XV. fejezet

Két hét­tel ez­u­tán tör­tént, hogy Bland fel­ügye­lő hosszú és ered­mény­te­len ta­nács­ko­zást foly­ta­tott a me­gyei rend­őr­fő­nök­kel.

Mer­rall őr­nagy mor­cos és bo­zon­tos szem­öl­dök­kel ren­del­ke­zett, és leg­in­kább egy mér­ges ter­ri­er­re em­lé­kez­te­tett. A be­osz­tott­jai azon­ban egy­től egyik ked­vel­ték, és ad­tak a vé­le­mé­nyé­re.

– Lás­suk csak, lás­suk – mond­ta Mer­rall őr­nagy. – Mi is az, ami a ren­del­ke­zé­sünk­re áll? Sem­mi olyan, amin el­in­dul­hat­nánk. Ta­lán ez a de Sou­sa? Őt se­ho­gyan sem le­het össze­füg­gés­be hoz­ni az­zal a kis cser­kész­lánnyal. Per­sze más len­ne a hely­zet, ha elő­ke­rül­ne Lady Stubbs holt­tes­te. – Össze­von­ta a szem­öl­dö­két, és szi­go­rú­an rá­me­redt Bland fel­ügye­lő­re. – Úgy gon­dol­ja, hogy va­la­hol kell len­nie egy hul­lá­nak?

– Ön mit gon­dol, uram?

– Én tu­laj­don­kép­pen egyet­ér­tek ma­gá­val. Kü­lön­ben már ré­gen a nyo­má­ra buk­kan­tunk vol­na a La­dy­nek. Ha­csak nem vol­tak nagy gond­dal ki­dol­go­zott ter­vei. An­nak pe­dig a leg­cse­ké­lyebb je­lét sem lá­tom. Pén­ze nem volt. Ala­po­san utá­na­néz­tünk a do­log pénz­ügyi hát­te­ré­nek. Sir Ge­or­ge-é a pénz. Igen bő­kezű já­ra­dé­kot biz­to­sí­tott a fe­le­sé­gé­nek, de azon felül Lady Stubb­snak egy pe­ták­ja sem volt. An­nak sincs nyo­ma, hogy sze­re­tő­je lett vol­na. Se híre, se ham­va, se­hol sem­mi plety­ka, már­pe­dig ar­ról plety­kál­ná­nak itt fa­lu­he­lyen, ne­kem el­hi­he­ti. Mer­rall őr­nagy be­széd köz­ben fel s alá jár­kált.

– Az a szá­raz igaz­ság, hogy tud­ni nem tu­dunk sem­mit. Csak gon­dol­juk, hogy de Sou­sa va­la­mely, csak ál­ta­la is­mert ok­ból el­tet­te láb alól az uno­ka­hú­gát. Még az a leg­el­kép­zel­he­tőbb, hogy ta­lál­kát be­szélt meg vele a csó­nak­ház­nál, fel­vet­te a mo­tor­csó­nak­já­ra, és be­lök­te a fo­lyó­ba. Meg­győ­ző­dött ar­ról, hogy meg­te­het­te vol­na?

– De még mennyi­re, uram. Az üdü­lő­sze­zon­ban egy egész re­gi­men­tet bele le­het­ne foj­ta­ni a fo­lyó­ba vagy a ten­ger­be, és a ku­tya se fi­gyel­ne oda. A nya­ra­lók fő fog­la­la­tos­sá­ga, hogy si­kol­toz­va le­ta­szi­gál­ják egy­mást a leg­kü­lön­bö­zőbb ví­zi­al­kal­ma­tos­sá­gok­ról. Mást se csi­nál­nak. Azt azon­ban de Sou­sa nem tud­hat­ta, hogy ott az a lány a csó­nak­ház­ban, ha­lál­ra unja ma­gát a tét­len­ség­től, és tíz az egy­hez, hogy ott kö­nyö­köl az ab­lak­ban.

– Hos­kins is ki­né­zett az ab­la­kon, fi­gyel­te a mo­tor­csó­nak­ban zaj­ló je­le­ne­tet, és maga még­sem lát­ta.

– Nem én, uram. Nem is gon­dol­tam vol­na, hogy van va­la­ki a csó­nak­ház­ban, ha­csak nem jön ki és nem mu­tat­ko­zik a te­ra­szon.

– Te­gyük fel, hogy a lány ki­ment a te­rasz­ra. De Sou­sa rá­éb­red, hogy a lány lát­ta a tör­tén­te­ket, ki­megy hát a part­ra, hogy el­in­téz­ze. A lány be­en­ge­di a csó­nak­ház­ba, és de Sou­sa kér­dé­sé­re köz­li, hogy mit ke­res ott, hogy fő­sze­re­pet ját­szik a Hol a hul­la? já­ték­ban. De Sou­sa pe­dig, mint­ha tré­fá­ból ten­né, a nya­ka köré te­ke­ri a kö­te­let, és nyekk… – Mer­rall őr­nagy ki­fe­je­ző kéz­moz­du­la­tot tett. – Ennyi az egész. He­lyes, Bland, he­lyes. Te­gyük fel, hogy így tör­tént. De hát ez csak merő ta­lál­ga­tás. Egy szik­rá­nyi bi­zo­nyí­té­kunk sincs.

Hul­la nincs, és ha to­vább­ra is itt akar­juk tar­ta­ni de Sou­sát az or­szág­ban, ak­kor da­rázs­fé­szek­be nyú­lunk. Hagy­nunk kell, hadd men­jen.

– És men­ni fog, uram?

– Má­hoz egy hét­re fel­sze­di a hor­gonyt, és vissza­vi­tor­lá­zik azok­ra az át­ko­zott szi­ge­tek­re.

– Ak­kor nincs sok időnk – mond­ta Bland fel­ügye­lő bo­rú­san.

– Gon­do­lom, más le­he­tő­sé­gek is van­nak.

– Ó, igen, uram, szám­ta­lan le­he­tő­ség van. Én még min­dig ál­lí­tom, hogy azok kö­zül ölte meg va­la­ki a lányt, akik benn­fen­te­sek vol­tak a Hol a hul­la? rész­le­te­i­ben. Két em­bert per­sze tel­jes mér­ték­ben tisz­táz­ha­tunk. Sir Ge­or­ge Stubb­sot és War­bur­ton ka­pi­tányt. Ők a kas­tély előtt, a mu­tat­vá­nyos­bó­dék kö­rül te­vé­keny­ked­tek egész dél­után. Erre több tu­cat tanú van. Ugyan­ez vo­nat­ko­zik Mrs. Mas­ter­ton­ra, már­mint ha egy­ál­ta­lán szá­mí­tás­ba jö­het.

– Min­den­ki szá­mí­tás­ba jö­het – mond­ta Mer­rall őr­nagy. – Na­pon­ta rám te­le­fo­nál a vér­ebek mi­att. Egy jó de­tek­tív­re­gény­ben tu­laj­don­kép­pen ő len­ne a gyil­kos – tet­te hoz­zá áb­rán­doz­va. – De, a fene egye meg, is­me­rem Con­nie Mas­ter­tont, szin­te mi­óta élek. És nem olyan­nak is­me­rem, mint aki cser­kész­lá­nyo­kat foj­to­gat, vagy ti­tok­za­tos dél­sza­ki szép­sé­ge­ket tesz el láb alól. Na­hát ak­kor, ki van még?

– Ott van Mrs. Oli­ver – mond­ta Bland. – Ő ter­vel­te ki az egész já­té­kot. Nagy kü­lönc, és több­nyi­re egye­dül kó­szált egész dél­után. Az­tán ott van Alec Leg­ge.

– A pa­sas a ví­zi­ma­lom­ból?

– Igen. Elég ko­rán ott­hagy­ta a mu­lat­sá­got, ott leg­alább­is nem lát­ta sen­ki. Azt mond­ja, ele­ge lett a do­log­ból, és ha­za­gya­lo­golt. Ez­zel szem­ben a öreg Mer­dell – az öreg lent a rak­par­ton, aki a csó­na­ko­kat őrzi meg a par­ko­ló­ban ügy­kö­dik –, szó­val az öreg Mer­dell azt ál­lít­ja, hogy Leg­ge öt óra­kor járt arra, út­ban ha­za­fe­lé. Öt­kor, nem ko­ráb­ban. Ami azt je­len­ti, hogy leg­alább egy­órá­nyi idő­vel nem tud el­szá­mol­ni. Leg­ge per­sze azt ál­lít­ja, hogy az öreg­nek rossz az idő­ér­zé­ke, és rosszul tud­ja, hogy mi­kor lát­ta őt. És meg kell hagy­ni, az öreg már ki­lenc­ven­két éves.

– Hát ez bi­zony édes­ke­vés – mond­ta Mer­rall őr­nagy. – És se­hol sem­mi­fé­le in­dí­ték, ami az ügy­höz kap­csol­ná?

– Le­het­sé­ges, hogy vi­szo­nya volt Lady Stubbs-szal – mond­ta Bland két­ke­dő­en. – És le­het­sé­ges, hogy Lady Stubbs az­zal fe­nye­ge­tő­zött, hogy meg­mond­ja a fe­le­sé­gé­nek, és le­het­sé­ges, hogy Leg­ge ezért el­tet­te láb alól, és le­het­sé­ges, hogy a lány ezt lát­ta…

– És Leg­ge el­rej­tet­te vol­na va­la­ho­vá a holt­tes­tet?

– Igen. De akár­mi le­gyek, ha tu­dom, hogy ho­gyan és hová. Az em­be­re­im át­fé­sül­ték a har­minc hek­tár min­den ze­gét-zu­gát, és se­hol nem ta­lál­tak meg­boly­ga­tott föl­det, már­pe­dig min­den bo­kor al­ját tűvé tet­tük. De te­gyük fel, si­ke­rült el­rej­te­ni a holt­tes­tet, az­tán fél­re­ve­ze­tés­ként be­le­dob­ta a ka­la­pot a fo­lyó­ba. Ezt lát­ta meg Mar­le­ne Tuc­ker, és ezért kel­lett neki is meg­hal­nia. A do­log­nak ez a ré­sze már ugyan­az. – Bland fel­ügye­lő most szü­ne­tet tar­tott, az­tán azt mond­ta: – És ott van per­sze még Mrs. Leg­ge.

– Róla mit tu­dunk?

– Azt ál­lít­ja, hogy a tea­sá­tor­ban volt négy­től fél ötig, pe­dig nem volt ott – mond­ta Bland fel­ügye­lő las­san. – Erre azon­nal rá­jöt­tem, ami­kor ki­hall­gat­tam őt, majd Mrs. Fol­lia­tet. Mrs. Fol­liat ki­je­len­té­sét bi­zo­nyí­té­kok tá­maszt­ják alá. És pon­to­san ez a kri­ti­kus fél­óra. – Újra szü­ne­tet tar­tott, az­tán foly­tat­ta. – Ott van az­tán a fi­a­tal épí­tész, Mi­chael Wey­man. Rend­kí­vül ne­héz őt kap­cso­lat­ba hoz­ni az üggyel, de ő az, aki­ről na­gyon is el tu­dom kép­zel­ni, hogy gyil­kol: fö­lé­nyes, iz­gá­ga fic­kó. Az ilyen meg­gyil­kol bár­kit, és a sze­me se reb­ben. És kép­ze­lem, mi­lyen ké­tes er­köl­csű tár­sa­sá­gok­ba jár­hat.

– Maga meg olyan fedd­he­tet­len, Bland, hogy az már fáj – je­gyez­te meg Mer­rall őr­nagy. – És hogy tud el­szá­mol­ni ez a Wey­man a lé­pé­se­i­vel?

– Alig, uram – fe­lel­te Bland. – Alig-alig tud el­szá­mol­ni.

– Az csak azt bi­zo­nyít­ja, hogy vér­be­li épí­tész – mond­ta Mer­rall őr­nagy meg­győ­ző­dés­sel. Nem­ré­gi­ben épít­te­tett há­zat a ten­ger­par­ton. – Az épí­té­szek olyan gyat­rák, ha el­szá­mo­lás­ra ke­rül a sor, hogy néha már-már ké­tel­ke­dem ab­ban, hogy jár­tak is­ko­lá­ba.

– Nem tud­ja, hogy mer­re volt, mi­kor, és úgy lát­szik, sen­ki nincs, aki lát­ta vol­na. Arra vi­szont van némi bi­zo­nyí­ték, hogy Lady Stubbs ki­ve­tet­te rá a há­ló­ját.

– Gon­do­lom, most va­la­mi sze­xu­á­lis hát­te­rű gyil­kos­sá­gon jár az esze.

– Én csak azt ve­szem szá­mí­tás­ba, ami a ren­del­ke­zé­sünk­re áll, uram – mond­ta Bland mél­tó­ság­gal. – Az­tán itt van még Miss Bre­wis. – Szü­ne­tet tar­tott. Hosszú szü­ne­tet.

– Ő a tit­kár­nő, igaz?

– Igen, uram, rend­kí­vül ener­gi­kus te­rem­tés.

Újabb szü­net kö­vet­ke­zett. Mer­rall őr­nagy át­ha­tó te­kin­tet­tel szem­lél­te a be­osz­tott­ját.

– Va­la­mi prob­lé­ma van vele kap­cso­lat­ban? – kér­dez­te.

– Igen, uram. Tud­ja, Miss Bre­wis nyíl­tan be­is­me­ri, hogy lent járt a csó­nak­ház­ban, nagy­já­ból ab­ban az idő­ben, ami­kor a gyil­kos­sá­got el­kö­vet­ték.

– És ten­ne ilyen be­is­me­rést, ha bű­nös len­ne?

– Ép­pen­ség­gel te­het­ne – mond­ta Bland fel­ügye­lő las­san. – Tu­laj­don­kép­pen ez len­ne a leg­böl­csebb tőle. Tud­ja, ha tál­cá­ra tesz egy kis sü­te­ményt meg in­ni­va­lót, és köz­li min­den­ki­vel, hogy le­vi­szi a kis­lány­nak, ak­kor iga­zol­ta a tá­vol­lé­tét. Le­megy a csó­nak­ház­ba, az­tán vissza­jön az­zal, hogy a lány ak­kor még élt. Sze­rin­te. De ha em­lék­szik, uram, és még egy­szer meg­né­zi az or­vo­si szak­vé­le­ményt, lát­hat­ja, hogy Cook dok­tor négy óra és ne­gyed öt közé te­szi a ha­lál idő­pont­ját. Azt csak Miss Bre­wis el­be­szé­lé­sé­ből tud­juk, hogy Mar­le­ne ne­gyed öt­kor még élt. És van még egy ér­de­kes­ség a val­lo­má­sá­val kap­cso­lat­ban. Miss Bre­wis azt mond­ja, hogy Lady Stubbs uta­sí­tot­ta, hogy vi­gyen enni a kis­lány­nak. Egy má­sik tanú azon­ban a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban ál­lít­ja, hogy ilyes­mi Lady Stubb­snak soha nem ju­tott vol­na eszé­be. És tud­ja, én azt hi­szem, eb­ben van va­la­mi igaz­ság. Ez a gesz­tus nem vall Lady Stubb­sra. Lady Stubbs egy üres bábu volt, akit nem ér­de­kelt sem­mi más, csak sa­ját maga. Va­ló­szí­nű­leg ügyet sem ve­tett soha az ét­rend­re, a ház­tar­tás ve­ze­té­sé­re, nem fog­lal­koz­tat­ta sem­mi más, csak a sa­ját szép­sé­ges sze­mé­lye. És mi­nél töb­bet gon­dol­ko­zom raj­ta, an­nál va­ló­szí­nűt­le­nebb­nek lát­szik, hogy ép­pen ő uta­sí­tot­ta vol­na Miss Bre­wist, hogy vi­gyen enni an­nak a gye­rek­nek.

– Tud­ja, Bland – mond­ta Mer­rall őr­nagy –, eb­ben le­het va­la­mi. De mi len­ne az in­dí­té­ka?

– A lány meg­gyil­ko­lá­sá­val kap­cso­lat­ban sem­mi – mond­ta Bland –, de azt hi­szem, arra jó oka lett vol­na, hogy meg­öl­je Lady Stubb­sot Mon­si­eur Po­i­rot sze­rint, aki­ről már be­szél­tem ön­nek, Miss Bre­wis fü­lig sze­rel­mes a mun­ka­adó­já­ba. Te­gyük fel, hogy Lady Stubbs után lo­pó­zott az er­dő­ben, meg­öl­te, és Mar­le­ne Tuc­ker, aki el­un­ta ma­gát a csó­nak­ház­ban, elő­jött, és ta­nú­ja volt a gyil­kos­ság­nak. Ak­kor az­tán a lányt is meg kel­lett öl­nie. És ak­kor mit kel­lett vol­na ten­nie? Be­vi­szi a lány te­te­mét a csó­nak­ház­ba, vissza­jön a kas­tély­ba, fog­ja a tál­cát, és újra le­megy a csó­nak­ház­ba. Ez­zel egy­részt ali­bit iga­zol a tá­vol­lé­té­re, más­részt val­lo­mást tesz ar­ról, hogy Mar­le­ne Tuc­ker ne­gyed öt­kor még élt, mi meg erre a ta­nú­val­lo­más­ra ala­pozzuk az egész nyo­mo­zást.

– Ajaj – mond­ta Mer­rall őr­nagy só­hajt­va. – Las­san a test­tel, Bland, las­san a test­tel. És mit gon­dol, mit csi­nált Lady Stubbs te­te­mé­vel, ha va­ló­ban ő a bű­nös?

– El­rej­tet­te az er­dő­ben, el­ás­ta, vagy be­le­dob­ta a fo­lyó­ba.

– Ez utób­bi meg­le­he­tő­sen ba­jos lett vol­na, nem­de?

– At­tól függ, hol kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got – mond­ta a fel­ügye­lő. – Miss Bre­wis ke­mény­kö­té­sű te­rem­tés. Ha a csó­nak­ház kö­ze­lé­ben tör­tént a do­log, nyu­god­tan le­ci­pel­het­te a ki­kö­tő­höz, és be­dob­hat­ta a víz­be.

– Mi­köz­ben a Hel­men rin­ga­tó­zó sé­ta­ha­jók uta­sai szem­mel kí­sé­rik.

– Hü­lyés­ke­dés­nek vet­ték vol­na, mint a töb­bit. Koc­ká­za­tos lett vol­na, de nem le­he­tet­len. A ma­gam ré­szé­ről azon­ban va­ló­szí­nűbb­nek tar­tom, hogy el­rej­tet­te a holt­tes­tet, és csak a ka­la­pot dob­ta bele a víz­be. Könnyen le­het, hogy, is­mer­ve a há­zat meg a par­kot, tu­dott egy he­lyet, ahol jól el le­het rej­te­ni a holt­tes­tet. Ké­sőbb pe­dig még min­dig be­le­dob­hat­ta a fo­lyó­ba. Ki tud­ja? Már per­sze ab­ban az eset­ben, ha va­ló­ban ő gyil­kol­ta meg – tet­te hoz­zá Bland fel­ügye­lő ész­be kap­va. – Ám­bár én vol­ta­kép­pen még­is­csak de Sou­sá­nál ma­rad­nék.

Mer­rall őr­nagy idő­köz­ben jegy­ze­te­ket fir­kan­tott egy pa­pír­lap­ra. Most föl­né­zett, és meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

– A hely­zet te­hát így áll. Össze­fog­lal­va: adva van öt vagy hat em­ber, aki meg­öl­het­te Mar­le­ne Tuc­kert. Né­me­lyi­kük esé­lye­sebb a töb­bi­nél, de itt meg­áll a tu­do­má­nyunk. Nagy ál­ta­lá­nos­ság­ban tud­juk, mi­ért öl­ték meg. Azért öl­ték meg, mert lá­tott va­la­mit. De amíg pon­to­san meg nem tud­juk, hogy mi az, amit lá­tott, ad­dig nem tud­juk, hogy ki ölte meg.

– Eb­ben a be­ál­lí­tás­ban ugyan­csak bo­nyo­lult­nak tű­nik a do­log, uram.

– Ó, a do­log ép­pen elég­gé bo­nyo­lult. De meg­old­juk. A vé­gén csak meg­old­juk.

– Köz­ben pe­dig ez a fic­kó el­hagy­ja Ang­li­át, és rö­hög a mar­ká­ba, hogy két gyil­kos­sá­got is meg­úszott szá­ra­zon.

– Maga na­gyon biz­tos a dol­gá­ban, Bland. Nem is mon­dom én, hogy nem le­het iga­za… mind­azon­ál­tal… – egy-két má­sod­per­cig hall­ga­tott, az­tán vál­lat von­va meg­egyez­te: – Min­den­eset­re jobb, mint ha egy pszi­cho­pa­ta gyil­kos­ról len­ne szó. Ak­kor va­ló­szí­nű­leg már egy har­ma­dik gyil­kos­ság­gal is meg len­nénk áld­va.

– Azt mond­ják, a baj nem jár egye­dül – mond­ta a fel­ügye­lő bo­rú­san.

És ezt a ki­je­len­tést más­nap meg­is­mé­tel­te, ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy az öreg Mer­dell, ha­za­té­rő­ben a fo­lyó túl­só ol­da­lán fek­vő Git­chamb­ől, ahol ked­venc kocs­má­já­ban fel­te­he­tő­en töb­bet ivott a kel­le­té­nél, be­le­esett a fo­lyó­ba, ami­kor part­ra akart száll­ni. A csó­nak­ja el­sza­ba­dult, úgy fog­ták ki ké­sőbb, és az öreg­em­ber te­te­mét is meg­ta­lál­ták még azon az éj­sza­kán.

A rö­vid és egy­sze­rű ha­lott­szem­le le­szö­gez­te, hogy az éj­sza­ka sö­tét volt és bo­rús, az öreg Mer­dell há­rom pint sört meg­ivott, és vég­té­re is ki­lenc­ven­két éves el­múlt.

Az es­küdt­szék ver­dikt­je az volt, hogy vé­let­len bal­eset­ről van szó.