A családi vacsorán Gold megint olyan magányosnak érezte magát, mint egy osztriga. Megesküdött rá, hogy ez az utolsó vacsora, amelyen részt vesz, holott Sid még bele sem gabalyította Isaac Newtonba, egyszerűen átfogalmazva egyik ártalmatlan tételét:

– Valamely irányba kifejtett erő ellenkező irányú, egyenlő erejű reakciót hoz létre.

– Ezt ki mondta?

– Sir Isaac Newton – felelte Sid nyájasan.

– Hát persze – mondta Victor.

– Ez az egyik mozgástörvénye – mondta Ida.

– A harmadik – mondta Belle.

– Ezt még én is tudom – mondta Muriéi.

Gold gondolatai házasságának közelgő felbomlására összpontosultak, így, míg észre nem vette, hogy gúnyolódás középpontjába került, fogalma sem volt róla, hogy beugrott Sid vezércselének.

– Várjatok csak. – Gold enyhén zavarba jött. – Mit is mondtál Sid? De most ne változtasd meg. Csak ismételd el.

– Valamely irányba kifejtett erő ellenkező irányú, egyenlő erejű reakciót hoz létre. Nahát, nahát, Harriet… ez aztán a resztelt máj. A legjobb, amit valaha is főztél.

– Visszamentem az öreg mészároshoz.

Gold gondosan elemezte Sid szavait, és mélységesen elcsüggedt. – Ezt mondtad az előbb is? Sid, nem változtattál meg valamit?

– Miért változtatnám meg Sir Isaac Newtont? – Sid tekintetéből, miközben egy darab kenyérrel kitörölte a tányérját, makulátlan őszinteség sugárzott. – Ez olyan világos, mint az, hogy E egyenlő MC négyzettel.

Gold minden elegancia nélkül adta fel a partit. – Elegem van Sir Isaac Newtonból.

– Ez Albert Einstein volt. – Sid nem tudta visszafojtani a nevetését.

– Hát persze – mondta Victor.

Gold hálát adott az égnek, hogy az apja még nem jelent meg. Kutyaszorítóban volt Belle-lel: nem tudta, milyen fortéllyal álljon elébe a döntésével, így hát elhatározta, az ügyvédjére bízza, közölje ő az asszonnyal a hírt, hogy elmegy, miután már elment. Ezután Milttel kapcsolatos missziója következett, aki feleségül akarta venni Esthert. Félrevonta Miltet, egy-két percig szondázta a lelkét, aztán Idán és Harrieten keresztül továbbította a megnyugtató hírt, hogy Miltnek nincsenek buja vágyai, reményei, és maga is éppoly szemérmetes ember, mint Esther.

– Nemsokára hetvenéves leszek, Bruce – dadogta Miit. – És mindig agglegény voltam. Egyszerűen nem akarok többé egyedül élni. És azt hiszem, Esthernek se jó egyedül.

Aztán megérkezett az apja Gussie-val, és tüstént villanyossággal telt meg a levegő. Még mindig tartott immár egyhetes depressziója, amelyről Gold is hallott. Mogorva duzzogasat Gold váltotta ki, mint azt az egocentrikus vén harcos gyorsan elárulta (- Ó, hát, na és akkor? – vicsorgott, amikor megkérdezték, hogy érzi magát), de tovább súlyosbította az unalom és a közelítő tél hidegével érkező, fokozódó testi fájdalom. A vesztes egyre csökkenő indulatosságával máris két egymást követő napon zsörtölődött Síddel, amiért nincs megfelelő otthona Floridában. Gold bizonyos értelemben szomorúan konstatálta, hogy a döfölődő vén bikából kifogyóban a harci kedv. Feszült várakozással ropogtatta ujjait, és várta, mikor törnek ki vihar gyanánt a vénemberben fortyogó sérelmek.

Julius Gold, akárcsak Pugh Biddle Conover, először is már a gondolatát sem állhatta, hogy zsidók közhivatalt viseljenek. – Miért szidjanak egy zsidót, amikor ezek lebuknak vagy hibákat követnek el? – Másodszor dühöngött, mert megtudta, hogy Gold ellátogatott Conover birtokára. – Világéletében fasiszta volt és Izrael-ellenes. Nevezz meg egyet! Gold apja felkászálódott dühében, és gyorsan belemelegedve a támadásba, máris tüzelt, mint az égő parázs. – Gyerünk, Mr. Okostóni. Tessék!

– Egy mit? – csitította Gold.

– Egy milliomost, aki valaha vitte valamire. Mondd meg nekem, mikor.

– Mit mikor?

– Ne habogj-hebegj… majd adok én neked, te tökfej! Mondd meg nekem, mikor tisztelték a Rockefeller nevet? Vagy a Morgan nevet. Az a J. P. Morgan, az ölébe lógó vörös orrával, az egy törpe volt. Emlékszem, amikor az emberek kiköptek, és hátat fordítottak az ilyen nevekre. Még a nyugati szenátorokéra is. És te most fogod magad, és együtt lovagolsz egy Conovér-félével. Hé, zsidó… mit keresel te a lovak közt? Mióta lovagol egy zsidó? Mikor tanultál te meg lovagolni?

– Nem lovagoltam.

– Ki vitt oda?

– Meghívtak – mondta bűnbánó hangon Gold, akit, valahányszor rá került a válasz sora, katasztrofálisan cserbenhagyott saját ingerült haragja. – Valakinek a révén, aki ismeri. A segítségemre lehet.

– Miben? – kiáltotta Julius Gold, miközben hol felfújta, hol beszívta az arcát. – Csak egyet ne felejts el, arany fiam. Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók.

– Ha valaha megfeledkezel róla, hogy zsidó vagy – utasította rendre Gussie Gold –, biztos lehetsz benne, hogy egy olyan keresztény, mint Conover, majd az eszedbe juttatja.

– Tudják, az isten szerelmére – felelte Gold –, és elfogadnak annak, ami vagyok.

– Igen? – kérdezte az apja. – És mi vagy? Be akarsz állni közéjük a kormányba? Mint micsoda?

– Mint… – mondta Gold, és zavarában elhalkult a hangja – mint külügyminiszter.

Az öregúr fintorgott, arca undorodó kifejezést öltött. – Miféle állás az egy zsidó fiúnak? – kérdezte. – Sid itten lovak közt dolgozott a mosodában, amikor muszáj volt neki, de mikor tehette, abba is hagyta. Nem lovagolt rajtuk. Mondd meg nekem, mit keres egy zsidó a kormányban? Nevezz meg nekem egy zsidót, aki valaha beállt a kormányba, és ért is valamit.

Ennek a nehéz kérdésnek a kihívására Gold emlékezete időlegesen megbénult. – Brandeis és Cardozo – mondta jobb híján. – És Félix Frankfurter.

– Negyven évvel ezelőtt – csúfolódott az apja. – És azok bírók voltak. Azt mondtam, a kormányba.

– Herbert Lehmann?

– Száz éve. És ő először kormányzó volt, aztán szenátor, tökfej, és ő se volt jaj de príma. Nevezzél meg nekem egyetlen zsidót, aki valaha az elnöknek dolgozott, és nem volt szégyene a kormányzatnak, és nem hozott szégyent a zsidókra. – Goldnak pillanatnyilag egy sem jutott eszébe. – És az a sok keresztény se mind olyan jaj de príma, tudod. Még az a strici Roosevelt se. Nem eresztett be az országba tízezer zsidó kisbabát, mentek a kemencébe. Nyomorék volt. Sántítva járt, és azt akarta, hogy mi ne tudjunk róla, a büdös hazugja. – A vénember dühös képén váratlanul visszás mosoly villant fel, amikor megállt, hogy lélegzetet vegyen, aztán kurta, asztmás kuncogás tört elő belőle. – Egy nyomorékon – jegyezte meg, s valamivel humánusabb tónus lopódzott a hangjába – csak nevetni lehet.

Gold bízott benne, hogy nem egyedül az ő érzékenységét sértették e visszataszító szavak. Nem volt ugyan ismeretlen előtte saját természetes vonzódása a gonosz iránt, de azt csak most ismerte fel, hogy a gondolatban elkövetett kegyetlenségnek vannak olyan magaslatai és mélységei, amelyek még önnön legvérszomjasabb ábrándjait is túlszárnyalják.

– Ó, papa, ez szörnyű volt – csóválta a fejét gyászosan és zavarodottan. – Igazán csúnya dolog ilyet mondani.

– És Roosevelt olyan gyönyörű volt a tuskólábával? – vágott vissza az apja olyan frissen szárnyaló gyűlölködéssel, amelyet Gold meglehetősen ijesztőnek talált. – Az olyan szép volt, amit azokkal a zsidókkal csinált azon a hajón, mikor azt se engedte, hogy kikössenek ebben az országban, és vissza kellett menniük Németországba? Irattárba velük és felejtsük el, írta a levelükre, és még azt se engedte meg, hogy bombázzák a vasútvonalakat, amiken a haláltáborokba vitték az embereket. Mindezt a floridai barátaimtól tudom, és nekik előbb hiszek, mint neked. És te most fogod magad, és egy olyan emberrel parádézol, mint Conover? Az egy náci, egy antiszemita. Olyan volt, mint Lindbergh – folytatta Július Gold. – Talán még Henry Fordnál is rosszabb.

– Hát most már nem olyan – hazudta Gold szemrebbenés nélkül. Megváltoztak a dolgok. Van egy fontos barátom Washingtonban, aki szerint antiszemitizmus ma már nem létezik. Én azt hiszem, hogy most már mindenféle előítélet nélkül befogadnak minket, és asszimilálódunk.

– Igen? – kötekedett az apja. – Ki fogad be kit, és ki asszimilálódik kihez? Én nem. Á goj blejbt á goj, ahogy én látom, és ha Izrael nem volna, senki sem oltalmazna meg minket, mert mi már nem tudjuk, hogy kell harcolni, ők meg tudják. Te asszimilálódhatsz. De mondok valamit… csak egyet hozzál ide a Conoverjeid közül, és akkor viszlát, Charlie. Visszamegyek Floridába, de örökre.

– Telefonálj neki – mondta Harriet Goldnak. Nyers szavainak elsöprő hatása lett.

– Keress nekem lakást, Sid – suttogta rekedten és szomorúan az öreg, miután hosszú, megvető pillantást vetett Harrietre, és nagy keservesen odasántikált egy székhez. – Szerezz nekem egy öröklakást, ha úgy gondolod, hogy arra volna szükségem. – Valami iszonyatos végérvényesség volt abban, ahogy a mondókáját befejezte. – És keress nekem valami más témát. Unom ennek az alaknak a kificamodott agyát.

– Megint kiesett egy kereke – mondta Gold mostohaanyja.

Gold ránézett a kötőtűkkel munkálkodó mostohaanyjára, és a látvány ködös és zavarba ejtő asszociációkat ébresztett az agyában, amelyek egy pillanatra, hajszálnyira a felismerhetőségtől, csalókán felvillantak, majd mindörökre eltűntek, amikor Sid azt mondta:

– Olvastam a mai újságokban, hogy felfedeztek valami nyelvkészséget az agy jobb oldalában.

– Az agynak két oldala van? – kérdezte a nővérek valamelyike.

– Hát persze – mondta Sid olyan fensőbbséges jóindulattal, ami azonnal felingerelte Goldot. – Minden kérdésnek két oldala van.

– Az agy nem kérdés – mutatott rá Gold rosszkedvűen, anélkül, hogy fölnézett volna.

– Talán válasz? – kérdezte az apja.

– Mindennek két oldala van – magyarázta Sid leereszkedően, egyenesen Goldnak.

– Mindennek? – kérdezte Gold, és kéjesen, ujjongva megremegett. Tudta, hogy végre elkapta Sídet. – Ennek a narancsnak is?

– Hát persze – mondta Sid.

– Hol van ennek a narancsnak a két oldala?

– Az alja meg a teteje – mondta Sid. – Mindennek két oldala van.

– A háromszögnek?

– A külseje meg a belseje.

Gold ekkor jelentette be, hogy távozik Sid házából, és hogy soha életében nem vesz részt többé családi vacsorán. Akárcsak Joannie, ő is csak egyenként fog találkozni velük – esetleg.

Udvariasan újra gratulált Esthernek és Miknek közelgő nászúkhoz.

A legcsekélyebb szívfájdalom nélkül határozta el, hogy másnap otthagyja Belle-t. Andrea majd kárpótolja a veszteségért. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy az apja, a bátyja és a nővérei ki fogják tagadni, a gyerekei pedig el fogják taszítani. A jövő ragyogónak ígérkezett.

Délelőtt tanácskozott az ügyvédjével.

– Mennyit akar adni a feleségének a pénzéből?

– Semennyit.

– Én is emellett vagyok.

– Másfelől viszont azt akarom, hogy neki és a gyerekeknek legyen meg mindenük, amit megszoktak, és soha ne legyenek gondjaik.

– Ehhez valószínűleg valami jogi hézagot kell keresnem.

Délután elment az orvosi vizsgálatra. Mursh Weinrock, akinek úgy füstölgött a cigarettája, mint egy meggyulladt matrac, és aki, miközben nézte is, mintha egyre csak kövérebb és kerekebb lett volna, átirányította vizsgálatra a segédorvosához, akivel megosztotta praxisát. Ez a roppant komoly, humortalan fiatalember pedig elképzelhetetlenül hosszú ideig a lehető legkomorabb hallgatásba burkolózott, mígnem modorának érthetetlen józanságával páni rémületbe kergette a tragédia előszelét sejtő Goldot. A végzetes diagnózis irtózatos előérzete százféle különböző formát kezdett ölteni az agyában.

– Mikor fordult elő utoljára – érdeklődött a komor arcú ifjú orvostudor, amikor Gold éppen úgy érezte, hogy egy pillanatig sem bírja tovább elviselni a vészterhes atmoszférát –, hogy megfürdött?

Gold föltápászkodott a csöppet sem méltóságteljes pozitúrából (azt az utasítást kapta ugyanis, hogy álljon négy kézlábra), felhúzta az alsónadrágját, aztán leszállt a vizsgálóasztalról, belebújt a nadrágjába, és kopogás nélkül berobogott dr. Murray Weinrock tágas, sötét irodájába.

– Te mondtad neki, hogy ezt kérdezze tőlem? -Mit?

– Hogy mikor fordult elő utoljára, hogy megfürödtem.

– Ez nem is rossz – nevetett Weinrock némán, mintha energiáit más, konstruktívabb foglalatosságokra tartalékolná. – Tudtam, hogy okos fiú.

– Az isten szerelmére, Murshie! – nyöszörgött Gold. – Honnan a francból van időd ezeknek az ugratásoknak a megszervezésére? Nem folytathatnánk?

Weinrock ezután átküldte Lucille-hoz a laboratóriumi vizsgálatokra. A csinos néger asszony a jelek szerint pocsék kedvében volt.

– Ma megint a doktor feleségét hajkurászta, mi? – mordult rá Goldra, gyilkos dühvei ráncolva össze a szemöldökét.

Mielőtt Gold ezt tagadhatta volna, bedugta az ajtón a fejét egy fiatal lány, és bejelentette: – A vizeletében nagyon magas a vércukor.

Gold hátrapislantott. Lucille ezt írta föl: Cukor: alacsony, normális. – A labor aszongya, magas a koleszterin a véribe. – A blokkjára fölírta: Koleszterin: alacsony, normális. Mélységesen rosszindulatú oldalpillantást vetett Goldra, és kuncogva fölállt. – Na – mondta –, asziszem, megint megöltem egyet.

– Egy mit?

– Egy zsidót. Eridjen át oda ékágéra. Vegye le azt az inget, mielőtt én tépem le magárul. Másszon föl az asztalra, és feküdjön le, mielőtt fölrakom és odacsapom. Aszontam, feküdjön le!

– Miért beszél így, Lucille? Maga szebben tud angolul, mint én.

– Ne feleseljen velem. Maga már megint baszogatja a doktor feleségit, igaz? – kérdezte, miközben ráerősítette az elektródákat. – Tudom, hogy igen, hát ne hazudjon.

– Ugyan már, Lucille, hagyja ezt abba. Maga egy művelt nő, nem egy repedtsarkú.

– Maga fehér asszonyszomorító, ne szarakodjon velem. Láttam, hogy teli van a vizelete azokkal a mocskos hormonokkal. Feküdjön nyugton, és eressze el magát, különben kést döfök a mejjibe. Aha, kész is. Vót valaha szívrohama?

– Nem – rezzent össze Gold.

– Lószart. Magának szívrohama vót, és elment egy másik doktorhoz.

– Nem volt.

– Biztos?

– Miért?

– Feküdjön vissza, strici. Feküdjön le, és maradjon nyugton, mert elvágom a torkát. Vót valaha agyvérzése? Akkor agyvérzése vót, igaz? És elment egy másik doktorhoz, igaz?

– Mi a fenét beszél maga? – üvöltötte Gold.

– Nézze csak meg azokat az istenverte vonalakat! – kiabálta vissza dr. Weinrock asszisztensnője, ugyanolyan harsány hangon. – Azt akarja nekem bemesélni, hogy sose vót szívrohama? Vagy agyvérzése?

Murshie Weinrock rémülten nézett be. – Mi folyik itt?

– Nem hajlandó visszafeküdni. Folyton fölugrál, oszt nézegeti a vonalakat. Aggódik, nincs-e szívrohama vagy agyvérzése.

Weinrock orvosi modora az ingerlékenység és a hízelgés keverékéből tevődött össze. – Ugyan már, Brucie, ne viselkedj ilyen gyerekesen. Hadd fejezzük be a vizsgálatot, aztán majd meglátjuk, mi a baj. Most, hogy ilyen fontos posztra kerülsz, biztos akarok lenni benne, hogy egészséges vagy.

– Mit csináltál annyi éven át, mielőtt fontos ember lett volna belőlem? – vonta kérdőre Gold, amikor immár teljesen felöltözve visszament Weinrock irodájába. – Akkor nem akartál biztos lenni benne?

– Erre aztán végképp nem érek rá. Látod, mennyire el vagyok foglalva.

– És ha, tegyük föl, igazán beteg lettem volna?

– Akkor nem vállaltalak volna el, Bruce – felelte dr. Weinrock őszintén. – Ó, én soha nem vállalok el pácienst, akinek valóban segítségre van szüksége. Nem szeretek beteg emberek között lenni. Na, lássuk csak. – Elhallgatott, némán tanulmányozta a Goldra vonatkozó adatokat. Akármennyire utálom is bevallani, egyet kell értenem az én lusta öcsém orvosi véleményével. Spotty azt mondja, hogy te egy fasz vagy.

– Nekem ezt rólad mondja.

– Az én esetemben csak korlátolt, reakciós politikai véleményeimre utal.

-Képes leszek…?

– Képes leszel elviselni a hatalom gyötrelmeit és kínszenvedéseit, és kényelmesen válladra veheted a hivatal terhét. A koleszterined meg a húgysavad fölment, de nem veszélyesen. A vérnitrogéned magas, de én emiatt nem aggódom, főleg mivel a te vérnitrogéned, és nem az enyém. A tüdődön az a kinövés még mindig nem látszik a röntgenen. A prosztatád kissé megnagyobbodott, de hát az enyém is. Az elektrokardiogramról pedig azt látom – pillantott fel szemrehányóan – hogy még mindig baszogatod a feleségemet.

– Nem tudom megtartóztatni magamat tőle, doktor.

– Röviden: sebesen hanyatlasz, egészséges, normális ütemben. Hogy mennek otthon a dolgok?

– Remekül – könnyebbült meg Gold. – Belle-lel minden oké, és mostanában egészen jól kijövök Noah fiammal, és…

– Noah? – kérdezte Mursh Weinrock meghökkenve.

– Igen. Ő a legidősebb, és…

– Hogy lehet ilyen iszonyatos nevet adni egy gyereknek, Bruce?

– Micsoda? – hegyezte Gold a fülét. Nem tudta elhinni, hogy jól hallotta.

– Tényleg iszonyatos.

Mielőtt válaszolt volna, Gold hosszú ideig rezzenetlen tekintettel bámulta orvosának nagy, bagolyszerű fejét. – Nekünk nem ez a véleményünk. A feleségem apjáról kapta a nevét.

– Még csak nem is zsidó név. -Nem?

– Persze hogy nem. Noé Ábrahám előtt jött, és Ábrahám volt az első. Noé egy iszákos volt. Miért neveztétek el a fiatokat egy iszákos gojról?

– Ő nem törődik vele – mondta Gold csípősen. – Te miért nem törődsz a magad dolgával?

– Mert igenis törődik vele.

– Honnan tudod?

– Te honnan tudod?

– Mursh – könyörgött Gold, akit megszállt a pillanat ihlete –, lehet, hogy tudnál nekem segíteni. Van bennem valami, talán az alkatomban, amiért az emberek szeretnek tréfát űzni velem? Van bennem valami, ami felébreszti a humorérzéket másokban? Az a típus vagyok, aki heccelődésre ingerel?

Weinrock hátradőlt a székén, összekulcsolta a hasán az ujjait, leeresztette a szemhéját, és bölcs pofát vágott. – Igen, Bruce, attól tartok, van.

– Micsoda?

– Nem tudom.

Elérkezett a búcsú pillanata. Belle-nek egy pillanatra hamuszürke lett az arca, amikor Gold annak az embernek az üveges tekintetével tért vissza a lakásba, aki az imént valami leírhatatlan tragédiát élt át.

– Kutya bajom – nyugtatta meg Gold bágyadtan. – Csak nagyon kell vigyáznom, hogy mit eszem. Mi lesz vacsorára?

– Szalonnás borjúmáj gombával, tört krumplival, pirított hagymával.

– Pompásan hangzik – mondta Gold. – Nem, a borjúmáj nem. Vigyáznom kell a koleszterinemre.

– A szalonnában van koleszterin?

– Abban zsír van. Vigyáznom kell a súlyomra is. És azt hiszem, gombát se ehetek. Vigyázni kell a húgysavamra.

– Beteg vagy? – vizsgálgatta Belle leplezett aggodalommal.

– Nem, tökéletesen egészséges vagyok. A vérnyomásomra is vigyáznom kell.

– Azt hogy kell?

– Nem mondta. Azt hiszem, csökkentenem kell a só mennyiségét.

– Énnekem úgy tűnik – mondta Belle –, hogy sokkal jobban járnál, ha beteg lennél. Nem kellene ennyi mindenre vigyáznod.

Goldnak ugyan nem tetszett ez a hang, de azért visszatette a helyükre a betétkönyveket, és úgy határozott, hogy még egy ideig együtt marad Belle-lel.