3
Míg Bland felügyelő a Helm folyón végezte a maga kísérletét, Hercule Poirot a Nasse-kastély előtti gyepen egy sátrat tanulmányozott. Történetesen éppen azt a sátrat, amelyben Madame Zulejka jósolt neki. A többi sátrat, bódét már lebontották, Poirot azonban külön kérte, hogy ezt az egyet hagyják még.
Bement a sátorba, összehúzta a sátorszárnyakat, és a sátor végébe ment. Nagy szakértelemmel kifűzte a hátsó sátorlapokat, kibújt a szabadba, kívülről újra befűzte a sátorszárnyakat, és bevette magát a sátor mögött zöldellő rododendronok sűrűjébe. Átfurakodott néhány bokor között, és egyszerre csak egy kis rusztikus lugas előtt találta magát. Afféle kis nyári lak volt, az ajtaja csukva. Poirot kinyitotta az ajtót, és bement.
Félhomály volt odabent, mivel a rododendronok magasra nőttek azóta, hogy – nyilván évekkel ezelőtt – megépítették ezt a kis szaletlit. Egy láda állt az egyik sarokban. Krokettlabdák, rozsdás krokettkapuk hevertek benne, aztán volt még szanaszét egy-két törött hokiütő, rengeteg pók meg százlábú és a padlón egy szabálytalan körvonalú kerek folt a porban. Poirot hosszan nézegette ezt a foltot. Letérdelt, elővett a zsebéből egy kis mérőszalagot, és gondosan lemérte minden irányban. Aztán elégedetten bólintott.
Csöndesen kisurrant a házikóból, becsukta maga mögött az ajtót, és rézsútosan átverekedte magát a rododendronbokrok sűrűjén. Hegynek fölfele haladt, és kisvártatva kiért a glorietthez, illetve onnan a csónakházhoz vezető ösvényre.
Ezúttal nem kereste fel a gloriettet, hanem a kacskaringós erdei ösvényen lement a csónakházhoz. A kulcs nála volt, kinyitotta az ajtót, és bement.
Minden úgy volt a helyiségben, ahogy emlékezett rá, csak persze a tetemet szállították el, meg a tálcát a pohárral, tányérral. A rendőrség leltárba vett és lefényképezett a szobában minden tárgyat. Poirot odament az asztalhoz, amelyen nagy halomban hevertek a képregények. Átlapozta őket, és miközben elolvasta a krikszkrakszokat, amelyeket Marlene firkált a lapszélekre, mielőtt meghalt, Poirot arcán nagyjából olyan kifejezés tükröződött, mint annak előtte Bland felügyelőén. „Jackie Blake Susan Brownnal jár.” „Péter csipkedi a lányokat a moziban.” „Georgie Porgie idegen lányokkal csókolózik az erdőben.” „Biddy Fox a fiúkat szereti.” „Albert Doreennal jár.”
Poirot szánalmat érzett ezeket az éretlen, gyerekes közleményeket olvasva. Eszébe jutott Marlene jelentéktelen, pattanásos arca. Attól tartott, Marlene-t bizonyára nem csipkedték a fiúk a moziban. És Marlene a mellőzöttségéért azzal vett elégtételt, hogy kajánul leskelődött, szimatolt a pajtásai után. Vizslatott, leselkedett, és látott egyet-mást. Olyan dolgokat látott, amit nem neki szántak, általában persze jelentéktelen dolgokat, egyszer azonban, ki tudja, talán valami fontosabbat is látott. Valamit, aminek a fontosságát maga sem fogta fel.
Mindez persze csak találgatás, gondolta Poirot, és kétkedve csóválta a fejét. Szép rendesen visszarakta a képregényeket az asztalra, mivelhogy szenvedélyesen szerette a rendet. És közben hirtelen elfogta valami bizonytalan hiányérzet. Valami hiányzik innen, gondolta, de mi? Valami, aminek pedig itt kellene lennie… Megrázta a fejét, és a csalóka impresszió máris tovatűnt.
Lassan kiballagott a csónakházból. Rosszkedvű volt, és nem volt megelégedve magával. Azért hívták ide őt, Hercule Poirot-t, hogy megakadályozzon egy gyilkosságot, és nem akadályozta meg. A gyilkosság bekövetkezett. És még ennél is megalázóbb, hogy tulajdonképpen fogalma sincs róla, még most sem, hogy valójában mi is történt. Szégyen és gyalázat. Vereséggel kell hazatérnie Londonba. Az önbecsülése bizony jelentős mértékben megcsappant, még a bajsza is csüggedten lekonyult.