IV. fejezet

– Jöj­jön, meg kell néz­nie a Hol a hul­la? rejt­je­le­it meg a tar­to­zé­ko­kat – mond­ta Mrs. Oli­ver ki­ful­lad­va.

Po­i­rot fel­állt, és en­ge­del­me­sen kö­vet­te.

Mind­hár­man át­men­tek a hal­lon, be egy kis szo­bá­ba, amely egy­sze­rű be­ren­de­zé­se alap­ján iro­dá­ul szol­gált.

– Bal­ra lát­ha­tók a gyil­kos fegy­ve­rek – kö­zöl­te War­bur­ton ka­pi­tány, egy kis, filc­cel bo­rí­tott kár­tya­asz­tal felé int­ve. Az asz­ta­lon egy re­vol­ver fe­küdt, egy ólom­cső, raj­ta bal­jós, rozs­dás folt, egy „Mé­reg” fel­ira­tú kék üveg, egy da­rab ru­ha­szá­rí­tó kö­tél és egy in­jek­ci­ós tű.

– Ezek a rejt­je­lek – ma­gya­ráz­ta Mrs. Oli­ver –, és itt a gya­nú­sí­tot­tak jegy­zé­ke.

Egy nyom­ta­tott la­pot adott Po­i­rot ke­zé­be, ame­lyet az ér­dek­lő­dés­sel el­ol­va­sott.

GYA­NÚ­SÍ­TOT­TAK

Es­tel­le Glyn­ne gyö­nyö­rű és ti­tok­za­tos fi­a­tal nő, ven­dé­ge Blunt tá­bor­nok­nak, aki a hely­bé­li föld­bir­to­kos, és aki­nek Joan le­á­nya fe­le­sé­ge Pe­ter Gaye atom­fi­zi­kus­nak.

Miss Wil­ling ház­ve­ze­tő­nő.

Qui­ett ko­mor­nyik.

Maya Sta­u­is­ky tu­ris­ta.

Est­e­ban Lo­yo­la vá­rat­lan ven­dég.

Po­i­rot na­gyot pis­lo­gott, és Mrs. Oli­ver­re emel­te a te­kin­te­tét, amely néma ér­tet­len­ség­ről árul­ko­dott.

– Ful­mi­náns sze­rep­osz­tás, ma­dame – je­len­tet­te ki ud­va­ri­a­san. – De hadd kér­dez­zem meg, mi a dol­ga a ver­seny­ző­nek.

– For­dít­sa meg a la­pot – mond­ta War­bur­ton ka­pi­tány.

Po­i­rot meg­for­dí­tot­ta.

A lap má­sik ol­da­lán ez állt:

Ver­seny­ző neve és címe:

Meg­ol­dás

Gyil­kos neve:

Gyil­kos fegy­ver:

In­dí­ték:

Idő­pont, hely­szín:

Mi ve­zet­te erre a kö­vet­kez­te­tés­re?

– Min­den ver­seny­ző kap egy ilyen la­pot – ma­gya­ráz­ta sza­po­rán War­bur­ton ka­pi­tány. – Kap to­váb­bá egy no­teszt és egy ce­ru­zát, hogy föl­je­gyez­hes­se a rejt­je­le­ket. Össze­sen hat rejt­jel van. Úgy jut el a ver­seny­ző egyik­től a má­si­kig, mint a Kincs­ke­re­sés­nél, vagy mint egy aka­dály­ver­se­nyen, és a gyil­kos fegy­ve­rek gya­nús he­lye­ken van­nak el­rejt­ve. Itt van pél­dá­ul az első rejt­jel. Egy fény­kép. Min­den­ki ez­zel in­dul.

Po­i­rot el­vet­te tőle a kis fény­ké­pet, és tű­nő­dő gri­masszal ta­nul­má­nyoz­ta. Az­tán meg­for­dí­tot­ta. Fej­jel le­fe­lé sem ér­tet­te. War­bur­ton föl­ne­ve­tett.

– Ra­fi­nált trükk­fel­vé­tel, mi? – kér­dez­te ön­elé­gül­ten. – Pe­dig po­fon egy­sze­rű, ha az em­ber tud­ja, mit áb­rá­zol.

Po­i­rot nem tud­ta, mit áb­rá­zol, és érez­te, hogy in­ge­rült­sé­ge egy­re nő.

– Va­la­mi rá­csos ab­lak? – ta­lál­gat­ta.

– Tény­leg úgy néz ki, el­is­me­rem. De nem az, ha­nem rész­let egy te­nisz­há­ló­ból.

– Aha. – Po­i­rot még egy­szer meg­néz­te a fény­ké­pet. – Igen, úgy van, tel­je­sen nyil­ván­va­ló, ha egy­szer meg­mond­ták az em­ber­nek, hogy mi­cso­da.

– Min­den azon mú­lik, hon­nan nézi az em­ber – mond­ta War­bur­ton ka­pi­tány ne­vet­ve.

– Ez mély igaz­ság.

– A má­so­dik rejt­je­let az­tán a te­nisz­há­ló alatt, egy do­boz­ban ta­lál­ja meg a ver­seny­ző. A do­boz­ban ott lesz ez az üres üveg a „Mé­reg” fel­irat­tal, to­váb­bá egy pa­ra­fa dugó.

– Csak­hogy – vá­gott köz­be Mrs. Oli­ver per­gő nyelv­vel – egy csa­va­ros te­te­jű or­vos­sá­gos­üveg­ről van szó, te­hát va­ló­já­ban a pa­ra­fa dugó a kö­vet­ke­ző rejt­jel.

– Tu­dom, ma­dame, hogy ön tele van zse­ni­á­lis öt­le­tek­kel, de nem egé­szen ér­tem, hogy…

Mrs. Oli­ver nem is hagy­ta, hogy be­fe­jez­ze.

– Per­sze, per­sze – mond­ta. – De is­mer­ni fog­ják a szto­rit. Ott lesz a ke­zük­ben, mint a foly­ta­tá­sos re­gé­nyek­nél az újabb rész­let előt­ti össze­fog­la­ló szi­nop­szis. – War­bur­ton ka­pi­tány­hoz for­dult. – Meg­van­nak a nyom­tat­vá­nyok?

– Még nem küld­te el a nyom­da.

– De hát meg­ígér­ték.

– Tu­dom, tu­dom. Min­dig, min­dent meg­ígér­nek. De azért este hat­ra meg­lesz­nek. Ma­gam me­gyek ér­tük ko­csi­val.

– Ó, nagy­sze­rű.

Mrs. Oli­ver mé­lyet só­haj­tott, és Po­i­rot-hoz for­dult.

– Hát ak­kor el­mon­dom ma­gá­nak én. Bár nem va­gyok na­gyon jó az el­mon­dás­ban. Úgy ér­tem, hogy amit le­írok, az tö­ké­le­te­sen ért­he­tő, de ha el­me­sé­lem, ab­ból va­la­mi fé­lel­me­tes zagy­va­ság jön ki. Ezért nem me­sé­lem el soha sen­ki­nek a tör­té­ne­te­i­met. Kü­lön­ben csak néz­nek rám hü­lyén, és azt mond­ják, igen, igen, de nem ér­tem, mi­ről is van szó, az kép­te­len­ség, hogy eb­ből va­la­ha könyv le­gyen. És ez rend­kí­vül csüg­gesz­tő. És nem is igaz, mert igen­is min­dig lesz be­lő­le könyv.

Mrs. Oli­ver el­hall­ga­tott egy pil­la­nat­ra, és le­ve­gőt vett, majd foly­tat­ta:

– Szó­val a tör­té­net a kö­vet­ke­ző. Adva van egy Pé­ter Qaye nevű fi­a­tal­em­ber, aki atom­fi­zi­kus, és at­tól le­het tar­ta­ni, hogy a kom­mu­nis­ták zsold­já­ban áll, és ez a Joan Blunt nevű lány a fe­le­sé­ge, mert az első fe­le­sé­ge meg­halt, il­let­ve nem, ha­nem egy­szer­re csak fel­buk­kan, mert hogy tit­kos­ügy­nök az il­le­tő, il­let­ve ta­lán nem; úgy ér­tem, le­het, hogy va­ló­ban bé­kés tu­ris­ta; és köz­ben a fe­le­sé­gé­nek, Jo­an­nak vi­szo­nya van ez­zel a Lo­yo­la nevű fic­kó­val, aki meg­je­le­nik a szí­nen, hogy ta­lál­koz­zék Ma­yá­val, vagy hogy szem­mel tart­sa, és ér­ke­zik egy zsa­ro­ló le­vél, nem le­het tud­ni, a ház­ve­ze­tő­nő­től vagy a ko­mor­nyik­tól, az­tán el­tű­nik a re­vol­ver, és így nem le­het tud­ni, kit akar­nak zsa­rol­ni, és az ebéd­nél egy­szer­re csak ta­lál­nak egy in­jek­ci­ós tűt, ami az tán el­tű­nik.

Mrs. Oli­ver vég­re ki­tet­te a pon­tot, és fel­pil­lant­va lát­ta, hogy he­lye­sen ítél­te meg Po­i­rot re­ak­ci­ó­ját.

– Tu­dom – je­gyez­te meg rész­vét­tel –, zagy­va­ság­nak hang­zik, de va­ló­já­ban nem az, leg­alább­is a fe­jem­ben nem, és majd ha meg­lát­ja a szi­nop­szist, egy­sze­ri­ben meg­vi­lá­go­so­dik az egész.

– Egyéb­ként a tör­té­net maga nem is szá­mít. Úgy ér­tem, ma­gá­nak nem. Ma­gá­nak csak az lesz a dol­ga, hogy át­nyújt­sa a dí­ja­kat, még­hoz­zá igen szép dí­ja­kat – az első díj egy re­vol­ver ala­kú ezüst ci­ga­ret­ta­tár­ca –, és meg­di­csér­je a nyer­te­se­ket, hogy mi­lyen rend­kí­vül oko­sak vol­tak.

Po­i­rot azt gon­dol­ta ma­gá­ban, hogy aki ezt a fel­ad­ványt meg­old­ja, az va­ló­ban rend­kí­vül okos kell hogy le­gyen. Ám­bá­tor erő­sen ké­tel­ke­dett ab­ban, hogy lesz, aki meg­old­ja. A Hol a hul­la? szto­ri­ját és a vele kap­cso­la­tos ten­ni­va­ló­kat szá­má­ra egye­lő­re sűrű köd bo­rí­tot­ta.

– Nos – mond­ta War­bur­ton ka­pi­tány a kar­órá­já­ra pil­lant­va –, ide­je, hogy el­men­jek a nyom­dá­ba a szi­nop­szi­so­kért.

Mrs. Oli­ver fel­nyö­gött:

– Ha még nin­cse­nek ké­szen…

– Ké­szen lesz­nek, az egy­szer biz­tos. Rá­juk te­le­fo­nál­tam. Visz­lát.

War­bur­ton ka­pi­tány ki­si­e­tett a szo­bá­ból. Mrs. Oli­ver nyom­ban meg­ra­gad­ta Po­i­rot kar­ját, és re­kedt han­gon oda­súg­ta: – Nos?

– Hogy ért­ve, ma­dame?

– Rá­jött va­la­mi­re? Nem tűnt fel ön­nek va­la­ki? Po­i­rot eny­he meg­ro­vás­sal vá­la­szolt:

– Ne­kem min­den és min­den­ki tö­ké­le­te­sen nor­má­lis­nak lát­szik.

– Nor­má­lis­nak?

– Hát ta­lán a ki­fe­je­zés nem a leg­meg­fe­le­lőbb. Lady Stubbs pél­dá­ul, ahogy ön mond­ta, ha­tá­ro­zot­tan szub­nor­má­lis, Mr. Leg­ge pe­dig eny­hén ab­nor­má­lis­nak tű­nik.

– Ó, Leg­ge tel­je­sen rend­ben van – mond­ta Mrs. Oli­ver tü­rel­met­le­nül. – Ideg össze­rop­pa­ná­sa volt.

Po­i­rot nem akadt fenn a ki­je­len­tés né­mi­leg ké­tes lo­gi­ká­ján, tu­do­má­sul vet­te.

– Min­den­ki azo­kat a tü­ne­te­ket mu­tat­ja, ame­lyek ren­des ve­le­já­rói az ef­faj­ta mu­lat­sá­gok­ra való fel­ké­szü­lés­nek: ide­ges nyug­ta­lan­ság, fel­csi­gá­zott iz­ga­lom, ál­ta­lá­nos ki­me­rült­ség és fo­ko­zott in­ger­lé­keny­ség. De ha ön pon­to­sab­ban…

– Csitt – in­tet­te le Mrs. Oli­ver, és újra meg­ra­gad­ta a kar­ját. – Va­la­ki jön.

Mint egy rossz me­lo­drá­ma, gon­dol­ta Po­i­rot, és érez­te, hogy a tu­laj­don in­ge­rült­sé­ge is fo­ko­zó­dik.

Miss Bre­wis kel­le­mes, hig­gadt arca je­lent meg az aj­tó­ban.

– Itt van, mon­si­eur Po­i­rot? Már ke­res­tem, hogy meg­mu­tas­sam a szo­bá­ját.

Föl­ve­zet­te a lép­csőn, majd vé­gig a fo­lyo­són, egy tá­gas, nagy szo­bá­ba, amely a fo­lyó­ra né­zett.

– A fo­lyo­són szem­ben meg­ta­lál­ja a für­dő­szo­bát. Sir Ge­or­ge azt ter­ve­zi, hogy to­váb­bi für­dő­szo­bá­kat épít­tet, de az saj­ná­la­tos mó­don meg­cson­kí­ta­ná a szo­bák ará­nya­it. Re­mé­lem, meg lesz elé­ged­ve a ké­nyel­mé­vel.

– Egé­szen biz­to­san – mond­ta Po­i­rot, és el­is­me­rő­leg fut­tat­ta vé­gig te­kin­te­tét a kis köny­ves­pol­con, az ol­va­só­lám­pán és az ágy mel­let­ti asz­tal­kán álló, Pis­kó­ta fel­ira­tú do­bo­zon. – Úgy lá­tom, eb­ben a ház­ban min­den tö­ké­le­te­sen meg van szer­vez­ve. Ön­nek tar­to­zom ezért gra­tu­lá­ci­ó­val, vagy a bá­jos há­zi­asszony­nak?

– Lady Stubbs ide­jét tel­jes mér­ték­ben le­fog­lal­ja az, hogy bá­jos le­gyen – fe­lel­te Miss Bre­wis némi epé­vel.

– Na­gyon de­ko­ra­tív ifjú hölgy – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Ahogy mond­ja.

– Más te­kin­tet­ben vi­szont ta­lán – Po­i­rot fél­be­hagy­ta a mon­da­tot. – Par­don. Nem sze­ret­nék in­diszk­rét len­ni. Ezt ta­lán nem is il­le­nék szó­ba hoz­nom.

Miss Bre­wis fi­gyel­me­sen rá­né­zett, az­tán szá­ra­zon ki­je­len­tet­te:

– Lady Stubbs pon­to­san tud­ja, hogy mit csi­nál. Amel­lett, hogy, mint ön mond­ja, na­gyon de­ko­ra­tív ifjú hölgy, egy­út­tal na­gyon ra­fi­nált is.

Ez­zel Miss Bre­wis sar­kon for­dult, és el­hagy­ta a szo­bát, még mi­előtt Po­i­rot meg­rö­kö­nyö­dé­sé­ben tel­je­sen össze­von­ta vol­na a szem­öl­dö­két. Szó­val ez a vé­le­mé­nye a rend­kí­vül ener­gi­kus Miss Bre­wis­nek. Vagy va­la­mi kü­lön oka len­ne rá, hogy ezt mond­ja? És mi­ért tesz ilyen nyi­lat­ko­za­tot egy újon­nan ér­ke­zett­nek? Ta­lán ép­pen azért, mert újon­nan ér­ke­zett… És azért is, mert egy­út­tal kül­föl­di. Her­cu­le Po­i­rot ta­pasz­ta­lat­ból tud­ta, hogy az an­go­lok gyak­ran úgy vé­lik, hogy amit egy kül­föl­di­nek mon­da­nak, az úgy­sem szá­mít.

Tű­nőd­ve el­húz­ta a szá­ját, és szó­ra­ko­zot­tan néz­te az aj­tót, ame­lyen Miss Bre­wis tá­vo­zott. Az­tán oda­bal­la­gott az ab­lak­hoz, és ki­te­kin­tett raj­ta. És amint ki­né­zett, lát­ta, hogy Lady Stubbs ki­lép a ház­ból Mrs. Fol­liat­tel, meg­áll­nak egy pil­la­nat­ra a nagy mag­nó­lia­fa mel­lett, és egy-két szót vál­ta­nak. Az­tán Mrs. Fol­liat egy fej­bic­cen­tés­sel el­bú­csú­zik, föl­ve­szi a ker­ti ko­sa­rát meg a kesz­tyű­jét, és meg­in­dul le­fe­lé a ko­csi­fel­haj­tón. Lady Stubbs egy pil­la­na­tig áll és néz utá­na, az­tán egy­ked­vű­en le­húz egy mag­nó­lia­vi­rá­got, meg­sza­gol­ja, majd las­san el­sé­tál az ös­vé­nyen, amely a fák kö­zött le­ve­zet a fo­lyó­hoz. Mi­előtt el­tűn­ne szem elől, egy­szer még vissza­néz. Ek­kor csön­de­sen elő­buk­kan a mag­nó­lia­fa mö­gül Mi­chael Wey­man, egy pil­la­na­tig ha­tá­ro­zat­la­nul meg­áll, az­u­tán kö­ve­ti a kar­csú, ma­gas ala­kot a fák kö­zött.

Jó ki­ál­lá­sú, rob­ba­né­kony fi­a­tal­em­ber, gon­dol­ta Po­i­rot. Von­zóbb egyé­ni­ség, mint Sir Ge­or­ge Stubbs, sem­mi két­ség…

Na és, ak­kor mi van? En­nél szok­vá­nyo­sabb hely­zet nem is lé­te­zik. Gaz­dag, kö­zép­ko­rú, unal­mas férj, szép fi­a­tal fe­le­ség, aki­nek a szel­le­mi ké­pes­sé­gei eset­leg meg­kér­dő­je­lez­he­tők, von­zó és könnyen tánc­ba vi­he­tő fi­a­tal­em­ber. Ez len­ne az, ami arra kész­tet­te Mrs. Oli­vert, hogy sür­gő­sen in­téz­ked­ni kezd­jen te­le­fo­non? Mrs. Oli­ver­nek igen élénk a fan­tá­zi­á­ja, de…

De vé­gül is, tű­nő­dött ma­gá­ban Po­i­rot, mi­lyen ala­pon szól­nék én bele há­zas­ság­tö­ré­si ügyek­be, kü­lö­nö­sen, ha a há­zas­ság­tö­rést még csak ter­ve­zik?

És egy­ál­ta­lán, van-e va­la­mi alap­ja Mrs. Oli­ver sa­já­tos gya­nú­já­nak? Hogy va­la­mi nincs rend­ben? Mrs. Oli­ver rend­kí­vül za­va­ros fejű hölgy. Már-már nem is érti az em­ber, hogy tud ép­kéz­láb tör­té­ne­te­ket írni, és még­is, min­den za­va­ros­sá­ga el­le­né­re, gyak­ran rend­kí­vül éles­lá­tó meg­ál­la­pí­tá­sok­kal lepi meg az em­bert.

Rö­vid az idő – dünnyög­te Po­i­rot –, na­gyon rö­vid. Kér­dés, hogy csak­ugyan van-e itt va­la­mi­fé­le sö­tét ügy? Haj­la­mos len­nék azt mon­da­ni, hogy igen. De mi­cso­da? És ki­től kap­hat­nék fel­vi­lá­go­sí­tást? Sok­kal, de sok­kal töb­bet kel­le­ne tud­nom a ház la­kó­i­ról. Va­jon ki tud­na me­sél­ni ró­luk?

Egy­perc­nyi tű­nő­dés után Po­i­rot fog­ta a ka­lap­ját (soha nem koc­káz­tat­ta meg, hogy este fe­det­len fő­vel men­jen ki a sza­bad­ba), ki­si­e­tett a szo­bá­ból, le a lép­csőn. Tá­vo­labb­ról oda­hal­lat­szott Mrs. Mas­ter­ton mély hang­já­nak dik­ta­tó­ri­kus csa­ho­lá­sa. Kö­ze­lebb­ről Sir Ge­or­ge han­gát le­he­tett hal­la­ni, némi gá­láns fel­han­gok­kal.

– Ve­szet­tül jól áll ne­ked az az arc­fá­tyol, Sally. Bár­csak fel­ve­het­né­lek a há­re­mem­be. Hol­nap én is el­me­gyek jó­sol­tat­ni ma­gam­nak. Mit fogsz jó­sol­ni ne­kem, he?

Némi kis du­la­ko­dást le­he­tett sej­te­ni, majd Sally Leg­ge szó­lalt meg ki­ful­lad­va:

– Ne, Ge­or­ge, ezt nem sza­bad.

Po­i­rot fel­von­ta a szem­öl­dö­két, és gyor­san el­isz­kolt egy al­kal­mas ol­dal­aj­tón át. Az­tán se­be­sen meg­in­dult a hát­só ko­csi­fel­haj­tón, amely – mint te­rep­ér­zé­ke he­lye­sen meg­súg­ta – kis­vár­tat­va ta­lál­ko­zott a hom­lok­za­ti ko­csi­fel­haj­tó­val. A vál­lal­ko­zás si­ker­rel járt, Po­i­rot – né­mi­leg li­heg­ve – utol­ér­te Mrs. Fol­lia­tet, és ud­va­ri­a­san át­vet­te a ker­ti ko­sa­rát.

– En­ged­je meg, ma­dame.

– Ó, kö­szö­nöm, mon­si­eur Po­i­rot, na­gyon ked­ves ön­től. Bár iga­zán nem ne­héz.

– Hadd kí­sér­jem vele ha­zá­ig. Itt la­kik a kö­zel­ben?

– Vol­ta­kép­pen a ka­pus­ház­ban la­kom, a fő­ka­pu­nál. Sir Ge­or­ge volt olyan ked­ves, és bér­be adta ne­kem.

Ko­ráb­bi ott­ho­ná­nak a ka­pus­la­ká­sát… Va­jon mit érez­het a lel­ke mé­lyén Mrs. Fol­liat, töp­ren­gett Po­i­rot. A fel­lé­pé­se min­den­eset­re olyan ki­egyen­sú­lyo­zott, hogy még csak kö­vet­kez­tet­ni sem le­het az ér­zé­se­i­re. Po­i­rot más­ra te­rel­te a be­szél­ge­tést:

– Lady Stubbs sok­kal fi­a­ta­labb a fér­jé­nél, nem­de, ma­dame?

– Hu­szon­há­rom év­vel fi­a­ta­labb.

– Kül­se­jét te­kint­ve na­gyon von­zó hölgy. – Hat­tie egy drá­ga jó gye­rek volt – mond­ta csön­de­sen Mrs. Fol­liat. Po­i­rot erre a vá­lasz­ra nem szá­mí­tott. De Mrs. Fol­liat foly­tat­ta:

– Tud­ja, én na­gyon jól is­me­rem. Egy ide­ig az én fel­ügye­le­tem­re volt bíz­va.

– Nem is tud­tam.

– Hon­nan tud­hat­ta vol­na? Na­gyon szo­mo­rú tör­té­net. A csa­lád­já­nak ül­tet­vé­nyei vol­tak, cu­kor­ná­dül­tet­vé­nyei a nyu­gat-in­di­ai szi­ge­te­ken. Egy föld­ren­gés kö­vet­kez­té­ben az­tán le­égett a házuk, és Hat­tie szü­lei, fi­vé­rei és nő­vé­rei mind ott pusz­tul­tak. Ő maga Pá­rizs­ban volt ak­kor, in­té­zet­ben ne­vel­ke­dett, és hir­te­len egye­dül ma­radt, ro­ko­nok nél­kül. A csa­lád jog­ta­ná­cso­sai úgy lát­ták jó­nak, hogy ki­ne­vez­nek va­la­kit, aki fel­ügyel rá, egy ide­ig utaz­gat vele kül­föl­dön, az­tán be­ve­ze­ti a tár­sa­ság­ba. Én vál­lal­tam, hogy gond­ja­im­ba ve­szem – mond­ta Mrs. Fol­liat, majd fa­nyar mo­sollyal hoz­zá­tet­te: – Tud­ja, szük­ség ese­tén össze tu­dom kap­ni ma­ga­mat, és per­sze ren­del­kez­tem a meg­fe­le­lő tár­sa­sá­gi össze­köt­te­té­sek­kel – maga a kor­mány­zó is kö­ze­li ba­rá­tunk volt.

– Hát per­sze, ma­dame.

– Még jól is jött a do­log, mi­vel ne­kem is meg­volt a ma­gam baja. Az uram a há­bo­rú ki­tö­ré­se előtt halt meg. A na­gyob­bik fiam a ha­di­ten­ge­ré­szet­nél szol­gált, a ha­jó­ját el­süllyesz­tet­ték, ő is oda­ve­szett, a ki­seb­bik fiam pe­dig Ke­nyá­ban élt, on­nan ha­za­jött, be­állt ön­kén­tes­nek, és Olasz­or­szág­ban esett el. Mind­ez há­rom­szo­ros ha­gya­té­ki el­já­rást je­len­tett, ren­ge­teg örö­kö­sö­dé­si il­le­té­ket, és vé­gül is kény­te­len vol­tam el­ad­ni a kas­télyt. Na­gyon le vol­tam sújt­va, kap­tam hát az al­kal­mon, hogy egy fi­a­tal te­rem­tés­re le­het gon­dom, és utaz­gat­ha­tok vele. Na­gyon meg­sze­ret­tem Hat­tie-t, an­nál is in­kább ta­lán, mert ha­ma­ro­san rá­jöt­tem, hogy nem ké­pes – hogy is mond­jam – egy­ma­ga meg­áll­ni a lá­bán. Ne ért­sen fél­re, mon­si­eur Po­i­rot, Hat­tie nem szel­le­mi fo­gya­té­kos, in­kább az­zal a szó­val le­het­ne jel­le­mez­ni, amit itt vi­dé­ken hasz­nál­nak mi­fe­lénk: egy­ügyű. Könnyen be­fo­lyá­sol­ha­tó, túl­sá­go­san is en­ge­dé­keny, gya­nút­la­nul en­ged min­den rá­be­szé­lés­nek. A ma­gam ré­szé­ről úgy vé­lem, kész sze­ren­cse, hogy gya­kor­la­ti­lag nem volt sem­mi­je. Ha gaz­dag örö­kös­nő lett vol­na, ak­kor sok­kal ne­he­zebb hely­zet­ben van. A fér­fi­ak von­zó­nak ta­lál­ták, me­leg ter­mé­sze­tű volt, könnyen tá­madt ben­ne ér­dek­lő­dés má­sok iránt, be­fo­lyá­sol­ha­tó volt, szó­val fel­ügye­let­re szo­rult. Ami­kor a csa­lá­di bir­to­kot vég­leg fel­szá­mol­ták, és ki­de­rült, hogy az ül­tet­vény tel­je­sen tönk­re­ment és több az adós­ság, mint ami­ből fe­dez­ni le­het­ne, csak há­lát ad­tam az ég­nek, hogy egy olyan em­ber sze­re­tett bele és kér­te meg a ke­zét, mint Sir Ge­or­ge Stubbs.

– Igen. Va­ló­szí­nű­leg ez volt a meg­ol­dás.

– Sir Ge­or­ge – foly­tat­ta Mrs. Fol­liat –, noha a maga ere­jé­ből ér­vé­nye­sült, és – lás­suk be – ugyan­csak egy­sze­rű szár­ma­zá­sú, amel­lett, hogy rend­kí­vül gaz­dag, vég­ered­mény­ben ked­ves és alap­ve­tő­en tisz­tes­sé­ges em­ber. Nem hi­szem, hogy va­la­ha is szel­le­mi tár­sat ke­res­ne a fe­le­sé­gé­ben, és ez így van jól. Hat­tie-ben min­dent meg­ta­lál, ami­re szük­sé­ge van. Gyö­nyö­rű­en ér­vé­nye­sül­nek raj­ta a drá­ga ru­hák meg az ék­sze­rek, me­leg szí­vű és kész­sé­ges, és tö­ké­le­te­sen bol­dog Sir Ge­or­ge-dzsal. Be­val­lom, én há­lát adok az Is­ten­nek, hogy így si­ke­rült, mert el kell is­mer­nem, én be­szél­tem rá Hat­tie-t, hogy mond­jon igent Sir Ge­or­ge-nak. Már­pe­dig ha ba­lul üt ki a do­log – Mrs. Fol­liat hang­ja meg­bi­csak­lott –, ak­kor az én lel­ke­men szá­radt vol­na, hogy hoz­zá­ment va­la­ki­hez, aki annyi­val idő­sebb nála. Tud­ja, mint már mond­tam, Hat­tie rend­kí­vül be­fo­lyá­sol­ha­tó. Bár­ki­nek, aki ép­pen vele van, ha­tal­ma van fö­löt­te.

– Ne­kem úgy tű­nik – mond­ta Po­i­rot he­lyes­lő­en –, hogy ön rend­kí­vül kö­rül­te­kin­tő­en gon­dos­ko­dott Lady Stubb­sról. Az an­go­lok­kal el­len­tét­ben én nem va­gyok ro­man­ti­kus. A jó há­zas­ság­hoz nem elég a re­gé­nyes sze­re­lem, ah­hoz még sok min­den mást is szá­mí­tás­ba kell ven­ni. Ami pe­dig ezt a he­lyet il­le­ti – tet­te hoz­zá –, a Nas­se-kas­télyt, hát ez va­la­mi gyö­nyö­rű. Ahogy mon­da­ni szo­kás, egy­sze­rű­en föl­dön­tú­li.

– Ha már el kel­lett ad­nom – mond­ta Mrs. Fol­liat, eny­hén meg­re­me­gő han­gon –, örü­lök, hogy Sir Ge­or­ge vet­te meg. A há­bo­rú alatt el­rek­vi­rál­ták a had­se­reg szá­má­ra, utá­na pe­dig félő volt, hogy akik meg­ve­szik, is­ko­lát csi­nál­nak be­lő­le, vagy üdü­lőt, le­vá­laszt­ják a szo­bá­kat, és tönk­re­te­szik az épü­let ter­mé­sze­tes szép­sé­gét. A szom­szé­da­ink, Flet­che­rék kény­te­le­nek vol­tak el­ad­ni Hoo­down Par­kot, ami most tu­ris­ta­ház. Az em­ber örül, ha a fi­a­ta­lok szó­ra­koz­nak, és Hoo­down sze­ren­csé­re csak késő Vik­tó­ria ko­ra­be­li, az épí­té­sze­ti ér­té­ke nem olyan kü­lön­le­ges, úgy­hogy a vál­toz­ta­tá­sok nem so­kat szá­mí­ta­nak. Csak at­tól tar­tok, hogy a ven­dé­gek en­ge­dély nél­kül ke­resz­tül­jár­kál­nak a te­rü­le­tün­kön, és Sir Ge­or­ge ezért na­gyon ha­rag­szik. Az is igaz, hogy időn­ként meg­té­páz­zák a rit­ka cser­jé­in­ket. De csak azért jön­nek erre, hogy le­rö­vi­dít­sék az utat a rév­hez.

A fő­ka­pu­nál áll­tak. A ka­pus­la­kás, egy kis fe­hér, egy­eme­le­tes épü­let az út­tól tá­vo­labb épült, kö­rü­löt­te ráccsal kö­rül­vett ker­tecs­ke.

Mrs. Fol­liat kö­szö­net­tel vissza­vet­te Po­i­rot-tól a ker­ti ko­sa­rát.

– Min­dig na­gyon sze­ret­tem a ka­pus­há­zat – mond­ta, és kedv­tel­ve né­ze­get­te az épü­le­tet. – A fő­ker­tész, Mer­dell la­kott itt har­minc éven ke­resz­tül. Sok­kal job­ban sze­re­tem, mint a fen­ti ma­jor­há­zat, noha azt Sir Ge­or­ge ki­bő­ví­tet­te és kor­sze­rű­sí­tet­te. Kény­te­len is volt vele; a mos­ta­ni fő­ker­tész egé­szen fi­a­tal em­ber, és a kis fe­le­sé­ge már nem éri be vil­lany­va­sa­ló, mo­dern fő­ző­al­kal­ma­tos­sá­gok, te­le­ví­zió meg egye­bek nél­kül. Hi­á­ba, ha­lad­nunk kell a kor­ral. – Fel­só­haj­tott. – Az egész bir­to­kon alig ma­radt már va­la­ki a régi idők­ből. Csu­pa új arc min­de­nütt.

– Örü­lök, ma­dame – mond­ta Po­i­rot –, hogy ön vé­gül is rév­be ju­tott.

– Tud­ja, mit ír Spen­ser? „Ro­bot után pi­he­nés, vi­har­ból rév­be ért hajó, Há­bo­rú után béke, élet után ha­lál – az a jó.”

Mrs. Fol­liat kis szü­ne­tet tar­tott, az­tán ugyan­ab­ban a hang­nem­ben meg­je­gyez­te: – Na­gyon go­nosz a vi­lág, mon­si­eur Po­i­rot. És na­gyon go­nosz em­be­rek lak­ják. Ön bi­zo­nyá­ra ép­pen úgy tud­ja ezt, mint én. A fi­a­ta­lok előtt nem szok­tam ezt han­goz­tat­ni, ne­hogy el­bá­tor­ta­la­nod­ja­nak, pe­dig ez az igaz­ság… Igen, na­gyon go­nosz a vi­lág…

Az­tán oda­bic­cen­tett Po­i­rot-nak, meg­for­dult, és be­ment a ka­pus­ház­ba. Po­i­rot pe­dig moz­du­lat­la­nul állt, és csak néz­te a csu­kott aj­tót.