2

A to­váb­bi be­szél­ge­tés­nek ele­jét vet­te, hogy nyílt az ajtó, és be­lé­pett raj­ta egy ma­gas, té­to­va fi­a­tal­em­ber. Jobb­faj­ta szür­ke ka­sa­öl­tönyt vi­selt, de az ing­gal­lér­ja gyű­rött volt, a nyak­ken­dő­je fél­re­csú­szott, a haja pe­dig ugyan­csak ren­de­zet­le­nül ég­nek állt.

– Ön Mr. Alec Leg­ge? – kér­dez­te föl­pil­lant­va a fel­ügye­lő.

– Nem – mond­ta a fi­a­tal­em­ber. – Mi­chael Wey­man va­gyok. Úgy tu­dom, ké­re­tett.

– Úgy is van, uram – mond­ta Bland fel­ügye­lő. – Fog­lal­jon he­lyet – s egy szék felé in­tett, az asz­tal­lal szem­közt.

– Nem sze­re­tek ülni – mond­ta Mi­chael Wey­man –, in­kább jár­ká­lok. Egyéb­ként mi­ért a nagy rend­őr­sé­gi fel­vo­nu­lás? Tör­tént va­la­mi?

– Ön itt la­kik a kas­tély­ban, úgy tu­dom.

– Hogy­ne, a kas­tély­ban la­kom. Na és?

– Azt hit­tem vol­na, hogy min­den­ki, aki itt la­kik, ér­te­sült már a dél­után tör­tént tra­gi­kus ese­mény­ről.

– Tra­gi­kus ese­mény? Ugyan mi­fé­le?

– A kis­lányt, aki a Hol a hul­la? ál­do­za­tát ját­szot­ta, meg­gyil­kol­ták.

– Csak nem? – mond­ta Mi­chael Wey­man, és túl­sá­go­san is meg­le­pett­nek lát­szott. – Úgy érti, hogy tény­leg meg­gyil­kol­ták? Sem­mi hó­kusz­pó­kusz?

– Nem tu­dom, mit ért hó­kusz­pó­ku­szon. A lány ha­lott.

– És hogy gyil­kol­ták meg?

– Meg­foj­tot­ták egy da­rab kö­tél­lel. Mi­chael Wey­man füttyen­tett.

– Pon­to­san, ahogy a for­ga­tó­könyv­ben meg volt írva. Hát bi­zony ez gon­dol­ko­dó­ba ejti az em­bert. – Oda­lép­delt az ab­lak­hoz, az­tán hir­te­len sar­kon for­dult. – Ak­kor bi­zo­nyá­ra mind­annyi­an gya­nú­sak va­gyunk, igaz? Vagy va­la­mi hely­bé­li srác a tet­tes?

– El sem tud­juk kép­zel­ni, hogy le­het­ne a tet­tes va­la­mi hely­bé­li srác, ahogy ön fo­gal­maz – vá­la­szol­ta a fel­ügye­lő.

– Hát én se tud­nám – mond­ta Mi­chael Wey­man. – Nos, fel­ügye­lő úr, a ba­rá­ta­im azt szok­ták mon­da­ni rám, hogy őrült va­gyok. De nem az a faj­ta őrült. Nem tar­to­zik a szo­ká­sa­im közé, hog az er­dőt cser­kész­ve éret­len és pat­ta­ná­sos sül­dő lá­nyo­kat foj­to­gas­sak.

– Úgy tu­dom, ön azért tar­tóz­ko­dik itt, Mr. Wey­man, hogy te­nisz­pa­vi­lont ter­vez­zen Sir Ge­or­ge-nak.

– Fedd­he­tet­len el­fog­lalt­ság – kö­zöl­te Mi­chael Wey­man. – Leg­alább­is bün­te­tő­jo­gi­lag. Épí­té­sze­ti szem­pont­ból már nem olyan egy­ér­tel­mű a do­log. Az épü­let fel­te­he­tő­en me­rény­let lesz a jó íz­lés el­len. De önt ez nem ér­dek­li, fel­ügye­lő úr. Mi ér-, dek­li egy­ál­ta­lán?

– Nos, azt sze­ret­ném pon­to­san tud­ni, Mr. Wey­man, hogy hol tar­tóz­ko­dott ma dél­után ne­gyed öt és, mond­juk, öt óra kö­zött.

– Hogy tud­ja meg­ha­tá­roz­ni az időt? Or­vo­si vé­le­mény alap­ján?

– Csak rész­ben, uram. Egy tanú ne­gyed öt­kor még élet­ben lát­ta a lányt.

– Ki az a tanú? Vagy nem sza­bad meg­kér­dez­nem?

– Miss Bre­wis. Lady Stubbs meg­kér­te, hogy vi­gyen a kis­lány­nak egy tál­ca sü­te­ményt és gyü­mölcs­ször­pöt.

– Hat­tie kér­te meg rá? Na­hát ezt egy per­cig sem hi­szem el.

– Mi­ért ne hin­né, Mr. Wey­man?

– Hat­tie nem olyan. Ilyes­mi neki eszé­be se jut­na. A drá­ga Lady Stubbs fi­gyel­mét tel­jes mér­ték­ben le­fog­lal­ja ön­ma­ga.

– Mr. Wey­man, még egy­re vá­rom, hogy vá­la­szol­jon a kér­dé­sem­re.

– Hogy hol vol­tam ne­gyed öt és öt óra kö­zött? Hát tud­ja, fel­ügye­lő úr, ezt nem tu­dom így ka­pás­ból meg­mon­da­ni. Itt is, ott is meg­for­dul­tam, érti, ugye?

– Itt is, ott is, de mer­re?

– Ó, hát min­den­fe­lé. El­időz­tem a pá­zsi­ton, néz­tem, hogy szó­ra­ko­zik a jó nép, vál­tot­tam egy-két szót a lé­gi­es film­csil­lag­gal. Az­tán, ami­kor ele­gem lett a tö­meg­ből, el­men­tem a te­nisz­pá­lyá­hoz, és a te­nisz­pa­vi­lon ter­vén töp­reng­tem. Azon is tű­nőd­tem, va­jon mi­kor jön rá va­la­ki, hogy a Hol a hul­la? első rejt­je­le egy te­nisz­há­ló­rész­let.

– És rá­jött va­la­ki?

– Igen, azt hi­szem, meg­je­lent va­la­ki, de ak­kor én már nem fi­gyel­tem oda. Köz­ben új öt­le­tem tá­madt a pa­vi­lon­nal kap­cso­lat­ban, hogy a kecs­ke is jól­lak­jon, és a ká­posz­ta is meg­ma­rad­jon. Af­fé­le komp­ro­misszum Sir Ge­or­ge íz­lé­se meg az enyém kö­zött.

– És az­u­tán?

– Az­u­tán? Hát sé­tál­tam egyet, és vissza­jöt­tem a kas­tély­hoz. Le­gya­lo­gol­tam a rév­hez, el­be­szél­get­tem az öreg Mer­dell-lel, az­tán vissza­jöt­tem. Az idő­pon­to­kat nem tu­dom pon­to­san meg­ha­tá­roz­ni. Mint már mond­tam, itt is, ott is meg­for­dul­tam. Ennyit tu­dok mon­da­ni.

– Nos, Mr. Wey­man – mond­ta a fel­ügye­lő szá­ra­zon –, re­mé­lem, lesz, aki mind­ezt meg­erő­sí­ti.

– Mer­dell bi­zo­nyít­hat­ja, hogy be­szél­get­tem vele a rév­nél. Az per­sze ké­sőbb le­he­tett, mint az önt ér­dek­lő idő­szak. Már öt is el­múl­ha­tott, mire le­ér­tem a fo­lyó­hoz. Nem ép­pen ki­elé­gí­tő, igaz, fel­ügye­lő úr?

– Re­mé­lem, le tud­juk majd szű­kí­te­ni az idő­tar­ta­mo­kat, Mr. Wey­man.

Bland fel­ügye­lő szí­vé­lyes hang­nem­ben be­szélt, de volt an­nak va­la­mi ke­mény mel­lék­zön­gé­je ami nem ke­rül­te el a fi­a­tal épí­tész fi­gyel­mét. Wey­man le­eresz­ke­dett egy szék kar­fá­já­ra.

– De ko­mo­lyan – mond­ta –, ki­nek áll­ha­tott ér­de­ké­ben meg­gyil­kol­ni azt a lányt?

– Ön­nek nincs va­la­mi el­kép­ze­lé­se, Mr. Wey­man?

– Hát így ka­pás­ból azt mon­da­nám, hogy ter­mé­keny kri­mi­szer­ző­nőnk le­he­tett a gyil­kos. A bí­bor­li­la ve­sze­de­lem. Nem lát­ta azt a csá­szár­női to­a­let­tet? Vé­le­mé­nyem sze­rint pil­la­nat­nyi el­me­za­var­ban úgy dön­tött, hogy sok­kal na­gyobb si­ke­re lesz a já­ték­nak, ha iga­zi hul­la van ben­ne. Mit szól hoz­zá?

– Ezt ko­mo­lyan kér­de­zi, Mr. Wey­man?

– Ez az egyet­len le­he­tő­ség, ami eszem­be jut.

– Még van va­la­mi, amit sze­ret­nék meg­kér­dez­ni ön­től, Mr. Wey­man. Lát­ta ön Lady Stubb­sot a dél­után fo­lya­mán?

– Hogy­ne lát­tam vol­na! Kész lát­vá­nyos­ság volt Úgy ki volt öl­töz­ve, mint Jac­qu­es Fath vagy Chris­ti­an Dior ma­nö­ken­jei.

– És mi­kor lát­ta őt utol­já­ra?

– Utol­já­ra? Nem is tu­dom. Ta­lán fél négy­kor, amint a pá­zsi­ton fény­ké­pez­ték. Vagy ta­lán há­rom­ne­gyed négy­kor.

– És ké­sőbb már nem lát­ta?

– Nem. Mi­ért?

– Csak kér­de­zem, mert úgy lát­szik, négy óra után sen­ki nem lát­ta töb­bé. Lady Stubb­snak nyo­ma ve­szett, Mr. Wey­man.

– Nyo­ma ve­szett? A kis Hat­tie-nek?

– Ez meg­le­pi önt?

– De mennyi­re… Ugyan mi­ben sán­ti­kál­hat?

– Jól is­me­ri ön Lady Stubb­sot, Mr. Wey­man?

– Ak­kor lát­tam elő­ször, ami­kor négy vagy öt nap­pal ez­előtt le­jöt­tem Nas­se-be.

– És mi a vé­le­mé­nye róla?

– Azt mon­da­nám, job­ban fel­is­me­ri az ér­de­ke­it, mint bár­ki más – kö­zöl­te Mi­chael Wey­man szá­ra­zon. – Rend­kí­vül de­ko­ra­tív ifjú hölgy, és tud­ja, hogy kell ka­ma­toz­tat­ni az adott­sá­ga­it.

– Vi­szont szel­le­mi­leg nem kü­lö­nö­seb­ben ak­tív? Így ért­sem?

– At­tól függ, mit ért azon, hogy szel­le­mi – mond­ta Mi­chael Wey­man. – Nem ne­vez­ném őt ész­lény­nek. De ha azt kép­ze­li, hogy nincs meg a ma­gá­hoz való esze, ak­kor té­ved. – Ke­se­rű­en csen­gett a hang­ja. – Azt mon­da­nám, hogy na­gyon is meg­van neki a ma­gá­hoz való esze. Job­ban, mint bár­ki más­nak.

Bland fel­ügye­lő össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Nem ez az ál­ta­lá­nos vé­le­mény.

– Va­la­mi ok­nál fog­va sze­re­ti ját­sza­ni, hogy ket­tő­ig sem tud szá­mol­ni. Nem tu­dom, mi­ért. De mint már je­lez­tem, vé­le­mé­nyem sze­rint na­gyon is tud­ja, hogy mit akar.

Bland fel­ügye­lő egy pil­la­na­tig fi­gyel­me­sen ta­nul­má­nyoz­ta, az­tán meg­kér­dez­te:

– Csak­ugyan nem tud­ja kö­ze­lebb­ről meg­ha­tá­roz­ni az idő­pon­to­kat és a he­lye­ket az ál­ta­lam em­lí­tett idő­ha­tá­rok kö­zött?

– Saj­ná­lom – vág­ta rá Wey­man. – At­tól tar­tok, nem. A me­mó­ri­ám, mint a szi­ta, az idő­ér­zé­kem­mel meg min­dig is baj volt. Vég­zett ve­lem? – tet­te hoz­zá.

És mi­vel a fel­ügye­lő bó­lin­tott, gyor­san el­hagy­ta a szo­bát.

– Sze­ret­ném tud­ni – je­gyez­te meg a fel­ügye­lő fé­lig ma­gá­ban, fé­lig Hos­kins köz­rend­őr felé –, mi le­he­tett köz­te meg őla­dy­sé­ge kö­zött. Vagy meg akar­ta kör­nyé­kez­ni, és Lady Stubbs le­in­tet­te, vagy va­la­min össze­rúg­ták a port. Maga sze­rint mi az ál­ta­lá­nos vé­le­mény a kör­nyé­ken Sir Ge­or­ge-ról meg a fe­le­sé­gé­ről?

– Az, hogy őnagy­sá­ga fél­nó­tás – mond­ta Hos­kins.

– Tu­dom, hogy ma­gá­nak ez a vé­le­mé­nye – je­gyez­te meg a fel­ügye­lő. – De má­sok is ezt tart­ják?

– Én amon­dó vol­nék.

– És Sir Ge­or­ge? Őt ked­ve­lik?

– Ked­ve­lik, meg­le­he­tő­sen. Jó va­dász, a gaz­dál­ko­dás­hoz is ért, Az öreg nagy­sá­ga is so­kat se­gí­tett neki.

– Me­lyik öreg nagy­sá­ga?

– Mrs. Fol­liat, aki a ka­pus­ház­ban la­kik.

– Aha, per­sze. A kas­tély ere­de­ti­leg a Fol­liat csa­lá­dé volt, nem?

– De bi­zony. És Sir Ge­or­ge meg Lady Stubbs az öreg nagy­sá­gá­nak kö­szön­he­tik, hogy min­de­nütt be­fo­gad­ták őket. Mrs. Fol­liat össze­hoz­ta őket a kör­nyék­be­li arisz­tok­ra­ták­kal, meg ha­son­lók. ^

– És gon­dol­ja, hogy ezt pén­zért csi­nál­ta?

– De­hogy­is, Mrs. Fol­liat nem olyan – mond­ta Hos­kins meg­bot­rán­koz­va. – Azt mond­ják, jól is­mer­te Lady Stubb­sot, mi­előtt még férj­hez ment vol­na, és hogy ő be­szél­te rá Sir Ge­or­ge-ot, hogy ve­gye meg a bir­to­kot.

– Be­szél­nem kell Mrs. Fol­liat­tel is – je­gyez­te meg a fel­ügye­lő.

– Ó, az öreg nagy­sá­ga eszes asszony, az ám. Ha va­la­mi tör­té­nik, ő tud róla.

– Be­szél­nem kell vele – mond­ta a fel­ügye­lő. – Va­jon most mer­re le­het?