3

Míg Bland fel­ügye­lő a Helm fo­lyón vé­gez­te a maga kí­sér­le­tét, Her­cu­le Po­i­rot a Nas­se-kas­tély előt­ti gye­pen egy sát­rat ta­nul­má­nyo­zott. Tör­té­ne­te­sen ép­pen azt a sát­rat, amely­ben Ma­dame Zu­lej­ka jó­solt neki. A töb­bi sát­rat, bó­dét már le­bon­tot­ták, Po­i­rot azon­ban kü­lön kér­te, hogy ezt az egyet hagy­ják még.

Be­ment a sá­tor­ba, össze­húz­ta a sá­tor­szár­nya­kat, és a sá­tor vé­gé­be ment. Nagy szak­ér­te­lem­mel ki­fűz­te a hát­só sá­tor­la­po­kat, ki­bújt a sza­bad­ba, kí­vül­ről újra be­fűz­te a sá­tor­szár­nya­kat, és be­vet­te ma­gát a sá­tor mö­gött zöl­del­lő ro­do­dend­ro­nok sű­rű­jé­be. Át­fu­ra­ko­dott né­hány bo­kor kö­zött, és egy­szer­re csak egy kis rusz­ti­kus lu­gas előtt ta­lál­ta ma­gát. Af­fé­le kis nyá­ri lak volt, az aj­ta­ja csuk­va. Po­i­rot ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és be­ment.

Fél­ho­mály volt oda­bent, mi­vel a ro­do­dend­ro­nok ma­gas­ra nőt­tek az­óta, hogy – nyil­ván évek­kel ez­előtt – meg­épí­tet­ték ezt a kis sza­let­lit. Egy láda állt az egyik sa­rok­ban. Kro­kett­lab­dák, rozs­dás kro­kett­ka­puk he­ver­tek ben­ne, az­tán volt még sza­na­szét egy-két tö­rött ho­ki­ütő, ren­ge­teg pók meg száz­lá­bú és a pad­lón egy sza­bály­ta­lan kör­vo­na­lú ke­rek folt a por­ban. Po­i­rot hosszan né­ze­get­te ezt a fol­tot. Le­tér­delt, elő­vett a zse­bé­ből egy kis mé­rő­sza­la­got, és gon­do­san le­mér­te min­den irány­ban. Az­tán elé­ge­det­ten bó­lin­tott.

Csön­de­sen ki­sur­rant a há­zi­kó­ból, be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót, és ré­zsú­to­san át­ve­re­ked­te ma­gát a ro­do­dend­ron­bok­rok sű­rű­jén. Hegy­nek föl­fe­le ha­ladt, és kis­vár­tat­va ki­ért a gl­ori­ett­hez, il­let­ve on­nan a csó­nak­ház­hoz ve­ze­tő ös­vény­re.

Ez­út­tal nem ke­res­te fel a gl­ori­ettet, ha­nem a kacs­ka­rin­gós er­dei ös­vé­nyen le­ment a csó­nak­ház­hoz. A kulcs nála volt, ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és be­ment.

Min­den úgy volt a he­lyi­ség­ben, ahogy em­lé­ke­zett rá, csak per­sze a te­te­met szál­lí­tot­ták el, meg a tál­cát a po­hár­ral, tá­nyér­ral. A rend­őr­ség lel­tár­ba vett és le­fény­ké­pe­zett a szo­bá­ban min­den tár­gyat. Po­i­rot oda­ment az asz­tal­hoz, ame­lyen nagy ha­lom­ban he­ver­tek a kép­re­gé­nyek. Át­la­poz­ta őket, és mi­köz­ben el­ol­vas­ta a kriksz­krak­szo­kat, ame­lye­ket Mar­le­ne fir­kált a lap­szé­lek­re, mi­előtt meg­halt, Po­i­rot ar­cán nagy­já­ból olyan ki­fe­je­zés tük­rö­ző­dött, mint an­nak előt­te Bland fel­ügye­lő­én. „Jac­kie Blake Su­san Brown­nal jár.” „Pé­ter csip­ke­di a lá­nyo­kat a mo­zi­ban.” „Ge­or­gie Por­gie ide­gen lá­nyok­kal csó­ko­ló­zik az er­dő­ben.” „Biddy Fox a fi­ú­kat sze­re­ti.” „Al­bert Dore­en­nal jár.”

Po­i­rot szá­nal­mat ér­zett eze­ket az éret­len, gye­re­kes köz­le­mé­nye­ket ol­vas­va. Eszé­be ju­tott Mar­le­ne je­len­ték­te­len, pat­ta­ná­sos arca. At­tól tar­tott, Mar­le­ne-t bi­zo­nyá­ra nem csip­ked­ték a fiúk a mo­zi­ban. És Mar­le­ne a mel­lő­zött­sé­gé­ért az­zal vett elég­té­telt, hogy ka­já­nul les­ke­lő­dött, szi­ma­tolt a paj­tá­sai után. Vizs­la­tott, le­sel­ke­dett, és lá­tott egyet-mást. Olyan dol­go­kat lá­tott, amit nem neki szán­tak, ál­ta­lá­ban per­sze je­len­ték­te­len dol­go­kat, egy­szer azon­ban, ki tud­ja, ta­lán va­la­mi fon­to­sab­bat is lá­tott. Va­la­mit, ami­nek a fon­tos­sá­gát maga sem fog­ta fel.

Mind­ez per­sze csak ta­lál­ga­tás, gon­dol­ta Po­i­rot, és két­ked­ve csó­vál­ta a fe­jét. Szép ren­de­sen vissza­rak­ta a kép­re­gé­nye­ket az asz­tal­ra, mi­vel­hogy szen­ve­dé­lye­sen sze­ret­te a ren­det. És köz­ben hir­te­len el­fog­ta va­la­mi bi­zony­ta­lan hi­ány­ér­zet. Va­la­mi hi­ány­zik in­nen, gon­dol­ta, de mi? Va­la­mi, ami­nek pe­dig itt kel­le­ne len­nie… Meg­ráz­ta a fe­jét, és a csa­ló­ka im­presszió már­is to­va­tűnt.

Las­san ki­bal­la­gott a csó­nak­ház­ból. Rossz­ked­vű volt, és nem volt meg­elé­ged­ve ma­gá­val. Azért hív­ták ide őt, Her­cu­le Po­i­rot-t, hogy meg­aka­dá­lyoz­zon egy gyil­kos­sá­got, és nem aka­dá­lyoz­ta meg. A gyil­kos­ság be­kö­vet­ke­zett. És még en­nél is meg­alá­zóbb, hogy tu­laj­don­kép­pen fo­gal­ma sincs róla, még most sem, hogy va­ló­já­ban mi is tör­tént. Szé­gyen és gya­lá­zat. Ve­re­ség­gel kell ha­za­tér­nie Lon­don­ba. Az ön­be­csü­lé­se bi­zony je­len­tős mér­ték­ben meg­csap­pant, még a baj­sza is csüg­ged­ten le­ko­nyult.