Sid temetése ugyanannyi keserűséggel járt, mint annak idején az esküvője. A két viszálykodó családdal vér szerint legközelebbi rokonságban álló gyászolók két táborra oszlottak. Gold alkotta köztük a kényszeredett kapcsolatot. Harriet eleinte teljesen romba dőlt a gyásztól, amely azonban csak rövid ideig maradt tiszta, mert csakhamar beszennyezte a bosszúszomjas lázadás az ellen az általánosan ismert tény ellen, hogy Sid iránta táplált érzelmei az évek során unott tűréssé és alkalmazkodássá fakultak. Minden józansága tovatűnt, és a legalantasabb ösztönei kerültek előtérbe. Miután rémülten tudatára ébredt, hogy elveszítette a férjét, és magára maradt, ez a tudat mintha nagyrészt az anyagiak birtoklása fölötti fanatikus aggodalommá alakult volna át, a gyászából merített energiákat szinte teljes egészükben ezek biztosítására fordította, vad éberséggel védekezve a fosztogatás és a küszöbönálló, képzelt, kapzsi támadások ellen. Egyre nyíltabban, és egyre élesebb komiszsággal célozgatott a többi Goldoknak azokra a pénzösszegekre, amelyeket Sid szétszórt közöttük. Egyikük sem akart válaszolni neki.

A számos betöltendő szereppel járó felelősség terhei egyre inkább Goldra nehezedtek, valamint, meglepő módon, az öreg Miltre, aki megragadta az alkalmat, hogy hasznos és kifogástalan szolgálatokat tegyen. Harriet két fia csak gőgösen fontoskodott, hasznukat alig lehetett venni a temetéssel kapcsolatos gyakorlati intézkedések és a vallási és társasági ceremóniák során. Egyik veje különváltan élt a lányától, el se jött. A másik láthatólag unatkozott, és úgy kóválygott a ravatalozó szőnyegpadlóján, mintha holmi vidám társaságot keresne, akivel léha vicceket válthat a kápolna valamelyik sarkában.

A Neptune Avenue-i Sheiky is eljött a temetés előtti este a kápolnába kondoleálni. Vörös volt a képe, kopaszodott, és egyszerű, kitérdelt nadrágú, sötét öltönyt viselt. Kezét mindaddig a zsebében tartotta, amíg üdvözlésre kellett volna nyújtania. Aztán átadott Goldnak egy borítékot, amely három, egyenként ötezer dolláros csekket tartalmazott.

– Nincs szükségünk pénzre, Sheiky.

– Tartsd csak meg, aztán majd meglátod. Ha nincs, tépd össze. Vagy add Izraelnek. Azt nem bánom, ha Izraelbe megy a pénzem.

– Sheiky, hogy keresed te a pénzt? – kérdezte Gold a zavarnak abban az ismerős állapotában, amely mindig elfogta, valahányszor eszébe jutott Sheiky meg a vagyona. – Azzal kezdted, hogy fagylaltot meg hamis divatékszert árultál, és komputereken, ingatlanon, bevásárlóközpontokon és viszontbiztosításon gazdagodtál meg… honnan tanultad te meg ezeket a dolgokat?

A Neptune Avenue-i Sheiky hosszú ideig tanulmányozta Goldot rezzenetlen, régi, pimasz tekintetével, mielőtt válaszra méltatta. – Komputer, ingatlan: nekem így egyszerűen nem jelentettek semmit – felelte ugyanazzal a gyerekkorból megőrzött komolytalansággal, amely Fishy öccsének durva függetlenségében is megnyilatkozott. – Trükkök és kiskapuk… csak ebbe a két üzletágban szálltam be, mint mindenki, aki nagyban csinálja az üzletet. És mindig gyorsan tovább tudtam lépni. Az ott az apád? Mit gondolsz, emlékszik még rám?

– Papa, ő Síd barátja, Sheiky a Neptune Avenue-ról. A milliomos. Julius Gold olyan egyenesen ült egy apró, párnázott széken, mintha sem felállni, sem összeroskadni nem tudna. Vaksi szemében, mely olyan üres volt, hogy szinte világtalannak látszott, lassan kezdett derengeni a felismerés, és csak kínkeservesen találta meg a gondolatot, melyet ki akart fejezni.

– Síd mindig azt mondta, hogy te dörzsöltebb voltál nála. Én nem hittem el neki. Dörzsöltebb voltál?

A Neptune Avenue-i együttérző mosollyal válaszolt. – Uhum, Mr. Gold. Azt hiszem.

Julius Gold egy pillanatig csak bólogatott. – Nem, nem voltál – vágott vissza kedvetlenül. – Ő volt a dörzsöltebb. Mit tudott ő, az a tökfej?

Gold háta mögött zokogott valaki. Harriet megüzente, hogy Gussie-t sem a temetésen, sem az otthonában nem akarja látni. Harriet most azt üzente, azt akarja, hogy egyedül Gold kísérje a terem legtávolabbi falához, még egyszer megnézni Sídet a koporsóban. Harriet nyitott koporsót rendelt. Két kézzel kapaszkodott Gold karjába. Gold émelyítő fájdalmat érzett, és elfordította a tekintetét a koporsóban fekvő élettelen arcról. Harriet csöndesen nyöszörgőit.

– Miért kellett ezt tennie velem? Tudta, hogy mennyire gyűlölök egyedül lenni. Ezért hagyta abba azokat az utazgatásokat is.

Gold érezte, hogy a zakója ujján át a karjába mélyednek a körmei, és rájött, hogy mindeddig soha nem fogta fel teljes egészében, hogy mennyire megveti a sógornőjét. Aztán megtört és felüvöltött:

– Sid, te barom… miért kellett meghalnod? Ki fog most gondoskodni rólunk? De ezt nem hallotta senki. Szavai zokogásba fulladtak.

A süvé-t Harriet házában ülték, ami felettébb kényelmetlen volt azok számára, akik Brooklynban laktak. Voltak ugyan üres hálószobáik, de nem ajánlottak fel őket. Első nap, a temetés napján, az esti ima idejére már tudták, hogy igencsak szükség lesz Sheiky pénzére, hogy az öregúr meg Gussie számára kivehessenek és bebútorozhassanak egy lakást Floridában, és fedezhessék a megélhetésük költségeit. Az öregnek semmi mása nem volt, csak költőpénze az évjáradékából meg a társadalombiztosítási nyugdíjából. Nagyjából minden mást Sid fizetett. Síd pedig mindent Harrietre hagyott. Még az évjáradék is Sidtől származott: a vénember bőrüzemének átszervezését és eladását az ujjából szopta, csak azért találta ki, hogy az öregnek meglegyen az illúziója, hogy tisztes anyagiakkal, jómódúan vonulhat nyugalomba. Gold apja most hát teherré vált, melyen csak azok osztoztak, akik hajlandók voltak magukra venni.

Irv homlokán elsötétültek a gondterhelt ráncok, amikor Ida kiadta az utasítást Goldnak, hogy minden kétséget kizáró módon szögezze le: Július Gold a jövőben nem lesz képes olyan nagy lábon élni, mint eddig. Esther és Rose, Max belegyezésével, mindenüket fölajánlották, ám ez nem volt valami sok. A két nővér sokat sírt – időnként járni sem tudtak segítség nélkül –, csak néha néha hagyták abba, akkor is pusztán azért, mert kerülni óhajtották a látszatot, hogy túl akarják licitálni Harrietet meg az anyját. Victor odalopózott Goldhoz, és önként fölajánlotta, hogy rendszeres havi támogatást ad, ha Muriéi nem tudja meg. Muriéi azt akarta, hogy Joannie fizessen mindent.

– Most már neki van a legtöbb pénze, nem? És még a temetésre se tudott magának időt szakítani, mi?

Csak Gold tudta, hogy Joannie házassága a végéhez közeledik, méghozzá oly módon, hogy alighanem fillér nélkül marad, és hogy gyakorlatilag lehetetlen, hogy másnap esténél hamarabb átrepüljön Kaliforniából. Amikor eljött az ideje, hogy a második napon kifejtse Julius Gold előtt szorult pénzügyi helyzetét, az öreg nem volt túlságosan meglepve.

– Kicsi korától fogva én neveltem – mondta Julius Gold olyan tartózkodóan, mintha Gold, Milt és Belle idegenek lettek volna. Miit is bement a szobába Golddal, hogy pénzügyi magyarázatokkal szolgáljon,

Belle pedig azért volt ott, hogy nyugtatólag hasson rájuk. – Az én Síd fiamat. És most meghalt. Olyan volt nekem, mint az apám. Ti azt nem tudjátok.

– Én tudom – mondta Gold.

– Jobban gondoskodott rólam, mint akárki. Mindig hagyta, hogy az történjék, amit én akarok.

– Tudom – bólogatott Gold. – Sid csodálatos ember volt.

– Mit tudsz te erről – mondta az öregúr. – Nem olyan volt, mint te.

– Papa, miért izélgetsz te engem? – Az apja viszolyogva lökte félre Gold feléje nyújtott kezét. – Csak azért, mert szemüveget kell hordanom, és jó jegyeket kaptam az iskolában?

– Hát persze – mondta Julius Gold. – Azért.

– Soha nem szerettél?

– Dehogynem… amikor kicsi voltál, szerettelek. De ez minden. – A melankolikus csöndben a vénember bedagadt szemét újra elfutották a könnyek. – Nem szeretem, hogy Harriet azt mondja nekem, hogy Gussie nem jöhet ide és nem mehet oda. – Hirtelen szokatlan kíváncsisággal nézett Gold arcába. – Vannak gyerekeid?

Gold lejjebb ereszkedett a székén, hogy arca egy szintbe kerüljön az apjáéval, és alaposan szemügyre vette. Megfagyott a vér az ereiben. Hát persze, papa. Három. Nem emlékszel? Dina a kedvenc unokád. Ő a mi lányunk. Nem emlékszel?

A vénember rá se hederített a kérdésre, úgy kezdett bele a mondókájába, mintha Gold meg se szólalt volna. – Ha vannak gyerekeid, ne engedd, hogy Floridába küldjenek. Az öregeknek nem szabad csupa öreg közt élni. Az öregeknek a fiatalok közt volna a helyük, de nekik már nem kellünk. Az én feleségem otthon betegeskedett, soha nem tettem ki onnan, amíg be nem ment a kórházba és meg nem halt. Az anyám Meyer bátyám házában halt meg, én mellette maradtam, és beszélgettem vele, akkor is, mikor már nem hallott. Megkérdezhetitek Sidet, de Síd már nincs többé, és kész fártig. Ott meleg van, öregeknek az való.

– Papa. – Gold itt szünetet tartott, félősen elhallgatott, mert mérhetetlenül megrázta, hogy ilyen félelmetesen közel került az amnézia és a szenilisen elkalandozó elme törékeny határaihoz. – Te öreg vagy.

– Mikor fiatal voltál – mondta az apja mindenféle hadonászás és szinte mindenféle érzelmi megnyilatkozás nélkül –, emlékszem, soha nem kellett megüsselek. Nem volt rá szükség. Semmi mást nem kellett csinálnom, csak rád néznem, elordítottam magamat, és mindjárt ijedt kisgyerek lett belőled. Móresre tanítottalak, és úgy viselkedtél, mint a kisangyal. Egyszer Sid egy egész nyárra megszökött, csak mert rákiabáltam. Most én vagyok a kisgyerek. Úgy beszéltek velem, mintha semmit sem értenék. Ne beszéljetek velem úgy, mintha csecsemő volnék. Ha bolondos vagyok, az azért van, mert nem mindig tudok aludni, amikor fáradt vagyok, és fáj a csípőm. Nem azért, mert buta vagyok. Most ez a nő azt üzeni az unokámmal, hogy nem akarja, hogy szivarozzak a házában. Ez Sid háza, nem az övé. Sid az én fiam, nem az övé. Tudom én, mit beszélek.

– Nem mindig, papa – mondta Gold gyöngéden, azzal a kínos érzéssel, hogy talán egy nem is teljesen ép elmével beszélget.

– Olyankor babusgassatok – mondta az öregember minden heveskedés nélkül, bolondosán és szánalmasan vinnyogva. – Ne most, mikor értelmesen beszélek. Mondjál csak meg nekem valamit. Ez egy találós kérdés. Mondd meg nekem, hogy lehet az, hogy egy apa gondoskodni tud hét gyerekről, és hét gyerek, most már csak hat, nem tud gondoskodni egy apáról?

Gold, akinek már fogyni kezdett a türelme, nem hozakodott elő az apjának azzal, hogy ez a bölcs jiddis közmondás hagyományosan inkább az anyára vonatkozik, mint az apára, hogy a pózoló, melodramatikus vén marha soha, távolról sem volt képes egyszerre eltartani hét gyereket, de a gyerekei igenis eltartották. – Papa, mi gondoskodni fogunk rólad – mondta, lehalkítva a hangját. – Ezért beszélgetünk most.

– Ne kényszerítsetek, hogy visszamenjek Floridába.

– Amíg nem akarsz, addig nem mész, megígérem. Gussie most akar menni.

– Fütyülök Gussie-ra.

– New Yorkban maradhatsz.

– A barátaim közt akarok lenni – panaszolta Julius Gold.

– Két helyen nem lehetsz egyszerre. Elrepülhetsz Floridába a barátaidhoz, valahányszor csak hiányoznak neked.

– Hol tudok ott lakni?

– Ahol csak akarsz.

– A gyerekeimmel akarok élni.

– Élhetsz a gyerekeiddel – biztosította Gold őszinte szívvel. – Akár tüstént odaköltözhetsz hozzánk, ha akarsz.

– Nem, azt nem – mondta Belle határozottan, amikor kimentek a szobából. – Nálunk nem lakhat.

– Tudom, hogy nem – mondta Gold zsémbesen. – Örömmel látom, hogy te se vagy tökéletes.

– Mit fogsz csinálni, ha azt mondja, hogy nálunk akar lakni?

– Közlöm vele, hogy lehetetlen – felelte Gold. – Itt az ideje, hogy tudtára adjuk, azt kell csinálnia, amit mi akarunk. – Gold fáradtan leült. A vén bűnös nem tért meg. – Kimondhatatlan kimerültségében mély lélegzetet vett, elálmélkodott, aztán hitetlenkedve elsápadt. – Semmi megváltó társadalmi értékkel nem bír. Valamikor régen egyszer vett nekem egy játékot. Most segítenem kell eltartani.

– Azt nem bánom – mondta Belle. – Te is rendes voltál hozzám, amikor az anyámról volt szó.

Aztán befutott Ralph első telefonhívása. Ralph azzal kezdte, hogy tolmácsolta Alma, Amy, Honey, Misty, Christy és az elnök őszinte részvétét. Mivel Belle ott állt és figyelt, Gold még egy percig hallgatta, aztán azt mondta, hogy egyelőre nem áll módjában kormányhivatali kinevezését fontolóra venni, és lehet, hogy a jövőben sem. Ralph olyan érzéketlen, atyai elnézéssel válaszolt, amitől Gold ugyancsak megrémült.

– Muszáj, Bruce. Nem mondhatsz nemet az elnöknek.

– Miért nem?

– Mert ezt senki sem csinálja. Ha az elnök megkér valamire, igent kell mondanod.

– Ki mond igent?

– Mindenki, Bruce. Nem mondhatsz nemet, ha az elnök kér.

– Ralph, szarul érzem magam ma este. A bátyám meghalt, és az apám öreg.

– Megértelek – vigasztalta Ralph. – Majd újra hívlak, ha egy kicsit magadhoz tértél.

Gold idegesen fészkelődött, amikor szembe kellett néznie Belle-lel. Nem érzem magam igazán jól a gazdagok közt – magyarázta. – Soha nem is éreztem.

Belle semlegesen bólintott. – Csinálnunk kell valamit Harriettel. Nem fogjuk kibírni itt egy teljes hétig.

A látogatók közt megérkezett Mursh Weinrock is. Ezúttal nem tréfálkozott, fogait sárgára festette a nikotin, ujjbegyeit és arcát nemkülönben. Gold ekkor döbbent rá, hogy olyan távoli rokonok és régi családi ismerősök is el fognak jönni, akik évtizedek óta eszébe se jutottak, és szép számmal lesznek köztük olyanok is, akik miatt hétmérföldes kitérőt tett volna, csak hogy elkerülje a találkozást.

Az is kérdéses volt, kinek van erősebb jogcíme a gyászra, apjának-e vagy Harrietnek, de kétségkívül az utóbbi rendelkezett a taktikai fegyverekkel. Paranoiás bizalmatlansága és bosszúszomja ragályossá vált, és az egyoldalú gyűlölet olyan tapintható légkörét alakította ki, amelyet se ő, se a gyerekei, se az anyja, se a nővére nem is próbáltak leplezni.

– Segíts, hadd állok föl – mondta végül Goldnak az apja. – Haza akarok menni. Ez a nő nem akarja, hogy itt legyünk, és én nem akarok itt maradni. – Gold karjára nehezedve otthagyta a házat, anélkül, hogy akár csak futó búcsút is vett volna valakitől halott fia családjából. – Soha nem akartam, hogy nekem kelljen eltemetni egy gyerekemet – mormolta gyászosan, amikor átvágtak a gyalogjárón a kocsihoz. – Még téged se.

Az első pillanat döbbenete után Gold már hagyta, hadd találják meg ezek a szavak is a helyüket azok között a friss eredetű, maróan gyötrelmes emlékek közt, amelyek olyan leverő és dühítő hatással fortyogtak az agyában: Ralph nem volna hajlandó elbújtatni, Conover csak kigúnyolná, a volt texasi kormányzó uralkodna rajta. Ki tanítaná meg rá, hogyan védje meg magát? Amikor Ralph egy óra múlva telefonált, úgy döntött, hogy nem kell neki a kormánypozíció.

Évada a Fehér Házban véget ért.