2

A vo­nat, mi­után a két­száz­húsz mér­föl­des út­ból ro­bog­va meg­tett száz­nyolc­van-egy­né­há­nyat, az utol­só har­minc mér­föl­dön már csak bé­ké­sen pö­fö­gött, és bo­csá­nat­ké­rő­en gör­dült be a nas­se­com­be-i ál­lo­más­ra. Egyet­len utas szállt ki be­lő­le, Her­cu­le Po­i­rot. Meg­fon­tol­tan át­lép­te a leg­al­só vo­nat­lép­cső meg a pe­ron szé­le kö­zött tá­ton­gó űrt, és kö­rül­né­zett. A hor­dár a sze­rel­vény má­sik vé­gén baj­ló­dott a poggyász­ko­csi­nál. Po­i­rot föl­emel­te a bő­rönd­jét, és vé­gig­gya­lo­golt a pe­ro­non, a ki­já­ra­tig. Ott át­ad­ta a me­net­je­gyét a jegy­sze­dő­nek, és a pénz­tár­csar­no­kon ke­resz­tül ki­ment az ál­lo­más­épü­let elé.

Ép­pen egy hosszú, fe­ke­te Hum­ber gör­dült az épü­let elé, egyen­ru­hás so­főr szállt ki be­lő­le, és oda­lé­pett Po­i­rot-hoz.

– Mr. Her­cu­le Po­i­rot? – kér­dez­te mély tisz­te­let­tel.

Az­tán el­vet­te a bő­rönd­jét, és ki­nyi­tot­ta előt­te a ko­csi aj­ta­ját.

Az ál­lo­mást el­hagy­va át­men­tek a vas­úti hí­don, majd ki­ér­tek a zöld­be, és rá­tér­tek egy ma­gas sö­vé­nyek kö­zött ka­nyar­gó mel­lék­út­ra. Jobb kéz fe­lől kis­vár­tat­va sza­ka­dék vál­tot­ta fel a sö­vényt, és gyö­nyö­rű ki­lá­tás buk­kant elő egy fo­lyó­völgy­re, a tá­vol­ban kö­dö­sen kék­lő dom­bok­kal. A so­főr a sö­vény mel­lé kor­má­nyoz­ta a ko­csit, és meg­ál­lí­tot­ta.

– Az a fo­lyó a Helm, uram – je­len­tet­te. – A tá­vol­ban pe­dig Dart­moor lát­ha­tó.

En­nek szem­lá­to­mást cso­dá­lat­tal il­lett adóz­ni. Po­i­rot meg­fe­le­lő han­go­kat hal­la­tott, több­ször is el­mor­mol­ta, hogy mag­ni­fi­que! Pe­dig a Ter­mé­szet tu­laj­don­kép­pen nem ta­lál­ko­zott kü­lö­nös­kép­pen a tet­szé­sé­vel. Egy ta­ka­ro­san el­ren­de­zett, jól ápolt kony­ha­kert lát­tán sok­kal ha­ma­rabb han­got adott vol­na el­ra­gad­ta­tá­sá­nak. Köz­ben két lány ment el a ko­csi mel­lett, las­san ta­pos­ták a kap­ta­tót. Ne­héz há­ti­zsá­kot ci­pel­tek, sort­nad­rág volt raj­tuk, tar­ka ken­dő­vel kö­töt­ték hát­ra a ha­ju­kat.

– A szom­széd­sá­gunk­ban egy tu­ris­ta­ház mű­kö­dik, uram – ma­gya­ráz­ta a so­főr, aki nyil­ván­va­ló­an elő­lép­tet­te ma­gát Po­i­rot he­lyi úti­ka­la­u­zá­nak. – A Hoo­down Park­ban. Va­la­mi­kor Mr. Flet­che­ré volt a kas­tély. Az­tán meg­vá­sá­rol­ta a tu­ris­ta­szál­ló-há­ló­zat, és ilyen­kor, nyá­ron telt ház van ná­luk. Szá­zan is meg­száll­nak ben­ne éj­sza­kán­ként. De csak egy-két egy­mást kö­ve­tő éj­sza­ká­ra ad­nak szál­lást, az­tán to­vább kell men­ni­ük a di­á­kok­nak.

Mind­két nem­be­li fi­a­ta­lok meg­for­dul­nak itt, és fő­ként kül­föl­di­ek.

Po­i­rot szó­ra­ko­zot­tan rá­bic­cen­tett. Azon tű­nő­dött, és nem elő­ször, hogy há­tul­né­zet­ből a sort­nad­rág rit­kán elő­nyös a höl­gye­ken. Szin­te fáj, gon­dol­ta, és le­huny­ta a sze­mét. Hát nincs sze­mük? Hát mi­ért nem né­zik meg ma­gu­kat a tü­kör­ben? Azok a vö­rös­re égett com­bok kü­lö­nös­kép­pen vissza­tet­sző­ek.

– Ala­po­san fel­pa­kol­tak – dünnyög­te.

– Bi­zony, uram – mond­ta a so­főr. – Már­pe­dig hosszú az út az ál­lo­más­tól vagy a busz­meg­ál­ló­tól a Hoo­down Par­kig. Kis hí­ján két mér­föld is meg­van. Ha nem len­ne el­le­ne ki­fo­gá­sa, uram – mond­ta bi­zony­ta­la­nul –, el­vi­het­nénk őket egy da­ra­bon.

– Hát per­sze, hát per­sze – mond­ta Po­i­rot nyá­ja­san. Mi­köz­ben ő itt ül ke­le­ti ké­nye­lem­ben a szin­te üres ko­csi­ban, az a két ifjú hölgy ott ve­rej­té­ke­zik a ne­héz há­ti­zsák alatt, sze­gény­kék, és sej­tel­mük sincs, hogy kel­le­ne öl­töz­köd­ni­ük, hogy meg­nyer­jék az erő­sebb nem­be­li­ek tet­szé­sét. A so­főr be­in­dí­tot­ta a ko­csit, az­tán hal­kan oda­gu­rult a lá­nyok mel­lé. Azok re­mény­ked­ve emel­ték rá ve­rej­té­kes, ki­pi­rult ar­cu­kat.

Po­i­rot ki­nyi­tot­ta a ko­csi­aj­tót, a lá­nyok be­száll­tak.

– Ma­guk igen ked­ves – mond­ta egyi­kük, egy sző­ke lány, ide­gen ki­ej­tés­sel. – Hosszabb az út, mint én gon­do­lom.

A má­sik lány­nak erő­sen nap­bar­ní­tott bőre volt, az arca egé­szen ki­he­vült, tar­ka ken­dő­je alól gesz­te­nye­bar­na haj­für­tök ra­kon­cát­lan­kod­tak elő. Ő csak bó­lo­ga­tott, több­ször is meg­vil­lan­tot­ta a fog­so­rát, és annyit mon­dott: Gra­zie, mi­köz­ben a sző­ke csak be­szélt és be­szélt.

– Én két hét va­ká­ci­ó­ra jö­vök Ang­li­á­ba. Én jö­vök Hol­lan­di­á­ból. Na­gyon sze­re­tem Ang­li­át. Vol­tam Strat­ford-upon-Avon­ban, a Shakes­peare Szín­ház­ban és a war­wic­ki vár­kas­tély­ban. Az­tán vol­tam Clo­velly­ben, és most meg­néz­tem Exe­tert és Tor­quayt, na­gyon szép volt itt. Itt most meg­né­zem a hí­res ter­mé­sze­ti szép­sé­ge­ket, és hol­nap át­ke­lek a fo­lyón, me­gyek Ply­mouth­ba, ahon­nét a Ply­mouth Hoe-tól in­dult az Új­vi­lág meg­hó­dí­tá­sa.

– És ön, sig­no­ri­na? – kér­dez­te Po­i­rot a má­sik lány­hoz for­dul­va. Ha­nem az csak mo­soly­gott, és ráz­ta a gön­dör fe­jét.

– Nem na­gyon be­szél an­golt – ma­gya­ráz­ta ked­ve­sen a hol­land lány. – Ő is meg én is ki­csit fran­ci­át be­szé­lünk. Fran­ci­á­ul be­szé­lünk a vo­na­ton. Mi­lá­nó kör­nyé­ké­ről jön, ro­ko­na él Ang­li­á­ban, férj­hez ment egy an­gol úr­hoz, aki­nek fű­szer­üz­le­te van. Teg­nap jött ő is Exe­ter­be a ba­rát­nő­jé­vel, de a ba­rát­nő son­kás bor­jú­pás­té­to­mot vett üz­let­ben, ami rossz volt, be­teg lett, és ott ma­radt. Me­leg idő­ben nem jó a son­kás bor­jú­pás­té­tom.

Ezen a pon­ton két­fe­lé ága­zott az út, és a so­főr meg­ál­lí­tot­ta a ko­csit. A lá­nyok ki­száll­tak, két kü­lön­bö­ző nyel­ven kö­szö­ne­tet mond­tak, és ne­ki­in­dul­tak a bal kéz fe­lő­li út­nak. A so­főr pe­dig egy perc­re fél­re­tet­te fenn­költ elő­ke­lő­sé­gét, és így szólt, ér­zés­sel: – Nem­csak a son­kás bor­jú­pás­té­tom­mal kell vi­gyáz­ni, vi­gyáz­ni kell a hú­sos pi­ték­kel is. Ilyen­kor, tu­ris­ta­sze­zon­ban min­dent be­le­rak­nak.

Az­tán újra el­in­dí­tot­ta a ko­csit, és jobb­ra ka­nya­rod­va nem­so­ká­ra sűrű er­dő­be ér­tek. A so­főr köz­ben össze­fog­la­ló­lag el­mond­ta még vé­le­mé­nyét a Hoo­down Park-beli tu­ris­ta­ház la­kó­i­ról.

– Akad­nak köz­tük egé­szen ren­des le­ány­zók is – mond­ta –, csak min­dig a ti­los­ban jár­nak, és er­ről na­gyon ne­héz le­szok­tat­ni őket. Bot­rá­nyos, hogy mi­lyen nyu­god­tan mász­kál­nak ke­resz­tül-ka­sul más­nak a bir­to­kán. Kép­te­le­nek fel­fog­ni, hogy er­re­fe­lé egy bir­tok, az ma­gán­te­rü­let. Ál­lan­dó­an ke­resz­tül­jár­kál­nak az er­dőn­kön, és úgy tesz­nek, mint­ha nem ér­te­nék, mit mond ne­kik az em­ber. – Bo­rú­san meg­csó­vál­ta a fe­jét.

To­vább­men­tek az er­dőn át, hegy­nek föl, az­tán ke­resz­tül egy nagy ko­vá­csolt­vas ka­pun, majd to­vább egy ko­csi­úton, amely vé­gül is egy nagy, fe­hér, György kori kas­tély elé ka­nya­ro­dott, amely a fo­lyó­ra né­zett.

A so­főr ki­nyi­tot­ta a ko­csi aj­ta­ját, mi­köz­ben a ház lép­cső­jén meg­je­lent egy ma­gas, fe­ke­te hajú ko­mor­nyik.

– Mr. Her­cu­le Po­i­rot? – du­ru­zsol­ta.

– Igen.

– Mrs. Oli­ver már vár­ja önt, uram. Oda­lent ta­lál­ja meg a bás­tya­te­ra­szon. Hadd mu­tas­sam meg az utat.

Vé­gig­ve­zet­te Po­i­rot-t egy ka­nyar­gó ös­vé­nyen, amely az erdő szé­lén ve­ze­tett, s oly­kor ki­pil­lan­tást en­ge­dett a fo­lyó­ra. A fo­ko­za­to­san eresz­ke­dő ös­vény hir­te­len nyílt te­rasz­ba tor­kol­lott, ame­lyet ala­csony ter­més­kő mell­véd sze­gé­lye­zett.

Mrs. Oli­ver a mell­vé­den ült.

Ami­kor föl­emel­ke­dett Po­i­rot üd­vöz­lé­sé­re, egész cso­mó alma po­tyo­gott ki az ölé­ből, és gu­rult szét min­den­fe­lé.

– Nem tu­dom meg­ér­te­ni, mi­ért ej­tek el min­dig min­dent – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver ne­he­zen ki­ve­he­tő­en, mi­vel a szá­ja is tele volt al­má­val. – Hogy van, mon­si­eur Po­i­rot?

– Trés bien, ché­re ma­dame – vá­la­szol­ta Po­i­rot ud­va­ri­a­san. – És ön?

Mrs. Oli­ver né­mi­képp kü­lön­bö­zött at­tól, ahogy Po­i­rot em­lé­ke­zett rá, és amint arra már a te­le­fon­ban is utalt, en­nek csak­ugyan az le­he­tett az oka, hogy újabb kí­sér­le­te­ket foly­ta­tott a frizu­rá­já­val. Ami­kor Po­i­rot utol­já­ra lát­ta, egy­faj­ta vi­har­frizu­rát vi­selt. Je­len­leg vi­szont kék­re szí­nez­te a ha­ját, amely gaz­da­gon gön­dö­rö­dő apró tin­csek­ben tor­nyo­sult a fe­jén, már­ki­nő stí­lus­ban. A már­ki­nő-ef­fek­tus azon­ban a nya­ká­nál vé­get is ért, és ami on­nan kö­vet­ke­zett, azt nyu­god­tan össze le­het fog­lal­ni a „prak­ti­kus fa­lu­si vi­se­let” cím­szó alatt, amely pe­dig állt har­sány to­jás­sár­ga szí­nű, dur­va tweed­kosz­tüm­ből, alat­ta egy né­mi­leg epe­öm­lé­ses, mus­tár­sár­ga pu­ló­ver­rel.

– Tud­tam, hogy el fog jön­ni – mond­ta Mrs. Oli­ver nagy vi­dá­man.

– Hát azt alig­ha tud­hat­ta, ma­dame – vá­la­szol­ta Po­i­rot szi­go­rú­an.

– Már­pe­dig én tud­tam.

– Hi­szen még én ma­gam sem tu­dom, hogy mi ho­zott ide.

– Én tu­dom. A kí­ván­csi­ság.

Po­i­rot rá­né­zett, és hun­cut­ká­san meg­csil­lant a sze­me.

– Az ön hí­res-ne­ve­ze­tes női meg­ér­zé­sei – mond­ta – ez­út­tal ta­lán nem is ve­zet­ték egé­szen fél­re.

– Csak ne ne­ves­se ki az én női meg­ér­zé­se­i­met. Nem meg­mond­tam-e min­dig el­ső­re, hogy ki a gyil­kos?

Po­i­rot ud­va­ri­as em­ber lé­vén, hall­ga­tott. Kü­lön­ben azt kel­lett vol­na mon­da­nia: leg­fel­jebb ta­lán az ötö­dik­re, de gyak­ran még ak­kor sem.

Ehe­lyett kö­rül­né­zett, és azt mond­ta:

– Iga­zán gyö­nyö­rű kis bir­to­ka van.

– Ne­kem? De hisz nem az enyém. Csak nem kép­ze­li, mon­si­eur Po­i­rot? Nem, nem, egy bi­zo­nyos Stubbs há­zas­pár a tu­laj­do­nos.

– Kik ezek a Stubb­sék?

– Tu­laj­don­kép­pen nem is tu­dom – mond­ta Mrs. Oli­ver ki­té­rő­leg. – Egy­sze­rű­en csak gaz­da­gok. Én hi­va­ta­lo­san va­gyok itt, dol­go­zom.

– Aha – mond­ta Po­i­rot –, bi­zo­nyá­ra az at­mo­szfé­rát ta­nul­má­nyoz­za ké­szü­lő chef-d’oe­u­u­re-jé-hez.

– Nem, nem. Ahogy mon­dom, dol­go­zom. Az a meg­bí­za­tá­som, hogy meg­ren­dez­zek egy gyil­kos­sá­got.

Po­i­rot na­gyot né­zett.

– Na, nem iga­zi gyil­kos­sá­got – nyug­tat­ta meg Mrs. Oli­ver. – Hol­nap itt nagy ker­ti mu­lat­ság lesz, és új­don­ság­kép­pen mű­sor­ra tűz­nek egy tár­sas­já­té­kot is. Amit én ren­de­zek. A címe: Hol a hul­la?

Olyan lesz, tud­ja, mint a kincs­ke­re­sés, de a kincs­ke­re­sés már min­den­ki­nek a kö­nyö­kén jön ki, és azt gon­dol­ták, jó len­ne va­la­mi más. Fel­aján­lot­tak hát ne­kem egy igen tisz­tes­sé­ges össze­get, hogy jöj­jek el a hely­szín­re, és ter­vez­zem meg a já­té­kot. Tu­laj­don­kép­pen egé­szen szó­ra­koz­ta­tó mun­ka, leg­alább ott­hagy­hat­ja az em­ber a min­den­na­pi ta­po­só­mal­mot.

– És hogy megy ez a já­ték?

– Ter­mé­sze­te­sen van egy ál­do­zat. Van­nak rejt­je­lek, és van­nak gya­nú­sí­tot­tak. Csu­pa szte­reo­tip fi­gu­ra, tud­ja, a vamp, a zsa­ro­ló, az ifjú sze­rel­me­sek, a bal­jós ko­mor­nyik és a töb­bi. Fél ko­ro­na a be­lép­ti díj, és aki be­ne­vez, an­nak meg­mu­tat­ják a rejt­je­le­ket, meg kell ta­lál­nia az ál­do­za­tot és a gyil­kos fegy­vert, ki kell ta­lál­nia, hogy ki a gyil­kos és mi volt a gyil­kos­ság in­dí­té­ka.

– Hát ez fe­no­me­ná­lis – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot.

– Csak­hogy tu­laj­don­kép­pen sok­kal ne­he­zebb meg­ren­dez­ni, mint hin­né az em­ber – mond­ta Mrs. Oli­ver bú­san. – Tud­ni­il­lik azok­ról, akik itt be­ne­vez­nek, fel kell té­te­lez­nünk, hogy va­ló­ban in­tel­li­gen­sek, míg az én re­gény­hő­se­im­nek sok­kal könnyebb a dol­guk.

– Te­hát azért hí­va­tott, hogy se­gít­sek ön­nek meg­ren­dez­ni ezt a já­té­kot?

Po­i­rot nem is pró­bál­ta ki­re­kesz­te­ni a hang­já­ból a fel­há­bo­ro­dott szem­re­há­nyást.

– Ó, nem – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Még mit nem? Azt én ma­gam is el­in­té­zem. Min­den ké­szen áll hol­nap­ra. Nem, én egé­szen más ok­ból ké­ret­tem ide.

– Mi ok­ból?

Mrs. Oli­ver keze a fe­jé­hez röp­pent. Már-már ép­pen be­le­mar­kolt a régi, meg­szo­kott mó­don, ami­kor ész­be ka­pott, hogy most egy ra­fi­nált frizu­rá­val van dol­ga. Az in­du­la­ta­it le­ve­ze­ten­dő, így az­tán in­kább a fül­cim­pá­ját kezd­te hu­zi­gál­ni.

– Meg­le­het, hogy egy­sze­rű­en bo­lond va­gyok – mond­ta –, de at­tól tar­tok, va­la­mi itt nincs rend­ben.