VI. fejezet

Hi­deg ebéd volt, ko­rán szol­gál­ták föl, és gyor­san be­kap­kod­ta min­den­ki. Egy ifjú film­csil­lag volt hi­va­tott meg­nyit­ni az ün­nep­sé­get fél há­rom­kor. Az idő­já­rás, amely ko­ráb­ban eső­vel fe­nye­ge­tett, kez­dett meg­ja­vul­ni. Há­rom óra­kor már ja­vá­ban folyt a mu­lat­ság. Ren­ge­te­gen fi­zet­ték le a fél ko­ro­nát a be­lép­ti je­gyért, a ko­csi­fel­haj­tó fél ol­da­lán hosszú sor­ban áll­tak az au­tók. A tu­ris­ta­ház­ból csa­pa­tos­tul ér­kez­tek a lár­más, ide­gen nyel­ve­ken be­szé­lő fi­a­ta­lok. Mrs. Mas­ter­ton jö­ven­dö­lé­sé­hez hí­ven ke­vés­sel fél há­rom előtt elő­buk­kant a szo­bá­já­ból Lady Stubbs, cik­lá­men-ró­zsa­szí­nű ru­há­ban, ha­tal­mas, fe­ke­te szal­ma­ka­lap­pal. Te­mér­dek bri­li­ánst is ra­kott ma­gá­ra.

– Nyil­ván a ki­rá­lyi pá­holy­ba kép­ze­li ma­gát, As­cot­ban – je­gyez­te meg gú­nyo­san Miss Bre­wis a foga kö­zött.

Po­i­rot azon­ban ko­moly arc­cal fe­jez­te ki el­is­me­ré­sét:

– Ez va­ló­sá­gos ru­ha­köl­te­mény, asszo­nyom.

– Szép, ugye? – kér­dez­te Hat­tie bol­do­gan. – As­cot­ban is ez volt raj­tam.

Meg­ér­ke­zett az ifjú film­csil­lag, Hat­tie pe­dig oda­si­e­tett, hogy üd­vö­zöl­je.

Po­i­rot a hát­tér­be hú­zó­dott. Ide-oda mász­kált, meg­le­he­tő­sen vi­gasz­ta­la­nul, mi­vel min­den az ilyen ün­nep­sé­ge­ken meg­szo­kott rend­ben lát­szott zaj­la­ni. Volt egy cél­ba­do­bó sá­tor, amely­be Sir Ge­or­ge te­vé­keny­ke­dett, a leg­szí­vé­lye­sebb mo­do­rá­ban, az­tán le­he­tett te­kéz­ni és ka­ri­kát do­bál­ni. Kü­lön­fé­le stan­dok­nál hely­be­li ter­mé­ke­ket le­he­tett vá­sá­rol­ni, zöld­sé­get, gyü­möl­csöt, be­főt­te­ket és sü­te­mé­nye­ket, má­sok­nál dísz­tár­gya­kat. Tom­bo­lát is ren­dez­tek, ame­lyen tor­tá­kat, gyü­mölcs­ko­sa­ra­kat, sőt, mint ki­de­rült, ma­la­cot is le­he­tett nyer­ni; a gye­re­kek húz­hat­tak zsák­ba­macs­kát, fe­jen­ként két pen­nyért. Idő­köz­ben va­ló­sá­gos tö­meg gyűlt össze, és meg­kez­dő­dött a gyer­mek­tánc-be­mu­ta­tó. Po­i­rot Mrs. Oli­ver­nek nyo­mát sem lát­ta, Lady Stubbs cik­lá­men­ró­zsa­szín ru­há­ja azon­ban itt is, ott is fel­buk­kant az em­be­rek kö­zött, amint a tu­laj­do­no­sa meg­le­he­tő­sen cél­ta­la­nul sod­ró­dott ide-oda. A fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ban azon­ban két­ség­kí­vül Mrs. Fol­liat állt. Egé­szen meg­vál­to­zott a kül­se­je, hor­ten­zi­a­kék se­lyem­ru­hát vi­selt, és egy csi­nos kis szür­ke ka­la­pot, és mint­ha csak ő irá­nyí­tot­ta vol­na az ese­mé­nye­ket, üd­vö­zöl­te az újon­nan ér­ke­zet­te­ket, út­ba­i­ga­zí­tot­ta a ven­dé­ge­ket a kü­lön­fé­le mu­tat­vá­nyos­bó­dék felé.

Po­i­rot el­idő­zött a kö­ze­lé­ben, és hall­gat­ta a be­szél­ge­tést.

– Amy, drá­gám, hát hogy vagy?

– Ó, Pa­me­la, mi­lyen ked­ves, hogy el­jöt­te­tek Ed­ward­dal. Pe­dig Ti­ver­ton iga­zán messze van.

– Az idő­já­rás most is ki­tett ma­gá­ért. Em­lék­szel a há­bo­rú előt­ti utol­só nyár­ra? Arra a nagy fel­hő­sza­ka­dás­ra, dél­után négy­kor. Tönk­re­tet­te az egész ün­nep­sé­get.

– Hát az idén gyö­nyö­rű a nyár. Do­ro­thy! Száz éve nem lát­ta­lak.

– Úgy érez­tük, mu­száj el­jön­nünk, hogy meg­nézzük az új­já­szü­le­tett Nas­se-t. Lá­tom, vissza­vág­tad a ré­zsűn a sós­ka­bor­bo­lyát.

– Igen, így job­ban lát­sza­nak a hor­ten­zi­ák is, nem?

– Jaj, de gyö­nyö­rű­ek! Mi­cso­da kék szí­nük van. Tu­dod, éde­sem, te itt cso­dá­kat mű­vel­tél egy év alatt. Nas­se iga­zán kezd olyan len­ni, mint a régi szép idők­ben.

– Itt vol­tam egy­szer a há­bo­rú alatt – mond­ta Do­ro­thy fér­je, mély, dör­gő hang­ján –, fel kel­lett ke­res­nem a pa­rancs­no­kot. Hát az va­la­mi szív­szo­rí­tó lát­vány volt.

Mrs. Fol­liat most egy egy­sze­rűbb lá­to­ga­tót üd­vö­zölt:

– Mrs. Knap­per, örü­lök, hogy lá­tom. Csak nem Lucy ez? Mennyi­re meg­nőtt!

– Bi­zony, jö­vő­re már ki­jár­ja az is­ko­lát. Örü­lök, hogy ilyen jó szín­ben lá­tom, asszo­nyom.

– Kö­szö­nöm, hát iga­zán jól va­gyok. Lucy, mi­ért nem pró­bál­ko­zol meg a ka­ri­ka­do­bá­lás­sal? Ké­sőbb majd ta­lál­kozunk a tea­sá­tor­ban, Mrs. Knap­per. Én is se­gí­tek fel­szol­gál­ni a teát.

– Na­gyon örü­lök, hogy újra itt lát­hat­juk Nas­se-ban, asszo­nyom – mond­ta sze­ré­nyen egy idő­sebb em­ber, fel­te­he­tő­en Mr. Knap­per. – Mint­ha csak a régi szép idők tér­tek vol­na vissza.

De Mrs. Fol­liat vá­la­szát el­nyom­ta a lel­ken­de­zés, amellyel két nő és egy tag­ba­sza­kadt fér­fi ron­tott rá.

– Amy, drá­ga­sá­gom, ezer éve nem lát­ta­lak. Hát az va­la­mi fan­tasz­ti­kus, amit mű­vel­tél. Me­séld el, mit csi­nál­tál a ró­zsa­kert­tel? Mu­ri­el azt mond­ja, be­te­le­pí­ted a leg­újabb flo­ri­bun­dák­kal.

– De hol van Ma­ry­lin Gale? – szólt köz­be a tag­ba­sza­kadt fér­fi.

– Reg­gie majd be­le­pusz­tul, hogy szem­től szem­be lát­has­sa. A leg­utób­bi film­jét is meg­néz­te.

– Az ott, ab­ban a nagy ka­lap­ban? Ezt ne­ve­zem, ugyan­csak ki van ad­jusz­tál­va.

– Ugyan, menj már, éde­sem. Az Hat­tie Stubbs. Tu­dod, Amy, azért iga­zán nem kel­le­ne hagy­nod, hogy úgy ki­ken­je ma­gát, mint egy ma­nö­ken.

– Amy – igye­ke­zett ma­gá­ra von­ni Mrs. Fol­liat fi­gyel­mét egy má­sik ba­rát­nő. – Ez Ro­ger, Ed­ward fia. Drá­gám, olyan szép, hogy újra itt vagy Nas­se-ban.

Po­i­rot las­san to­vább­ment, és szó­ra­ko­zot­tan ki­fi­ze­tett egy shil­lin­get a tom­bo­la­je­gyért, amellyel ma­la­cot le­he­tett nyer­ni.

A háta mö­gül még oda­hal­lat­szott a „Mi­lyen jó, hogy újra itt vagy”-féle ref­rén. Azon tű­nő­dött, va­jon tu­da­tá­ban van-e Mrs. Fol­liat, hogy mi­lyen tö­ké­le­te­sen be­le­zök­kent a há­zi­asszony sze­re­pé­be, vagy tel­je­sen ön­kén­te­le­nül csi­nál­ja? Mert ezen a dél­utá­non ha­tá­ro­zot­tan ő volt a Nas­se-kas­tély úr­nő­je.

Po­i­rot egy sá­tor mel­lett állt meg, ame­lyen ez a fel­irat volt ol­vas­ha­tó: „Ma­dame Zu­lej­ka 2 shil­ling 6 pen­nyért meg­jö­ven­dö­li a sze­ren­csé­jét.” Ép­pen kezd­ték fel­szol­gál­ni a teát, úgy­hogy meg­szűnt a sor­ban ál­lás a sá­tor­nál. Po­i­rot le­haj­tot­ta a fe­jét, be­bújt a sá­tor­ba, és bol­do­gan le­fi­zet­te a fél ko­ro­na be­lép­ti dí­jat, hogy vég­re le­ros­kad­has­son egy szék­be, és ki­nyúj­tóz­tat­has­sa fá­jós lá­bát.

Ma­dame Zu­lej­ka bő, fe­ke­te kle­pe­tust vi­selt, flit­te­rek­kel dí­szí­tett fej­ken­dőt, és fáty­lat, amely mö­gül né­mi­leg foj­tot­tan hal­lat­szott, amit mond. Arany kar­kö­tő­jén csi­lin­gel­tek a zsu­zsuk, mi­köz­ben meg­fog­ta Po­i­rot ke­zét, és sza­po­rán ol­vas­ni kezd­te a te­nye­ré­ből, hogy ugyan­csak szép sum­ma pénz áll a ház­hoz, nagy si­ke­re­ket fog el­ér­ni egy fe­ke­te szép­ség­nél, va­la­mint ép bőr­rel fog meg­úsz­ni egy bal­ese­tet.

– Csu­pa gyö­nyö­rű dol­got mond ne­kem, ma­dame Leg­ge – mond­ta Po­i­rot. – Most már csak az kell, hogy mind­ez va­ló­ra is vál­jék.

– Ó – mond­ta Sally. – Szó­val föl­is­mert.

– Elő­ző­leg tá­jé­koz­tat­tak. Mrs. Oli­ver­től tu­dom, hogy ere­de­ti­leg ön lett vol­na az „ál­do­zat”, de az­tán meg­fosz­tot­ták et­től az ok­kul­tiz­mus ne­vé­ben.

– Bár­csak ma­rad­tam vol­na hul­la – mond­ta Sally. – Az sok­kal pi­hen­te­tőbb. Min­den­nek Jim War­bur­ton az oka. Nincs még négy óra? Már úgy in­nék egy teát. Négy­től fél ötig szü­ne­tet tar­tok.

– Ad­dig még hát­ra­van tíz perc – mond­ta Po­i­rot, meg­te­kint­ve nagy, ré­gi­mó­di zseb­órá­ját. – Hoz­zak egy csé­sze teát?

– Nem, nem. Szük­sé­gem van a ki­kap­cso­ló­dás­ra. Eb­ben a sá­tor­ban meg le­het ful­lad­ni. So­kan vár­nak még oda­kint?

– Nem. Azt hi­szem, most min­den­ki te­á­ért áll sor­ban.

– Ak­kor jó.

Alig­hogy elő­buk­kant a sá­tor­ból, Po­i­rot szem­be­ta­lál­ko­zott egy el­szánt nő­sze­méllyel, aki le­gom­bolt róla hat pen­nyt azért a le­he­tő­sé­gért, hogy meg­sac­col­hat­ja egy ka­lács sú­lyát.

Az­tán a ka­ri­ka­do­bá­lós sá­tor­nál egy anyás­ko­dó kö­vér asszony­ság biz­tat­ta, hogy pró­bál­jon sze­ren­csét, Po­i­rot pe­dig úgy is tett, és leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sé­re nyom­ban nyert is egy ka­u­csuk­ba­bát. Res­tel­ked­ve ment to­vább, hóna alatt a ba­bá­val, és egy­szer­re csak szem­be­ta­lál­ta ma­gát Mi­chael Wey­man­nal, aki bo­rús kedv­vel áll­do­gált ol­dalt, a csó­nak­ki­kö­tő­höz ve­ze­tő ös­vény vé­gé­ben.

– Lá­tom, jól szó­ra­ko­zik, Mr. Po­i­rot – mond­ta szar­kasz­ti­kus vi­gyor­ral.

Po­i­rot szem­ügy­re vet­te a nye­re­mé­nyét.

– Iga­zán ré­mes, hát nem? – je­gyez­te meg bú­san.

Mel­let­te hir­te­len sír­ni kez­dett egy kis­gye­rek. Po­i­rot le­ha­jolt, és gyor­san a ke­zé­be nyom­ta a ba­bát.

– Vo­i­lá – mond­ta. – Ez a tiéd.

A sí­rás egy csa­pás­ra ab­ba­ma­radt.

– Na­hát, Vio­let, ugye, mi­lyen ara­nyos a bá­csi? Mondd szé­pen, hogy kö­szö­nöm…

– A gye­re­kek jel­mez­ver­se­nye kö­vet­ke­zik – hang­zott fel egy hang­szó­ró­ból War­bur­ton ka­pi­tány hang­ja. – Első kor­osz­tály, há­rom­tól öt­éves ko­rig. Ké­rem, tes­sék fel­so­ra­koz­ni.

Po­i­rot a kas­tély felé in­dult, és hir­te­len össze­üt­kö­zött egy fi­a­tal­em­ber­rel, aki ép­pen hát­ra­lé­pett, hogy job­ban meg­cé­loz­has­sa a kó­kusz­di­ót. A fi­a­tal­em­ber ba­rát­ság­ta­la­nul vé­gig­mér­te, Po­i­rot pe­dig bo­csá­na­tot kért, de meg­le­he­tő­sen gé­pi­e­sen, mert a fi­gyel­mét tel­je­sen le­kö­töt­te az il­le­tő­nek az inge. Azon­nal rá­is­mert, ez volt az a ten­ge­ri her­ken­tyűs ing, me­lyet Sir Ge­or­ge em­le­ge­tett. A leg­kü­lön­fé­lébb tek­nő­cök, po­li­pok és vízi ször­nyek nyü­zsög­tek és te­ke­reg­tek raj­ta.

Na­gyot pis­lo­gott. Az­tán hir­te­len mel­let­te ter­mett a hol­land lány, akit elő­ző nap föl­vet­tek az or­szág­úton.

– Szó­val ön is el­jött az ün­nep­ség­re – üd­vö­zöl­te Po­i­rot. – Hát a ba­rát­nő­je?

– Ő is itt van va­la­hol. Még nem ta­lál­koz­tam vele, de majd együtt me­gyünk to­vább a bu­szon, ame­lyik a kapu elől in­dul ne­gyed hat­kor. Tor­quay­ba me­gyünk, és ott én át­szál­lók egy ply­mou­thi busz­ra. Ne­kem az ép­pen jó lesz.

Ez mind­járt ma­gya­rá­za­tot adott arra, amin Po­i­rot töp­ren­gett, hogy ugyan­is mi­ért ve­rej­té­ke­zik a lány egy nagy há­ti­zsák ter­he alatt.

– Ma reg­gel lát­tam a ba­rát­nő­jét – je­gyez­te meg.

– Igen, egy né­met lánnyal vol­tak, az me­sél­te, hogy meg­pró­bál­tak az er­dőn ke­resz­tül le­men­ni a rév­hez. De a kas­tély tu­laj­do­no­sa na­gyon dü­hös volt, és vissza­küld­te őket. – Az­tán hát­ra­for­dult, ahol Sir Ge­or­ge a cél­ba­do­bós sá­tor­hoz édes­get­te a kun­csaf­to­kat, és hoz­zá­tet­te: – Most vi­szont egé­szen ud­va­ri­as.

Po­i­rot már ép­pen ma­gya­ráz­ni kezd­te vol­na, hogy más az, ami­kor két ifjú hölgy il­le­ték­te­le­nül át­vág az er­dőn, és megint más, ami­kor le­fi­zet­ve a ma­guk két shil­ling hat­pen­nys be­lép­ti dí­ját, an­nak rend­je és mód­ja sze­rint jo­got nyer­nek arra, hogy be­pil­lant­has­sa­nak a Nas­se-kas­tély és a hoz­zá tar­to­zó park szép­sé­ge­i­be. De hir­te­len le­csa­pott rá War­bur­ton ka­pi­tány, ke­zé­ben a szó­csö­vé­vel. A ka­pi­tány­nak szem­lá­to­mást me­le­ge volt, és nem volt jó­ked­vé­ben.

– Nem lát­ta Lady Stubb­st, Po­i­rot? – kér­dez­te. – Hát sen­ki nem lát­ta? Szük­ség van rá a jel­mez­ver­seny zsű­ri­jé­ben, és se­hol nem ta­lá­lom.

– Lát­tam őt, mi­kor is?… Vagy fél órá­ja – mond­ta Po­i­rot –, de ak­kor el­men­tem jó­sol­tat­ni.

– A fene abba a nőbe – dü­hön­gött War­bur­ton ka­pi­tány. – Hova tűn­he­tett? A gye­re­kek ott vár­nak rá, és kü­lön­ben is már csú­szunk az egésszel.

Kö­rül­né­zett.

– És hol van Aman­da Bre­wis?

De nem volt nyo­ma Miss Bre­wis­nek sem.

– Ami sok, az sok – mond­ta War­bur­ton. – Azt hin­né az em­ber, szá­mít­hat va­la­mi kis együtt­mű­kö­dés­re, ha már be­le­vág­nak ilyes­mi­be. Hol le­het Hat­tie? Be­ment vol­na a ház­ba?

War­bur­ton ka­pi­tány el­ro­bo­gott, Po­i­rot pe­dig ol­da­laz­va oda­la­ví­ro­zott a kö­te­lek­kel el­ke­rí­tett tér­ség­hez, ahol egy nagy sá­tor­te­tő alatt teát szol­gál­tak fel, de lát­va, hogy mi­lyen hosszú sor vá­ra­ko­zik a te­á­ra, meg­gon­dol­ta ma­gát.

Szem­ügy­re vet­te a dísz­tár­gya­kat áru­sí­tó stan­dot, ahol egy eré­lyes mo­do­rú idős hölgy kis hí­ján rá­só­zott egy por­ce­lán­ku­tyát, az­tán vé­gül is si­ke­rült hát­ra­ke­rül­nie, a nyu­gal­mi zó­ná­ba, ahon­nan biz­tos tá­vol­ság­ból szem­lél­het­te az ese­mé­nye­ket.

Azon tű­nő­dött, va­jon hol le­het Mrs. Oli­ver.

A háta mö­gött lé­pé­sek hang­zot­tak fel, oda­for­dult. Egy fi­a­tal­em­ber igye­ke­zett föl­fe­lé az ös­vé­nyen, a ki­kö­tő irá­nyá­ból; rend­kí­vül sö­tét hajú fi­a­tal­em­ber, ma­ku­lát­lan ten­ge­rész­öl­tö­zék­ben. Az elé­be tá­ru­ló kép lát­tán ta­nács­ta­la­nul meg­tor­pant, az­tán té­to­ván meg­szó­lí­tot­ta Po­i­rot-t.

– Bo­csás­son meg, ké­rem. Ez Sir Ge­or­ge Stubbs kas­té­lya?

– Hogy­ne – fe­lel­te Po­i­rot, az­tán szü­ne­tet tar­tott, majd meg­koc­káz­tat­ta a kér­dést: – Ön csak nem Lady Stubbs uno­ka­test­vé­re?

– De igen, Éti­enne de Sou­sa va­gyok.

– A ne­vem Her­cu­le Po­i­rot.

Köl­csö­nö­sen meg­ha­jol­tak. Po­i­rot pe­dig el­ma­gya­ráz­ta, hogy Nas­se-ban ép­pen ün­nep­sé­get tar­ta­nak. És mire a vé­gé­re ért, már Sir Ge­or­ge is ott állt: oda­jött hoz­zá­juk a cél­ba­do­bó sá­tor­tól, a gye­pen át.

– De Sou­sa? – kér­dez­te. – Örü­lök, hogy meg­is­mer­tem. Hat­tie ma reg­gel kap­ta meg a le­ve­lét. Hol hagy­ta a jach­tot?

– Helm­mouth­ban hor­go­nyoz. Mo­tor­csó­nak­kal jöt­tem fel a fo­lyón a ré­vig.

– Meg kell ke­res­nünk Hat­tie-t. Itt kell len­nie va­la­hol… Re­mé­lem, ma este ve­lünk va­cso­rá­zik.

– Iga­zán ked­ves.

– Éj­sza­ká­ra is ná­lunk ma­rad­hat.

– Na­gyon ked­ves, de in­kább a jach­ton al­szom. Úgy egy­sze­rűbb.

– Hosszabb ide­ig ma­rad? – kér­dez­te Sir Ge­or­ge.

– Ta­lán két vagy há­rom na­pig. At­tól függ – mond­ta de Sou­sa, meg­von­va jól sza­bott vál­lát.

– Hat­tie el lesz ra­gad­tat­va, azt tu­dom – mond­ta ud­va­ri­a­san Sir Ge­or­ge. – De hol le­het? Az előbb még lát­tam.

Ta­nács­ta­la­nul né­zett kö­rül.

– Nem is ér­tem. A gye­re­kek jel­mez­ver­se­nyét kel­le­ne zsű­riz­nie. Bo­csás­sa­nak meg egy pil­la­nat­ra. Meg­kér­de­zem Miss Bre­wist.

Sir Ge­or­ge el­si­e­tett. De Sou­sa utá­na­né­zett, Po­i­rot pe­dig de Sou­sát néz­te.

– Ré­gen lát­ta utol­já­ra az uno­ka­nő­vé­rét? – kér­dez­te.

De Sou­sa vál­lat vont.

– Ti­zen­öt éves kora óta nem lát­tam. Ami­óta kül­föld­re küld­ték is­ko­lá­ba, egy fran­cia­or­szá­gi zár­dá­ba. Gye­rek­ko­rá­ban szép nő­nek ígér­ke­zett.

Kér­dő­en né­zett Po­i­rot-ra.

– Gyö­nyö­rű asszony – fe­lel­te Po­i­rot.

– És ez a fér­je? De­rék em­ber­nek lát­szik, ahogy mon­da­ni szo­kás, bár ta­lán né­mi­leg csi­szo­lat­lan. Igaz, Hat­tie szá­má­ra nem le­he­tett könnyű en­nél job­bat ta­lál­ni.

Po­i­rot ar­cán ud­va­ri­a­san ér­dek­lő­dő ki­fe­je­zés je­lent meg. De Sou­sa el­ne­vet­te ma­gát.

– Hát iga­zán nem ti­tok. Ti­zen­öt éves ko­rá­ban Hat­tie ér­tel­mi­leg meg­le­he­tő­sen fej­let­len volt. Szel­le­mi fo­gya­té­kos, nem úgy mond­ják? Még min­dig ez a hely­zet?

– Úgy néz ki… igen – mond­ta Po­i­rot óva­to­san. De Sou­sa vál­lat vont.

– Na és? Mi­ért is kér­nénk szá­mon a nő­kön az in­tel­li­gen­ci­át. Mi szük­sé­ge arra egy nő­nek?

Már jött is vissza­fe­lé Sir Ge­or­ge fel­dúl­tan. Vele volt Miss Bre­wis is, és lé­lek­sza­kad­va ma­gya­rá­zott.

– Fo­gal­mam sincs róla, hova lett, Sir Ge­or­ge. Utol­já­ra a jö­ven­dő­mon­dó sá­tor előtt lát­tam. De an­nak van már leg­alább húsz per­ce, tán egy fél­órá­ja is. A ház­ban sincs.

– Nem le­het­sé­ges – kér­dez­te Po­i­rot –, hogy el­ment meg­néz­ni, hogy ha­lad Mrs. Oli­ver tár­sas­já­té­ka?

Sir Ge­or­ge hom­lo­ka ki­si­mult.

– Alig­ha­nem úgy lesz – mond­ta. – Néz­ze csak, Mr. Po­i­rot, én nem hagy­ha­tom itt az üze­met. Aman­dá­nak is ren­ge­teg a dol­ga. Nem tud­na utá­na­néz­ni ön? Hi­szen is­me­ri a pá­lyát.

Po­i­rot is­mer­te a pá­lyát, de azért nagy­já­ból még egy­szer el­mon­dat­ta Miss Bre­wisszel az ál­lo­má­so­kat. Miss Bre­wis az­tán ener­gi­ku­san a gond­ja­i­ba vet­te de Sou­sát, Po­i­rot pe­dig el­in­dult, és ma­gá­ban, mint egy va­rázs­igét, ezt kán­tál­ta: te­nisz­pá­lya, ka­mé­lia­kert, gl­ori­ett, fel­ső ját­szó­tér, csó­nak­ház…

Mi­köz­ben el­ment a cél­ba­do­bó sá­tor mel­lett, nagy él­ve­zet­tel lát­ta, hogy Sir Ge­or­ge a do­bó­go­lyó­kat kí­nál­gat­va, leg­hó­dí­tóbb mo­so­lyá­val üd­vöz­li azt az olasz lányt, aki­nek reg­gel ki­tet­te a szű­rét, és aki most szem­lá­to­mást nem tud­ta hová ten­ni ezt a pál­for­du­lást.

Po­i­rot foly­tat­ta út­ját a te­nisz­pá­lyá­hoz. Ott azon­ban csak egy ka­to­nás kül­se­jű öreg­em­bert ta­lált, aki ka­lap­ját a sze­mé­re húz­va, mé­lyen aludt egy ker­ti pa­don. Vissza­ment a ház­hoz, majd le­fe­lé in­dult a ka­mé­lia­kert­be.

Ott az­tán meg­ta­lál­ta Mrs. Oli­vert. Pom­pá­za­tos bí­bor­li­la ru­há­ban ül­dö­gélt egy pa­don, meg­le­he­tő­sen csüg­ged­ten, va­la­hogy úgy, ahogy Mrs. Sid­donst áb­rá­zol­ják. He­lyet mu­ta­tott maga mel­lett Po­i­rot-nak.

– Ez még csak a má­so­dik ál­lo­más – só­haj­tot­ta. – At­tól fé­lek, túl­sá­go­san meg­ka­var­tam a dol­got. Ed­dig még sen­ki nem ért ide.

Eb­ben a pil­la­nat­ban egy jól fej­lett ádám­csut­ká­val ren­del­ke­ző, rö­vid­nad­rá­gos fi­a­tal­em­ber lé­pett be a kert­be. Elé­ge­dett ki­ál­tás­sal oda­si­e­tett egy ma­gá­ban álló el­du­gott fá­hoz, és újabb elé­ge­dett ki­ál­tás­sal je­lez­te, hogy föl­fe­dez­te a má­so­dik rejt­je­let. Amint el­ment mel­let­tük, szük­sé­gét lát­ta, hogy han­got ad­jon elé­ge­dett­sé­gé­nek:

– A leg­töb­ben nem is­me­rik a pa­ra­töl­gyet – kö­zöl­te bi­zal­ma­san. – Ügyes kis fény­kép volt az első rejt­jel, de én azon­nal rá­jöt­tem, hogy mi­cso­da: rész­let egy te­nisz­há­ló­ból. Ott az­tán ta­lál­tam egy „Mé­reg” fel­ira­tú üres üve­get, mel­let­te egy du­gót. A leg­töb­ben nyil­ván azt hi­szik, hogy az üveg a rejt­jel, de én jól sej­tet­tem, hogy az csak fél­re­ve­ze­tés. Pa­ra­tölgy, iga­zán szép pél­dány, de meg­le­he­tő­sen rit­ka ven­dég er­re­fe­lé. En­gem na­gyon ér­de­kel­nek a rit­ka fák és cser­jék. Na, és most va­jon mer­re to­vább?

El­húz­ta a szá­ját, ahogy be­le­pil­lan­tott a ma­gá­val ho­zott no­tesz­ba.

– Le­ír­tam a kö­vet­ke­ző rejt­je­let, de sze­rin­tem sem­mi ér­tel­me nincs. – Gya­nak­vó­an rá­juk né­zett. – Szin­tén ver­se­nyez­nek?

– Ó, nem – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Mi csak né­ze­lő­dünk.

– Na szó­val…”Ne­kem, ki­nek szí­ve a glo­á­rért re­meg, csak ki­csi­nyí­tett mása ju­tott: egy gl­ori­ett.” Az az ér­zé­sem, hogy ezt már hal­lot­tam va­la­hol.

– Ros­tand – mond­ta Po­i­rot. – Idé­zet a Sas­fi­ók­ból.

– Tud­ja, mi az a gl­ori­ett? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver se­gí­tő­ké­szen. – Olyan kis fe­hér osz­lop­csar­nok.

– Jó öt­let. Há­lás kö­szö­net. Azt mond­ják, maga Mrs. Ari­ad­ne Oli­ver is itt van va­la­hol. Sze­ret­nék tőle egy au­tog­ra­mot. Nem lát­ták vé­let­le­nül va­la­mer­re?

– Nem – mond­ta Mrs. Oli­ver ha­tá­ro­zot­tan.

– Sze­ret­nék vele ta­lál­koz­ni. Jó kis kri­mi­ket ír. – Le­hal­kí­tot­ta a han­gát. – De azt mond­ják, úgy iszik, mint a gö­dény.

Ez­zel el­si­e­tett, Mrs. Oli­ver pe­dig mél­tat­lan­kod­va ki­je­len­tet­te:

– Na­hát! Ilyen igaz­ság­ta­lan­sá­got! Nem is iszom mást, csak li­mo­ná­dét.

– És az ta­lán nem igaz­ság­ta­lan­ság, hogy épp az imént sú­gott egy ver­seny­ző­nek?

– Te­kint­ve, hogy pil­la­nat­nyi­lag az egyet­len, aki el­ju­tott idá­ig, úgy érez­tem, meg­ér­dem­li a bá­to­rí­tást.

– Au­tog­ra­mot vi­szont nem ad neki.

– Az egé­szen más – kö­zöl­te Mrs. Oli­ver. – Pszt! Jön­nek.

Az újon­nan jöt­tek azon­ban szem­mel lát­ha­tó­an nem ver­seny­zők vol­tak. Két asszony jött, az­zal az el­tö­kélt szán­dék­kal, hogy a be­lép­ti díj el­le­né­ben ala­po­san meg­né­zik ma­guk­nak a kas­tély­ker­tet.

Me­le­gük volt, és elé­ge­det­len­nek lát­szot­tak.

– Azt hin­né az em­ber, hogy szép vi­rág­ágya­kat fog lát­ni – mond­ta az egyik. – Az­tán egyéb sincs, csak fák meg fák. Én nem így kép­ze­lem el a ker­tet.

Mrs. Oli­ver ol­dal­ba bök­te Po­i­rot-t, és csön­de­sen odébb áll­tak.

– És mi lesz ak­kor – kér­dez­te Mrs. Oli­ver tű­nőd­ve –, ha sen­ki nem fe­de­zi fel a hul­lát?

– Tü­re­lem, asszo­nyom – mond­ta Po­i­rot –, bá­tor­ság. Még fi­a­tal az idő.

– Az igaz – mond­ta Mrs. Oli­ver föl­de­rül­ve. – És fél öt­től már fél áron en­ge­dik be a lá­to­ga­tó­kat, úgy­hogy bi­zo­nyá­ra tó­dul­ni fog­nak az em­be­rek. Men­jünk, nézzük meg, mit csi­nál Mar­le­ne. Tud­ja, nem bí­zom ab­ban a gye­rek­ben. Sem­mi fe­le­lős­ség­ér­zet nincs ben­ne. Nem cso­dál­koz­nék, ha meg­un­ta vol­na a te­te­mes­dit, és szép csönd­ben el­megy uzson­náz­ni. Tud­ja, mennyi­re nem tud­nak meg­len­ni az em­be­rek a te­á­juk nél­kül.

Jó­ked­vű­en eresz­ked­tek alá az er­dei ös­vé­nyen, és Po­i­rot ezen­köz­ben a bir­tok to­po­grá­fi­á­ját tag­lal­ta.

– Én rend­kí­vül za­var­ba ej­tő­nek ta­lá­lom – mond­ta. – A ren­ge­teg gya­log­ös­vé­nyen az em­ber alig tud el­iga­zod­ni. s csak fák meg fák min­de­nütt.

– Mint­ha csak azt a két zsém­bes nőt hal­la­nám – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver.

El­hagy­ták a gl­ori­ettet, és a kacs­ka­rin­gós ös­vé­nyen le­eresz­ked­tek a fo­lyó­hoz. Alat­tuk már ki­bon­ta­koz­tak a csó­nak­ház kör­vo­na­lai.

Po­i­rot meg­je­gyez­te, mi­lyen kí­nos len­ne, ha a ver­seny­zők csak úgy vé­let­le­nül rá­buk­kan­ná­nak a csó­nak­ház­ra, és meg­ta­lál­nák a hul­lát.

– Csak úgy so­ron kí­vül? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver. – Arra is gon­dol­tam. Ezért in­téz­tem úgy, hogy az utol­só rejt­jel a kulcs. Anél­kül nem le­het ki­nyit­ni az aj­tót. Biz­ton­sá­gi zár van az aj­tón, ki­linccsel csak be­lül­ről nyit­ha­tó.

Egy kis da­ra­bon me­re­de­ken vitt le az út a csó­nak­ház­hoz, amely ki­ug­rott a fo­lyó fölé, lent egy kis ki­kö­tő­s­tég­gel és ra­ko­dó­tér­rel a csó­na­kok­nak. Mrs. Oli­ver bí­bor­li­la ru­há­ja re­dői kö­zül elő­ha­lá­szott egy kul­csot, és ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

– Le­jöt­tünk, hogy egy ki­csit el­szó­ra­koz­tas­sunk, Mar­le­ne – mond­ta vi­dá­man, és be­lé­pett a ház­ba.

Egy­út­tal némi lel­ki­fur­da­lást ér­zett: igaz­ság­ta­la­nul gya­na­ko­dott Mar­le­ne kö­te­les­ség­tu­dá­sát il­le­tő­en, mi­vel Mar­le­ne re­mek­be sza­bott ala­kí­tást nyúj­tott a hul­la sze­re­pé­ben, mű­vé­szi el­ren­de­zés­ben te­rült el a pad­lón, az ab­lak alatt.

Mar­le­ne nem vá­la­szolt. Csak fe­küdt, rez­ze­nés­te­le­nül. Az ab­la­kon be­fúj­do­gá­ló szél eny­hén meg­zör­get­te az asz­ta­lon szét­szórt kép­re­gé­nyek lap­ja­it.

– Jól van már – szólt rá Mrs. Oli­ver tü­rel­met­le­nül. – Csak én va­gyok, meg mon­si­eur Po­i­rot. A ver­seny­zők kö­zül kö­zel s tá­vol­ban se­hol sen­ki.

Po­i­rot el­húz­ta a szá­ját. Gyen­gé­den fél­re­tol­ta Mrs. Oli­vert, oda­ment a pad­lón he­ve­rő lány­hoz, és fölé ha­jolt. Foj­tott ki­ál­tást hal­la­tott, és föl­né­zett Mrs. Oli­ver­re.

– Ezek sze­rint – mond­ta –, ami­től ön tar­tott, az be­kö­vet­ke­zett.

– Csak nem azt akar­ja mon­da­ni – kezd­te Mrs. Oli­ver, és a sze­me ki­tá­gult a ré­mü­let­től. Be­le­ka­pasz­ko­dott egy fo­nott szék­be, és le­ült. – Csak nem azt akar­ja mon­da­ni… Ugye, nem halt meg?

Po­i­rot bó­lin­tott.

– De igen – mond­ta. – Meg­halt. Rö­vid idő­vel ez­előtt.

– De mi tör­tént?

Po­i­rot föl­emel­te a lány fe­jét bo­rí­tó tar­ka ken­dőt, hogy Mrs. Oli­ver job­ban lát­has­sa a ru­ha­szá­rí­tó kö­tél két vé­gét.

– Ép­pen úgy, mint az én gyil­kos­sá­gom­ban – mond­ta Mrs. Oli­ver té­to­ván. – De ki te­het­te? És mi­ért?

– Ez itt a kér­dés – mond­ta Po­i­rot.

Azt már nem tet­te hoz­zá, hogy Mrs. Oli­ver gyil­kos­sá­gá­ban ere­de­ti­leg is ez volt a kér­dés.

Csak­hogy Mrs. Oli­ver ere­de­ti vá­la­sza se­ho­gyan sem jö­he­tett szá­mí­tás­ba, mi­vel az ál­do­zat nem egy atom­fi­zi­kus ju­go­szláv szár­ma­zá­sú első fe­le­sé­ge volt, ha­nem Mar­le­ne Tuc­ker, egy ti­zen­négy éves fa­lu­si kis­lány, aki­nek, amennyi­re tud­ni le­he­tett, az ég vi­lá­gon sen­ki el­len­sé­ge nem volt.