Mi sikerülhet itt félre? – kérdezte Sid. Gold ezt könnyen meg tudta jósolni, miközben kilépett a tornaklub liftjéből, és elindult az öltöző felé. Először is ott volt a buja vonzásnak az a villamos feszültsége közte és a mexikói televíziós színésznő között, amely első látásra felszikrázott Mexico City repülőterének betonján, amikor arra a csatlakozó járatra vártak Andreával, ami Lindát hozta Houstonból és amely, mint a foszfor, olyan szemmel látható, fűszeres, fortyogó és ragyogó lánggal égett, hogy a közelben mindenki megérezte az illatát. Kölcsönös állatias vágyuk durva mágneses ereje egyszerűen ellenállhatatlannak bizonyult, alig tűrt halogatást. Azzal a természetes hevességgel, amelyért Gold soha nem tudott elég hálás lenni, a színésznő suttogó torokhangon tüstént beleegyezett, hogy másnap Acapulcóban titkon randevúra oson vele a többiek szobája közötti üres szobába, miközben a füstös képű pilóta, a szeretője, gonoszul méregette Goldot baljós sárga szemével, és valami fenyegetőt motyogott, amit Gold csak mintegy ájulatban hallott, ezért udvariasan felkérte, hogy ismételje meg.

– A Halál Angyala jár ma a tornateremben – ismételte meg Karp, a pedikűrös, aki annak a szekrénysornak a folyosóján kuporgott jósdájának alacsony faszékén, ahová Gold éppen befordult.

Gold pislogva torpant meg. – Mit beszél maga?

– Valaki szívrohamot kapott odafönn a nagy tornateremben. Várják a mentőket.

Gold komoran indult a szekrénye felé, elhatározva, hogy neki feszíti mellét a végzet rejtelmes árjának, és szembeszáll a morbid előjelekkel. A statisztikai esély, vigasztalta magát, hogy ugyanabban a tornateremben ugyanazon a napon két ember essen össze szívrohamban, erősen az ő javára szól. Gyakorlatilag viszont, derengett föl benne a meztelen igazság, az esélyeken mit sem változtat, hogy valakivel már megtörtént. Az utazás megszervezése viszont olyan nehézségekkel járt, amelyekkel sem Síd, sem ő nem számolt. Mivel Lindának magával kell hoznia a két legkisebb gyereket, egyenesen New Yorkból utazik Acapulcóba, és négy órával Gold és Andrea előtt érkezik a szállodába, akik Washingtonból indulnak, és útközben megállnak Houstonban és Mexico Cityben. Ha nem kell magával hozni a gyerekeket, Linda esetleg szeszélyesen és makacsul ragaszkodik hozzá, hogy ő is ugyanazzal a géppel jöjjön, és Gold már csak azt konstatálhatja, hogy együtt vannak a tranzitban. Hogy egyiküknek sem kell felismernie a másikat, az aligha enyhít a feszültségen. Vagy, miután betonszilárdan megegyeztek abban, hogy az asszony ugyanazon a járaton, de egyedül utazik, harcias férje az utolsó pillanatban esetleg perverz módon megtagadja az együttműködést, minek következtében mégis két gyermek kíséretében érkezik, akiket tüstént kellemetlen vakrémület száll meg, mihelyt megtört és csalódott tekintetük Goldra esik. Goldot pillanatok alatt kiheréli az a férfiatlan kényszer, hogy a találkozást merő véletlennek, előző ismeretségüket pedig felületesnek és teljesen hivatalosnak kell feltüntetnie, azt a tényt pedig, hogy mindkét üdülő társaság ugyanazt a légijáratot és ugyanazt a távoli szállodát választotta, egészen rendkívüli vakvéletlennek kell bélyegeznie. Egyre fogyó bátorsággal figyeli, hogyan növekszik minden kiejtett szóval Andrea metsző gyanakvása. Újabb keserves próbatétel vár rá Mexikóban, a szálloda portáján, ahol, mint bizonytalanul feltételezte, holmi személyzeti balfogás következtében az összes szobák az ő nevére voltak lefoglalva, és amikor már éppen sikerrel kászálódott volna ki ebből a kutyaszorítóból, ki más állt előtte, mint Spotty Weinrock világító aranyszínű gyapot melegítőjében, elszánva arra, hogy vele indul kocogni a két emelettel följebb levő kis ovális futópályán.

– Szépen, kiadósán elbeszélgetünk, amíg megtanulom, hogy kell kocogni.

– Azért jövök ilyenkor, hogy egyedül lehessek. – Goldnak emlékeznie kellett volna rá, hogy semmiféle esélye nincs, hogy ezt a lusta és rendíthetetlen gyerekkori barátját kibillentse a lelki nyugalmából. – Nem szabad kocognod orvosi vizsgálat és terhelési próba nélkül. Veszélyes. Utána már oké, de meg se próbálj lépést tartani velem, vagy ugyanannyit futni. El vagy hízva és nem vagy tréningben, ellentétben velem. Komolyan mondom… nem te lennél az első, aki holtan esik össze.

– Egy hapsi épp most kapott szívrohamot az emeleti tornateremben. -Fütyülök rá!

– Ezt te jó mulatságnak nevezed? – kérdezte Spotty Weinrock undorító mosollyal, miközben felhúzott Gold mellé, és könnyedén együtt futotta vele a második kört.

– Lassíts, te marha, különben hamarosan kidőlsz – figyelmeztette Gold. – Nem akarok beszélgetni. Nem szabad mellettem futnod. Csak sorolj be mögém, és tartsd a saját tempódat.

– Mindig ilyen lassan mész? – kérdezte a háta mögül Spotty.

Ez gyötrelmesen hatott Goldra. – Nem akarok beszélgetni! – rikoltotta el magát. Alig tudta kipréselni a hangot a torkán. Nyakán az erek és az izmok dühödten megfeszültek. A szíve hangosan dobogott, akár trappoló lába a futópályán. A groteszk megpróbáltatástól gyorsan és bénítóan sorvadni kezdett az akaratereje. Mihelyt egyedül maradt a középső lakosztályban, és mindkét nőt sikerült további konfliktus nélkül elhelyeznie a két szomszédos szobában, leroskadt pihenni egy párnázott fotelbe. Mind a ketten azt hitték, hogy Washington megbízásából bizalmas hivatalos ügyeket bonyolít le. Linda gyerekei már nem voltak ott. Valahogy összeszedte magát, banános daiquirit hozatott a szobapincérrel, megitták Lindával, aztán egy banános daiquirit egyedül, majd egy banános daiquirit Andreával, amikor befejezett egy újabb kört, és megint vele volt. Először Andreát dugta meg, hogy ezen túl legyen, aztán képtelen volt helytállni Lindánál, mikor az asszony ugyanebből a célból átszólt érte telefonon a középső szobába.

– Buzi! – kiáltotta Spotty Weinrock vidáman, és úgy röppent el mellette aranyszínű melegítőjében, akár a napsugár, szinte állva hagyta Goldot.

Gold teljesen elképedt ettől a szemkápráztató sebességtől, de valami, már-már alig emberi kifejezéssel elgyötört arcán, komoran kitartott saját makacs irama mellett. A fájdalom, amely az elején mindig megjelent a mellkasában, most inkább erősödött, mintsem enyhült, azt is elfelejtette, hogy hány kört futott már, így éppen kénytelen volt elölről kezdeni, amikor a szobájában újfent megszólalt a telefon.

-Ez a Fehér Ház lesz – hazudta, és kipattant az ágyból.

Ezután Andreával fogyasztott el egy könnyű ebédet a patió-ban berendezett ebédlőben. Aztán végigevett Lindával egy második, nehéz ebédet a hálószobában, ezt már minden étvágy nélkül kebelezte be. Sortjának övében a gumi úgy vágott a derekába, mint a vasfűrész. Nem egészen két óra leforgása alatt kényelmetlen pocakot növesztett, amely mozgás közben csak úgy rengett, és a fárasztó, de a normális körülmények közt egészséges testgyakorlás helyett ezen a délutánon kimerítő robottá vált a kocogás. Nehezebben lélegzett, és a pulzusát is gyorsabbnak érezte a kelleténél.

– Buzi! – dalolta Spotty Weinrock játékosan, és újra elvitorlázott mellette.

Gold lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Linda nyugtalan, és egyre hevesebben lázadozik, amiért bujkálnia kell.

Andrea is beleunt a bujkálásba, és máris elkezdett telefonálgatni környékbeli nyaralótulajdonos ismerőseinek. Linda az úszómedencében akart hancúrozni, Andrea be akart hajtani a városba. Amikor a kocsi elindult, Gold hátrapillantó agya tüstént pillanatfelvételt készített Lindáról, aki a medence szélén élénk beszélgetésbe merült egy karcsú, magas, izmos, villogó fogú és pimaszul jóképű mexikói fiatalemberrel, s nagy bosszúságára tüstént beléhasított az a féltékeny, bénító szúrás, amelyet általában szívfájdalomként tartanak számon.

– Buzi! – ócsárolta Weinrock, és újra megelőzte, méghozzá olyan könnyedén és jókedvűen, mint egy légben járó szellem.

Gold úgy érezte, az ő lába ólomból van, s ahogy Spotty elfutott a szeme elől, makacsul, kétségbeesetten összpontosítva, erőnek erejével még lejjebb fordította a tekintetét, miközben megvacsorázott Lindával, majd letette egy diszkóban, és másodszor is megvacsorázott Andreával, mielőtt elmentek egy házibulira a lány apjának barátaihoz, akiknek a Kissingeré közelében volt a villájuk. Mind a két nő panaszkodott, amiért olyan sok időt tölt washingtoni telefonokkal.

– Buzi! – szólt oda neki Weinrock, és megint elszáguldott mellette.

– Össze fogsz esni! – süvítette Gold vonakodva, de már későn, hogy figyelmeztetésének foganatja legyen, így hát boldogtalanul meglógott a buliról, hogy bekukkantson Lindához a diszkóba. Lindát négy jóképű táncoló fiatalember vette körül, akik mind azzal a csábító, lehengerlő vonzerővel udvaroltak neki a zene ritmusára, amely kizárólag a dúsgazdag latin-amerikai milliomosok magabiztos sarjaiban lelhető fel. Egybehangzóan tudtára adták, hogy nem kell izgulnia, hogy hogyan vigye vissza Lindát a szállodába.

– Buzi!

Amikor aztán Gold nyaktörő sebességgel visszahajtott a bulira, Andreát nagy elkeseredésére tagbaszakadt, hangos és részeg délnyugati férfiak gyűrűje vette körül, akik arra próbálták rábeszélni, hogy vegyen részt a vacsora utáni táncos csoportszexben, azokkal a lélegzet-elállító fotómodellekkel, akik Gold távolléte alatt megérkeztek.

– A vőlegényemmel vagyok itt – próbálta Andrea udvariasan visszautasítani őket, amikor Gold bosszúszomjasan a háta mögé lépett –, és nem vagyok benne biztos, hogy helyeselné.

– Ó, miatta ne aggódjék – mondta a legmagasabb és a legizmosabb, az érzéketlenségig extrovertált emberek léha magabiztosságával karolva át Andrea vállát. – Vele majdcsak elintézzük a dolgot.

– Hogy? – kérdezte Gold kurtán, ökölbe szorítva a kezét. – Hogy akarják velem elintézni?

– Ahogy csak akarja, tökmag – mondta egy másik a csoportból, mire harsány röhögés tört ki.

– Azt hiszi, megakadályozhat bennünket?

– Sok egy ekkora nő egy ilyen apró hapsinak.

A verekedés kilátástalan lett volna, így Gold belekarolt Andreába, és megpucolt.

– Vágta! – kiáltotta Spotty, és éjfél körül járt, amikor Linda Book visszatért a szobájába, de aztán tüstént elküldte Manolitót, még egy puszit se nyomott a képére, amikor látta, hogy Goldban fortyog a rosszkedv. Utána szeretkeztek, mindkettőjük számára fenséges eredménnyel. Spotty oldalvást keresztülsiklott a hálószobán, és provokálóan újra homoszexuálisnak titulálta, amikor Gold visszabotorkált az ágyba Andreához. Bekövetkezett, amitől a legjobban rettegett: Andrea szexuális lázban égett. Közeledésétől Gold halkan nyöszörögni kezdett. Nem hazudott, amikor kurtán előadta, hogy úgy fáj a feje, hogy majd szétmegy, hányingere van, szédül, és teljesen ki van merülve. Hajnali háromkor kínkeservesen ébredt zaklatott álmából: a középső szobában megint csöngött a telefon.

– Már megint az az istenverte Fehér Ház.

Egyfolytában morgott magában, miközben végigsántikált a szobákon, hogy elgyötört hangon megmagyarázza Lindának: minden éjszakáját Andreával kell töltenie, mert eljegyezték egymást, és össze fognak házasodni.

– Buzi! – kiáltotta oda neki Spotty Weinrock, és ezúttal annak a fekete trikós balett-táncosnak a ruganyos, libegős járásával szökdécselt el mellette, aki szintén ott futott a pályán. Egy bajszos balfasz hátrafelé futott, feldühítve Goldot, akit a futópályán minden excentrikus, zavaró körülmény feldühített. Odalenn a kosárlabdapályán a játékosok megint durván veszekedtek, és üvöltöztek egymással.

Másnap reggel Gold, miután a lehető legkomorabb hangulatban kétszer megreggelizett, azzal a rendíthetetlen elhatározással dőlt le pihenni a saját szobájában, hogy fütyül mindenkire. Iszonyatosan fájt a bokája, és dőlt róla az izzadság. Jövője még soha nem látszott rémesebbnek. Aztán megérkezett a szenvedélyes mexikói tévészínésznő, mint ahogy röviddel utána megérkezett a forróvérű mexikói pilóta is, aki mint a prédát kereső vad üldözte Goldot, hogy az elképzelhető legprimitívebb és legrettenetesebb módon bosszulja meg a becsületén esett sérelmet. A mexikói tévészínésznő már úgy tüzelt, akár a máglya, amikor féltékeny szeretője megtudta Gold szobaszámát, és dühös bikaként felrohant a lépcsőn. Amikor Gold az ablakhoz szaladt, hogy kiugorjon és elmeneküljön, furcsa látvány tárult rémült szeme elé: egy taxival megérkezett Belle, aki utána utazott, arra gondolva, hátha még rendbe tudják hozni a dolgokat, ha együtt vakációznak. Az őrjöngő szerető két ököllel verte az ajtót. A nyilvános botrány katasztrofális lett volna Gold számára. Szidta magát menthetetlen ostobaságáért. Most mit csináljon?

– Mit csináljak? – siránkozott tehetetlenül a négy falnak.

– Menjen a templomba és imádkozzék – utasította hűvösen Greenspan, amikor acapulcói sportöltözékében egyszer csak előkerült az egyik mellékszobából.

– Azt az egyet nem csinálom.

– Akkor menjen el a templom mellett, ki a repülőtérre – folytatta Greenspan –, és üljön föl az első gépre, akárhová. Menjen vissza Washingtonba, ahogy tud. Én majd külön-külön megmondom nekik, hogy sürgős ügyei elszólították, és elküldöm őket, anélkül, hogy találkoznának egymással. Ó, Gold, Gold, hogy maga micsoda egy sánde!

– Magában lehet bízni, Greenspan – vonta hálásan a keblére Gold, amúgy orosz módra, és elérzékenyülve megölelgette a vállát.

– Buzi! – csiripelte Spotty, és megint elszáguldott mellette.

Ezt a marhát! – kiáltotta magában Gold dühödt fintorral, amikor hirtelen, szinte a villámcsapás erejével és vakító fényével, feltárult előtte a józan, hétköznapi valóság. Amíg ő egy kört futott, Spotty két kört tett meg, néha hármat, néha négyet. Ó, az az aljas strici – nincs ember a földön, aki ilyen gyorsan tudna futni!

Fogcsikorgatva és dühösen lihegve tartotta az egyenletes tempót, de közben, egyre növekvő gyilkos indulattal a szívében, lopva figyelt. A terem minden sarkában, ahol a futópálya kanyarodott, volt egy kis pihenőtérség, melyről vagy lépcsőház nyílt, vagy tornaszerek álltak rajta, Spotty leosont a pályáról, és elbújt valamelyik ilyen pihenőn, amíg Gold el nem haladt előtte, aztán hátulról utánaeredt, hogy újra megelőzze. Ez a rosszindulatú dög egész idő alatt csak bujkált valamelyik sarokban, pihent és várt – a legkegyetlenebb és legérzéketlenebb tréfát űzte vele.

– Buzi!

Gold bal kézzel Spotty Weinrock torka felé kapott, de rosszul időzítette a támadást, kiesett a ritmusból, és megbotlott. Ekkor robbant szét a mellében mérhetetlen, bénító, mindent elsötétítő fájdalommal a gyötrelem. A terem forogni kezdett körülötte, a fények elhomályosodtak. A futópálya talaja megemelkedett, billegni és hullámzani kezdett, érezte, hogy megrogynak és kiszaladnak alóla a lábai; aztán, mint a sebesült harcos, aki a végsőkig kitart, még majdnem tíz métert kúszott előre a térdén, mielőtt elterült a pályán, ahol aztán mozdulatlanul feküdt, mint egy darab kő, kimeredt szemmel, mintha valami halálos rémület hozta volna rá a pusztulást.

– Nincs valami baja? – kérdezte valaki. A hallása teljesen ép maradt.

– Adjanak neki mesterséges légzést. Fújjanak a szájába – javasolta a balett-táncos.

– Én ugyan nem. Az undorító.

– Fiú, hogy neked micsoda szerencséd van! – mondta Spotty az aranyszínű egyenruhájában. – Épp most jött a mentő a másik hapsiért.

A látása is ép maradt.

– Doktor úr, nem lehetne most már kivinni? – panaszkodott egy idegen hang. – Szeretnénk tovább kocogni.

– Tegyék külön szobába – mondta Spotty Weinrock. – Nagyon fontos ember.

Gold érezte, hogy megint válságosán kihagy a szívverése. – Nem vagyok az. Spotty, ne mondd meg senkinek!

Beszélni is tudott hát, és káromkodott és ordítozott másnap reggel a Roosevelt Kórházban, amikor látta, hogy még mindig nincs oxigénsátorban.

– Az orvosok azt mondják, nincs rá szüksége – magyarázta neki az egykedvű néger ápoló, aki a reggelijét hozta.

Gold teljesen megdöbbent a tálca láttán: a rántotta csillogott, a szalonna csöpögött a zsírtól, mellette négy vajkupac – ennyi koleszterintől egy hadosztály tengerészgyalogos is elpatkolna. – Itt valami tévedés van, higgye el! Nem vagyok hajlandó megenni.

Az ápoló cuppantott egyet, miután az egészet betermelte. Amikor bejött egy nő az adatait felvenni, Gold még a nevét sem volt hajlandó elárulni. Az orvosokkal is roppant óvatos volt, és engedélyt kért, hogy felhívhassa a saját orvosát. A nyilvános telefon a folyosón volt.

– Felkelhetek az ágyból, és kimehetek egyedül?

– Ahogy akarja.

Szüksége volt egy tízcentesre. Adtak neki egy dollárt. Mursh Weinrock délben bejött, és halkan értekezett az orvosokkal, miközben folytak az előkészületek, hogy Goldot átvigyék egy különszobába.

– Minek neked az oxigénsátor? -kérdezte Weinrock, mikor kettesben maradtak. – így sokkal olcsóbb. Megbotlottal és elestél, vagy elájultál? Mit érzel?

– Úgy érzem, szeretném megölni, Mursh, puszta kézzel. Egyre dühösebb lettem, haragom az elviselhetetlenségig fokozódott, aztán ez a micsoda fölrobbant a fejemben meg a mellemben. Megrémültem. Aztán hirtelen elgyengültem, és minden elfeketedett előttem. Nem botlottam meg. A miatt a kurva Spotty öcséd miatt történt. Egy szép napon megölöm azt a stricit.

– Hetente ezerszer töri össze anyám szívét – bólogatott Weinrock. Szívkárosodásnak semmi jele. Inkább szorongásnak néz ki, de biztosak nem lehetünk benne. Sok páciensem esett már össze holtan egy tökéletes EKG után. Ezért nem szeretek beteg emberekkel foglalkozni. – Tíznapos kórházi megfigyelést javasolt. Minél kevesebb látogató, minél kevesebb telefon. – Senki sem fogja megtudni, hogy itt vagy, hacsak meg nem mondod nekik.

Látogató egy szál se jött, telefonon sem hívták, virágot, leveleket, üdvözlőlapokat, banánnal teli gyümölcskosarakat sem kapott – a következő tíz nap Gold életének legmagányosabb időszaka volt. Vajon hányan kíváncsiak rá, hol van? Furdalta a lelkiismeret, és zavartan töprengett azon a rejtélyen is, amelyet a tornaklubban Spotty Weinrockhoz intézett utolsó szavai vetettek fel: – Ne mondd meg senkinek. – Egy szívdobbanásnyira a haláltól nem az élet volt a legfőbb gondja, hanem a diadal züllesztő illúziója, a siker.

És most sem volt másképp.

Gold senkivel nem vette fel a kapcsolatot, amíg okmányszerűen bizonyítható kitűnő egészségben ki nem jöhetett a kórházból. Először Belle-t hívta fel.

– Hogyhogy kórházban?

– Beteg voltam, Belle. Holnap kijövök.

– Mivel?

– Semmivel. Mit gondoltál, hol vagyok? Majdnem két hétig távol voltam.

– Azt mondtad, el kell menned valahova, hogy rendbe szedd magad mondta Belle. – így hát azt gondoltam, valószínűleg éppen rendbe szeded magad.

– Kutya bajom – biztosította Andreát. – Az orvosok határozottan állítják, hogy nem volt semmi komoly bajom.

– Miféle orvosok? Hol vagy?

– Kórházban, drágám. New Yorkban. Nem is hiányoztam?

– Mivel?

– Semmivel, drágám. Épp most mondtam. Egyszerű kivizsgálás.

– Miért nem szóltál, drágám?

– Nem volt szabad se telefonálnom, se látogatókat fogadnom.

– Semmivel?

– Mit gondoltál, Andrea, hol vagyok? Tíz nap telt el. Nem is vetted észre, hogy eltűntem?

– Tudtam, hogy még egyszer vissza kell menned a feleségedhez, elintézni a válást – mondta Andrea. – Azt hittem, a válást intézed.

Ralphnak szóló telefonja kulcsfontosságú volt. – Valami személyes ügy merült fel, és egy időre ki kellett vonnom magam a forgalomból. Sajnálom, hogy nem tudtam tartani veled a kapcsolatot.

– Mivel kapcsolatban? – kérdezte Ralph.

– Mindenfélével kapcsolatban. Azt mondtad, beindultak a dolgok.

– így is van, Bruce – mondta Ralph. – Conover erősen közbelépett az érdekedben. Az elnök találkozni akar veled.

– Holnap lemehetek.

– Azt hiszem, holnap el lesz foglalva. A követségi bálon, ott találkozhattok.

– A követségi bál?

– Remélem, eljössz, ha meghívnak. Azt mondtam az elnöknek, hogy kidolgoztál néhány fontos elvi álláspontot. Próbálj meg hát fölvázolni néhányat.

– Miről?

– Amiről akarsz. Nem hiszem, hogy bárki is el akarná olvasni. Hol vagy most?

– A garzonomban – hazudta Gold. – Ralph, nem hiányoltál? Nem is vetted észre, hogy nem tartjuk a kapcsolatot?

– A szállodai szobádat hiányoltam – mondta Ralph –, annyit mondhatok. Majd két hétig nem háltam mással, csak a feleségemmel és Mistyvel, Candyvel, Christie-vel és Tandyvel. Nem volt könnyű. Egyszer neked is meg kéne próbálnod. Sürgősen össze kell jönnünk, megbeszélni azt a követségi bált, meg hogy mit mondjál az elnöknek, ha meghívnak.

– Holnap? – kérdezte Gold.

– Holnap én is el vagyok foglalva – mondta Ralph.

– Hogy kaphatnék meghívást a követségi bálra?

– Az gyakorlatilag lehetetlen.

– Le vagy szarva – mondta Gold most első ízben, miközben elkezdett dühösen tárcsázni egy másik számot. Mindenen eluralkodik a nemtörődömség, búslakodott, úgy fog körül, mint valami mérgező áradat, megfojt, összecsap a fejem fölött, orromat betölti bűzös…

– Spot Divat – üdvözölte a lány a telefon másik végén vidáman. – Miben lehetek a segítségére?

– Mr. Weinrockot kérem. Bruce Gold keresi.

– Mr. Weinrock kinn van a piacon.

– Hát ez meg mi az istent jelent?

A lány letette a kagylót. Gold végül a tornaklubban talált rá Weinrockra.

– Spotty, te strici, senki se tudja, hogy kórházban vagyok. Megkértelek, ne mondd meg senkinek, hát nem mondtad meg, mi? A feleségemnek se, egy árva léleknek se, mi?

– Én tudok titkot tartani – mondta Spotty Weinrock.

– Fogalmatok sincs, min mentem keresztül, írtak rólam az újságokban?

– Nem olvasok újságot.

– Ez is mutatja, mennyire nem törődnek az emberek semmivel. Ha holnap holtan esnék össze, senki észre se venné.

– Én állom a szavam, ha muszáj.

– És muszáj volt, te állat? És még csak be se jöttél meglátogatni, igaz? És ha meghalok, te strici? Akkor szóltál volna valakinek? A tárcám ott maradt a klubban, a ruháimmal együtt, még azt se tudták volna, hogy ki vagyok. Tudsz titkot tartam, az már igaz. Hogy az isten csodájába tudtál egy ilyen titkot magadban tartani?

– Az igazság az – mondta Spotty Weinrock –, hogy elfelejtettem.

– Elfelejtetted? – A fájdalmas szavak egyre mélyebbre hatoltak Goldban.

– Eléggé elfoglalt vagyok, Bruce. Még azt is elfelejtettem, hogy szívrohamod volt,

– Nem szívroham volt!

– Én mindenesetre nagyon megijedtem – mondta Spotty Weinrock. Egyfolytában csak aggódtam miattad.

– Meddig? – gúnyolódott Gold, keserűen felkacagva.

– Amíg el nem felejtettem.

Gold úgy tolta oda az arcát a telefonkészülékhez, mintha az annak az embernek a bőszítő megtestesülése lenne, akivel beszél. – Elfelejtetted? – ismételte meg összeszorított szájjal, s hangjában fekete, viharos düh vibrált, amely egész szervezetét átjárta, melytől minden porcikájában remegett. – Hát a pénz, Weinrock, a pénz, te hímringyó? Mennyivel tartozol most nekem?

– Körülbelül kétezerrel.

– Fizesd ki, te tetves strici! Különben börtönbe csukatlak. Mindenedet lefoglaltatom. Spotty, Spotty – Goldnak elszorult a torka, elcsuklott a hangja, miközben sikertelenül próbálta visszatartani a szeméből előtörő könnyeket –, hogy lehettél ilyen érzéketlen? Miért nem látogattál meg, hogy a saját szemeddel lásd, hogy élek?

– Én megpróbáltam, Bruce. Háromszor is be akartam menni hozzád, el voltam rá szánva, hogy semmi nem tarthat vissza.

– És mi történt?

– Elfelejtettem.

– Tudod, milyen érzés ez? – zokogott fel Gold. – Tudod, milyen érzés, hogy ott fekszel a kórházban, és telnek a napok, és se látogató, se telefon, mikor lehet, hogy végzetes szívrohamod volt, és senki nem törődik veled? Szar érzés. És ha meghaltam volna?

– Én törődtem veled – mondta Spotty.

– Elfelejtetted.

– Végül valaki emlékeztetett volna rá.

– Senki más nem tudott róla – folytatta Gold a szemrehányásokat. Úgy temettek volna el, mint egy koldust. Ennél még én is figyelmesebb lettem volna.

– Most már mennem kell kocogni. Ott a helyem a csoportban. Gold megmosta és megtörölte az arcát, mielőtt felhívta a következőt, akinek, úgy vélte, alighanem a legjobban hiányzott.

– Éppen tegnap hívtalak a garzonodban. Üzenetet hagytam a masinádon.

– Csak tegnap? Mit gondoltál, hol voltam addig? Tíz nap telt el,

– Azt hittem, el vagy foglalva a feleségeddel meg a menyasszonyoddal.

– Dinát visszavették az iskolába?

– És szépen halad – mondta Linda Book. – Megcsinálom neki a házi feladatait. Mondd csak, melyik kórházban is vagy? Itt van ez a fogorvosi számla, el akarom küldeni neked.

– Holnap kijövök – mondta Gold. – Legeslegelőször téged akarlak látni.

A magamegadás és a rabszolgára jellemző gerinctelenség lázas önkívületében most már el tudta képzelni, hogy dőlnek össze gondosan kidolgozott tervei a kicsapongás és a felelőtlen lealacsonyodás bohém zűrzavarában, de nem törődött vele. Karjai között akarta tudni, maga alá akarta gyűrni a testét, betakarni a sajátjával. Mit mond Conover, ha megtudja? Ugyan hányan fogják őszintén elhinni azok közül, akik valaha is olvastak róla, hogy gondolkodó, felnőtt ember létére hajlandó veszélybe sodorni a házasságát – sőt, két házasságát – meg a ragyogóan kibontakozó politikai karrierjét egy frivol kiruccanás kedvéért egy néggyermekes, férjes asszonnyal, akivel, akárcsak Andreával, soha semmi más téren nem volna képes bensőséges kapcsolatba kerülni? A jelek szerint mindez semmit nem számított.