Nem sokkal ezután Gold már apja házának verandáján ült, és azon kapta magát, hogy melege van és kipirult. A felhőszakadás helyett, amelyre számított, fojtogatóan, émelyítőén sütött a nap. Kigombolta a kabátját, Harriet levette a fülvédőjét, Sid pedig azt mondta: – Igazán meghökkentő, nem? Mármint, úgy értem, a keselyűk.

Ezt hallván Goldnak további mélységekbe süppedt a rosszkedve, olyasformán, mintha vérnyomásának arányos zuhanása váltotta volna ki. Semmi kedve nem volt az ellenálláshoz. A vasárnap most is a tehetetlenség szürke időszaka volt számára, amelyet tompa kábulatban kell elviselni, kivéve, ha az ember profi rögbijátékosként dolgozik, vagy, mint Andrea, lovagol és rókára vadászik. Hétfőn találkozik Ralph-fal, és Andreával fog hálni. Kedden reggel pedig ott fog virítani a kiválóságoknak egy olyan gyülekezetében, amely az egyéni nagyságrendeket illetően alighanem lesz olyan pompás, mint bármely más összejövetel aznap az országban. Itt pedig, származásának pókfonadékába béklyózva, Sidet kell hallgatnia, amint csettintve kiissza az utolsó kortyot a söröspoharából, aztán elmélázva folytatja: – Igazán egyike a természet nagy csodáinak, nem? Ahogy a keselyűk, avagy ülyvek, ahogy néha nevezik őket…

– Ölyvek – morogta Gold, anélkül, hogy fölnézett volna.

– Miért, én mit mondtam?

– Ülyvek.

– De furcsa. – Sid meglepetést színlelt. – Persze hogy ölyveket akartam mondani… szóval, ahogy a keselyűk öt vagy akár tíz mérföld távolságból fel tudják deríteni a haldokló állatokat… pedig születésük pillanatától fogva kivétel nélkül mind teljesen vakok.

Erre Gold önkéntelenül fölkapta a fejét, és úgy meredt Sidre, mintha valami ködön át látná. – Ezt ki mondta? – bökte ki dühösen, holott nem is akart megszólalni.

– Hát nem vakok? – kérdezte Sid.

– Nem.

– Miből gondolod, hogy nem?

– Ha vakok lennének, tudnám – mondta Gold.

– Honnan? – kötekedett az apja. – Az egyetemről?

– Sid többet tud a természettudományokról, mint ő – durcáskodott Harriet.

– Hát persze – mondta az apja. – Sid feltaláló. Én üzletember voltam. Most már nyugalomba vonultam.

– Innék még egy kis sört – így Sid. Esther idegesítő készséggel ugrott, hogy kiszolgálja, amitől mindenkit szörnyű sajnálkozás fogott el iránta. – Honnan tudnád? – kérdezte Sid Goldtól.

– Hallottam volna – erősködött Gold rosszkedvűen. – A termeszekről meg a vakondokról hallottam. A termeszek meg a vakondok vakok. A keselyűk nem.

– Sid nem a termeszekről meg a vakondokról beszélt – fejezte ki Gold iránti ingerültségét Harriet a többiekhez fordulva. – Mindig muszáj neki Sídet kiigazítania.

– A vakondok túrnak. – Ezt a mély bölcsességet Gold mostohaanyja hozta a tudomásukra, miközben, szokása szerint, tovább kötögetett hosszú kötőtűivel, amelyek soha egy percre nem pihentek meg. Ezen a napon orrának holtsápadt bőrén pici, skarlátszín pattanás virított, akár egy vércsepp. Frissen mosott ősz haja kissé csálén állt, s úgy nézett Goldra, mint az őrült a Pickett gettysburgi rohamát ábrázoló festményen. – És vannak emberek – tette hozzá Goldra pillantva, hogy minden kétséget eloszlasson, kire gondol –, akik hegyet csinálnak a vakondtúrásból.

– Még a Biblia is ezt mondja – jelentette ki Sid, miközben Gold csöndesen csikorgatta a fogát.

– A Biblia? – Gold éber lett, mint egy leopard. Az egyetemen kollégiumokat tartott a Bibliáról, ámbár soha nem sikerült teljes egészében végigolvasnia egyik testamentumot sem, s annak jó részét is érthetetlennek találta, amit elolvasott. Jób híres könyvének értéke rejtély maradt számára, a szövege túlírt, a tartalma triviális, és az Énekek Énekét sem találta kevésbé rejtélyesnek. – Hol áll ez a Bibliában?

– E három dolgot nem tudom – kántálta Sid zengzetesen, mint valami kántor. – A madár útját a zsákmányával, a kukoricaszem útját a csövén, és a férfiúnak útját a leányzóval, így van? – A kurta kérdést úgy vetette oda a többieknek, mint aki ártatlanul a józan eszükre apellál.

Gold hitt a fülének, ha másnak nem is. – Egy lószart – morogta, aztán hangosan hozzátette: – Hibásan idézel.

Sid ártatlanságot színlelt. – Senki nem tökéletes, öcsi – mondta bánatosan elcsukló hangon.

– És hol mond ez valamit arról, hogy a keselyűk vakok?

– Ó, öcsi! – Sid letette a poharát, és dörzsölgetni kezdte a kezét. – Te egyetemre jártál, igaz? Használd a fejedet. Mi volna olyan különleges abban, ha a keselyűk látnának? Érdemes lenne megemlíteni a Bibliában?

– Persze hogy nem – mondta az apja.

– Bruce nem akar veszekedni – mentegetőzött helyette Esther a szokásosnál is remegőbb hangon.

– Ő csak társalog – vetette közbe Belle.

Alacsony sorból származom, mondta magában Gold, akit olyan makacs önéletrajzi megszállottság fogott el, mintha saját emlékiratait diktálná, vagy a Henry Kissingeréit. A családom nyomorgóit, hátrányos helyzetben voltam. Igen, nyomorogtunk, és bőven részesültem előnyökben is, de nem annyiban, mint amennyiről később bebizonyítottam, hogy kiérdemeltem volna. A sikereimet a korai viszontagságok késleltették. Véka alá rejtették a világosságomat. Amit kaptam, magam vívtam ki, kivéve, amit apámtól, az anyámtól, a bátyámtól meg a négy nővéremtől kaptam. Semmi nem szólt mellettem, csak az eszem, amit, azt hiszem, másoktól örököltem, nem azoktól, akik azt állítják, hogy a szüleim. Okom van föltételezni, hogy nemesebb vérből származom, mint az első pillantásra látszik, és csak véletlenül keveredtem ezek közé a derék, de szegény, dolgozó emberek közé, különféle, kibogozhatatlanul zűrzavaros, bonyolult félreértések balsorsú áldozataként. A bátyám, Sid, akit azóta ismerek, hogy a világra jöttem, a legidősebb a hét gyerek közül, szolid és sikeres üzletember, akit laikus módon érdekel a természet meg a technika, aki bőkezűen bánik a pénzével, együttérző és könnyed másokkal, és aki ugyanakkor egy barom, egy idióta, és engem le se szar, és arra kényszerít, hogy a keselyűkről beszélgessek vele.

 

 

Ellentétben mostani harcias, komisz hangulatával, Harriet előzőleg áradozva, az összeesküvők szívélyességével üdvözölte Goldot. Bizalmasan félrevonta, és így szólt: – Esther úgy érzi, hogy Miit hamarosan megkéri a kezét. Segítened kell. Megkérte Rose-t és Idát, tudakolják meg Sídtől, kell-e még ilyenkor a szex. Gold begubózott lelkileg. – Hol jövök én a képbe? – Utána tudsz nézni az ilyesminek – hangzott az ellentmondást nem tűrő magyarázat. – Elvégre angolprofesszor vagy. Sid meg a természettudományokhoz ért.

– Gyertek ki – szólt rájuk ekkor az apjuk leplezetlen rosszindulattal. Nagyon kellemes most a verandán.

Ez a biztató időjárásjelentés szemlátomást meghúzta a lélekharangot az aznapi esélyek felett. Gold a végtagjai ereiben érezte a nyirkos, hideg lucskosságot.

– Én figyelmeztettem Sidet – jelentette ki Harriet, és felkészülve a közelgő összecsapásra, arckifejezése ellenségesen megkeményedett. – Ha a hét végéig nem mennek vissza Floridába, akkor én megyek, a lányaimmal meg az unokáimmal együtt.

Gold korántsem érezte magát kényelmesen, szövetségben ezzel a hatvan éven felüli, hóbortos, smucig asszonnyal, akivel több mint harminc éve így vagy úgy hadilábon állott. Gold stramm és férfias férfinak tartotta magát, ezzel szemben Harriet évei számánál legalább egy nemzedékkel idősebbnek látszott, és közelebb állt korban az apjához, mint őhozzá. Apró szeme és keskeny szája észrevehetően nyúzottnak és fáradtnak tűnt, arcán kitágultak a pórusok, festett barna haja megritkult. Eszébe jutottak Sídnek és barátainak múltbéli szabados kiruccanásai, és kíváncsi lett volna, mit érez most Sid Harriet iránt. Tudta, hogy Harrietnek sok a baja. Kivették az epehólyagját, az öccse alig néhány éve halt meg rákban, egyik lánya megint hazajött látogatóba Pennsylvaniából, a gyerekeivel egyetemben, és félreérthetetlen jelei mutatkoztak annak, hogy súlyos viszályok dúlnak a házasságában. Sid minderről nem árult el semmit. Sid ritkán beszélt a gyerekeiről, és ha mégis, akkor mindig öntudatlanul is kritikus és csalódott hangnemet használt. Világéletében zárkózott volt a családjával szemben, talán ezen a sértett módon reagált a régi, szüntelen marakodásokra az apjával, aki kicsinyes nemtetszésében éppen olyan durván viselkedett, mint vulkáni haragjában, és mindkettőben éppoly elviselhetetlen volt, mint amikor krónikusan, szenvedélyesen dudorászott vagy önfeledten dalra fakadt. Nótái az egyszerű jiddis kupléktól a családi rádióból tanult amerikai operettek meg Gilbert és Suliivan lelkes utánbömböléséig terjedtek, nem beszélve azoknak a derékba tört szerelmekről szóló balladáknak a szívszaggató elgajdolásáról, amelyek újabban a Lucky Strike slágerparádéjában az élre törtek. Elviselhetetlen, mindenkit zavarba ejtő megnyilatkozásai közé tartoztak a reklámdalok, amelyek ismételgetésével a szomszédokat és a szabóműhely kuncsaftjait üdvözölte, vagy magában bömbölte őket hangosan: „Ipana, a szépség mosolya”, „Sál Hepatica, az egészség sava-borsa”, „Ha emésztésed lusta, Ex Lax megjavítja”.

Julius Gold most megigazította a szemüvegét – utóbbi, nyájas és kifinomult éveiben színtelen keretes szemüveget viselt, amely beolvadt dús fehér hajának drótszerű, göndör fürtjei közé –, és füstfelleget eregetett a szivarjából, miközben kinyitotta a verandára vezető ajtót. Sid ernyedten elnyújtózott, mint aki álmos már, hogy harcba szálljon.

Harriet harciasán kezdte.- Na, hogy ízlett az idei New York-i vakációd? – kérdezte hangsúlyos udvariassággal.

– Majd tudatom veled – mondta az apja –, ha véget ér.

Harriet offenzívája ezzel tüstént össze is omlott. Gold apja garbónyakú, tengerészkék inget és finom, világos kasmír sportzakót viselt, amely Gold becslése szerint belekerülhetett jó kétszáz dollárba. Szivarzsebében sziromszerűen elrendezett pettyes, tengerészkék zsebkendő pompázott. A vén marha jobban néz ki, mint én, búslakodott Gold. Tíz év múlva antilopbőr cowboy-öltönyt fog hordani, rojtokkal a vállán meg az ujján, én meg olyan szürke leszek, mint Sid. Jó messzire jutott a kopott szabóműhely korszakától, ahol az öreg mellényben, lobogó ingujjal rohangált eszementen összevissza, gombostűkkel a szájában, vállán a repkedő centiméterrel, kezében a szabókrétával.

Gold borzongást színlelt. – Az újság olyasmit írt, hogy havazni fog.

– Az enyém nem – mondta az apja.

– Észak-Dakotában – így a mostohaanyja.

– Két ismerősünk – folytatta az apja – a múlt héten holtan esett össze a hőségtől Miamiban.

Harriet mogorván piszkálni kezdte Sídet. – Mintha beszélni akartál volna valamiről, nem?

– A bűnözésről? – találgatta Sid.

– Hát az igazán rémes – mondta Belle.

– Az óvadék nem válik be – körülményeskedett Gold. – Ha alacsony, a megrögzött bűnözők tüstént visszakerülnek az utcára. Ha magas, akkor anélkül büntetik őket, hogy rájuk bizonyították volna, hogy bűnösök. Az egész elképzelés elavult, hiszen a bűnözés mindennapivá vált, és a vélelmezett ártatlanságnak nincs többé biztos valószínűsége.

Apja dobolni kezdett az ujjaival. – Most már így megy nálunk Floridában is – mondta, mintha Gold ki se nyitotta volna a száját.

– Az árak? – próbálkozott Gold, mintegy vaktában.

– Iszonyú magasak New Yorkban – mondta Harriet.

– Nem vágnak a földhöz bennünket – jelentette ki apjuk.

– Nincs szükségünk szeretetadományokra – kapcsolódott be a mostohaanyjuk.

– Csak arra, amit tőled és Sídtől kapunk – bökte oda Gold apja pimaszul Harrietnek. – Meg a többi gyerekeimtől. Még a kaliforniai lányom is küld pénzt. A Joannie.

– Haláli – mondta Harriet, megint csak feladva a harcot.

– Más szavakkal – kérdezte Sid vigyorogva –, te meg mama úgy látjátok, hogy semmi rossz nincs New York Cityben?

– Időnként egy kicsit hideg van – ismerte el az apja némi szünet után –, február meg március táján, de különben oké. A legelső állam.

Gváld! – füstölgött magában Gold. – Nem maradhattok itt olyan sokáig – kottyantotta ki. – Két éve te meg mama…

– Nem vagyok az anyád – juttatta eszébe Gussie komiszul.

– Sid? – könyörgött Gold.

– Papa, most már igazán kezd hideg lenni neked meg a mamának, és nagyon nyirkos is a levegő.

– Itt nem mondta Julius Gold.

– Hogy mondhatsz ilyet? – csattant fel Gold. – Körülvesz benneteket a víz. A hátatokban ott az öböl, szemben meg az egész óceán.

– Szeretjük a tenger sós szagát – mondta a mostohaanyja.

– Itt száraz hidegben vagyunk – mondta az apja.

– És nagyon száraz nedvességben.

– Ő miért szólíthat mamának – kérdezte Gold hevesen –, én meg miért nem?

– Mert őt szeretem – felelte a mostohaanyja rezzenetlen arccal.

– Ezt jól megmondtad – nevetett az apja.

Gussie-t fölhevítette a diadal. – Fogd csak meg ezt egy percre – mondta, és Gold felé nyújtotta a kötőtűt meg a gyapjúcsíkot. Goldnak fel kellett állnia, hogy átvehesse, aztán halálos félelemben szorongatta, nehogy leejtse. – Szükségem van a segítségedre – kotkodácsolta a vénasszony a maga szokásos, enyhén dallamos módján. – Látod a szatyrot itt hagytad rám, ugye? – Gold a hóna alá tuszkolta a szalma bevásárlószatyrot. – így.

– Mit csináljak vele? – kérdezte Gold.

– Még nem jött el a pillanat – mondta Gussie.

– Ez is jó volt! – mondta az apja.

Mátnenyu, átkozta Gold a sorsát, és szívesen hozzávágott volna valakihez valamit, valami súlyos tárgyat, ha nem érezte volna gúzsba kötve magát, hiszen tartania kellett a gyapjúcsíkot. – Mostantól fogva nem sok időm lesz rátok, tudod – mondta az apjának fenyegetően. – El leszek foglalva Washingtonban. És ott van a tanítás, azt is csinálni kell, meg a könyveim, amiket meg kell írnom.

– Sid meg én pedig valószínűleg hosszú vakációra megyünk – csatlakozott hozzá Harriet. – Lehet, hogy éppen Floridába.

– Lakjatok nálam.

Síd elfojtotta a mosolyát. – Papa, nincs lakásotok. Azért hívtál össze minket, hogy beszéljük meg az öröklakás-vásárlást.

– Persze, persze, szóltam neked az öröklakásról – ismerte el az öregúr kedélyesen. – Majd vacsoránál beszélünk róla.

– Vacsoránál? – Goldnak megint elcsuklott a hangja. – Mi ebédre jöttünk.

– Úgy gondoltam, ebéd helyett elmegyünk ide, egy közeli kellemes kis kínai vendéglőbe vacsorázni. Síd, átszóltál nekik telefonon? Soha nem ettem otthon csorba porcelánból, most se vagyok hajlandó eltűrni egy csomó tetves ferdeszeműtől. Mit áll ez ott azzal a gyapjúval, mint egy hülye? – érdeklődött Gold felől.

– Azt hiszem, eljött a pillanat – mondta Gold mostohaanyja, és kirántotta Gold kezéből a gyapjúját meg a szatyrát. – Ez az enyém, tudod.

Tátenyu, gondolta Gold, és belevetette magát egy székbe. – Mostanra már kifogytál a zsidó ünnepekből, mi? – fordult kihívóan az apjához. Az öregurat zavarba ejtette ez a merész behatolás arra a területre, amely mindeddig az ő monopóliuma volt. – Nincs több, nem is lesz, egészen… – Gold előhúzott a zsebéből egy gépelt listát, meg is találta benne, amit keresett.

– Hánüké-ig – vágott közbe az apja, de félig elfordult, hogy elrejtőzzön a vigyázó szemek elől. – Ami nem jön, csak… december végén.

Gold nesztelenül fölállt, és átkandikált az apja válla fölött. Az apja is egy zsidó ünnepekről készült listát tanulmányozott, hasonlót az övéhez. A cédulákkal a kezükben, kölcsönös derültséggel bámultak egymásra.

– Honnan szedted ezt? – kérdezte Gold.

– Taubtól, Miamiban – mondta az apja. – Te honnan szedted a tiédet?

– Epsteintől, a „Monarchia és monoteizmus” kurzuson. Visszamentek?

– Gyakorlatilag össze vagyunk csomagolva. – Gold leült. – De a nagy estélyig nem – jelentette ki az apja olyan, újra feltámadt akaraterővel, akár egy bokszoló, mire Gold nyomban fölpattant. – Nem, uracskám! Hogy megbántsam gyermekeim érzelmeit? Azt aztán nem!

Sid tért magához leghamarabb a legfrissebb nyilatkozat után.

– Miféle estélyig?

– Az évfordulónkig – közölte az öregúr fölényesen. – Mind megfeledkeztetek róla? Nekem meg Gussie-nak tizedik házassági évfordulónk lesz hamarosan. És nem akarunk senkit elszomorítani azzal, hogy elmegyünk az estély előtt, amit nekünk rendeztek.

– Mikor van az? – szorította sarokba Gold. – Milyen napra esik?

Julius Gold arca fura, zavart kifejezést öltött, és segítségkérőén a feleségére pillantott. Gussie izgatottan rázta a fejét, és nem szólt egy szót sem.

– November tizennegyedikére – mondta Belle. – Egy pénteki napra.

– Hát persze – mondta Julius Gold. – November tizennegyedikére, péntekre. És mi a világért se mulasztanánk el azt az estélyt, igaz?

– De nem ám – mondta Gussie Gold –, Kína minden gyapjújáért se. Vezérlő csillaga Goldot arra intette, hogy ne nyissa ki a száját.

– Sok gyapjú van Kínában? – indult támadásra Harriet maró gúnnyal, bántóan lekezelő modorban.

– Ó, hogyne – mondta Gussie Gold. – Több, mint bárhol a világon. Importálják, hogy ruházni tudják azt az óriási lakosságot. Tudjátok, a világon majdnem minden negyedik ember kínai, még ha sokan nem is látszanak annak.

– Stimmt? – mordult rá Sídre Gold apja sértődötten. Csöppet sem volt elégedett, amikor Sid bólintott.

– Ez azt jelenti – folytatta Gold mostohaanyja a tájékoztatóját –, hogy hetünk közül, akik ma itt vagyunk, majdnem ketten kínaiak vagyunk, még ha nem is látszunk annak.

Ezúttal Sid megcsóválta a fejét, de Julius Gold csak belevájta a fogát a szivarjába, és addig pöfékelt, amíg fel nem izzott.

– Ki rendezi az estélyt? – kérdezte Belle.

– Még nem döntöttem el – mondta a vénember, és kifújta a füstöt. Lehet, hogy Rosie, mert ő itt van a közelben. Lehet, hogy Esther, mert ő egyedül van, és ráér. Lehet, hogy Muriéi, mert tudja, hogy nem szeretjük, és talán nem lesz többé olyan féltékeny, ha megengedem neki. Lehet, hogy Ida és Irv, mert nekik van pénzük, ha nem szeretik is költeni. Lehet, hogy Sid és Harriet, mert Harriet mindig olyan boldognak látszik, amikor látogatóba megyek hozzájuk, igaz? Különben is, hol van Ida meg Irv, és Rose meg Max? Én meghívtam őket. Miért nincsenek itt?

– Már elmondtam – mondta Sid.

– Irvnek akadt egy teniszpartija – magyarázta el neki újra Belle. Max meg elment meglátogatni a bátyját.

– Hol van Esther? – kérdezte az öreg nyűgösen. Hirtelen álmosnak látszott. – Mit csinál ilyen sokáig a házban?

– Megteríti az asztalt – felelte ártatlanul Gold mostohaanyja. – Megkérdezte, segíthet-e megtéríteni az ebédhez, és mondtam neki, hogy igen.

– De hát nem fogunk itthon ebédelni -jelentette ki Gold apja csodálkozva. – Egy kínai vendéglőben eszünk.

– Ezt nem kérdezte tőlem – mondta Gold mostohaanyja –, hát nem szóltam neki.

Erre a válaszra Gold apja olyan barátságtalan pillantást vetett második feleségére, mintha csomót fedezett volna fel az események egyébként normális láncában. – Menj, és szólj neki, hogy hagyja abba mondta szokatlanul csöndesen, aztán csak motyogott magában érthetetlenül, míg az öregasszony be nem ment a házba, mikor is szomorkásán közölte a fiaival: – Az igazi anyátok különb volt. Sokat betegeskedett, de megállás nélkül dolgozott.

Erre a megható, dicsőítő megemlékezésre szentségtörésnek tűnt volna bármiféle válasz. Síd témát változtatott.

– Papa, a héten le akarok menni Floridába, keresni nektek egy jó helyet, ahol a házassági évfordulótok után lakhattok.

– Lehet, hogy utána is itt akarok maradni.

– Nem maradhattok itt tovább – mondta Harriet, valószínűleg ridegebben, mint szándékozta. – Nincs rá pénzünk.

– Miért ne élhetnénk a magaméból?

– Van rá pénzünk – utasította Sid rendre Harrietet. – Nem akarom ezt még egyszer hallani.

Harriet az ajkába harapott. – Látod, most már családi viszályt kavarsz – vádolta meg az öreget.

– Én? – mondta Julius Gold, és a szívére tette a kezét. – Hogy én viszályt kavarok? – Minden porcikájára kiült a felháborodás. – Én aztán nem. Én nem kavarok semmiféle viszályt. Én volnék az utolsó a világon. Nem az én hibám, hogy a lányodnak fölbomlik a házassága, igaz? Ne engem hibáztass, amiért soha senki nem mondta meg neki, mit jelent jó feleségnek lenni. Nem én mondtam neki, hogy menjen hozzá ahhoz a nagyszájú philadelphiai senkihez, csak azért, mert a családjának áruházai vannak. Mondtam én Esthernek, hogy menjen férjhez ahhoz az eszement Mendyhez? – Balszerencséjére Esther éppen ebben a pillanatban jelent meg újra, s most teljesen megmerevedett, szánalmas mosolya megkövült az ajkán. – Én tudtam, hogy nem fog sokáig élni, azzal az indulatos természetével. Folyton megsértődött rám, semmiségek miatt. Nem az én hibám, hogy most özvegy, és szégyenkeznem kell a barátaim előtt, amiért a lányomnak nincs férje. Olyan randa volt azzal a majompofájával, hogy a Barnum-cirkuszban különbeket látni. Te meg mit bőgsz? – pirongatta meg Esthert. – Ha bömbölni akarsz, mint egy kisbaba, akkor inkább menj be. Hé, ha már bemész, vidd ezeket a piszkos poharakat! Az egyik ki van csorbulva. Még a temetésre se hívtál meg! Ez azt hiszi, hogy én nem emlékszem, mi? Csakhogy én többet tudok, mint ő hiszi. Azt hitted, hogy soha nem fogom szóba hozni, mi? – kuncogott kárörvendően. Lehullott az álarc! Gold tátott szájjal, hitetlenkedve bámult rá. A Coney Island-i őrült szabó nyers kegyetlenkedése mit sem csökkent. Ez az ember pusztán csak megöregedett. Szörnyeteg, fortyogott magában Gold dühösen, először Belle-re vetve egy gonosz pillantást, aztán vad düh vei Sídre, egy rohadt szörnyeteg! – Gussie, hozd a télikabátom! – rendelkezett az apja közömbösen és fáradtan. Olyan hirtelen változott meg a hangulata, hogy ez egy nem teljesen elmebeteg ember esetében elképzelhetetlen és abnormális lett volna. – Hamarosan elmegyünk enni. És igazítsd meg a hajadat. Rémesen néz ki a fejed. – Félig nyöszörgő, félig síró, dallamos hang tört ki belőle, amelyet halkan zümmögve mindaddig kitartott, amíg Gussie ki nem ment, aztán a hosszú, elkeseredett zümmögésből minden átmenet nélkül szózuhatagba csapott át. – Tévedek? Vagy tényleg úgy beszél néha, mint aki bolond? – Senki nem volt hajlandó vitába szállni vele, és kijelenteni, hogy téved. – Néha úgy érzem, hogy ha a zsidók válnának, én is szívesen elválnék.

– Zsidók is válnak – mondta Belle, az egyetlen jelenlevő nő, akit az öreg még nem sértett meg.

– De nem az igazi zsidók. Nem a Goldok. Nem a Gold. – A vénember egy pillanatig még szenteskedő és derűs maradt, aztán újra tüzet nyitott. – Lehet, hogy olyasvalaki, mint az ő elkényeztetett lányuk, hazaállít a szüleihez a gyerekeivel, hogy el akar válni. Vagy lehet, hogy például a te egyetemet végzett férjed itten valami ilyesmit forgat a fejében, amikor elmegy Washingtonba egy gyanús állásba, és itthagyja a feleségét, és talán még csak nem is hívja, hogy menjen vele. De én nem. Mi az? – kérdezte meglepetten, a gyógyíthatatlanul énközpontú személyiség fenomenális rugalmasságával. – Miért bámul mindenki olyan dühösen? Diskurálunk, vagy nem?

– Mondtál egypár elég rémes dolgot, papa – felelte Sid óvatosan.

– Én? Én mondtam rémes dolgokat? – Az öreg megint a szívére tette a kezét, miközben arcára fagyott mosollyal és fölényes fejcsóválással visszautasította a vádat. – Én aztán nem. Én nem vagyok az az ember, aki ilyesmiket mond. Mondok én valaha valamit Idára meg arra, ahogy azon a kutyakölyök férjén zsarnokoskodik, vagy arra, hogy mit csinál Muriéi azzal a trotli Victorral? – Lihegett a méltatlankodástól, szeme vad tűzben égett. – Mondtam én egyszer is valamit arról, ahogy te suttyomban el szoktál lógni Mexikóba azokkal a csont-bőr manökenekkel, méghozzá olyan gyakran, hogy még ez a nagyokos feleséged is megtudta, vagy hogy ez a kisebbik fiam itt lakást tart a belvárosban a kainak, amit műteremnek nevez, és soha meg nem hív, hogy aludjak ott, hanem arra kényszerít, hogy kocsizzak haza éjjel azon a hosszú úton Brooklynba?

– Nem fognád be végre a szádat? – üvöltötte Gold.

– Nem mintha én letenném a fejemet azokra a mocskos matracaidra.

– Kérlek, nem fognád be a szádat? – üvöltötte újra Gold, akiben erős vágy ébredt, hogy megragadja az öreget, és széttépje, mint kutya a nyulat.

– Én? Hogy én fogjam be a számat? Mit mondok én, ami olyan borzasztó? Te azt mondod az apádnak, hogy fogja be a száját? Sid fiatal korában akkora volt, mint egy rögbicsatár, mégis kapott tőlem eleget világéletében. Egyszer még el is zavartalak hazulról, egy egész nyárra, ugye? – idézte fel az emlékeit kuncogva.

– De el ám – mondta Sid.

– Nézzétek, milyen meleg lesz, mikor eláll a szél. Miért olyan csöndes mindenki? Utálok savanyúvendelekkel vacsorázni. Gussie, nevettess meg minket! – adta ki a parancsot, amikor a felesége visszajött a télikabátjával.

Gussie megpróbálta. Fényes bőre szinte áttetszővé sápadt, amikor odalépett Goldhoz a csukott bevásárlószatyrával, és odakínálta neki kötésének a nyílásából kikandikáló csücskét.

– A tiéd. Befejeztem. Vedd fel, fiam.

– Mi ez? – dugta Gold ösztönösen a háta mögé a kezét.

– Egy zokni.

– Fél pár zokni? Fél pár zoknit kötöttél nekem?

– Csak két kezem van. Májusban láttam, hogy lyukas a zoknid. Ha mind a két zoknidon láttam volna lyukat, kettőt kötöttem volna.

– Mit csináljak fél pár zoknival?

– Hátha elveszíted a fél lábadat – mondta a vénember, és elismerően vihogott. – Vedd el, gyerünk, te, nagykutya, vedd el.

Gold, leküzdve óvatosságát, megfogta a kötés sarkát, és elkezdte húzni, és húzta és húzta és úgy érezte, húzhatná, amíg csak a Föld meg nem áll, mert a szalmaszatyorból annak a kötött gyapjúcsíknak egy része kígyózott elő, amelyet a vénasszony egy pók szorgalmával szövögetett sok-sok éven át, amióta csak a mostohaanyja lett. Szó sem volt zokniról, beugratták. Mindenki röhécselt.

Miközben Gold mosolyt kényszerített az ajkára, belül elátkozta a mostohaanyját. – Ó, mama, mama, ez nagy húzás volt! Igazán vicces vagy – mondta.

– Nem vagyok az anyád – jött a gyors visszavágás.

– Megint beadott neki – vidult az apja, és fölállt.

– Ez a te bűnöd – zsörtölődött Gold Síddel, miközben a házból a család a járda mellett álló két kocsi felé vánszorgott. – Jövőre költöztesd őket az én környékemre, azzal a sok niggerrel, dilissel és segélyen élő csudabogárral, aztán meglátod, meddig maradnak. Ide figyelj, tanácsot akarok tőled kérni – suttogta, kissé távolabb húzva Sidet. – Segítségre volna szükségem, és azt hiszem, tőled megkaphatom.

– Csak mondd meg, hogy miben. Állok rendelkezésedre, öcsi.

– Kezdhetnéd azzal, hogy nem szólítasz öcsinek.

Sid csak mérsékelten jött zavarba. – Nem tudtam, hogy ez zavar. Jámbor öngúnnyal dörzsölgette az állat a keze fejével. – Azt hiszem, akármilyen öregek leszünk is, én mindig úgy fogok rád gondolni, mint a kisöcsémre. Megígérem, hogy többé nem szólítalak öcsinek, öcsi. Mi van még?

Gold rezignáltan tűrte ezt az ezúttal nem előre megfontolt nyelvbotlást. – Erre esetleg szükségem lesz a könyvemhez. – Megkerülte Sidet, mintha szórakozottságból tenné, hogy elrejtse az arcát a többiek elől. Egy zsidó hapsi egy időre elutazik, mondjuk Washingtonba, és egy nőnél akar megszállni. Van annak valami módja, hogy megvédje magát a felesége telefonhívásai ellen?

Sid tüstént elemében volt. – Jelentkezz be egy szállodába – felelte vidám rokonérzéssel. – Telefonálj minden este a házi központnak, hogy jegyezzék fel az összes hívásaidat. Másnap reggel hívd fel őket megint, hogy lássad, hívtak-e. Mindenkit a szállodai szobádból hívjál vissza.

– Azt hiszem, én félnék.

– Ó, ne, öcsi, sose félj. Az a legrosszabb. Klassz csajod van ott?

– Nem rólam van szó.

– Az baj. Félni, az a lehető legrosszabb. – Sídnek csillogott a szeme a lelkesítő emlékektől, és könnyedén megkerülte Goldot, hogy hátat fordíthasson a többieknek. – Régen heteket töltöttem Acapulcóban, amikor Detroitban meg Minneapolisban kellett volna lennem. Négy hetet töltöttem itt, Manhattenben, amikor az asszony azt hitte, hogy Seattleben vagyok.

– De egyszer rajtacsíptek Acapulcóban, nem?

Sid lágy, bronchitises nevetéssel rábólintott. – Mexikóban volt a nagybátyja, egy gyógyszerész-kongresszuson. De nem számított, én nem féltem. Amikor az asszony rám parancsolt, hogy takarodjam a házból, visszamentem Acapulcóba. Amikor elköltözött a gyerekekkel az anyjához, én beköltöztem New Yorkba, egy szállodai lakosztályba, és nagy murikat csaptam Sheikyvel, Kopotkinnal, a gépésszel, meg Murshie Weinrockkal. Mursh bennlakó orvos volt akkor, és hozott ápolónőket. Amikor Harriet földhöz vágott egy hamutartót, én földhöz vágtam egy tányért. Fölborított egy széket, én fölborítottam a porcelánnal teli kredencet. Mihelyt belátta, hogy nem vagyok hajlandó félni, azt hiszem, egész jó lett a házasságunk.

Sid még soha nem mesélt ennyit önmagáról, de ilyen vidámnak és lelkesnek sem látszott soha. Gold lenyűgözve hallgatta. Természettudomány, gépek, a félelmetes igáslovak a Brighton-mosodában, most a házassági hűtlenkedések, bohózatba illő házi katasztrófákkal – más témákról soha nem hallotta a bátyját hosszasan locsogni. Pedig az ilyen fegyelmezett tartózkodás mögött többnek kell rejtőznie.

Goldban erőteljes, friss érzelmek ébredtek a bátyja iránt. – Sid -javasolta-, ebédeljünk egyszer együtt, amikor visszajövök Washingtonból. Elviszlek egy jó belvárosi vendéglőbe, ahol írókkal meg színházi emberekkel találkozhatunk.

– örülnék neki – kiáltott fel Sid, olyan megdöbbentő szerénységgel, hogy Gold csak bámult. – Azt hiszem, ilyesmit csak egyszer csináltunk, amikor végeztél az egyetemen. Mind nagyon büszkék vagyunk ám rád, öcsi, remélem, tisztában vagy vele – bökte ki Gold újabb nagy meglepetésére. – Nem mindenkinek akad ám egyetemi tanár a családjában.

– Hát annyi szent, hogy szartok kimutatni – mondta Gold mosolyogva. Harriet, aki Sid Cadillacjében ült, nyomkodni kezdte a dudát. – Sid miért hagytad abba a kutyálkodást? Öregszel? Az egészséged?

Sid kötötte az ebet a karóhoz, hogy még csak hatvankét éves. Aztán pirulva bevallotta: – Elkezdtem félni. Gold kocsijában Esther újra sírva fakadt. – Nem arról volt szó, hogy nem akartuk, hogy eljöjjön a temetésre – magyarázta, miközben Gold megpróbált nem odafigyelni. – Meg akartuk kímélni a fáradságtól.

– Hogyhogy te emlékszel a házassági évfordulójuk dátumára, ők meg nem? – kérdezte Gold Belle-től.

Belle elmosolyodott. – Az ujjamból szoptam. Azért választottam egy pénteki napot, hogy szombaton összecsomagolhassanak, és vasárnap elutazhassanak.

Ezt Gold is helyeselte. A kínai vendéglőnél, a Kings Highwayn a két nő kiszállt, Gold pedig istenáldásként fogadta a magányt, amely arra a negyedórára osztályrésze lett, amíg leparkolt a kocsival és visszasétált a vendéglőhöz.

 

 

– Senki – mondta Síd minden előzetes figyelmeztetés nélkül, miközben Gold lehuppant a székére –, senki nem ismeri a Nílus torkolatát. Tizenkét személyre rendelt családi vacsorát.

– A forrását – mondta Gold, és elhelyezkedett a székén.

– Én mit mondtam?

– A torkolatát.

– De fura – mondta Sid, és kivirult az arca a furfangtól meg az elragadtatástól. – Ma nem vagyok formában.

– De igen, formában vagy, te büdös gazember, te szar.

– Azt mondta, szépen van megterítve az asztal – sivította Belle csodálatos lélekjelenléttel.

– És mindenki ismeri a Nílus forrását – motyogta Gold, szemét mereven a máris feltálalt ételre szögezve.

– Mindenki?

– Én nem ismerem – ellenkezett az apja.

– Nem hinném, hogy ismerem a Nílus forrását – közölte a mostohaanyja.

– Én sem ismerem – mondta Esther.

– Mindenki ismeri, aki hajlandó venni magának a fáradságot, hogy utánanézzen.

– Te ismered? – ugratta Sid.

– Igen – mondta Gold. – Melyikét? Két Nílus van.

– Két Nílus? – kérdezték kórusban a nők.

Gold vigyázatlan volt. – A Kék meg a Fehér Nílus. Aggódva nézett fel, mert baljós csend támadt, és a rámeredő arcok leírhatatlan ünnepélyességéből rájött, hogy megint maga alatt vágta a fát.

A nők tekintetében szánalommal elegy aggodalom ült, Esther szemében pedig újra megjelentek a sajnálat könnyei. Ó, Sid, Síd, te hitszegő, rosszindulatú, infantilis állat, te rohadt strici, kántálta magában elkeseredésének litániáját. Már megint tőrbe csaltad a te kisöcsédet.

– Két Nílus? – morgott máris dühösen az apja, reszkető kezével forró teát locsolgatva az ölébe a csészéjéből. – Egy kék meg egy fehér? Mi a fene baja van ennek?

– Hát nem látjátok, hogy tréfál? – lépett közbe Belle, nem túl sok reménnyel.

– Valami baj van? – kérdezte a magas, izmos, fenyegetően kiismerhetetlen üzletvezető, aki tüstént előkerült, biztosítandó, hogy vendéglőjében semmiféle helytelenkedésre ne kerülhessen sor. Félelmetes szövetségesként hangtalanul odasiklott mellé a karate-világbajnokság egy másik esélyese is.

– Semmi a világon – intett feléjük Sid kedélyesen. – Szeretnénk még pár adag disznósültet rendelni. A leves pompás.

Szemtől szemben teljes kiszolgáltatottságával, Gold felhasználta a közjátékot, hogy sanyarú sorsát elkerülje. – Ne törődj te az én Nílusaimmal – mondta ki kereken. – Mi lesz az öröklakásoddal?

Apját felkészületlenül érte a támadás. Leesett az álla, reszketett az arca.

– Igen – mondta Sid, egyesítve erőit Goldéval.

– Miért nem maradhatok itt? – kérdezte Gold apja, aztán kedvesen hozzátette: – Nem vagyok én terhére senkinek.

– Papa, azt akarom, hogy vedd meg azt az öröklakást.

A vénember egy pillanatig izgatottan, eszelősen forgatta körbe a tekintetét, mintha azt se tudná, hol van. Aztán ijesztően az arcába szökött a vér, és szinte úgy fuldokolt dühében és heves zavarában, mintha minden lélegzetvételért meg kellene küzdenie. Egy szót sem tudott kinyögni. Tehetetlen dührohamában görcsösen, parancsolóan az asztal fölé kezdett böködni meggörbített ujjával, kifordult a szeme fehérje, s eszelős tekintete hol az egyik, hol a másik oldalán ülők felé fordult. A többiekben karjának első mozdulatára föléledt a régi engedelmesség reflexe, mindenki rémülten kapott a legközelebbi tál felé, hogy odanyújtsa neki. Gold a kacsás, a rostélyosos és a rizses tálat lökte elébe a két kezével. Esther, aki a legközelebb ült hozzá, a hatalmas, kínai húsgombócos levessel teli tálat adta oda neki. Gold egy szempillantással elkésett, mire meglátta a porcelánban a hajszálrepedést, már nem tudott felkiáltani, és minden kétséget kizáró intuícióval előre látta, mi fog következni. Amikor a tál ripityára zúzódott a földön, a csörömpölése a valóságban még undorítóbb volt, mint ahogy csüggedten elképzelte. Az üzletvezető, tekintetéből félelmetes erőt és tekintélyt sugározva, egy pillanat alatt újra az asztalnál termett, s ezúttal három mosolytalan, ónixszemű és simára borotvált fejű harcos, valamint egy ideges, erősen kirúzsozott keleti nő is csatlakozott hozzá. A nő egy roppant hosszú, vékony ceruzát hozott magával.

– Valami baj van?

– Repedt volt a porcelán? – érdeklődött Esther.

– Vert gehárget! – üvöltötte a vénember válaszul a baljós kínai üzletvezetőnek, amikor végül megjött a hangja, és mutatóujjával a pocakjába böködve hátrébb taszigálta a hórihorgas férfiút. A kínai elsápadt, amikor Julius Gold, még mindig feléje böködve, felordított: – Nem akarok semmiféle öröklakást! Én itt élek, nem ott! Oda csak vakációzni megyek!

Sid már talpon volt, és úgy ontotta a húszdolláros borravalókat és a hangos bocsánatkéréseket, akár egy frissen feltört meleg vizű forrás. Le van szarva, füstölgőit magában Gold, egydollárosokat és ötdollárosokat osztogatva a közeli asztaloknál ülő elképedt gyerekeknek és szüleiknek, készséges, ám üres nevetéssel. Lakat alá kellene tenni! Börtönbe, nem kórházba! Megbilincselve! Egy pincebörtönben kellene falhoz láncolni ezt az őrültet, öt méterrel a föld alatt!

A padlót gyorsan feltörölték, ők pedig folytatták az étkezést. Szinte néma csendben jutottak el egészen az ananászig, a fagylaltig és a jövendőmondó süteményig, miközben végig azt színlelték kínlódva, hogy semmi kellemetlenség nem történt. Az incidens utáni alkudozás kurta volt. A vénember nem megy vissza Floridába, amíg ő maga nem akar. Sid garantálta, hogy a családnak legalább valamelyik ága havonta legalább öt napra lemegy hozzájuk látogatóba. Nincs mit tenni. Háromhetenként egy hétre? Majd meglátjuk.

– Le van szarva! – hepciáskodott Gold Belle-nek hazafelé a kocsiban. – Csak kapjon megint bronchitis! az a vén strici, és köhögje ki a tüdejét! Hadd kezdjen el panaszkodni, hogy magányos, mert nem látogatjuk!

– Te Washingtonban leszel – mondta Belle lakonikusan.

És te is le vagy szarva, tombolt Gold némán, gonosz, ferde pillantást vetve a feleségére. Igazad van, én Washingtonban leszek. Éjfélkor telefonált Kaliforniába, és könyörgött Joannie-nak, hogy jöjjön New Yorkba, és próbálja kézbe venni az ügyeket. Joannie összekülönbözött Jerryvel, és az ügyvéd óva intette, nehogy elhagyja a közös lakást.

– Földhöz vágta a levesestálat! – ismételgette Gold tragikusan, fölidézve a történteket. – Földhöz vágta az a rohadt levesestálat! Alighanem ez volt az életem legrosszabb napja. Aztán, miután földhöz vágta a tálat, olyan kísérteties jövendőmondó süteményt kaptam a vendéglőben, hogy olyat még nem is hallottam. Amikor végre elindulhattam hazafelé, valaki viccből megfordította az összes egyirányú táblákat, nem tudtam megközelíteni a házat, hogy kitegyem Belle-t, se visszamenni a garázsba, hogy leadjam a bérelt kocsit. Gussie azt mondta, hogy kötött nekem egy zoknit…

– Egy zoknit?

– Csak két keze van. És kiderült, hogy ez ugyanaz a gyapjúcsík, amit azóta köt, amióta ismerjük, és mindenki kiröhögött. Senki nem bánik velem tisztelettel az ismerőseim közül.

– Mi a családod vagyunk, Bruce. Azt akarod, hogy mi is doktornak szólítsunk?

– Nemcsak ők. Mindenki úgy bánik velem itt, mint egy smokkal. Még a kínai jövendőmondó sütemények is. Tegnap az edzőteremben összefutottam Spotty Weinrockkal, azzal a fickóval, akivel együtt nőttünk föl a Coney Islanden, és azt mondta, hogy Belle egy tömzsi tyúk, és úgy beszélt velem, mintha még mindig taknyos iskoláskölyök lennék. Belle nem is tömzsi, igaz?

– De – mondta Joannie némi habozás után. – Az.

– Na és mi abban olyan rémes, ha valaki tömzsi?

– Én nem mondtam, hogy az rémes. Vannak nők, akik magasak és karcsúak, mint én, és vannak, akik alacsonyak és… izé.

– Nem az ő hibája, ha tömzsi, igaz? – durcáskodott Gold. – Ilyennek születtünk. Nem az én hibám, hogy alacsony vagyok, igaz?

– Te nem vagy alacsony – vette védelmébe Joannie. – Te átlagos vagy.

– Az átlagos nem elég jó.

– Mit jósolt a süteményed?

Gold nyafogása átkokat szórt a sorsra. – Mindenki más normális jóslatot kapott. Én soha hozzá se nyúlok ezekhez az átkozott vackokhoz. Ők vettek rá. – Felidézte Joannie-nak, hogy a többiek egybehangzó nyaggatására hogy törte fel a kiválasztott jövendőmondó süteményt, és hogy halászta elő belőle a cédulát, melyen ez a sztoikus üzenet állt:

MEG FOG FÁJDULNI A LÁBOD. – És ezt mind olyan viccesnek találták.

– Hogy is szólt?

– „Meg fog fájdulni a lábod.” És aztán körbe adatták velem, és megint elkezdtek nevetni rajtam. Joannie, mi a baj? Mi ez a hang? Mi a szent szar… mi a fenét csinálsz?

– Nevetek – mondta Joannie. – Nem tehetek róla. Szerintem is vicces.