, min­den össze­jött a nagy­sá­gos asszony­nak. Volt elég baja az urá­val is, meg a fi­a­tal­urak­kal is. No, per­sze nem a Hen­ry fi­a­talúr­ral. Az egy jó­ra­va­ló fi­a­tal­em­ber volt, job­bat kí­ván­ni sem le­het, az a nagy­ap­já­ra ütött, sze­re­tett vi­tor­láz­ni, így az­tán a ha­di­ten­ge­ré­szet­hez ke­rült. Ha­nem a Ja­mes fi­a­tal­úr, az­zal bi­zony meg­gyűlt a baja a nagy­sá­gos asszony­nak. Az adós­sá­got adós­ság­ra hal­mo­zott, nők után kuj­tor­gott, rossz ter­mé­sze­te volt. Olyan em­ber volt az, aki nem is­me­ri az egye­nes utat. Ha­nem a há­bo­rú, az pá­szolt neki, ott meg­mu­tat­hat­ta, hogy van ben­ne ku­rá­zsi. So­kan van­nak, akik a bé­ké­ben nem tud­nak egye­nes úton jár­ni, de bát­ran tud­nak meg­hal­ni a há­bo­rú­ban.

– Ak­kor te­hát a Nas­se-kas­tély­ból ki­hal­tak a Fol­lia­tok – mond­ta Po­i­rot.

Az öreg­em­ber szó­ára­da­tá­nak hir­te­len vége sza­kadt. „Úgy van, ahogy mond­ja, uram. Po­i­rot kí­ván­csi­an né­zett rá.

– He­lyet­tük vi­szont itt van Sir Ge­or­ge Stubbs. Mit tar­ta­nak fe­lő­le a kör­nyé­ken?

– Úgy tud­ja min­den­ki, hogy dús­gaz­dag em­ber – mond­ta az öreg szá­raz han­gon, de mint­ha va­la­mi ka­ján­ság buj­kált vol­na a sza­va­i­ban.

– És a fe­le­sé­ge?

– Á, az egy fi­nom lon­do­ni hölgy, az ám. A ker­tész­ke­dés­be az bele nem árt­ja ma­gát. Azt is mond­ják, hogy itt – je­len­tő­ség­tel­je­sen meg­ko­pog­tat­ta a ha­lán­té­kát – hi­ány­zik egy ke­re­ke.

– Nem mint­ha nem len­ne ked­ves és ba­rát­sá­gos az em­ber­hez. Ép­pen egy éve, hogy ide­köl­töz­tek. Meg­vet­ték a bir­to­kot, és ki­pu­col­tak min­dent, hogy olyan lett, mint az új. Mint­ha csak teg­nap lett vol­na, úgy em­lék­szem arra a nap­ra, ami­kor meg­jöt­tek. Este ér­kez­tek, úgy ám, elő­ző nap meg olyan cu­dar szél­vi­har volt, ami­lyen­re nem is em­lék­szem. Jobb­ra-bal­ra dől­tek ki a fák, egyik ke­resz­tül­fe­küdt a ko­csi­fel­haj­tón, úgy kel­lett el­fű­ré­szel­nünk seb­ti­ben, hogy sza­bad­dá te­gyük az utat a ko­csi előtt. Ott fönt a nagy tölgy­fa is ki­bo­rult, és dön­töt­te maga alá a töb­bit is, ször­nyű pusz­tí­tást vég­zett.

– Ó, igen, ott, ahol most a gl­ori­ett áll, ugye?

A vén­em­ber fél­re­for­dult, és utál­koz­va ki­kö­pött.

– A gl­ori­ett, igen, úgy hív­ják, gl­ori­ett… Ez va­la­mi új­sü­te­tű bo­lon­dé­ria. A Fol­liat nagy­sá­gos úrék ide­jé­ben nem volt ott sem­mi­fé­le gl­ori­ett. Az is az új fi­a­tal­asszony ide­á­ja volt. Amint meg­jöt­tek, há­rom hét sem telt bele, már meg is volt, és sem mi két­ség, ő be­szél­te rá Sir Ge­or­ge-ot. Pe­dig se­ho­gyan sem ve­szi ki ma­gát ott, el­dug­va a fák kö­zött. Egyéb­ként is, mire jó egy ilyen po­gány temp­lom? Egy szép sza­let­li, szí­nes üveg­ab­la­kok­kal, az igen, az el­len nem len­ne egy sza­vam sem.

Po­i­rot eny­hén el­mo­so­lyo­dott.

– Hát ezek­nek a lon­do­ni höl­gyek­nek fura el­kép­ze­lé­se­ik van­nak – mond­ta. – Szo­mo­rú do­log, hogy a Fol­lia­tek nap­ja le­ál­do­zott.

– Azt ne higgye, uram – mond­ta a vén­em­ber kun­cog­va. – Min­dig is lesz­nek Fol­lia­tek a Nas­se-kas­tély­ban.

– De ha egy­szer Sir Ge­or­ge Stubb­sé a kas­tély.

– Az meg­le­het, de még­is­csak van ott Fol­liat. Hahá. Ra­va­szok a Fol­lia­tek, mint a róka.

– Hogy érti ezt?

A vén­em­ber su­nyi pil­lan­tást ve­tett rá.

– Mrs. Fol­liat csak ott la­kik a ka­pus­ház­ban, nem­de? – kér­dez­te ki­hí­vó­an.

– Igen – fe­lel­te las­san Po­i­rot. – Mrs. Fol­liat a ka­pus­ház­ban la­kik, és go­nosz a vi­lág, és go­nosz em­be­rek lak­ják.

A vén­em­ber csak néz­te.

– Aha – mond­ta. – Van va­la­mi igaz­sá­ga, meg­le­het.

És ez­zel el­bal­la­gott.

– Van va­la­mi igaz­sá­gom, de mi? – té­pe­lő­dött Po­i­rot in­ge­rül­ten, mi­köz­ben föl­fe­le ka­pasz­ko­dott a domb­ol­dal­ban, a kas­tély felé.

Her­cu­le Po­i­rot ap­ró­lé­kos gond­dal szé­pít­ke­zett, il­la­tos ke­nőccsel kac­ki­á­san két­fe­lé pe­der­te a ba­ju­szát. Az­tán hát­ra­lé­pett, tá­vo­labb­ról is meg­szem­lél­te mű­vét a tü­kör­ben, és meg volt elé­ged­ve az­zal, amit lá­tott.

Az­tán, ami­kor a gong sza­va vé­gig­vissz­hang­zott a há­zon, le­vo­nult a lép­csőn.

A ko­mor­nyik ép­pen be­fe­jez­te a mű­vé­szi pro­duk­ci­ót – cres­cen­do, for­te, di­mi­nu­en­do, ral­len­tan­do –, és vissza­akasz­tot­ta a he­lyé­re a gong­ütőt. Sö­tét, me­lan­ko­li­kus ar­cán öröm tük­rö­ző­dött.

„Zsa­ro­ló le­vél a ház­ve­ze­tő­nő­től, vagy ta­lán a ko­mor­nyik­tól…” – gon­dol­ta ma­gá­ban Po­i­rot. Ahogy el­néz­te a ko­mor­nyi­kot, ugyan­csak el tud­ta vol­na kép­zel­ni róla, hogy zsa­ro­ló le­ve­le­ket íro­gat. Va­jon – tű­nő­dött – Mrs. Oli­ver az élet­ből vet­te az alak­ja­it?

Miss Bre­wis szel­te át a hallt, meg­le­he­tő­sen előny­te­len, vi­rá­gos si­fon­ru­há­ban. Po­i­rot csat­la­ko­zott hoz­zá.

– Van itt a kas­tély­ban ház­ve­ze­tő­nő­jük is? – kér­dez­te.

– Ó, nin­csen, mon­si­eur Po­i­rot. At­tól tar­tok, ma­nap­ság nem en­ged­het meg ma­gá­nak az em­ber ilyen fény­űzést, leg­fel­jebb egy-egy iga­zán nagy ház­tar­tás­ban. Ó, nem. Én va­gyok a ház­ve­ze­tő­nő is, és több­nyi­re in­kább ház­ve­ze­tő­nő, mint tit­kár­nő.

Kur­tán és epé­sen föl­ne­ve­tett.

– Te­hát ön a ház­ve­ze­tő­nő. – Po­i­rot el­gon­dol­kod­va szem­lél­te Miss Bre­wist. Róla nem tud­ta fel­té­te­lez­ni, hogy zsa­ro­ló le­ve­le­ket ír. Név­te­len le­ve­let vi­szont – no, az már egé­szen más. Több­ször is volt már dol­ga név­te­len le­ve­lek­kel, ame­lye­ket olyan jól be­vált, meg­bíz­ha­tó nők ír­tak, mint ép­pen Miss Bre­wis, és akik­re a kör­nye­ze­tük sem­mi­kép­pen nem gya­na­ko­dott.

– Hogy hív­ják a ko­mor­nyi­kot? – kér­dez­te.

– Hen­den­nek – mond­ta Miss Bre­wis né­mi­leg meg­hök­ken­ve.

Po­i­rot össze­szed­te ma­gát, és gyor­san ma­gya­ráz­kod­ni kez­dett:

– Csak azért kér­de­zem, mert azt hi­szem, va­la­hol már ta­lál­koz­tam vele.

– Az na­gyon va­ló­szí­nű – mond­ta Miss Bre­wis. – Úgy lát­szik, nincs olyan al­kal­ma­zot­tunk, aki négy hó­nap­nál to­vább ma­rad­na egy he­lyen. Előbb-utóbb vé­gig­pró­bál­gat­ják az összes kí­nál­ko­zó ál­lás­le­he­tő­sé­get Ang­li­á­ban. Hi­szen vég­té­re is nem so­kan en­ged­he­tik meg ma­guk­nak ma­nap­ság, hogy ko­mor­nyi­kot meg sza­ká­csot tart­sa­nak.

Be­lép­tek a sza­lon­ba, ahol Sir Ge­or­ge – aki­hez se­ho­gyan sem il­lett a szmo­king – sherryt osz­tott. Mrs. Oli­ver gra­fit­szür­ke sza­tén­ru­há­já­ban olyan volt, mint egy csa­ta­ha­jó. Lady Stubbs sima, fe­ke­te fe­jét le­hajt­va ta­nul­má­nyoz­ta a leg­újabb di­va­tot a Vo­gue-ben.

Alec és Sally Leg­ge meg Jim War­bur­ton is hi­va­ta­los volt va­cso­rá­ra.

– Ne­héz es­ténk lesz – fi­gyel­mez­tet­te a tár­sa­sá­got War­bur­ton ka­pi­tány. – Ma nincs bri­dzse­zés. Min­den­ki a fe­dél­zet­re. Ren­ge­teg fel­ira­tot kell még el­ké­szí­te­nünk, és egy nagy táb­lát a jö­ven­dő­mon­dó sá­tor elé. Mit ír­junk ki? Ma­dame Zu­lej­ka? Es­me­ral­da? Vagy Ro­many Le­igh, a ci­gá­nyok ki­rály­né­ja?

– Ke­le­ti szí­ne­ze­te le­gyen in­kább – mond­ta Sally. – Me­ző­gaz­da­sá­gi vi­dé­ke­ken nem lel­ke­sed­nek a ci­gá­nyo­kért. A Zu­lej­ka ép­pen jól hang­zik. Ma­gam­mal hoz­tam a fes­té­ke­i­met, és arra gon­dol­tam, hogy Mi­chael de­ko­rá­ci­ó­nak ki­vág­hat­na egy te­ker­gő kí­gyót.

– Ne le­gyen Zu­lej­ka, le­gyen in­kább Cleo­pat­ra, nem?

Hen­den je­lent meg az aj­tó­ban.

– A va­cso­ra tá­lal­va van, asszo­nyom – je­len­tet­te.

Be­vo­nul­tak az ebéd­lő­be. A hosszú asz­ta­lon gyer­tyák ég­tek. A szo­ba tele volt ár­nyak­kal.

War­bur­ton és Alec Leg­ge a há­zi­asszony jobb, il­let­ve bal ol­da­lán fog­lalt he­lyet. Po­i­rot Mrs. Oli­ver és Miss Bre­wis kö­zött ült. Az utób­bi a más­na­pi elő­ké­szü­le­tek to­váb­bi rész­le­te­i­ről tár­sal­gott nagy oda­adás­sal.

Mrs. Oli­ver vi­szont gon­do­la­ta­i­ba me­rül­ve gub­basz­tott, és alig szó­lalt meg.

Mi­kor az­tán vé­gül meg­eredt a sza­va, meg­le­he­tő­sen za­var­ba ejtő ki­je­len­tést tett.

– Ne is tö­rőd­jön ve­lem – mond­ta Po­i­rot-nak. – Csak azon töp­ren­gek, hogy nem fe­lej­tet­tem-e el va­la­mit.

Sir Ge­or­ge szív­ből fel­ne­ve­tett.

– A vég­ze­tes bak­lö­vés, mi? – je­gyez­te meg.

– Pon­to­san – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Min­dig be­csú­szik va­la­mi ma­lőr. Gyak­ran csak ak­kor ve­szi ész­re az em­ber, ami­kor a kéz­irat már nyom­dá­ban van. És az va­la­mi kín­szen­ve­dés. – Mrs. Oli­ver arc­ki­fe­je­zé­se ele­ve­nen ér­zé­kel­tet­te ezt az ál­la­po­tot. – De az az ér­de­kes – foly­tat­ta fel­só­hajt­va –, hogy soha nem ve­szi ész­re szin­te sen­ki más. De hi­szen a sza­kács­nak tud­nia kel­lett vol­na – mon­dom ma­gam­ban –, hogy két adag bor­jú­kot­lett meg­ma­radt. És raj­tam kí­vül soha, sen­ki nem fi­gyel föl rá.

– Mi­cso­da rejt­vényt adott fel – mond­ta Mi­chael Wey­man át­ha­jol­va az asz­tal fö­lött. – A két bor­jú­kot­lett rej­té­lye. Ké­rem, ne­hogy el­árul­ja, mi­ről van szó. Leg­alább lesz min töp­ren­ge­nem a für­dő­kád­ban.

Mrs. Oli­ver szó­ra­ko­zot­tan rá­mo­soly­gott, az­tán vissza­süllyedt a maga gond­ja­i­ba.

Lady Stubbs nem szólt egy szót sem, hall­ga­tott. Leg­fel­jebb csak ásí­to­zott, mi­köz­ben Alec Leg­ge, War­bur­ton ka­pi­tány és Miss Bre­wis a feje fö­lött be­szél­get­tek egy­más­sal.

Mi­kor az­tán ki­vo­nul­tak az ebéd­lő­ből, Lady Stubbs meg­állt a lép­cső al­já­ban.

– Én me­gyek és le­fek­szem – kö­zöl­te. – Na­gyon ál­mos va­gyok.

– Ó, Lady Stubbs – jaj­dult fel Miss Bre­wis. – Még annyi a ten­ni­va­ló. Na­gyon szá­mí­tot­tunk a se­gít­sé­gé­re.

– Tu­dom – fe­lel­te Lady Stubbs. – Ak­kor is le­fek­szem.

Úgy be­szélt, mint egy dur­cás kis­gye­rek. Amint Sir Ge­or­ge is ki­jött az ebéd­lő­ből, oda­for­dult hoz­zá:

– Fá­radt va­gyok, Ge­or­ge. Le­fek­szem. Ugye, nem baj?

Sir Ge­or­ge oda­ment hoz­zá, és gyen­gé­den meg­pas­kol­ta a vál­lát.

– Menj csak, pi­hend ki ma­gad, Hat­tie. Hol­nap na­gyon szép­nek kell len­ned.

Könnye­dén meg­csó­kol­ta, Lady Stubbs pe­dig el­in­dult föl­fe­lé a lép­csőn, és bú­csút int­ve oda­szólt a tár­sa­ság­nak:

– Jó éj­sza­kát min­den­ki­nek.

Sir Ge­or­ge rá­mo­soly­gott, Miss Bre­wis pe­dig na­gyot fúj­ta­tott és tün­te­tő­en el­for­dult.

– Tes­sék csak jön­ni – mond­ta a töb­bi­ek­nek erő­sza­kolt vi­dám­ság­gal, ami se­ho­gyan sem hang­zott va­ló­di­nak. – Vár a mun­ka.

És csak­ha­mar ki is lett oszt­va min­den­ki­nek a mun­ká­ja. De mi­vel­hogy Miss Bre­wis nem le­he­tett ott egy­szer­re min­de­nütt, ha­ma­ro­san akad­tak, akik le­mond­tak a mun­ka örö­me­i­ről. Mi­chael Wey­man le­nyű­gö­ző­en fé­lel­me­tes kül­se­jű, fen­sé­ges kí­gyót fes­tett egy pla­kát­ra, ame­lyen ez állt: Ma­dame Zu­lej­ka meg­jö­ven­dö­li a sze­ren­csé­jét, az­tán fel­tű­nés nél­kül tá­vo­zott. Alec Leg­ge el­vég­zett né­hány apró-csep­rő ten­ni­va­lót, az­tán el­ment, hogy – úgy­mond – mé­re­tet ve­gyen va­la­mi­ről a cél­ba­do­bó sá­tor­hoz, és töb­bé vissza sem jött. A nők pe­dig, ahogy ez már a nők­nél len­ni szo­kott, ener­gi­ku­san és lel­ki­is­me­re­te­sen vé­gez­ték a dol­gu­kat. Ami pe­dig Her­cu­le Po­i­rot-t il­le­ti, ő kö­vet­te a há­zi­asszony pél­dá­ját, és ko­rán el­ment le­fe­küd­ni.

Más­nap reg­gel Po­i­rot fél tíz­kor ment le reg­ge­liz­ni. bé­ke­be­li reg­ge­lit szol­gál­tak fel. Elekt­ro­mos me­le­gí­tőn több­fé­le me­leg fo­gás so­ra­ko­zott. Sir Ge­or­ge ha­mi­sí­tat­lan, fér­fi­ra mé­re­te­zett ango reg­ge­lit fo­gyasz­tott, rán­tot­tát, sült sza­lon­nát és ve­sét. Mrs. Oli­ver és Miss Bre­wis en­nek sze­ré­nyebb vál­to­za­tát. Mi­chael Wey­man nagy tá­nyér hi­deg son­kát evett. Egye­dül Lady Stubbs volt az, aki ügyet sem ve­tett a ko­mo­lyabb hús­fé­le­sé­gek­re, csak egy vé­kony pi­rí­tóst rág­csált és fe­ke­te­ká­vét iszo­ga­tott. Óri­á­si, hal­vány ró­zsa­szín ka­la­pot vi­selt, ami meg­le­he­tő­sen fur­csán fes­tett a reg­ge­li­ző­asz­tal­nál.

Ép­pen meg­hoz­ták a pos­tát. Miss Bre­wis előtt nagy ha­lom le­vél tor­nyo­sult, ame­lyet sza­po­rán ra­kos­ga­tott kü­lön-kü­lön osz­lo­pok­ba. A Sir Ge­or­ge-nak szó­ló ma­gán­le­ve­le­ket azon­nal át­nyúj­tot­ta, a töb­bit pe­dig maga bon­tot­ta fel és cso­por­to­sí­tot­ta.

Lady Stubbs át­vet­te a maga há­rom le­ve­lét. El­ol­vas­ta és fél­re­ha­jí­tot­ta az első ket­tőt, ame­lyek nyil­ván szám­lák vol­tak. Az­tán el­ol­vas­ta a har­ma­di­kat is, és hir­te­len fel­ki­ál­tott.

– Ó – mond­ta olyan meg­döb­ben­ten, hogy min­den­ki fe­lé­je for­dult.

– Éti­enne írt – kö­zöl­te. – Az uno­ka­test­vé­rem. Ide­jön a jacht­ján.

– Mu­tasd csak, Hat­tie – mond­ta Sir Ge­or­ge, és a le­vé­lért nyúlt, amit Lady Stubbs fe­lé­je nyúj­tott. Sir Ge­or­ge ki­si­mí­tot­ta a pa­pírt, és el­ol­vas­ta, ami raj­ta állt.

– Ki ez az Éti­enne de Sou­sa? – kér­dez­te. – Azt mon­dod, uno­ka­test­vé­red?

– Azt hi­szem. Má­sod-uno­ka­test­vé­rem le­het. Nem na­gyon em­lék­szem már rá, tu­laj­don­kép­pen alig. Olyan… hogy is mond­jam, mi­lyen volt…

– Mi­lyen volt, szí­vem? Lady Stubbs vál­lat vont.

– Nem is ér­de­kes. Már ré­gen volt. Még egé­szen kis­lány vol­tam.

– Hát ak­kor nem cso­da, ha nem em­lék­szel rá – mond­ta Sir Ge­or­ge nyá­ja­san. – De azért szí­ve­sen lát­juk. Ma van az ün­nep­ség, ez egy­fe­lől kár, vi­szont meg­hív­hat­juk va­cso­rá­ra. És egy-két na­pig ta­lán itt ma­rad ná­lunk, és meg­mu­tat­hat­juk neki a kör­nyé­ket.

Sir Ge­or­ge maga volt a meg­tes­te­sült vi­dé­ki ven­dég­sze­re­tet.

Lady Stubbs azon­ban nem szólt sem­mit, csak né­zett bele a ká­vés­csé­szé­jé­be.

Az­tán megint az ün­nep­ség­ről kez­dett be­szél­ni min­den­ki. Csak Po­i­rot nem fi­gyelt oda, ő egy­re csak az asz­tal­főn ülő kar­csú, eg­zo­ti­kus ala­kot néz­te. Azon tű­nő­dött, va­jon mi me­het vég­be Lady Stubbs fe­jé­ben. Lady Stubbs pe­dig ab­ban a pil­la­nat­ban föl­né­zett, és a te­kin­te­te hir­te­len oda vil­lant, ahol Po­i­rot ült. És annyi­ra ra­vasz, annyi­ra cél­tu­da­tos volt az a pil­lan­tás, hogy Po­i­rot egé­szen meg­üt­kö­zött raj­ta. De amint a te­kin­te­tük ta­lál­ko­zott, Lady Stubbs sze­mé­ben ki­aludt a ra­vasz­ság, és vissza­tért bele a meg­szo­kott üres ki­fe­je­zés­te­len­ség.

Pe­dig az elő­ző pil­la­nat­ban még ha­tá­ro­zot­tan ott volt ben­ne az a hi­deg, szá­mí­tó fi­gye­lem… Vagy csak kép­zel­te vol­na? Ám­bár az is igaz, hogy a szel­le­mi fo­gya­té­ko­sok néha ren­del­kez­nek va­la­mi ve­lük szü­le­tett, ala­mu­szi fur­fan­gos­ság­gal, ami néha még azo­kat is meg­le­pi, akik jól is­me­rik őket.

Annyi biz­tos, gon­dol­ta Po­i­rot, hogy Lady Stubbs va­ló­sá­gos enig­ma. Az em­be­rek, úgy lát­szik, hom­lok­egye­nest el­len­ke­ző vé­le­ménnyel van­nak fe­lő­le. Miss Bre­wis sze­rint na­gyon is jól tud­ja, hogy mit csi­nál. Mrs. Oli­ver vi­szont ha­tá­ro­zot­tan fél­eszű­nek tart­ja, és Mrs. Fol­liat, aki rég­óta és jól is­me­ri, azt ál­lít­ja, hogy nem egé­szen be­á­mít­ha­tó, hogy gond­vi­se­lés­re, fel­ügye­let­re szo­rul.

Miss Bre­wis fel­te­he­tő­en el­fo­gult. Azért nem szí­ve­li Lady Stubb­sot, mert az annyi­ra do­log­ta­lan és zár­kó­zott. Ki tud­ja, Miss Bre­wis ta­lán már ezt a há­zas­sá­got meg­elő­ző­en is Sir Ge­or­ge szol­gá­la­tá­ban állt. Ak­kor pe­dig könnyen le­het, hogy az új rend­szer­nek nem örül.

Po­i­rot egé­szen mos­ta­ná­ig Mrs. Fol­liat és Mrs. Oli­ver vé­le­mé­nyét osz­tot­ta vol­na leg­in­kább. De hát vég­té­re is, sza­bad-e fon­tos­sá­got tu­laj­do­ní­ta­ni egy futó be­nyo­más­nak?

Lady Stubbs vá­rat­la­nul föl­kelt az asz­tal­tól.

– Fáj a fe­jem – kö­zöl­te. – Fel­me­gyek a szo­bám­ba, és le­fek­szem.

Sir Ge­or­ge ag­go­dal­ma­san fel­ug­rott.

– Drá­ga kis­lány – mond­ta. – Mi van ve­led, nem vagy jól?

– Csak a fe­jem fáj.

– De dél­után­ra rend­be jössz, ugye?

– Igen, azt hi­szem.

– Ve­gyen be asz­pi­rint, Lady Stubbs – aján­lot­ta für­gén Miss Bre­wis. – Van fönt a szo­bá­já­ban, vagy hoz­zak én?

– Van ne­kem is.

Lady Stubbs az ajtó felé in­dult. Me­net köz­ben el­ej­tet­te a zseb­ken­dő­jét, ame­lyet mos­ta­ná­ig szo­ron­ga­tott. Po­i­rot csön­de­sen elő­re­lé­pett, és föl­vet­te.

Sir Ge­or­ge a fe­le­sé­ge után in­dult vol­na, de Miss Bre­wis meg­ál­lí­tot­ta.

– Ami a par­ko­ló­he­lyet il­le­ti dél­után­ra, Sir Ge­or­ge, most aka­rom uta­sí­ta­ni Mit­chellt. Gon­dol­ja, hogy úgy lesz a leg­jobb, ahogy ön ja­va­sol­ta?

Po­i­rot maga is ki­fe­lé in­dult, és nem hal­lott töb­bet.

A lép­csőn utol­ér­te a há­zi­asszonyt.

– Ma­dame, ezt el tet­szett ej­te­ni.

Egy meg­haj­lás­sal oda­nyúj­tot­ta a zseb­ken­dőt. Lady Stubbs egy­ked­vű­en el­vet­te tőle.

– Igen? – mond­ta. – Kö­szö­nöm.

– Na­gyon szo­mo­rú va­gyok, asszo­nyom, hogy gyen­gél­ke­dik. Kü­lö­nö­sen most, hogy jön az uno­ka­test­vé­re.

Lady Stubbs szin­te in­du­la­to­san vág­ta rá:

– Nem aka­rom lát­ni Éti­enne-t. Nem sze­re­tem. Rossz em­ber. Min­dig is az volt. Fé­lek tőle. Min­den­re ké­pes.

Ki­nyílt az ebéd­lő aj­ta­ja, Sir Ge­or­ge vá­gott át a ha­li­on, és in­dult föl­fe­lé.

– Hat­tie, sze­gény ki­csi­kém. Jö­vök és be­ta­kar­lak.

Együtt men­tek föl a lép­csőn, Sir Ge­or­ge gyen­gé­den át­ölel­te a fe­le­sé­gét, az arca csu­pa ag­go­da­lom és fi­gye­lem.

Po­i­rot néz­te őket, az­tán meg­for­dult, és össze­ta­lál­ko­zott Miss Bre­wisszel, aki a pos­tát ma­gá­hoz szo­rít­va si­e­tő­sen lé­pe­ge­tett.

– Lady Stubbs fej­fá­já­sa – kezd­te vol­na Po­i­rot, de Miss Bre­wis dü­hö­sen oda­vág­ta:

– Úgy fáj az ő feje, ahogy ne­kem üveg­sze­mem van – s ez­zel be­vo­nult az iro­dá­já­ba, és be­csuk­ta maga után az aj­tót.

Po­i­rot fel­só­haj­tott, és ki­ment a hom­lok­za­ti aj­tón a te­rasz­ra. Ép­pen meg­ér­ke­zett Mrs. Mas­ter­ton egy kis au­tón, és a tea­sá­tor fel­ál­lí­tá­sát di­ri­gál­ta, ve­zény­sza­va­kat ki­a­bál­va öb­lös hang­ján.

Meg­for­dult, hogy üd­vö­zöl­je Po­i­rot-t.

– Mennyi baj van ezek­kel a be­ren­de­zé­sek­kel – je­gyez­te meg. – És min­dig, min­dent rossz hely­re rak­nak. Nem, Ro­gers! Bal­ra, még, még! Bal­ra, mon­dom, nem jobb­ra! Mit szól az idő­já­rás­hoz, mon­si­eur Po­i­rot? Ne­kem gya­nús. Az eső min­dent el­ron­ta­na. Pe­dig mi­lyen szép nya­runk volt, a vál­to­za­tos­ság ked­vé­ért. Hol van Sir Ge­or­ge? Be­szél­nem kell vele a par­ko­ló­hellyel kap­cso­lat­ban.

– A fe­le­sé­gé­nek fáj a feje, el­ment le­fe­küd­ni.

– Dél­után­ra majd rend­be jön – mond­ta Mrs. Mas­ter­ton benn­fen­te­sen. – Tud­ja, sze­re­ti a tár­sa­dal­mi ese­mé­nye­ket. Ret­te­ne­te­sen ki­öl­tö­zik majd, és úgy fog örül­ni, mint egy gye­rek. Len­ne szí­ves ide­ad­ni azt a kö­teg cö­ve­ket? Ki kell je­löl­nöm a mi­ni­golf­lyu­kak he­lyét.

Mi­után ilye­tén mó­don mun­ká­ba ál­lí­tot­ták, Po­i­rot meg­ál­lás nél­kül se­rény­ked­he­tett Mrs. Mas­ter­ton mel­lett, mint egy szor­gos kis min­de­nes. A kény­szer­mun­ka szü­ne­te­i­ben Mrs. Mas­ter­ton még szó­ba is mél­tóz­ta­tott ele­gyed­ni vele.

– Úgy lá­tom, az em­ber kény­te­len min­dent maga el­vé­gez­ni – mond­ta. – Más meg­ol­dás nincs… Mel­les­leg, azt hi­szem, maga jó ba­rát­ság­ban áll Eli­o­ték­kal, igaz?

Po­i­rot hosszú ang­li­ai tar­tóz­ko­dá­sa után tisz­tá­ban volt az­zal, hogy ez a tár­sa­dal­mi be­fo­ga­dás jele. Mrs. Mas­ter­ton gya­kor­la­ti­lag azt hoz­ta tu­do­má­sá­ra: „Jól­le­het, maga kül­föl­di, oly­bá ve­szem, mint­ha kö­zi­bénk való len­ne.” És bi­zal­mas hang­nem­ben fe­cse­gett to­vább.

– Örü­lök, hogy újra be­né­pe­sült a Nas­se-kas­tély. Mind­annyi­an na­gyon fél­tünk, hogy eb­ből is szál­lo­dát csi­nál­nak. Tud­ja, hogy van ez ma­nap­ság. Akár­mer­re jár az em­ber az or­szág­ban, egyik ud­var­há­zon is meg a má­si­kon is ott a táb­la: „Üdü­lő”, „Csa­lá­di pen­zió”. Azo­kon az épü­le­te­ken, ame­lyek­ben az em­ber lány ko­rá­ban ven­dé­ges­ke­dett, aho­va bál­ba járt. Szo­mo­rú do­log ez. Bi­zony na­gyon örü­lök, hogy a Nas­se-kas­tély nem ju­tott erre a sors­ra, és Amy Fol­liat is örül. Ne­héz éle­te volt, de meg kell adni, soha nem pa­nasz­ko­dott. Sir Ge­or­ge cso­dá­kat mű­velt a kas­téllyal, és ami fő, meg­őriz­te a régi ele­gan­ci­á­ját. Nem tu­dom, ez Amy Fol­liat be­fo­lyá­sá­nak kö­szön­he­tő-e, vagy Sir Ge­or­ge-ot di­csé­ri. Mert va­ló­ban jó íz­lé­se van, tud­ja. És ez iga­zán meg­le­pő egy ilyen em­ber­nél.

– Úgy hal­lom – mond­ta Po­i­rot óva­to­san –, Sir Ge­or­ge nem régi föld­bir­to­kos.

– Va­ló­já­ban nem is Sir Ge­or­ge, úgy tu­dom, csak fel­vet­te ezt a ne­vet. At­tól tar­tok, a Lord Ge­or­ge San­ger-féle cir­kusz­tól kap­ta az öt­le­tet. Iga­zán mu­lat­sá­gos. Per­sze nem árul­juk el neki, hogy tud­juk. Egy gaz­dag em­ber ennyi kis sza­bad­sá­got iga­zán meg­en­ged­het ma­gá­nak, hát nem? És az a fur­csa, hogy Sir Ge­or­ge a szár­ma­zá­sa el­le­né­re is meg­áll­ná a he­lyét a leg­jobb kö­rök­ben is. Olyan, mint egy ti­pi­kus, ti­zen­nyol­ca­dik szá­za­di föl­des­úr. Meg­mu­tat­ko­zik az, hogy jó vér fo­lyik az ere­i­ben. Az any­ja, gon­do­lom, pin­cér­nő le­he­tett, de az apja úri­em­ber.

Mrs. Mas­ter­ton fél­be­sza­kí­tot­ta ön­nön szó­ára­da­tát, és rá­ki­a­bált egy ker­tész­re:

– Ne a ro­do­dend­ro­nok mel­lé! Jobb­ol­dalt hagy­ja­nak he­lyet a te­ke­pá­lyá­nak. Jobb­ra, nem bal­ra!

– Fan­tasz­ti­kus – foly­tat­ta –, mennyi­re nem tud­ják meg­kü­lön­böz­tet­ni a jobb ke­zü­ket a bal­tól. Ez a Miss Bre­wis leg­alább érti a dol­gát. Vi­szont sze­gény Hat­tie-t nem szí­ve­li. Néha úgy néz rá, mint­ha meg akar­ná ölni. Ezek a ki­tű­nő tit­kár­nők gyak­ran sze­rel­me­sek a mun­ka­adó­juk­ba. Most mit gon­dol, hova tűnt Jim War­bur­ton? Mi­cso­da hü­lye­ség, hogy ra­gasz­ko­dik a „ka­pi­tány” meg­szó­lí­tás­hoz. Tény­le­ges ka­to­na soha nem volt, né­me­tet pe­dig még messzi­ről sem lá­tott. De hát az em­ber nem vá­lo­gat­hat ma­nap­ság, az­zal bol­do­gul, aki ép­pen akad, és Jim iga­zán tud dol­goz­ni, csak azért ne­kem va­la­hogy gya­nús ez az em­ber. De leg­alább meg­jöt­tek Leg­ge-ék. Sally Leg­ge nad­rá­got vi­selt és sár­ga pu­ló­vert.

– Jö­vünk se­gí­te­ni – mond­ta jó­ked­vű­en.

– Mun­ka, az van, ren­ge­teg – menny­dö­rög­te Mrs. Mas­ter­ton. – Nos, lás­suk csak…

Po­i­rot pe­dig ki­hasz­nál­ta, hogy egy pil­la­nat­ra le­vet­te róla a sze­mét, és csönd­ben odébb­állt. Ahogy meg­ke­rül­te a há­zat és vissza­ért a hom­lok­za­ti te­rasz­ra, újabb drá­ma ta­nú­ja lett.

Az er­dő­ből két fi­a­tal nő ke­rült elő tar­ka blúz­ban, sort­nad­rág­ban, és ott áll­tak té­to­ván a ház előtt. Egyi­kük­ben Po­i­rot fel­is­mer­te az elő­ző napi olasz lányt, akit egy da­ra­bon el­hoz­tak ko­csin. Lady Stubbs há­ló­szo­bá­já­nak ab­la­ká­ból Sir Ge­or­ge ha­jolt ki, és dü­hö­sen rá­tá­madt a lá­nyok­ra:

– Ti­los­ban jár­nak – or­dí­tot­ta.

– Tes­sék? – kér­dez­te a zöld ken­dős lány.

– Itt nem sza­bad ke­resz­tül­mász­kál­ni. Ez ma­gán­te­rü­let.

A má­sik, a kék fej­ken­dős üde han­gon fel­ki­a­bált:

– Ké­rem! A nas­se­com­be-i rév erre van? – Gon­do­san for­mál­ta a sza­va­kat. – Erre van? Ké­rem!

– Ti­los­ban jár­nak – böm­böl­te Sir Ge­or­ge.

– Tes­sék?

– Ti­los az át­já­rás. Tes­sék vissza­men­ni. Vissza! Amer­ről jöt­tek.

Azok meg csak néz­ték, ahogy gesz­ti­ku­lál. Az­tán va­la­mi ide­gen nyel­ven ta­nács­koz­ni kezd­tek, majd a kék­ken­dős hi­tet­len­ked­ve meg­kér­dez­te:

– Vissza? A tu­ris­ta­ház­hoz?

– Oda ám. Az­tán az or­szág­úton in­dul­ja­nak el. Kör­be.

A lá­nyok kel­let­le­nül vissza­for­dul­tak. Sir Ge­or­ge pe­dig meg­tö­röl­te a hom­lo­kát, és le­né­zett Po­i­rot-ra.

– A fél éle­te­met az­zal töl­töm, hogy vissza­irá­nyí­tom a tu­ris­tá­kat – mond­ta. – A fel­ső ka­pun szok­tak be­jár­ni, de azt le­zá­rat­tam. Most meg az er­dőn ke­resz­tül jön­nek, át­gá­zol­va a ke­rí­té­sen. Azt hi­szik, er­re­fe­lé könnyeb­ben le­jut­nak a fo­lyó­part­ra a rév­hez. Ami igaz is, erre sok­kal rö­vi­debb, csak­hogy ez nem nyil­vá­nos út, soha nem is volt az. És szin­te mind­egyik kül­föl­di, nem ér­tik, mit mond az em­ber, és csak le­fe­tyel­nek vissza dá­nul, vagy tu­dom is én, ho­gyan.

– Az egyik né­met volt – mond­ta Po­i­rot –, a má­sik meg olasz. Azt hi­szem, az olaszt lát­tam is teg­nap, az ál­lo­más­tól ide­jö­vet.

– Be­szé­lik ezek a vi­lág min­den nyel­vét… Igen, Hat­tie, mit mon­dasz? – kér­dez­te Sir Ge­or­ge, és vissza­lé­pett a szo­bá­ba.

Po­i­rot pe­dig meg­for­dult, és szem­be­ta­lál­ko­zott Mrs. Oli­ver­rel meg egy cser­kész egyen­ru­hát vi­se­lő, jól fej­lett, ti­zen­négy év kö­rü­li lánnyal.

– Ez Mar­le­ne – kö­zöl­te Mrs. Oli­ver. Mar­le­ne egy orr­szí­vás­sal nyug­táz­ta a be­mu­ta­tást. Po­i­rot ud­va­ri­a­san meg­ha­jolt.

– Ő az ál­do­zat – mond­ta Mrs. Oli­ver.

Mar­le­ne fel­vi­ho­gott.

– Én le­szek a vér­fa­gyasz­tó te­tem – mond­ta. – Csak ép­pen vér nem fog foly­ni. – A hang­ja csa­ló­dást fe­je­zett ki.

– Nem?

– Nem. Épp csak meg­foj­ta­nak egy da­rab kö­tél­lel, és kész. Azt sze­ret­tem vol­na, ha le­döf­nek, és rám zú­dí­ta­ná­nak egy cso­mó pi­ros fes­té­ket.

– War­bur­ton ka­pi­tány sze­rint az túl­sá­go­san na­tu­ra­lis­ta szí­ne­ze­tű len­ne – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver.

– Sze­rin­tem egy ren­des gyil­kos­ság­nál mu­száj vér­nek foly­nia – mond­ta Mar­le­ne dur­cá­san. Az­tán mohó ér­dek­lő­dés­sel né­zett Po­i­rot-ra. – Maga per­sze már ren­ge­teg gyil­kos­sá­got lá­tott, mi? Ő leg­alább­is azt mond­ja.

– Egyet-ket­tőt lát­tam – mond­ta Po­i­rot sze­ré­nyen.

Ré­mül­ten lát­ta, hogy Mrs. Oli­ver ma­gá­ra hagy­ja Mar­le­ne-nel.

– És kéj­gyil­ko­so­kat? – kér­dez­te Mar­le­ne iz­ga­tot­tan.

– Azo­kat nem.

– Imá­dom a kéj­gyil­ko­so­kat – mond­ta Mar­le­ne él­ve­zet­tel. – Már­mint hogy ol­vas­ni ró­luk.

– Ta­lál­koz­ni vi­szont nem len­ne jó ve­lük.

– Ó, nem is tu­dom. Ha­nem tud­ja, én azt hi­szem, van itt ná­lunk a kör­nyé­ken egy kéj­gyil­kos. A nagy­apám egy­szer lá­tott egy hul­lát az er­dő­ben. Ijed­té­ben el­sza­ladt, az­tán mire vissza­ment, ad­dig­ra a hul­la már el­tűnt. Egy nő hul­lá­ja volt. A nagy­apám per­sze kis­sé már ütő­dött, úgy­hogy a ku­tya se fi­gyel arra, amit mond.

Po­i­rot csak nagy ne­héz­sé­gek árán sza­ba­dult. Te­ker­vé­nyes rej­te­ku­ta­kon ju­tott vissza a ház­ba, és be­me­ne­kült a szo­bá­já­ba. Úgy érez­te, rá­szol­gált a pi­he­nés­re.