XIX. fejezet

A rend­őr­fő­nök és Bland fel­ügye­lő élénk ér­dek­lő­dés­sel pil­lan­tott föl, ami­kor Po­i­rot-t be­ve­zet­ték. A rend­őr­fő­nök nem volt a leg­jobb ked­vé­ben. Ere­de­ti­leg va­cso­rá­ra volt hi­va­ta­los, és csak Bland ki­tar­tó kér­le­lé­sé­re mond­ta le a meg­hí­vást.

– Tu­dom, Bland, tu­dom – mond­ta in­ge­rül­ten. – El­hi­szem, hogy a maga ide­jé­ben ő volt a meg­tes­te­sült bel­ga cso­da, de az­óta már el­járt fö­löt­te az idő. Hány éves is?

Bland tak­ti­ku­san adós ma­radt a vá­lasszal, ame­lyet amúgy sem tu­dott. Po­i­rot kö­vet­ke­ze­te­sen vo­na­ko­dott nyi­lat­koz­ni a ko­rát il­le­tő­en.

– Az a lé­nyeg, uram, hogy ő ott volt a hely­szí­nen. Kü­lön­ben sem ju­tunk sem­mi­re. Át­ha­tol­ha­tat­lan fal­ba üt­kö­zünk, ez a hely­zet.

A rend­őr­fő­nök bosszú­san ki­fúj­ta az or­rát.

– Tu­dom, tu­dom. Már-már kény­te­len va­gyok én is Mrs. Mas­ter­ton ked­venc pszi­cho­pa­ta gyil­ko­sá­ra gya­na­kod­ni, és akár a vér­ebe­ket is be­vet­ném, ha tud­nám, hová.

– A ví­zen a vér­ebek sem tud­ják kö­vet­ni a sza­got.

– Tu­dom. Is­me­rem a vessző­pa­ri­pá­ját, Bland. És haj­la­mos va­gyok egyet­ér­te­ni ma­gá­val. Csak­hogy az ő ese­té­ben sem­mi, de sem­mi in­dí­té­kot nem ta­lá­lunk. Egy szik­rá­nyi in­dí­té­kot sem.

– Az in­dí­ték ott rej­tőz­het va­la­hol a Nyu­gat-In­di­á­kon.

– Úgy ért­ve, hogy Hat­tie Stubbs még rég­ről tu­dott va­la­mit, ami de Sou­sa el­len szól­na? Hát az ép­pen­ség­gel el­kép­zel­he­tő len­ne, ha fi­gye­lem­be vesszük a nő szel­le­mi ké­pes­sé­ge­it. Egy­ügyű te­rem­tés volt, eb­ben min­den­ki egyet­ért. Bár­mi­kor ké­pes lett vol­na ki­ko­tyog­ni bár­mit. Így kép­ze­li?

– Va­la­hogy így.

– Eb­ben az eset­ben vi­szont ez a de Sou­sa ugyan­csak tü­rel­me­sen el­idő­zött, míg vég­re át­szel­te az óce­ánt, hogy te­gyen a do­log­ról.

– Hát, az is le­het­sé­ges, uram, hogy nem tud­ta, mi lett a kis uno­ka­hú­gá­ból. A sa­ját be­val­lá­sa sze­rint egy tár­sa­sá­gi lap­ban ol­va­sott a Nas­se-kas­tély­ról meg an­nak szép­sé­ges châ­te­lai­ne-jé­ről. (Mely utób­bi­ról én min­dig azt hit­tem, uram – tet­te hoz­zá zá­ró­jel­ben Bland –, hogy va­la­mi ezüst­kulcs­tar­tó kü­lön­bö­ző fi­tye­gők­kel, ami­lyet a nagy­anyá­ink csa­tol­tak az övük­re. És mi­lyen hasz­nos öt­let volt! Jól jön­ne ma is, a ke­le­kó­tya nők nem hagy­nák foly­ton sza­na­szét a re­ti­kül­je­i­ket. Ámde azt kell ta­pasz­tal­nom, hogy châ­te­lai­ne-nek hív­ják egy­út­tal egy ház úr­nő­jét is.) Egy szó­val ezt ál­lít­ja de Sou­sa, és le­het, hogy ez az igaz­ság, és csak­ugyan nem tud­ta, mi lett az uno­ka­hú­gá­ból, mer­re van, ki­hez ment fe­le­sé­gül.

– És amint meg­tud­ta, már jött is pos­ta­for­dul­tá­val, hogy vé­gez­zen vele. Ne tú­lozzunk, Bland, ne tú­lozzunk.

– De ha egy­szer le­het­sé­ges, uram.

– Ugyan mit tud­ha­tott róla az a nő?

– Em­lé­kez­zék csak, mit mon­dott az urá­nak. „Ölni tud”

– Szó­val va­la­mi gyil­kos­ság­ról len­ne tu­do­má­sa. Még ti­zen­öt éves ko­rá­ból. Hat­tie Stubbs mint ko­ro­na­ta­nú. Sze­rin­tem de Sou­sa ezt ka­cag­va le­pöc­köl­né ma­gá­ról.

– Nem is­mer­jük a té­nye­ket – mond­ta Bland ma­ka­csul. – Ön is tud­ja, uram, ha egy­szer tud­juk, hogy ki kö­ve­tett el va­la­mit, ak­kor már könnyű­szer­rel meg­ta­lál­juk az in­dí­té­kot is.

– Hm. Hi­szen ér­dek­lőd­tünk de Sou­sa fe­lől, diszk­ré­ten, a szo­ká­sos csa­tor­ná­kon ke­resz­tül, és nem ju­tot­tunk se­ho­va.

– Ép­pen ez az, uram, ez a fura kis bel­ga eset­leg ta­lált va­la­mi fo­gó­dzót. Ott volt a ház­ban, ez a lé­nyeg. Lady Stubbs be­szél­ge­tett vele. El­ejt­he­tett egy-két szót, amely így utó­lag ér­tel­met nyer­het. Egyéb­ként pe­dig ma is Nas­se­com­be-ban töl­töt­te az egész na­pot.

– És fel­hív­ta ma­gát, hogy meg­ér­dek­lőd­je, mi­fé­le jacht­ja van de Sou­sá­nak.

– Igen, elő­ször azért hí­vott. Az­tán még egy­szer te­le­fo­nált, és azt kér­te, hogy hoz­zam össze ezt a ta­lál­ko­zást.

– Na jó – mond­ta a rend­őr­fő­nök, és az órá­já­ra pil­lan­tott. – De ha öt per­cen be­lül nem ér­ke­zik meg…

Eb­ben a pil­la­nat­ban ve­zet­ték be Her­cu­le Po­i­rot-t.

A meg­je­le­né­se nem volt olyan ma­ku­lát­lan, mint len­ni szo­kott. A baj­sza a nyir­kos de­vo­ni le­ve­gő jó­vol­tá­ból le­ko­nyult, lakk­ci­pő­jét vas­ta­gon bo­rí­tot­ta a sár, a haja kó­cos volt.

– Csak­hogy meg­ér­ke­zett, mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta a rend­őr­fő­nök, mi­köz­ben ke­zet ráz­tak. – Egé­szen fel va­gyunk ajz­va, tű­kön ülünk, alig vár­juk, hogy el­me­sél­je ne­künk, amit meg­tu­dott.

Volt némi iro­ni­kus szí­ne­ze­te a sza­va­i­nak, de Her­cu­le Po­i­rot, jól­le­het a meg­je­le­né­se meg­le­he­tő­sen her­vadt volt, a lel­ke­se­dé­sét nem hagy­ta le­her­vasz­ta­ni.

– El­kép­zel­ni sem tu­dom – je­len­tet­te ki –, hogy le­het, hogy nem lát­tam tisz­tán már ko­ráb­ban is.

A rend­őr­fő­nök meg­le­he­tő­sen hi­de­gen fo­gad­ta ezt a ki­je­len­tést.

– Úgy ért­sük ezt, hogy most már tisz­tán lát? – kér­dez­te.

– Bi­zo­nyos rész­le­te­ket még nem, de a do­log kör­vo­na­la­it igen.

– Kör­vo­na­lak­nál több­re van szük­sé­günk – kö­zöl­te a rend­őr­fő­nök szá­ra­zon. – Ne­künk bi­zo­nyí­té­kok kel­le­nek. Van­nak bi­zo­nyí­té­kai, mon­si­eur Po­i­rot?

– Meg tu­dom mon­da­ni ön­nek, hogy hol ta­lál­ja meg a bi­zo­nyí­té­ko­kat.

– És­pe­dig? – kér­dez­te Bland fel­ügye­lő.

Po­i­rot fe­lé­je for­dult, és kér­dés­sel vá­la­szolt.

– Éti­enne de Sou­sa, ugye­bár el­hagy­ta az or­szá­got?

– El, már két hete – mond­ta Bland fel­ügye­lő ke­se­rű­en. – És nem lesz könnyű ide­ci­tál­ni.

– Ta­lán rá­be­szél­het­jük.

– Rá­be­szél­het­jük? Szó­val a bi­zo­nyí­ték nem ele­gen­dő ah­hoz, hogy ki­ada­tá­si pa­ran­csot kér­jünk el­le­ne?

– Nem kell ki­ada­tá­si pa­rancs. Ha elé­be tár­juk a té­nye­ket…

– Mi­fé­le té­nye­ket, mon­si­eur Po­i­rot? – ér­dek­lő­dött a rend­őr­fő­nök in­ge­rül­ten. – Hol van­nak azok a té­nyek, ame­lyek­kel ön olyan könnye­dén do­bá­ló­zik?

– Tény, hogy de Sou­sa hét nyel­ven be­szé­lő lu­xus­jach­ton ér­ke­zett ide, ami azt bi­zo­nyít­ja, hogy a csa­lád­ja dús­gaz­dag. Tény, hogy az öreg Mer­dell Mar­le­ne Tuc­ker nagy­ap­ja volt (amit mel­les­leg csak ma tud­tam meg). Tény, hogy Lady Stubbs nagy elő­sze­re­tet­tel vi­selt szé­les ka­ri­má­jú ka­la­po­kat. Tény, hogy Mrs. Oli­ver szer­te­len és meg­bíz­ha­tat­lan fan­tá­zi­á­ja el­le­né­re még­is­csak jó em­ber­is­me­rő. Tény, hogy Mar­le­ne Tuc­ker rúzst meg köl­ni­vi­zet dug­do­sott a fi­ók­já­ban. Tény, hogy Miss Bre­wist ál­lí­tá­sa sze­rint Lady Stubbs uta­sí­tot­ta, hogy vi­gyen uzson­nát Mar­le­ne-nek a csó­nak­ház­ba.

– Tény? – kér­dez­te a rend­őr­fő­nök meg­döb­ben­ve. – Eze­ket ne­ve­zi té­nyek­nek? És hol itt az új?

– Ugye, ön bi­zo­nyí­té­kot akar? Ha­tá­ro­zott bi­zo­nyí­té­kot, mint pél­dá­ul Lady Stubbs holt­tes­te? Most Bland fel­ügye­lőn volt az el­ké­pe­dés sora.

– Mi­ért? Meg­ta­lál­ta Lady Stubbs holt­tes­tét?

– Azt ép­pen­ség­gel nem, de tu­dom, hol van el­rejt­ve. Önök oda­men­nek, és ami­kor meg­ta­lál­ták, ak­kor meg­lesz a bi­zo­nyí­ték. Ak­kor min­den­re meg­lesz a bi­zo­nyí­ték. Mert azt a holt­tes­tet csak egyet­len egy­va­la­ki rejt­het­te el oda.

– És ki az?

Her­cu­le Po­i­rot el­mo­so­lyo­dott. El­mo­so­lyo­dott, mint bár­me­lyik macs­ka, mi­után ép­pen föl­le­fe­tyelt egy csu­por tej­fölt.

– Az, aki ilyen ese­tek­ben ál­ta­lá­ban len­ni szo­kott – mond­ta las­san –: a férj. Sir Ge­or­ge Stubbs ölte meg a fe­le­sé­gét.

– De az kép­te­len­ség, mon­si­eur Po­i­rot. Tud­juk, hogy az kép­te­len­ség.

– Nem, nem – mond­ta Po­i­rot –, egy­ál­ta­lán nem kép­te­len­ség. Hall­gas­sa­nak csak ide, majd én el­ma­gya­rá­zom.