IX. fejezet

 1

Bland fel­ügye­lő nem osz­tot­ta Hos­kins köz­rend­őr elő­íté­le­tét a kül­föl­di­ek­kel kap­cso­lat­ban, még­is azon­nal el­len­szenv éb­redt ben­ne de Sou­sa lát­tán. A fi­a­tal­em­ber ra­fi­nált ele­gan­ci­á­ja, ru­há­já­nak tö­ké­le­tes sza­bá­sa, ha­já­nak bril­lan­ti­nil­la­ta egy­aránt ki­vív­ta a fel­ügye­lő nem­tet­szé­sét.

De Sou­sa na­gyon ma­ga­biz­tos volt, és na­gyon fesz­te­len. És di­csé­re­te­sen tit­kol­ta ugyan, de szem­lá­to­mást mu­lat­tat­ta az ügy.

– Meg kell adni – mond­ta –, az élet tele van meg­le­pe­té­sek­kel. El­megy az em­ber egy kis csó­nak­ki­rán­du­lás­ra, meg­cso­dál­ja a gyö­nyö­rű tá­jat, arra szá­mít, hogy a dél­utánt a rég nem lá­tott ki­su­no­ka­hú­gá­val töl­ti, és mi tör­té­nik? Elő­ször majd el­so­dor egy kar­ne­vá­li for­ga­tag, kó­kusz­di­ók röp­köd­nek a fe­jem fö­lött, az­tán a ko­mé­dia min­den át­me­net nél­kül tra­gé­di­á­ba for­dul, és ott ál­lok egy gyil­kos­sá­gi ügy kö­ze­pén.

Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, mé­lyen le­szív­ta a füs­töt, és foly­tat­ta:

– Nem mint­ha bár­mi mó­don is össze­füg­gés­ben len­ne ve­lem ez a gyil­kos­ság. Tu­laj­don­kép­pen el sem tu­dom kép­zel­ni, mi­ért óhaj­ta­nak ki­hall­gat­ni.

– Ön ide­gen­ként ér­ke­zett ide, Mr. de Sou­sa…

– Az ide­ge­nek pe­dig szük­ség­sze­rű­en gya­nú­sak, nem igaz?

– Nem, uram, ko­ránt­sem – mond­ta Bland fel­ügye­lő. – Nem érti, mire gon­do­lok. Úgy tu­dom, a jacht­ja Helm­mouth­ban hor­go­nyoz.

– Úgy van.

– És ön ma dél­után a fo­lyón jött fel ide mo­tor­csó­na­kon.

– Megint csak úgy van.

– A fo­lyón fel­jöt­té­ben nem vett ész­re jobb kéz fe­lől egy kis zsúp­fe­de­les csó­nak­há­zat, a fo­lyó fölé ki­ug­ró te­r­asszal, alat­ta kis csó­nak­ki­kö­tő­vel?

De Sou­sa hát­ra­ve­tet­te csi­nos, fe­ke­te fe­jét, és össze­vont szem­öl­dök­kel el­gon­dol­ko­zott.

– Lás­suk csak – mond­ta. – Egyik he­lyen egy pa­tak öm­lött a fo­lyó­ba, és ott állt egy kis szür­ke pa­la­te­tős ház.

– Még föl­jebb a fo­lyó men­tén, Mr. de Sou­sa. Fák kö­zött.

– Ó, igen, most már em­lék­szem. Na­gyon fes­tői hely. Nem is tud­tam, hogy az a kas­tély csó­nak­há­za. Ha tu­dom, ott szál­lok part­ra. De ami­kor kér­de­zős­köd­tem, azt mond­ták, men­jek el egé­szen a ré­vig, és ott kös­sek ki.

– Ér­tem. És úgy is tett?

– Pon­to­san úgy tet­tem.

– Te­hát nem a csó­nak­ház­nál szállt part­ra, és nem is an­nak a kö­ze­lé­ben?

De Sou­sa meg­ráz­ta a fe­jét.

– És sen­kit nem lá­tott a csó­nak­ház­nál, amint el­ha­ladt előt­te?

– Hogy lát­tam-e va­la­kit? Nem én. Mi­ért, lát­nom kel­lett vol­na?

– Elő­for­dul­ha­tott vol­na. Tud­ja, Mr. de Sou­sa, a meg­gyil­kolt lány dél­után a csó­nak­ház­ban tar­tóz­ko­dott. Ott is gyil­kol­ták meg, még­hoz­zá meg­kö­ze­lí­tő­leg ab­ban az idő­ben, ami­kor ön ott el­ha­ladt.

De Sou­sa újra fel­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Azt gon­dol­ja, ta­nú­ja le­het­tem vol­na a gyil­kos­ság­nak?

– A gyil­kos­sá­got a csó­nak­ház­ban kö­vet­ték el, de eset­leg lát­hat­ta vol­na a lányt, amint ki­néz az ab­la­kon, vagy ki­megy a te­rasz­ra, és ez min­den­eset­re pon­to­sab­ban be­ha­tá­rol­ta vol­na szá­munk­ra a ha­lál idő­pont­ját. Fel­té­ve, hogy még élt, ami­kor ön arra járt.

– Aha. Ér­tem. Igen, ér­tem. De mi­ért ép­pen en­gem kér­dez­nek? Helm­mouth­ból ren­ge­teg ki­rán­du­ló­ha­jó jár fel és le a fo­lyón. Egy­mást kö­ve­tik, szü­net nél­kül. Mi­ért nem azok­tól ér­dek­lőd­nek?

– Azo­kat is meg­kér­dezzük – fe­lel­te a fel­ügye­lő. – Sose fél­jen, meg­kér­dezzük azo­kat is. Ak­kor te­hát úgy ve­gyem, hogy sem­mi szo­kat­lant nem ta­pasz­talt a csó­nak­ház kö­rül?

– Sem­mit az ég­vi­lá­gon. Sem­mi jele nem volt an­nak, hogy bár­ki is len­ne a ház­ban. Per­sze nem néz­tem meg iga­zán fi­gyel­me­sen, és nem is men­tem na­gyon a kö­ze­lé­be. Az le­het, hogy va­la­ki ki­né­zett az ab­la­kon, ahogy ön föl­ve­tet­te, én min­den­eset­re nem lát­tam az il­le­tőt. Na­gyon saj­ná­lom, hogy nem tu­dok a se­gít­sé­gük­re len­ni – tet­te hoz­zá ud­va­ri­a­san.

– Sem­mi baj – mond­ta Bland fel­ügye­lő ba­rát­sá­go­san. – Ne le­gyünk nagy­ra­vá­gyók. Már csak né­hány ap­ró­sá­got sze­ret­nék meg­tud­ni ön­től, Mr. de Sou­sa.

– És­pe­dig?

– Egye­dül ér­ke­zett ide, vagy ba­rá­tai is részt vesz­nek ezen az uta­zá­son?

– Vol­tak ve­lem ba­rá­ta­im, egé­szen a kö­zel­múl­tig, de az el­múlt há­rom nap­ban ma­gam vol­tam a ha­jón, per­sze a le­gény­sé­get nem szá­mít­va.

– És mi a neve a ha­jó­já­nak, Mr. de Sou­sa?

– Es­pé­rance.

– Lady Stubbs, úgy ér­te­sül­tem, az uno­ka­hú­ga, igaz?

De Sou­sa vál­lat vont.

– Nem első uno­ka­test­vé­rem, tá­vo­lab­bi ro­kon. Tud­ja, a szi­ge­te­ken igen sok a ro­ko­nok kö­zöt­ti há­zas­ság. Szin­te min­den­ki uno­ka­test­vé­re az em­ber­nek. Hat­tie má­so­dik vagy har­ma­dik uno­ka­test­vé­rem. És gya­kor­la­ti­lag gye­rek­ko­ra óta nem is lát­tam, ti­zen­négy, ti­zen­öt éves le­he­tett.

– Azt ter­vez­te te­hát, hogy meg­le­pe­tést sze­rez neki a lá­to­ga­tá­sá­val?

– Meg­le­pe­tést ép­pen nem, fel­ügye­lő úr. Ugyan­is elő­re meg­ír­tam neki.

– Tu­dom, hogy ka­pott ön­től egy le­ve­let ma reg­gel, de meg­le­pe­tés volt szá­má­ra, hogy ön Ang­li­á­ban van.

– Ó, eb­ben té­ved, fel­ügye­lő úr. Mi­kor is? Már há­rom hét­tel ez­előtt is ír­tam az uno­ka­hú­gom­nak. Még Fran­cia­or­szág­ból, mi­előtt át­ha­józ­tam Ang­li­á­ba.

Bland fel­ügye­lő na­gyot né­zett.

– Elő­re meg­ír­ta neki Fran­cia­or­szág­ból, hogy meg akar­ja lá­to­gat­ni?

– Igen. Meg­ír­tam neki, hogy ha­jó­úton va­gyok, hogy kö­rül­be­lül ezek­ben a na­pok­ban ér­ke­zem Helm­mouth­ba vagy Tor­quay­be, és ké­sőbb majd ér­te­sí­tem az ér­ke­zé­sem pon­tos idő­pont­já­ról.

Bland fel­ügye­lő rá­sze­gez­te a te­kin­te­tét. Ez a ki­je­len­tés tö­ké­le­te­sen el­lent­mon­dott an­nak, amit ed­dig tu­dott de Sou­sa le­ve­lé­nek kéz­hez­vé­te­lé­ről a reg­ge­li­nél. Több tanú is azt ál­lí­tot­ta, hogy a le­vél tar­tal­ma meg­ri­asz­tot­ta, fel­ka­var­ta és ha­tá­ro­zot­tan meg­ijesz­tet­te Lady Stubb­sot De Sou­sa za­var­ta­la­nul áll­ta a fel­ügye­lő te­kin­te­tét. Eny­he mo­sollyal le­pöc­költ egy por­sze­met a tér­dé­ről.

– És vá­la­szolt az első le­ve­lé­re Lady Stubbs? – kér­dez­te a fel­ügye­lő.

De Sou­sa egy-két má­sod­per­cig ha­bo­zott, csak az­u­tán vá­la­szolt:

– Elég ne­héz vissza­em­lé­kez­nem… Nem, nem hi­szem, hogy vá­la­szolt vol­na. De nem is volt rá szük­ség. Ide-oda ha­józ­tam, nem is volt ál­lan­dó cí­mem. Mel­les­leg, nem hi­szem, hogy az uno­ka­hú­gom nagy le­vél­író vol­na. Tud­ja – tet­te hoz­zá –, Hat­tie nem túl­zot­tan in­tel­li­gens, bár, amint hal­lom, gyö­nyö­rű nő lett be­lő­le az idők so­rán.

– Még nem ta­lál­ko­zott vele? – tet­te fel Bland fel­ügye­lő a kér­dést, de Sou­sa fo­gai pe­dig meg­nye­rő mo­soly­ban vil­lan­tak elő.

– Nem, úgy lát­szik, az uno­ka­hú­gom iga­zo­lat­la­nul hi­ány­zik – mond­ta. – Min­den bi­zonnyal meg­un­ta ezt az es­pé­ce de galá-t.

– El tud­ja-e kép­zel­ni, Mr. de Sou­sa – ér­dek­lő­dött Bland fel­ügye­lő, gon­do­san meg­vá­lo­gat­va sza­va­it –, hogy az uno­ka­hú­gá­nak oka van arra, hogy szán­dé­ko­san ke­rül­je önt?

– Hat­tie-nek, hogy szán­dé­ko­san ke­rül­jön? – kér­dez­te de Sou­sa. – Nem, nem tu­dom el­kép­zel­ni. Mi oka le­het­ne?

– Ép­pen ez az, amit sze­ret­nék meg­tud­ni ön­től. – Te­hát azt kép­ze­li, hogy Hat­tie azért hagy­ta ott az ün­nep­sé­get, hogy el­ke­rül­jön en­gem? Mi­cso­da fan­tasz­ti­kus öt­let!

– Amennyi­re ön tud­ja te­hát, sem­mi oka nem volt arra, hogy – fo­gal­mazzunk így – fél­jen ön­től?

– Hogy fél­jen tő­lem? – De Sou­sa hang­já­ban de­rűs két­ke­dés buj­kált. – Ha sza­bad is­mét meg­je­gyez­nem, fel­ügye­lő, mi­cso­da fan­tasz­ti­kus öt­let!

– A kap­cso­la­tuk min­dig is ba­rá­ti jel­le­gű volt?

– Már meg­mond­tam. Nem áll­tunk „kap­cso­lat­ban”. Ti­zen­négy éves gye­rek volt, ami­kor utol­já­ra lát­tam.

– Még­is, most, hogy el­jött Ang­li­á­ba, föl­ke­res­te.

– Ó, ami azt il­le­ti, egy­szer egy tár­sa­sá­gi ké­pes­lap­ban ol­vas­tam róla egy kis hírt. A lap meg­em­lí­tet­te a lány­ko­ri ne­vét, meg hogy hoz­zá­ment eh­hez a gaz­dag an­gol­hoz, hát gon­dol­tam, meg­né­zem, mi lett a kis Hat­tie-ből. Va­jon meg­jött-e idő­köz­ben az esze. – De Sou­sa vál­lat vont. – Pusz­tán uno­ka­test­vé­rek kö­zöt­ti ud­va­ri­as­ság az egész. Egy kis kí­ván­csi­ság, sem­mi több.

A fel­ügye­lő is­mét fi­gyel­me­sen rá­sze­gez­te a te­kin­te­tét. Va­jon mi megy vég­be a sima, gu­nyo­ros kül­ső mö­gött, töp­ren­gett. Bi­zal­ma­sabb han­got ütött meg.

– Mond­ja, ké­rem – kezd­te –, nem tud­na me­sél­ni még va­la­mit az uno­ka­hú­gá­ról? A jel­le­mé­ről, a vár­ha­tó re­ak­ci­ó­i­ról?

De Sou­sán ud­va­ri­as meg­hök­ke­nés lát­szott.

– De fel­ügye­lő úr, van en­nek va­la­mi köze a csó­nak­ház­ban meg­gyil­kolt lány­hoz? Mert­hogy úgy tu­dom, va­ló­já­ban az­zal fog­lal­koz­nak.

– Le­het va­la­mi kap­cso­lat a ket­tő kö­zött – mond­ta Bland fel­ügye­lő.

De Sou­sa egy-két má­sod­per­cig né­mán szem­lél­te. Az­tán könnye­dén vál­lat vont, és ki­je­len­tet­te:

– Az biz­tos, hogy soha nem is­mer­tem va­la­mi jól az uno­ka­hú­go­mat. Egy nagy csa­lád egyik tag­ja volt, és kü­lö­nö­sebb ér­de­kes­ség­gel nem bírt szá­mom­ra. De hogy vá­la­szol­jak a kér­dé­sé­re, ha szel­le­mi­leg fo­gya­té­kos volt is ugyan, amennyi­re én tu­dom, em­ber­ölé­si haj­lan­dó­sá­got soha nem mu­ta­tott.

– Ugyan, Mr. de Sou­sa. Én iga­zán nem erre gon­dol­tam – til­ta­ko­zott Bland fel­ügye­lő.

– Csak­ugyan? Nem va­gyok ben­ne olyan biz­tos. Más okát nem lá­tom a kér­dé­sé­nek. Nem, ha csak gyö­ke­re­sen meg nem vál­to­zott, Hat­tie-nek nin­cse­nek em­ber­ölé­si haj­la­mai – mond­ta de Sou­sa, és fel­állt. – De biz­tos va­gyok ben­ne, hogy több kér­dé­se már nincs hoz­zám, fel­ügye­lő úr. Kí­vá­nok ön­nek sok si­kert a gyil­kos­ság fel­de­rí­té­sé­hez.

– Re­mé­lem, egy-két na­pig még nem szán­dé­ko­zik tá­voz­ni Helm­mouth­ból, Mr. de Sou­sa – mond­ta Bland.

– Na­gyon ud­va­ri­a­san fo­gal­maz, fel­ügye­lő úr. Ez pa­rancs akar len­ni?

– Csak ké­rés, uram.

– Kö­szö­nöm. Azt ter­ve­zem, hogy két na­pig ma­ra­dok Helm­mouth­ban. Sir Ge­or­ge volt olyan ked­ves és meg­hí­vott a kas­tély­ba, de én szí­ve­seb­ben la­kom az Es­pé­rance-on. Ha to­váb­bi kér­dé­sei len­né­nek hoz­zám, ott meg­ta­lál – mond­ta de Sou­sa, ud­va­ri­a­san meg­ha­jolt, és ki­ment az aj­tón, ame­lyet Hos­kins ki­nyi­tott előt­te.

– Min­den háj­jal meg­kent fic­kó – dünnyög­te ma­gá­ban a fel­ügye­lő.

– De még mennyi­re – fe­jez­te ki egyet­ér­té­sét Hos­kins köz­rend­őr.

– Mert té­te­lezzük fel, hogy van­nak em­ber­ölé­si haj­la­mai őnagy­sá­gá­nak – mor­fon­dí­ro­zott to­vább a fel­ügye­lő. – Mi­ért gyil­kol­na meg egy ilyen je­len­ték­te­len lányt? Sem­mi ér­tel­me nem len­ne.

– Ezek­nél a fél­ke­gyel­mű­ek­nél so­sem le­het tud­ni – je­gyez­te meg Hos­kins.

– Az a kér­dés, tu­laj­don­kép­pen mennyi­re fél­ke­gyel­mű.

Hos­kins tu­dá­lé­ko­san bó­lo­ga­tott.

– Egész biz­tos, hogy igen ala­csony az in­tel­li­gen­cia­há­nya­do­sa.

Bland fel­ügye­lő mér­ge­sen rá­né­zett.

– Ne szaj­kóz­za ne­kem eze­ket az új­sü­te­tű ha­lan­dzsá­kat. En­gem nem ér­de­kel, hogy ala­csony-e az in­tel­li­gen­cia­há­nya­do­sa vagy ma­gas. En­gem csak az ér­de­kel, olyan nő-e, aki mu­lat­sá­gos­nak ta­lál­ná, vagy kí­vá­na­tos­nak vagy szük­sé­ges­nek, hogy kö­te­let ves­sen egy lány nya­ká­ba és meg­fojt­sa. És kü­lön­ben is, hol a po­kol­ban van ez a nő? Men­jen, néz­ze meg, hogy bol­do­gul Frank, meg­ta­lál­ták-e már.

Hos­kins en­ge­del­me­sen ki­ment, majd né­hány perc múl­va vissza­tért Cott­rell őr­mes­ter­rel, egy rend­kí­vül ma­ga­biz­tos, pat­to­gó fi­a­tal­em­ber­rel, aki­nek min­dig si­ke­rült fel­bosszan­ta­nia a fö­löt­te­sét Bland fel­ügye­lő sok­kal job­ban szí­vel­te Hos­kins pa­rasz­ti böl­cses­sé­gét, mint Frank Cott­rell min­den­tu­dó fon­tos­ko­dá­sát.

– Még tart a te­rep át­ku­ta­tá­sa, uram – je­len­tet­te Cott­rell. – Ab­ban biz­to­sak va­gyunk, hogy Lady Stubbs a fő­ka­pun ke­resz­tül nem tá­vo­zott. A se­géd­ker­tész áru­sít­ja ott a be­lép­ti je­gye­ket, és es­kü­szik, hogy a Lady arra nem járt.

– Gon­do­lom, a fő­ka­pun kí­vül más le­he­tő­sé­gek is van­nak, ha va­la­ki el akar­ja hagy­ni a par­kot, nem?

– De igen, uram. Ott van a rév­hez ve­ze­tő ös­vény, de az öreg ré­vész – Mer­dell a neve – ugyan­csak tel­je­sen biz­tos ben­ne, hogy arra nem tá­vo­zott Lady Stubbs. Meg­le­het száz­esz­ten­dős is, de iga­zán sza­va­hi­he­tő, úgy vé­lem. Vi­lá­go­san elő­ad­ta, hogy ér­ke­zett meg a kül­föl­di úr a mo­tor­csó­na­kon, és hogy tu­da­kol­ta meg az utat a Nas­se-kas­tély­hoz. Az öreg azt mond­ja, el­ma­gya­ráz­ta neki, hogy az or­szág­úton men­jen fel a fő­ka­pu­hoz, ott kell majd be­lé­pő­je­gyet vál­ta­ni. De az úr mit sem tu­dott az ün­nep­ség­ről, és azt ál­lí­tot­ta, hogy ő a csa­lád ro­ko­na. Így te­hát Mer­dell meg­mu­tat­ta neki az ös­vényt, amely az er­dőn ke­resz­tül ve­zet fel a kas­tély­hoz. Az öreg egyéb­ként egész dél­után ott leb­zselt a rév­nél, és azt ál­lít­ja, egész biz­to­san ész­re­vet­te vol­na Lady Stubb­sot, ha arra jár. Az­tán ott a fel­ső kapu, amely a ré­te­ken át a Hoo­down Park­ba ve­zet, de az be van dró­toz­va a tu­ris­ták elől, úgy­hogy arra sem me­he­tett. Min­den jel arra mu­tat, hogy itt kell len­nie va­la­hol.

– Az le­het – mond­ta a fel­ügye­lő. – De mi aka­dá­lya an­nak, hogy va­la­ki át­búj­jon a ke­rí­tés alatt, és ne­ki­vág­jon a vi­lág­nak to­rony­iránt? Úgy tu­dom, Sir Ge­or­ge ál­lan­dó­an pa­nasz­ko­dik a tu­ris­ta­szál­ló­ból ki­raj­zó gya­lo­go­sok mi­att. Ha be­jön­ni le­het, ahogy ezek a ti­los­ban já­rók te­szik, ki­men­ni mi­ért ne le­het­ne ugyan­úgy?

– Ó, igen, uram, már hogy­ne le­het­ne – mond­ta Cott­rell. – Csak­hogy be­szél­tem őla­dy­sé­ge szo­ba­lá­nyá­val, aki azt ál­lít­ja – Cott­rell rá­pil­lan­tott a ke­zé­ben tar­tott pa­pír­lap­ra –, hogy Lady Stubbs egy cik­lá­men­ró­zsa­szín krep­de­sin vagy mi a csu­da ru­hát vi­sel, szé­les ka­ri­má­jú fe­ke­te ka­la­pot és fe­ke­te kö­röm­ci­pőt, tíz­cen­tis sa­rok­kal. Ilyen öl­tö­zék­ben nem in­dul az em­ber gya­log­tú­rá­ra.

– Nem öl­tö­zött át?

– Nem bi­zony. Ezt rész­le­te­sen meg­tár­gyal­tam a szo­ba­lánnyal. Sem­mi­je nem hi­ány­zik. Az ég­vi­lá­gon sem­mi­je. Nem cso­ma­golt össze. Még ci­pőt sem vál­tott. Min­den ci­pő­je ott van a he­lyén, el­len­őriz­he­tő.

Bland fel­ügye­lő el­húz­ta a szá­ját. Kel­le­met­len le­he­tő­sé­gek kezd­tek ka­va­rog­ni a fe­jé­ben.

– Ke­res­se elő még egy­szer azt a tit­kár­nőt – mond­ta kur­tán. – Azt a Miss Bru­ce-t vagy hogy hív­ják.