IV.
Semmi nem úgy sikerül, ahogy tervezzük

Gold kihörpintette a martiniját, s olyan mértéktelenül kanosnak érezte magát, hogy szinte meg volt sértve, amiért a nő, akivel ebédel, a húga.

– Esther mesélte, hogy könyvet írsz a zsidókról – mondta Joannie. Goldnak hideg tojásos lazacot hoztak uborkasalátával és zöld majonézzel. A St. Regisben ebédeltek, a húga fizetett. Joannie magas, napbarnította nő volt, tarka ruhákat viselt, ruganyos volt az alakja, és szakértő kezek melírozták a haját.

– Esther?

– Úgy kéthetenként mindig fölhív – mondta Joannie. – És nincs semmi mondanivalója. Jerry nincs ettől az ötlettől elragadtatva.

– Ezért jöttél New Yorkba?

Húga megrázta a fejét. – Tudni szeretné, miért nem tudsz valami másról írni.

– Nincs nekem olyan sok választásom, Joannie.

– Tóni – javította ki a húga.

– Mi aggasztja Jerryt?

– Sok időt töltünk Kaliforniában azzal, hogy megpróbáljuk elfeledtetni egymással, hogy zsidók vagyunk. Ez az egyik ok, amiért a családja megváltoztatta a nevét.

– Finkre?

– Azelőtt Finklemannak hívták őket. Jerry sok pénzt ad mindkét politikai pártnak. Úgy látja, most jó esélye van rá, hogy bíró lehessen.

– De hát Jerry nem jogász, vagy igen?

– Arrafelé nem kell hozzá jogásznak lenni, hogy bíró lehessen az ember – magyarázta Joannie. – Legalábbis ezt szokták neki mondani, amikor pénzért jönnek.

– Tagjai vagytok Alsó-Kalifornia valamennyi egyházának – gúnyolódott Gold.

– Ez nem vallási ügy, hanem polgári – riposztozott Joannie. – Nálunk az elvi kérdés, hogy nem imádkozunk. – Étvágytalanul csipegetni kezdte kis adag salátáját. – Tegnap meglátogattam papát.

– Milyen volt? – kérdezte Gold kelletlenül.

– Csöndes – mosolygott a húga gyászosan. – Még mindig azt hiszi, az ő hibája volt, hogy megléptem hazulról. Azt mondja, mindnyájan arra próbáljátok rávenni, hogy vegyen magának Floridában egy öröklakást, és maradjon ott egész évben. Megmondtam neki, hogy csinálja azt, amit Síd mond.

– Mi holnap megyünk el hozzá – mondta Gold minden öröm nélkül. Letette az ezüst evőeszközt, és érezte, hogy kitüzesedik az arca. Jesszusom, Joannie!

– Tóni.

– … neked fogalmad sincs, milyen az, amikor itt lebzsel. Azt hiszi, hogy még mindig család vagyunk, és még mindig ő a családfő. Úgy zsarnokoskodik fölöttem, mintha taknyos kölyök volnék. Nincs nekem időm hetenként háromszor-négyszer családi vacsorákra járni, és másnak sincs. Nem szeretjük mi egymást annyira. Most már mindnyájunknak megvan a saját családunk, és vannak mások is, akikkel szeretnénk összejönni. El kéne csalogatnotok Kaliforniába egy időre.

– Jerry ki nem állhatja.

– Ezt ő is tudja – mondta Gold ugyanazon a tiltakozó hangon. – Gussie gyerekei se, így hát Richmondba se mehetnek. Egyszerűen képtelenség, hogy folyton előírja nekünk, kihez akar elmenni, amikor éppen kedve szottyan rá, ki fuvarozza oda meg vissza, és kit kell még meghívni. Édes Istenem, azt hiszem, többet voltunk együtt az utóbbi néhány hónapban, mint ha még mindig mindnyájan abban az öt szobában volnánk összezsúfolva a szabóműhely fölött. Évről évre korábban jön, és évről évre tovább marad… az idén a zsidó ünnepekre. A Smíni Áceresz-re. Halottal te arról valaha? Én soha. Esküszöm, csak úgy kitalálja ezeket a rohadt zsidó ünnepeket.

Joannie nevetett. – Nem tartod ezt mulatságosnak?

– Nem. És te se tartanád annak, ha annyit kellene lenyelned tőle, meg attól az őrült nejétől.

– Gussie ravasz.

– Az a nő egy futóbolond.

– Hozzám nagyon kedves. És okos is.

– Lassan minden csöpp esze elmegy – borongott Gold. – Mind a kettőjüknek. Valahányszor találkozom velük, látom, megint egy-két csöppet elvesztettek belőle.

. – Nekem egész jó tanácsot adott, amolyan délről valókat – mesélte Joannie. – Azt mondta, szerezzek be magamnak egy kutyát. Ha egy házaspárnak nincs gyereke, mondta, ha nincs kutyája, azon kapják magukat, hogy nincs miről beszélgetniük. Arra is figyelmeztetett, hogy amikor kettesben eszünk otthon, ne üljünk szembe egymással, és kerüljük a lármás ételeket, különösen a reggelinél a különféle puffasztott gabonaféléket, amelyek csörögnek, zörögnek, pattognak meg azokat a húsokat, amiket túl soká kell rágni. – Bámulatos pontossággal utánozta az öregasszonyt. – Hát – folytatta kissé borongósabb hangulatban –, nekünk nincs gyerekünk, és nincs kutyánk, így nincs semmi más, amiről beszélgessünk, mint az ő ingatlan- és biztosításüzletei meg az a sok ember, akiket utál. Szemben ülünk egymással, amikor eszünk, és utáljuk egymás pofáját bámulni. És Jerry borzalmas lármát csap evés közben, és én is. Ha a reggelinél és a vacsoránál, amikor kettesben otthon eszünk, nem bömbölne a rádió vagy a televízió, azt hiszem, mind a ketten legszívesebben meghalnánk. Hat perc alatt túl vagyunk a vacsorán, de egy örökkévalóságnak tűnik.

Gold kényelmetlenül érezte magát, hirtelen szánalom és zavar fogta el. Számára Joannie még mindig a kishúga volt. Előrehajolt, és a mutatóujjával megérintette a kezét.

– Ide figyelj, Joannie…

– Tóni.

– Nekem Joannie a neved.

– Törvényesen megváltoztattam, amikor színésznő lettem.

– Játszottál valamit valaha?

– Nem tudtam. A tánckarban kaptam néha helyet, de nem tudtam táncolni.

– Maradj itt Rose születésnapi partyjára. Vasárnap lesz. Gyere el hozzánk.

Húga tüstént nemet mondott. – Találkozni akarok valakivel Palm Beachben, mielőtt visszamegyek. És nem szeretem őket csordában. Tegnap este Rose-zal, Maxszal és Estherrel vacsoráztam, Idával pedig még majd találkozom. Síddel nem is beszéltem. Muriel nélkül meg tudok lenni, de azért őt is felhívtam. Azt hiszem, föltartottam a pókerpartiját. Rendesebben viselkedik Victorral? – Gold jelezte, hogy nem. – Rose meg, azt hiszem, lassan megsüketül.

Gold megkönnyebbült, hogy gyanúját Joannie is megerősítette. Max pedig kásásán beszél, észrevetted?

– Rengeteget iszik napközben. Rose-tól hallottam.

– Egyáltalán nem volna szabad innia – mondta Gold meglepetten. Nekem Rose soha nem mondta.

– Valószínűleg soha nem kérdezted. Rose azt mondja, hogy az ital megnyugtatja.

– Mindig rendes volt hozzánk – jutott eszébe Goldnak. – Ő volt az első sógorunk.

– Te hogy ereznéd magadat – kérdezte Joannie –, ha több mint negyven évig kellene dolgoznod egy postahivatalban, aztán rájönnél, hogy meg vagy rémülve, amiért hamarosan nyugdíjba kell menned?

– Nem valami jól – ismerte el Gold. – És sokkal többet innék, mint amennyit iszom.

– Rohadt dolog. Atyaisten!… Soha egyiküknek sem volt más állása. Ez az egyik oka, amiért olyan gyorsan megléptem Coney Islandről. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy szegény vagyok. A barátnőmnek, Charlotte-nak… annak, akivel megszöktem, és akivel a szépségversenyekre jártunk… suszter volt az apja. Képzeld csak el, hogy manapság valakinek suszter vagy szabó legyen az apja.

– Nyertél valaha szépségversenyt?

– Harmadik meg negyedik lettem. Nem voltam elég telt.

– A gyerekekről nem beszéltek?

– Te soha nem érdeklődsz felőlük?

– Ezt a témát kerüljük.

– Norma San Franciscóban van, együtt él egy amatőr pszichológussal, szociális munkát végez, és még mindig a tanulmányai befejezésére készül, ha te ezt elhiszed, mert én nem. Azt mondják, Allén muzsikus valahol Spanyolországban vagy Észak-Afrikában, de te is tudod, én is tudom, hogy kábszeres, és valószínűleg buzi is, ha ők nem is tudják. Rose úgy érzi, talán az az oka, hogy ő visszament dolgozni. Sírt is egy kicsit. Max is.

– Ezért nem érdeklődöm – mondta Gold. – Mondd meg neki, hogy szerintem nem az ő hibája. Ugyanez történik azokkal a kölykökkel is, akiknek nem dolgozik az anyjuk.

– Többet kellene látogatnod őket – mondta Joannie.

– Nincs számukra annyi mondanivalóm. Esther pedig csak fölidegesít, amióta Mendy meghalt. Kapaszkodik.

– Mibe?

– A semmibe. Odaköltözhetne akármelyik gyerekéhez. Mind a kettőnek szüksége van rá.

– Nem olyanok, mint mi – mondta Joannie.

– Nem olyanok. Bárcsak hozzámenne ahhoz a Miit nevű hapsihoz.

– Nem kérte meg a kezét. Azt is elmesélte nekem – mondta Joannie –, hogy lehet, hogy Washingtonba mész, és kormányhivatalt vállalsz.

– Az szerintem még nagyon bizonytalan. Jerry mit szólna hozzál

– Az attól függ – válaszolt Joannie szelíden a gúnyos célzásra. – Ha sokat szerepelsz majd az újságokban, helyeselni fogja. Egyébként inkább azzal hencegne, hogy egyetemi professzor vagy.

– Majd megpróbálok a kedvében járni – viccelődött Gold. – Mondd meg Jerrynek, ne izgassa magát a könyvem miatt. Nagyon kevés ember olvas könyveket, az enyémeket meg szinte senki. Annyi biztos, hogy őt nem fogom benne megemlíteni, és megpróbálok majd minden olyan példát elkerülni, ami rá emlékeztetne.

– No és én?

– Jesszus, nem is tudom, Joannie…

– Tóni.

– Öt nővérem van, egy bátyám, három gyerekem, feleségem, apám, mostohaanyám és annyi sógorom és unokatestvérem, hogy számon se tudom őket tartani. Nagyon nehéz bármiféle témával úgy foglalkoznom, hogy valamelyiküket ne érintsem. Ha megteszem, zavarbajönnek, ha nem, úgy érzik, lenézem őket. A problémám az, hogy az amerikai zsidó lét élményéről kell írnom, és még azt sem tudom, milyen zsidónak lenni. Beszélt neked mama valaha is a szexről?

– Hiszen még csak kilencéves voltam, amikor meghalt.

– Miben halt meg?

– Valami műtét után.

– Rákja volt?

– Nem hiszem. De jobb lesz, ha valaki mást kérdezel meg.

– És mi volt a nyakával? Sokszor volt rajta kötés, nem?

Joannie elbizonytalanodott. – Erre nem emlékszem. Meg kell kérdezned valakitől. Mi voltunk a két kicsi. Ha tudni akarod, hogy nekem milyen a zsidó létélményem, elmondhatom. – Gold úgy érezte, végigfut a hátán a hideg. – Abból áll, hogy próbálkozom nem zsidónak lenni. Mi golfozunk, berúgunk, teniszleckéket veszünk és elválunk, akárcsak a többi normális keresztény amerikai. Trágárul beszélünk. Összevissza kefélünk, házasságot törünk, és sokat és hangosan beszélünk a baszásról.

Gold borzadva húzódott el tőle. – Szeretném, ha nem beszélnél így velem – pirongatta gyöngéden, majdnem könyörögve. – Kényelmetlenül érzem magam tőle.

– Ez is része a te zsidóságélményednek – mondta a húga.

– Sokat kefélsz összevissza? – kérdezte Gold.

– Mióta hozzámentem Jerryhez, nem – válaszolta Joannie, aztán ugratni kezdte. – Rosszabbat csinálok. Disznóhúst eszem.