– A. lányom azt meséli – mondta Pugh Biddle Conover –, hogy magának olyan szexuális attitűdjei vannak, mint egy középkorú férfinak. Az öregúr motoros rokkantkocsiban ült, számos kertjére és számos kertészére néző faburkolatú könyvtárszobájában.

Erre a megjegyzésre Gold, bár hallatlanul ébren őrködött önmaga felett, nem készült fel. A délután első megrázkódtatása két órával e/előtt érte, amikor a virginiai vadászterületen át odahajtott Andreával a pompás, makulátlan udvarházhoz, amely, ha magasságát és mélységét tekintve talán nem volt is vele egyenrangú, de szélességét illetőleg vetekedett a híres-nevezetes versailles-i palotával, és a különféle vizuális jelek félreérthetetlen együtteséből kikövetkeztette, hogy a Conoveréknél rendszeresen megjelenő elegáns és gazdag hétvégi vendégek tömegéből még egy lélek sem bukkant fel. Az ünnepélyes, tevékeny nyüzsgés helyett, amelyre készült, a birtokon kísérteties és néma mozdulatlanság uralkodott. Tucatjával látta mindenütt a legkülönfélébb beosztású libériás csatlósokat, de a hosszú kocsifelhajtók és a számtalan garázs üresen tátongtak, és Gold semmi jelét nem volt képes földeríteni annak, hogy más vendégeket is várnak. Ennél nagyobb lakóépületbe még életében nem tette be a lábát. Csak a főépület alapterülete közel nyolcezer négyszögöl, árulta el Andrea, ahogy sárga Porschéjában a ház elé hajtott.

– Sajnálom, hogy beszélt erről önnek – nyögte ki végül Gold.

– Isten látja a lelkemet, nem én kértem fel rá – felelte Conover, és puhán, bugyborogva fölnevetett. Gold kedvtelve bámulta vékonydongájú, apró, elegáns házigazdáját. – Ámbátor, biztos vagyok benne, hogy ez erősen a maga javára szól. – Conover meghatározhatatlan korú, viruló, parancsoló megjelenésű figura volt; kopott kordbársonyba és lovassági zsávolyba öltözött pöttöm, inas férfi, hullámos, galambősz hajjal és apró, hegyes, katonás bajusszal. Nyaka köré mélyvörös, mintás gyapjúsálat tekert kackiásan, s annak az uralkodónak a gazdagságát, magabiztosságát és koronás tekintélyét sugározta, aki biztos az uralmában és a jövedelmeiben. Goldnak az jutott eszébe, hogy Pugh Biddle Conovernél egészségesebb és jóképűbb haldokló aggastyánt még életében nem látott. Nyeregzsír friss, csípős szagának férfias burka vette körül, és rózsaszín, ránctalan arca olyan ember arca volt, aki soha nem ismerte a szerencse forgandóságát, és nem is számolt vele. Gold szájtátva bámulta. – Bevallom – kuncogott Conover –, fogalmam sincs róla, mit értett ezen. Magának van?

– Nekem sincs – mondta Gold –, és rendkivül zavarba hoz, hogy a téma egyáltalán felmerült. Andrea nem szokott ilyen szókimondó lenni. Gold el volt ragadtatva, hogy máris ilyen könnyedén társalognak. Amikor néhány évvel ezelőtt megismerkedtem a leányával a Russel B. Long-alapítványnál, már akkor érdeklődött irántam, de azt mondja, szégyellősebb volt, semhogy érdeklődését ki is mutassa.

– Hazudik – mondta Conover egészséges jókedvvel. – Andrea soha nem volt szégyellős, ha kérni akart valamit, akár milliókat is. Attól tartok, az intelligenciának nem minden területén és nem mindig tanúskodik helyes ítélőképességéről, meg aztán túlságosan magasra is nőtt, de nem hinném, hogy ezeken a hiányosságokon most már sokat segíthetnénk. Halálosan féltem, hogy netán maga is a szexről akar majd velem beszélni. Vagy marijuánáról vagy más kábítószerekről, amelyeket mind a ketten szednek.

– Ennek nem volt sok valószínűsége – hencegett Gold. – És én nem szedek kábítószereket.

– Megnyugtat. Ez egy további olyan tulajdonsága, Mr. Goldberg, amelyért dicséretet érdemel. Eddig úgy tűnik, magának semmiféle hibája nincs, igaz?

– Gold, uram.

– Uram?

– Gold a nevem, uram. Ön Goldbergnek szólított.

– Csakugyan – gondolkodott el Conover. – Tanulja meg, fiam, mielőtt még megöregszik, hogy a tudás többet ér, mint az ezüst meg az arany. Arany és ezüst mind elfolyhat, de a műveltség meg nem romolhat.

Más társaságban Gold alighanem bakafántosabb választ adott volna erre, mint amit most engedélyezett magának. – Ezt mindig szem előtt fogom tartani, uram. Talán tudja, életem nagy részét önmagam kiművelésének szenteltem, és számos cikket és könyvet írtam általában a témáról. – Conover erre nem szólt semmit, Gold pedig megnézte az óráját.

– Maga kényelmetlenül érzi magát – mondta Conover, miután belekortyolt a whiskys poharába, amelyet Gold töltött meg neki a közelben álló metszett üvegkancsóból. – Látom az arcáról.

– Andrea azt mondta, hogy mindig őszintének kell lennem önnel – felelte Gold, majd Conover helyeslése arra bátorította, hogy tovább beszéljen. – És hogy lerontaná az ön rólam alkotott véleményét, ha úgy tennék, mintha nem venném észre, hogy beteg vagy gyengélkedik. Szabad megkérdeznem, hogy mi a baj ?

– Miféle betegségről vagy gyengélkedésről beszél? – érdeklődött Conover meglepetten.

– A rokkantságáról.

– Én nem vagyok rokkant – vágott vissza Conover zsémbesen. – Mi a fenéről beszél maga?

– De hát rokkantkocsit használ. – Gold azon kapta magát, hogy védekezésbe szorult.

– Könnyebb, mint járni – mondta Conover. – Maga is automobilon gurult ide, nem?

– Orvos jár önhöz.

– Csak mikor beteg vagyok, Mr. Goldfarb. A szerelő sokkal gyakrabban jár ehhez a francos kocsihoz. Nem volna kedve egy kicsit körülnézni, amíg Andreára várunk? Maga kényelmetlenül érzi magát. Látom az arcán.

– A nevem Gold, uram, nem Goldfarb.

– Arany, ezüst gazdagság, de többet ér a barátság.

– Tessék? – sipította Gold, és néhány hüvelyknyire a levegőbe szökött, mintha kirángatták volna elmélyült gondolataiból. – Nem, nem, nem, nem, uram – tért magához gyorsan, amikor Conover lekötelezőén meg akarta ismételni a mondatot. – Csak meglepetésemet fejeztem ki szavainak bölcsessége felett.

– A régi igazságok a legjobb igazságok, Mr. Finegold. Remélem, sohasem fog csalódni bennük.

– A nevem Gold, uram – javította ki Gold, kissé kevésbé türelmesen.

– Remek – bólintott nyomatékosan Conover, és mosolyogva nézett fel Goldra. Amikor néhány pillanat múlva folytatta, halk, dús gordonkahangjában harmonikusan csengtek össze a Dél lekerekített magánhangzói a legjobb angoltanárok és középiskolák pontos mássalhangzóival. – Remélem, nem fogja engedni, hogy egy öregedő agy, egy-egy elvétett, fölös szótag komoly félreértést okozhasson köztünk.

– Semmi esetre sem, uram! – biztosította Gold őszinte lelkesedéssel, s egy lépést hátrált, hogy újra kedvére legeltethesse szemét házigazdáján. Pugh Biddle Conover most még inkább megtestesíteni látszott az úriember államférfiról alkotott érzelgős elképzelésének leglényegét. Nincs benne semmi nagyképűség. Éles és kiművelt intelligencia sugárzik belőle. Egy ember, aki aranyat ér.

– Nem volna kedve néhány lovat kibérelni? – kérdezte Conover. Efféle döntésre Gold még soha életében nem kényszerült. – Miért – nyelt nagyokat –, ugyan miért volna kedvem az ilyesmihez?

– A színtiszta izgalomért – felelte Conover túláradó jókedvében. – Ez szexuális izgalom, tudja. Rendelkezésére bocsáthatok néhány eleven csődörcsikót, ha van hozzá kedve. Kiélesíttetek a niggereimmel egy steril pengét.

– Talán inkább nem – mondta Gold, akinek ingadozni kezdett az önbizalma –, ha kitérhetek előle anélkül, hogy megsérteném önt.

– Ahogy óhajtja – mondta Conover csalódottan –, bár azt hiszem, ritka alkalmat szalaszt el. Némelyiknek ekkora tökei vannak, ni. Maga meglepettnek látszik. Látom a hápogásából.

– Mégiscsak iszom egy pohárral, uram.

– Én is innék még egy kortyot, ha lenne olyan jó. Ó, ennél sokkal nagyobb kortyot, Mr. Goldstaub. Maga olyan spórolósán tölt, Mr. Goldsmith, az ember azt hihetne, a magáéból tölti. A magafajták nemigen isznak, ugye?

Gold fölhúzta a szemöldökét. – A magamfajták? – Az a szörnyű gondolat, amely Gold felnőtt életének szinte minden napját végigkísérte, most hatalmasan tornyosult az agyában. – Mit ért azon, uram, hogy a magamfajták?

Conover barátságosan válaszolt, nem esett ki egykedvűségéből, s mintha teljesen megfeledkezett volna róla, hogy szavainak korántsem hízelgő árnyalata is lehet. – A magafajtákat, akik nemigen isznak. Vannak emberek, akik isznak, Goldstein, és vannak, akik nem…

– Gold, uram.

– … és akik nem isznak, azok nem isznak, igaz? Az életemre esküszöm, hogy a legártatlanabbak voltak a szándékaim. Egészségére, maga csúnya fiú – köszöntötte Goldra a poharát hirtelen felhabzó elevenséggel. – Magának kérdések motoszkálnak az agyában. Tudom, mert rángatózik az arca.

Conover apró, éles szemének ravasz csillogása tovább fokozta Gold kényszeredettségét. Úgy érezte, megmozdul alatta a föld, olyasféleképpen, ahogy néha álmában érzi az ember. Megint az lett minden vágya, hogy csak térjen már vissza Andrea. – Úgy tudtam – mondta idegesen, közömbös álcát öltve, amelyről azt remélte, talán könnyedségnek fog tűnni –, hogy a hétvégeken mindig igen sok barátja van itt önnél.

– Nem a barátaim – felelte Conover bűbájosán –, de jobb híján be kell érnem velük. Jönnek, amikor akarom, és távol maradnak, amikor egyedül akarok lenni.

– Ha tudom, hogy ezen a hétvégén egyedül akar lenni – vetette fel Gold udvariasan –, nem jöttünk volna le.

– Ha nem jönnek le – közölte Conover, jól a szemébe nézve –, nem akartam volna egyedül lenni. Nagy csodálója vagyok a munkáinak, Mr. Gold – folytatta Conover azzal a kiszámíthatatlansággal, amely állandó bizonytalanságban tartotta Goldot –, bár túlságosan gyönge vagyok, hogysem bármit is olvashattam volna közülük. De csak dicsérni hallom őket.

– Köszönöm, uram – mondta Gold szívélyesen és ujjongva. Jórészt felszabadult az alól az újra meg újra ránehezedő feszültség alól, ami, miként most átlátta, pusztán jövendőbeli apósa szellemi állapotának szeretetre méltó ingatagságából fakadt. – Én pedig, uram – kockáztatta meg –, mindig mélységesen csodáltam önt.

– Én azt mondtam, a műveit csodálom – hangsúlyozta szúrósan a takaros kis öregúr –, nem magát. Az igazság az, hogy egyáltalán nem kedvelem magát. Ha éppen tudni akarja, közönséges törtetőnek találom.

– Törtetőnek? – Goldnak remegett a hangja.

– Igen.

Ez nem sok teret hagyott a köntörfalazásra. – Ezt azért mondja – kérdezte szédelegve –, mert zsidó vagyok?

– Azért mondom – mondta Conover –, mert törtetőnek látszik. De ha már szóba hozta a kérdést, nem szeretem a zsidókat, és soha nem is szerettem. Remélem, nem sértettem meg.

– Nem, nem, egyáltalán nem – felelte Gold, de nyomorúságosán érezte magát. – Ezeket a dolgokat a legjobb nyíltan feltárni.

– Különösen amikor nem lehet őket eltitkolni – mondta Conover. Maga magasan a saját szintje fölött fog házasodni, ugye, tudja?

Erre a témára azonban Gold fel volt készülve. – Rengeteg ember házasodik a saját szintje fölött – vágott bele –, ámbár esetleg nem azért házasodnak. Gyakran házasodnak…

– Igen?

– Szerelemből. – A szó beleakadt a szájpadlásába, mint valami horog, aztán rezegve bukkant elő az orrlyukából, mint egy magas klarinéthang.

– Magánál a szerelem az indok? – kérdezte Conover maró gúnnyal. -

Vagy olyan feleséget választ, aki illik az új washingtoni karrierjéhez, amelyről mostanában azt hiszi, hogy maga előtt áll?

– Nem tudnék olyan nőt szeretni, aki nem illik hozzám.

– Akkor nem mondhatjuk, hogy vakon szerelmes, igaz?

– Az én koromban nem szabad vakon szeretni. Vagy igen?

– Engem tulajdonképpen nem érdekel az egész – ismerte be Conover és fölsóhajtott. – Andrea tud magára vigyázni, mindig is tudott. Tíztizenöt évvel ezelőtt még túlságosan el lettem volna foglalva a magam gyönyöreivel, és ügyet sem vetettem volna rá. Harminc évvel ezelőtt nem engedtem volna meg. Negyven-ötven évvel ezelőtt, amikor még nem volt lányom, és még megszállottja voltam bizonyos demokratikus eszméknek, harcosan támogattam volna a házasságát egy nála alacsonyabb rangúval. Most már túl vagyok minden előítéleten, és az egész csak apró kellemetlenség. Egy középkorú zsidó, azt hiszem, még mindig jobb, mint egy nigger, és nem sokkal rosszabb, mint egy digó vagy egy ír. Vagy egy kopasz! Ó, azt hiszem, ez az, amitől világéletemben a legjobban féltem – zubogott harsányan Conoverből a szó, s Goldnak kezdett elállni a lélegzete. – Azt nem tudnám elviselni, ha Andrea egy kopasz férjjel állítana be hozzám. Rosszul vagyok. Rosszul, hallja? Rosszul, maga idióta! – Amikor Gold, aki döbbenetében szinte megbénult, csak tehetetlenül bámult rá, Conover átengedte magát egy futó köhögési roham kínjainak, aztán úgy kezdte tanulmányozni Goldot, mintha azt várná, hogy megtudhat valamit tőle. – Ó, Istenem! – kiáltott föl ellenségesen, és óvatosan verni kezdte a mellét az öklével. – Az orvosságom! Ó, ó! Ide az orvosságomat! Gyorsan, maga szájtáti hülye! Maga zsidó tökfej… hát nem tudja előkeríteni az orvosságomat? – Gold eszelősen úgy jártatta körbe a tekintetét a szobában, mint aki szomjazik a megvilágosulásra. – Hagyja, hagyja! – üvöltött rá Conover. – Hozzon whiskyt, whiskyt, a poharamba… a nagyba, maga kupori. Töltse teli, teli, az úristenit… az én whiskym, nem a magáé! Teli, csordulásig. Aha, ez már jobb. Hehe. Ipsi-bipsi, hol a kricsmi? No, azt hiszem, túl fogom élni. Megmentette az életemet, bravó! – kiáltott fel újjáéledt vidámsággal. – Iszom is az egészségére. Üljön csak az ambíció rajzszögébe, biztosan magasra fog emelkedni. Valami nyomja a maga lelkét. Látom a sápadtságáról.

– Ön nem valami udvarias hozzám – mondta Gold, jó modort majmolva –, nem olyan, mint az az ön fajtájától elvárható. Elvégre én vendég vagyok itt.

– De nem az enyém, Goldfine – felelte Conover vidáman. – És én nem vagyok a házigazdája. Maga itt egy ceremónia résztvevője, akárcsak én. Andrea azt fog csinálni, amit akar, én akármit mondok, az úgyse számit. Van saját pénze, és még sokkal több lesz, nem kell félnie az én nemtetszésemtől.

– Nekem is van saját pénzem – mondta Gold.

– Kétlem, hogy összemérhető volna a miénkkel – közölte gúnyos udvariassággal Conover.

– Engem igazán nem sokat érdekel Andrea pénze – érvelt Gold –, bár biztos vagyok benne, hogy ezt ön nem hiszi el.

– Engem egyáltalán nem érdekel – nevetett Conover –, mivel semmi nem az enyém belőle. Az egész a nagyszüleiről száll rá, meg a dédnagyszüleiről, akiknek se szeri, se száma. Elismerem, volt idő, amikor nagy várakozásokkal töltött el, hogy én öröklöm majd mindazt, ami az övé, abban az esetben, ha előttem halálozik el, de most, hogy már megöregedtem, felőlem akár túl is élhet. Az érzelmeim megbotránkoztatják. Látom az émelygéséről. De én szeretem a pénzt, Mr. Finestein, jobban szeretem, mint bármit a világon. Kétlem, hogy volna valaki a földön, aki jobban szeretné a pénzt nálam. Nem epekedem utána mohón, mert mindig volt részem benne bőven, de sokkal többre értékelem a pénzt, mint az egészséget. Akármit hazudozok össze, gyengélkedem és öreg vagyok. Ha a Párkák azt ajánlanák: „Fogadd el a tökéletes egészséget még sok-sok évre, de akkor nem adunk neked semmi mást”, egy szempillantás alatt visszautasítanám. Ha a halálos ágyamnál megjelenne egy angyal és könyörögne: „Amíg még van rá időd, mondj le a vagyonodról, és még évtizedekig élhetsz szegény emberként, és utána a Paradicsomba jutsz”, azt válaszolnám: „Tűnj el, te tollas bolond. Költsetek legalább egymilliót a síromra és minden egyes síremlékemre.” Sokkal szívesebben halok meg pompában. Elvégre egészséggel nem lehet pénzt vásárolni, igaz, Mr. Goldfedder? A filozofálás kimeríti az energiámat – mondta Conover, és poharát kihörpintve feltöltötte erőit. – De nagyra értékelem az olyanok társaságát, mint maga, akikkel egyenrangúként bocsátkozhatom intellektuális eszmecserébe.

A szemében fölcsillanó rosszindulaton kívül semmi más nem utalt rá, hogy Conover ezt nem bóknak szánta.

– A nevem, uram, Gold – emlékeztette Gold újra, és keserűen felsóhajtott. – És szeretném, ha ezt nem felejtené el.

– Nem felejtem el – vágott vissza Conover mosolyogva. Kisujjával végigsimított ápolt bajuszkáján, s formás orcái, mintegy a rosszindulatú elégedettség hőmérőjeként, még élénkebb pírban ragyogtak. – Az elmém éppoly tiszta, mint bárkié a világon, amikor éppen nem tör rám egy-egy roham. Nem emelek kifogást a házasság ellen, mert nem volna semmi haszna, és nem állok a karrierje útjába, bár az életemre esküszöm, fogalmam sincs, mit kereshet egy zsidó a kormányban azon kívül, hogy társadalmi elismerést akar szerezni mindenáron. Soha nem vált be egy se, igaz? Elég nehéz az egy protestánsnak is, pedig mi tudjuk a trükkjét.

Gold nem volt hajlandó olyan vitába bonyolódni, amely az összehasonlító vallástudomány illetékességi körébe tartozik. – Hitem szerint, uram, én is ugyanúgy megtehetném a magamét a közszolgálat terén, mint az én… öö… népcsoportomhoz tartozó emberek megtették más területeken.

– Az istállóim három holdon terülnek el, de nincs bennük annyi lószar, mint abban, amit most mondott – jelentette ki Conover szívélyesen. – Magának, úgy látom, egyéb hiányosságai mellett még a haja is fekete és ritkul, de azt hiszem, azért ki fog tartani addig, amíg maga, ha értek valamit a skalpokhoz. Ha már Andreának külföldihez kell férjhez mennie, jobb szerettem volna olyasvalakit, mint Albert Einstein vagy Arthur Rubinstein, vagy akár Arturo Toscanini. Atyaisten, milyen pompás hajzat volt azoknak a tejen! De Joe Louisnak vagy Ignacy Paderewskinek nem örültem volna. Maga alighanem még mindig jobb. Nem tudnám elviselni, hogy egy lengyel legyen a vejem. Vejem? Ó, micsoda szó! Hányingert kapok tőle, hányingert. Még mindig nem érti? Hányingerem van! – Gold további whiskyt töltött neki. A kaland véget ért, az ábránd elszállt. A Conoverből áradó férfias nyeregzsírszagot whyskiből párolta az anyagcsere, az átható tekintetében csillogó éleselméjűség a kiadós őrület lángja volt. Gold megint egy vén agyalágyulttal állt szemben. – Egészségére, maga görény! – kiáltott fel Conover vidáman, és nagyokat kortyintott. – Minden baja kis baj legyen. Mindig tudtam, hogy Dean Rusk sose fogja semmire vinni, se Benito Mussolini. Túl kopaszok voltak. Ó, Andrea, gyermekem! Éppen idejében jöttél. Tudod, hogy a fiúiddal csak nagy üggyel-bajjal tudok eltársalogni, de ezzel itt gyakorlatilag annyira se lehet menni, mint egy kődarabbal.

Andrea csak úgy sugárzott, és a lovaglás meg a fürdő után, felfrissülve, szinte vakítóan gyönyörű volt. Könnyedén megpuszilta mindkettőjüket. – Azt hiszem, udvariatlan vagy, papa – mondta.

– Gyatrán érzem magamat, drága leányom – nyafogott Conover. Kértem az orvosságomat, és ez nem adott egy csöppet sem. Kaphatok most egy kicsit? Ne, csak hadd hozza ő. Gyorsabban, gyorsabban, maga bipsi pimpilimpi. Csurig, csurig, az istenit, én fizetek érte, nem maga! Ó, máris jobb, helyreállt az egészségem. Isten áldja meg, fiam. Sose metéljen körül autóbuszt. A buszok nem zsidók. Az arabok lábat mosnak. McGeorge Bundy a legmelegebb szívű ember, akivel életemben találkoztam.

– Drága papa, azt hiszem, te összevissza beszélsz.

– Lehet, hogy gyorsan hanyatlók. Egészségére, uram, és örökre szóló barátságunkra. Amíg magát nem ismertem, soha nem találkoztam férfival, akit ne kedveltem volna. Legyen olyan fényes az élete, mint Edison villanykörtéje.

– Idd ki a whiskydet – emelte Andrea a remegő kezéből szájához a poharat. – Még mindig összevissza kószálnak a gondolataid.

– Hip-hip-hurrá. No, csináljunk fájrontot. Sós a sajt és édes a bók. Ölelés nélkül mit ér a csók? Maga találva érzi magát, Mr. Gold. Látom a pirulásáról.

– Elgondolkoztam a mondottakon.

– Milyen bölcs maga, milyen bölcs. Úgy látom, túl bölcs énhozzám. Az isten szerelmére, ez mindkettőnk számára rémes élmény volt. A niggerjeim majd megetetik. Korbácsoltassa meg őket Simonnal, ha nem engedelmeskednek. – Conover bekapcsolta a rokkantkocsija motorját, félkörben megpördült, aztán minden további ceremónia nélkül kigördült a szobából.

Gold és Andrea némán ettek a kandeláberekkel kivilágított, mérhetetlenül nagy ebédlőben, nagy szemű, zajtalan, közönyös, ébenfa színű szolgák seregétől körülvéve. Külön hálószobát kaptak, más-más emeleten, egymástól fél mérföldnyire. Goldot Andrea vezette el a hálószobájához. Mezüze volt az ajtófélfán.

– Kérlek, ne basszál meg itt – kérlelte Andrea.

Gold fel volt háborodva. – Ha még egyszer ilyen szavakat használsz előttem – felelte –, lehet, hogy soha sehol nem foglak többé megbaszni.

Aznap ezt mondhatta egyetlen diadalának. Szobája nagy volt, az ágya jó. Vigasztalásul az a tudat szolgált, hogy a legrosszabbon már túl van. Másnapra még javulhatnak is a dolgok.

 

 

Gold hajnalhasadáskor ébredt, és várta a mások ébrenlétét jelző zajokat. Kilenc óra után már nem tudta tovább elviselni a magányt, s óvatosan, kedveszegetten nekivágott a délelőttnek. A pompázatos tölgyfa csigalépcsőn annak a szertartásosan föláldozandó bűnbaknak a gyászos hangulatában vonult le, akinek életében eljött a sorsdöntő pillanat. A házat mintha az örökkévalóság csöndje árasztotta volna el. Conover lovai nem nyeri tettek. A kutyái nem ugattak. Ha voltak kakasok vagy tehenek ebben a főnemesi majorságban, nem kukorékoltak és nem bőgtek. Ajtók nem csukódtak, vécék nem zubogtak, bútor nem nyikorgóit, levelek nem susogtak, léptek nem kopogtak. A lépcsőház aljában gyapjas, ősz hajú, méltóságteljes öreg néger állt az ezüst-fekete Conoverlibériában, és könnyed meghajtással mutatta az irányt, amelyet Goldnak követnie kellett.

Tollseprűs szobalányok és szarvasbőrrel felszerelt inasok tisztogatták és fényesítették némán a fát, a rezet, a fajanszot, az üveget és a porcelánt. Gold megilletődve és hitetlenkedve ment végig a fő szint központi folyosóján, aztán végre eljutott a hatalmas reggelizőterembe, ahol olyan elképesztő büfé fogadta, melynek létezését addig csak a rendkívüli leírókészségű regényírók szeszélyes látomásaiban tudta elképzelni. Mind bőrszínükre, mind fajukra nézve fekete szolgák légiói teljesítettek szolgálatot kijelölt posztjaikon, egy szűzies fehér vénkisasszony éber felügyelete mellett, aki maga is alá volt rendelve egy gonosz képű fehér felügyelőnek, aki dühös, kegyetlen tekintettel méregetett mindenkit, még Goldot is. A régi ültetvények hierarchiája érintetlenül fennmaradt.

A tálalóasztal több mint húsz méter hosszú volt. Amikor Gold belépett, csak a személyzet volt jelen. Útvonala magától értetődött: szinte hipnotizáltan vonult végig a tálaló mellett. Legelőbb is volt ott pulyka, fogoly, fürj, galamb és liba. Aztán jöttek a hatalmas sonkák. Túl sok, túl sok, szállt fel a kiáltás Gold lelkéből. Remegtek az ujjai, alig tudott odanézni. Kiugró pofacsontú, néma alakok lesték, hogy kiszolgálhassák. Serpenyőkben állt a forró lángos, kosárszám a tojás, szalonnaszeletek hegyei, halak halmai, csurig teli kannák, köcsögök és kancsók, gőzölgő tálak, kerekek és oválisak és hosszúkásak, pattogatott kukorica véka-, forró kukoricakása üstszámra, fatányérokon kolbász, fatálcákon marhasült, vajashordócskák és sajtharangok, köcsögszám a friss tej és kannaszám a forró kávé, ecetes-olajos fiaskók, üvegcsék és palackok. Disznófej-domborítással ékes, címeres ezüsttálcán kivájt szemű főtt disznó fej hevert. Melencékben állt a gyümölcs és vékákban a megmosott, friss zöldség, a levesestálakban nyúlpaprikás és borjúragu gőzölgőit. Az asztal vége felé egy-két félakós, de tán akós dézsában frissen szedett vadmálna izzott, akár a karácsonyi kandallótűz, minden szem tökéletes, akár egy rubin. Gold csak kávét kért, egy kancsóból narancslevet töltött magának, és levágott a tortakéssel egy szeletkét a szeletelődeszkán levő ananászdinnyéből. Az asztalokat ötszáz személyre terítették meg, ezüsttel és damaszttal. Ő volt az egyetlen vendég.

Az ajtóval szemben ült le, és imádkozott, hogy végre megpillanthassa Andreát. Meddig képes aludni? Sohasem vágyott még ennyire egy emberi lény megjelenésére, Andrea most nagyon hiányzott neki. Úgy érezte, a keresztény világ leghangosabb zajai törnek elő a szájából, áradnak szét a személyéből. Hurrikánok és vad vízesések dübörögtek, ahogy finomkodva szürcsölgette a narancslevet meg a kávét, az őskor kitörő vulkánjai robbantak mennydörögve, amikor óvatosan nyelt egyet. Attól félt, megsüketül. Valahányszor csészéje hozzáért a csészealjhoz, zengő cintányérok verődtek össze, s biztos volt benne, hogy ezt a kiszolgálására felsorakozó harmincnyolc, meredten bámuló ember mind rossz néven veszi, ámbár nem szóltak semmit, se neki, se egymásnak. Az a félszegség, amit először érzett, kismiska volt ahhoz a most rátelepedő nyomasztó érzéshez képest, melyet egybehangzó és teljes helytelenítésük kiváltott belőle. Valahányszor fölemelte a tekintetét és rápillantott valamire, azonnal, mintegy boszorkányosán egy sötét alak tűnt fel a semmiből a vállánál, aki újra töltötte a kávéscsészéjét. Végül aztán megszólította a hozzá legközelebb álló szolgát, a lehető leghalkabban, de azért úgy, hogy ne hasson nemtelen sugdolózásnak.

– Miss Conover? Nem tudja, mikor jön le reggelizni?

– Miss Conover öt órakor volt itt, uram. Azt hiszem, lovagolni ment.

– Mr. Conover?

– Mr. Conover soha nem jön le a reggelihez, amikor éjszakai szállóvendégei vannak. Nem tudja őket másnap elviselni. Még egy kis kávét, uram?

Gold addigra már tizenhét csészével ivott. A kertre nyíló ajtón távozott, és céltalanul kóborolt az épület fala mentén, aztán egy teraszon nemsokára rábukkant Pugh Biddle Conoverre, aki úgy terpeszkedett a rokkantkocsijában, mint uralkodó a trónusán. Káprázatosán elegáns volt bíbictojásszürke kesztyűbőrből készült vadászkabátjában, s ezúttal élénk kék színű selyemkendőt viselt a nyaka körül. Szeretettel vizsgálgatta a kezében tartott teli whiskyskancsót a reggeli napfényben. Amikor tekintete Goldra esett, felragyogott az arca.

– Á, jó reggelt, kedvesem – üdvözölte melegen. – Jól aludt?

– De még mennyire. – Goldot fellelkesítette házigazdája váratlan szívélyessége. – A szobám kész palota volt, az ágyam pompás.

– Sajnálattal hallom – mondta Conover vidáman. – Élvezte a reggelit?

– Mérhetetlenül.

– Nagy kár – jegyezte meg Conover, és Goldban újra felfakadt a szomorúság. – Hiányzik magának a lányom, mi? Látom, a könnyeiből meg tudom állapítani. Valószínűleg kilovagolt. Maga nem lovagol, ugye? A magafajták nem lovagolnak.

– Az én fajtám? – szívta be Gold mélyen a levegőt a rekeszizmába, aztán követte Conovert a házba, egy kis dolgozószobába. – Kiket ért azon, uram, már megint, hogy az én fajtám?

– Ó, tudja azt maga, Goldenrod – felelte Conover még mindig elevenen és kedélyesen, ami sehogy sem vágott össze azzal a mániás utálattal, amellyel most Goldra nézett s amelyet meg sem próbált elfojtani. – Vannak olyasfajta emberek, akik lovagolnak, és vannak olyasfajták, akik nem, nem igaz?

– A zsidók? Ezt akarja mondani?

– A zsidók? – ismételte meg Conover, jókedvűen félrebiccentve a fejét. – Az olaszok meg az ír katolikusok se. Maga folyton a zsidókról beszél, mintha más gondunk se volna. Ez az egyetlen dolog, ami a lelkét nyomja?

– Azt a benyomást keltette bennem, mintha az önét nagyon is nyomná.

– Talán igen, ezen a hétvégén – vágott vissza Conover egy mesterlövész célbiztonságával és egy áspiskígyó ravasz rutinjával. Minden tartózkodását levetkezve gúnyos vigyorral hajolt előre. – Lehet, hogy az unokái lovagolnak majd, ha elég pénzt keres vagy elég pénzért nősül. De a gyerekei nem, mert maga se lovagol. Nézze csak meg, mi mindent tettek az Annenbergek, a Guggenheimek, a Rotschildok a gyerekeikért, maga meg milyen keveset tud tenni a magáéiért. Milyen érzés tudni, dr. Gold, hogy máris kudarcra kárhoztatta a gyerekeit, és valószínűleg az unokáit is… rájönni arra, hogy máris megfosztotta ártatlan leszármazottak attól az esélytől, hogy valaha is bekerülhessenek a jó társaságba?

– A jó társaságba? – visszhangozta megvetően Gold.

– Igen, Shapiro, tudja maga, hogy én mire gondolok. Én benne vagyok, maga meg nincs. Az én családom benne van, a magáé nincs. Magának ambíciói vannak és bűnbánata és kisebbrendűségi érzései, nekem meg nincsenek. Mit csinál maga itt énvelem? – tudakolta hirtelen erélyesen, és a dühödt meglepetés és bosszúság kifejezésével az égre emelte a szemét. – Kell nekünk ennyit beszélgetnünk egymással? Különben is, mi az ördögöt akar tőlem?

– Feleségül akarom venni a lányát – mondta Gold. – Azért vagyok itt, hogy megkérjem a kezét.

– Vigye, és tűnjön el – mondta Conover. – Menjen, olvasgassa a vasárnapi lapokat vagy valamit, amíg Andrea visszajön. Fejtsen keresztrejtvényt.

– Megkaptam az áldását?

– Ha hamar elmegy.

Az ajtónyílásból Gold még visszavágott. – Remélem, uram, eljön még az az idő, amikor szeretni fog.

 

 

– A papa kedvel – mondta Andrea apró, aranyszín sportkocsijában, amellyel úgy szelte át a hegyeket Washingtonba visszamenet, akár a megolajozott istennyila. Goldnak óhatatlanul arra a meggyőződésre kellett jutnia, hogy ennek a lánynak még a maradék esze is elment. Biztos vagyok benne. Fogalmad sincs, milyen hideg és szarkasztikus tud lenni olyanokkal, akiket nem szeret.

– Van róla fogalmam – felelte Gold sápadtan.

– És akkor aztán azok soha többé nem akarnak újra látni. Kérlek, ne haragudj. – A lányt láthatólag izgatta Gold mogorva viselkedése. Megteszek akármit, amire csak kérsz.

– Ne menj többel kilencvenötnél. – Andrea jócskán lefékezett, és a sebességmérő száz mérföld alá billent. – Gorombán, komiszul viselkedett velem, Andrea. Miért nem volt udvarias? Miért nem volt tisztelettudó? Nem tudja, hogy be fogok kerülni a kormányba?

– Haldoklik, drágám. Hát nem jobb így?

– Nem! – kiáltotta Gold bűntudatosan, miközben viszolyogva idézte föl magában, hogy egyes keresztények milyen elképzelhetetlenül érzéketlenek, közömbösek voltak mindig a halottaikat illetőleg. A régi görögök máglyákat gyújtottak, mihelyt föl tudták vágni hozzá a fát, és megmosdatták és beolajozták a holttesteket. A zsidók negyvennyolc órán belül elföldelik a halottaikat. Ezek közül a gójok közül meg némelyek olyan jó viszonyban maradnak a megboldogultjaikkal, hogy egy hétig is közszemlén tartják őket az otthonukban, gyakran a konyha meg az ebédlő melletti hátsó nappaliban. – Az isten szerelmére, Andrea – tette hozzá, most már érvelőbb hangon –, mi köze van ennek ahhoz, ahogy most bánik velem?

– De azért igaz, nem? – magyarázkodott lelkesen Andrea. – Nem sokkal könnyebb lesz nekünk, ha meghal?

– De ezt nem volna szabad kimondanod. – Andrea teljesen letört, Gold pedig kezdte élvezni a benne fortyogó kiadós haragot. – Az isten verje meg, miért nem hunyászkodott meg? Benne leszek az elnök stábjában, és neki aztán tudnia kellene, hogy ez mit jelent.

– Több munkát?

– Kevesebb munkát. Hatalmat. Nyers erőt. Durva, törvénytelen hatalmat. Vissza fogok élni vele, és tönkreteszem, megnyomorítom az életét. Le fogom hallgatni a telefonjait. Ráuszítom az FBI-t, és inszinuáló kérdéseket fognak feltenni róla. Lehet, hogy az ő szemében egy kopaszodó kis külföldi vagyok New Yorkból, de…

– A hajad tetszik neki.

– Nem annyira, mint Arturo Toscaninié, igaz? Nyers erő! Mikrofonokat és titkos ügynököket telepítek az istállóiba, és rajtacsípem a herélésen. Az adóhivatal minden költség-beszámítását meg fogja kérdőjelezni. Kihúzom a tolókocsijából a villanyzsinórt, és kinn hagyom a napon, hogy főjön meg. Névtelen hírforrás leszek, és kiszivárogtatom a sajtónak, hogy az öreged szifiliszes! Ha! A híres-nevezetes dr. Bruce Gold újdonsült apósa nem abban haldoklik, amiben vélik. Szifiliszt kapott, őt meg elkapta a szifilisz. Hogy fogják fogadni odalenn azok az úrlovas barátai, amikor megtudják, hogy szifiliszes? A te rohadék apád elejétől a végéig csak sértegetett engem – folytatta halovány mosollyal, már előre élvezve a továbbiak iróniáját –, és ha segít, hogy megkapjam az állásomat, én bosszút fogok állni rajta. Nem bánt velem tisztelettel, Andrea. Semmi tisztelet nincs benne irántam.

– A saját apádban sincs.

– Az én apám ismer. A tiéd nem. Nem fog eljönni az esküvőnkre.

– Ő is ezt mondta.

– Az enyém se, és a nővéreim se – nevetett fel tompán Gold, és az öklére támasztotta az állat. – Azt hiszem nagyon szűk körű esküvőnk lesz, akár akarjuk, akár nem. Ha egyáltalán összeházasodunk.

Andrea csinos arca remegni kezdett. – Ne mondj ilyet, Bruce – könyörgött, jócskán javítva Gold kedvén. – Olyan szerencsétlen lennék, ha nem akarnál feleségül venni, már csak az apám miatt is. Soha többé nem fogom a bőrkeményedéseket kapargatni a lábamon, csak amikor egyedül vagyok.

– Figyelj az útra! – üvöltött fel Gold, amikor a lány mind a két karjával könyörgően átölelte. – Már megint száznyolcvannal mész! – Andrea százharmincöt mérföldre lassított le, és Gold szívverése is arányosan lelassult. – Andrea, meg kell tőled valamit kérdeznem, csak nem tudom, hogyan. Nem voltál te magasabb azelőtt?

– Minél magasabb?

– Mint amilyen most vagy. Azt hiszem, Ralph látott egy estélyen, és mintha úgy erezné, hogy most alacsonyabb vagy.

– Minél?

– Gondolom, annál, amilyen azelőtt voltál.

– Ha igen, akkor én nem vettem észre. Lehet, hogy csak azért látszottam alacsonyabbnak, mert te magasabb lettél.

– Én nem voltam ott.

– Sokat számítana, ha alacsonyabb lennék?

– Nekem nem. – Gold száján túlságosan is készségesen szaladt ki a válasz, hogysem teljesen biztos lehetett volna a pontosságában. – Ámbár Ralph mintha aggódna. De ha kezdesz alacsonyabb lenni, nem gondolod, hogy erről még a házasságunk előtt meg kellene győződnünk, és meg kellene próbálnunk valamit tenni ellene? Elvégre – folytatta Gold, miközben meglehetősen őszintének érezte magát – te se szeretnéd, ha túl alacsony lennél, igaz?

– Ó, nem. Túl alacsony nem. Ha akarod, utána fogok nézni. Megmérem magam, vagy elmegyek egy szakorvoshoz. Bármit megteszek, amire csak kérsz.

– Örülök, hogy ebben egyetértettünk. Azt mondtad az apádnak, hogy olyan szexuális szempontjaim vannak, mint egy középkorú férfinak, igaz? Miért kell neked kibeszélni, hogy együtt hálunk?

– Én csak jókat mondok rólad.

– Nem ez a lényeg – vihogott Gold rosszkedvűen. – Miss Plumnak azt mondtad, hogy óriási vagyok, az apádnak meg azt, hogy olyan szexuális szempontjaim vannak, mint egy középkorú férfinak. Azt hiszem, ezek szerint óriási férfi vagyok, középkorú szexuális attitűdökkel, nem?

– Nem tehetek róla, muszáj hencegnem veled – felelte Andrea. – Kérlek, ne haragudj rám. Bármit megcsinálok, hogy boldoggá tegyelek. A rabszolgád leszek. Úgy csinálhatsz, mintha te volnál a gazdám, odakötözhetsz, odaszíj ázhatsz székhez vagy ágyhoz.

– Andrea, miről beszélsz? – kiáltott fel Gold, s ösztönös elborzadásában úgy pattant fel az alacsony ülésről, mintha tűz égetné a fenekét, aztán csípőből oldalt fordult, és hitetlenkedve meredt arra a lányra, aki annyira más volt, mint akinek tartotta, hogy több ^rantáziára lett volna szüksége, mint amennyit mozgósítani tudott, hogy felismerje.

Andrea teljesen félretette Gold viselkedését, és lelkesen folytatta:

– Vagy úgy tehetnék, mintha fiatal, szegény, vidéki viktoriánus leányzó lennék, te meg a gonosz londoni munkaadóm, aki minden perverzióra rávehet, amire csak akar, korbácsokkal meg jelmezekkel meg lovaglópálcákkal. Összekötözhetnéd a fenekemet vagy a kezemet.

Gold teljes kábulatban meredt rá. – Miért akarnék én ilyesmit csinálni?

– Hogy azt csinálhass velem, amit akarsz. Megcsókolnám a lábadat.

– Ne tegyél nekem szívességet! – tiltakozott Gold a rémület hevességével, aztán tüstént megbánta, hogy ilyen határozottan nyilatkozott. Jobban meggondolva, a lány ötletei nem is látszottak olyan tökéletesen elfajzottnak, s a szavaival fölidézett látomások kezdték fölkelteni Gold érdeklődését. Andrea mint rabszolganő vagy összekötözött viktoriánus leányzó… nem is olyan rossz.

– Én csak megpróbállak boldoggá tenni – védekezett Andrea. – Amikor azzal a közgazdásszal jártam a georgetowni egyetemen…

– Ezt nem akarom hallani – vágott közbe Gold, és undorodva legyintett. – Andrea, miért kell ilyesmiket mesélned nekem?

– Én mindig hittem az igazmondásban.

– Hát hagyd abba, az isten szerelmére! – parancsolt rá Gold. – Mi olyan különleges az igazságban?

– Szeretsz? – kérdezte Andrea.

– Teljes szívemből – hazudta Gold.

– Akkor engedd, hogy a kedvedben járjak. Kell lennie valaminek, amit szeretnél.

Gold ajakbiggyesztve koncentrált. – Szeretnék a változatosság kedvéért vendéglőben enni – határozta el. – Kezdem unni a minden esti főzést. Andrea a vendéglő portására hagyta a kocsit.

– Jó estét, Miss Conover. – A pincérek toronymagas kapitánya Gold feje fölött egyenesen Andreát szólította meg. – Szeretne szem előtt lenni? Vagy jobb szeretne eldugott helyet, ahol azt csinálhatnak egymással, amit akarnak?

– Is-is – mondta Gold.

A hátsó fal mellett ültették le őket egy boxba, ahol a fallikus jellegű gyertyatartók csak a szemöldöküket meg a szemüket világították meg. Goldot nyirkos rémület fogta el, mert Harris Rosenblatt szinte azonnal csatlakozott hozzájuk, és vesébe látó következtető-készséggel nézett egyikükről a másikra.

– Bemutatom Andrea Conovert – mondta Gold. – Együtt voltunk a

Russel B. Long-alapítványnál, és véletlenül összefutottunk itt Washingtonban.

– Jól ismerem az édesapját – mondta Harris Rosenblatt, mielőtt még Gold befejezte volna a mondókáját. – Hogy van Pugh?

– Nagyjából egyformán – felelte Andrea.

– Szomorúan hallom. – Harris Rosenblatt hangja a részvétből mélyebb regiszterbe váltott, de aztán ugyanabban a gyakorlatias modorban folytatta, mintha mind a hárman tüstént kifutnának az idejükből. – Sokan voltak odalenn ezen a hétvégén?

– Szinte senki.

– ígérje meg neki, hogy okvetlenül kimegyek hozzá, ha legközelebb Washingtonban leszek. Mi a baja egyébként?

– Senki nem tudja kideríteni.

Goldot leírhatatlanul zavarba ejtette és bosszantotta, amikor felfedezte, hogy Harris Rosenblatt ilyen jó ismerősi viszonyban van Pugh Biddle Conoverrel. Azonkívül átélte azt az ellentmondásos élményt is, hogy bár első látásra felismerte Harrist, szüksége volt néhány pillanatra, amíg azonosítani tudta. Gold Ralph nyugtalanító megfigyelései ellenére sem volt felkészülve volt iskolatársának ilyen testi megváltozására, biológiai képtelenségnek tartotta volna. Harris Rosenblatt beléfogyott a becsületességbe, és magas, szálfaegyenes lett a megbízhatóságtól, valamint attól a szemmel látható puritán társadalmi önelégültségtől, amely korántsem ritkaság a pénzügyi világban. Valahogyan magas homlokot növesztett. Norvég orra lett. Arcát a szemöldökétől az álláig függőleges barázdák szántották végig, orcáinak ösztövér izmai pedig bármiféle mosolygós vagy nevetős hajlamot az ünnepélyesség satujába börtönöztek. Szavai célratörőek voltak, szemében annak az embernek a tekintete csillogott, aki kész leleplezni mindazokat, akik nem ütik meg a mércét. Mielőtt a küszöbönálló kudarc nyomása alatt kimaradt az egyetemről, Harris Rosenblatt meglehetősen elhízott, hermafrodita jellegű, az átlagosnál alacsonyabb termetű, kerek és húsos arcú, formátlan csípőjű, kidüllesztett mellű figura volt. így megváltoztatnak hát egy embert a pénzügyek. Kár lett volna rá humort pazarolni, Gold úgy sejtette, hogy attól csak még sivárabb és még érzéketlenebb lenne.

– Belle hogy van? – bódult rá tüstént Rosenblatt, megerősítve elemzésének helytálló voltát.

– Jól – mondta Gold, és ejtette a témát, akár az izzó parazsat. – Remekül nézel ki, Harris. Olyan karcsú és magas lettél. Biztosan remek a diétád. Sokat fogytál, nem?

– Ó, nem. Nem fogytam.

– Nem is diétázol?

– Nem. Nem diétázom.

Gold csodálkozása egyre nőtt. – Magasabb lettél?

– Ó, igen, sokkal magasabb. – Itt Harris Rosenblatt valahogy éreztette, hogy e tény örömére szolgál. – Sokat nőttem, mióta utoljára találkoztunk. Most sokkal nagyobb ember vagyok, mint valaha voltam. Sokat tanultam, és sok tekintetben különb lettem.

– Mit tanultál? – kíváncsiskodott Gold.

– Azt nem tudnám pontosan megmondani – válaszolta Harris Rosenblatt. – De valamikor nagyon büszke ember voltam. Ma már nem vagyok az. Megtanultam, milyen alázatosnak lenni, és erre nagyon büszke vagyok. – A hirtelen támadt csöndben megint elkezdte nyugtalanul ideoda járatni a tekintetét Andrea és Gold között. – Valakitől azt hallottam, hogy te meg Belle már nem éltek együtt.

– Ebből egy szó sem igaz – mondta Gold.

– Nagyon csalódott voltam, amikor hallottam. Egy megbízható, meg nem nevezett forrásból kaptam ezt az információt rólad meg Belle-ről.

– Régóta dolgozom már itt, mint meg nem nevezett forrás – felelte Gold sietve és idegesen –, így lehet, hogy tőlem származik. Egy szó sem igaz belőle.

– Örömmel hallom. Az én ízlésemnek túl sok az ilyesmi mostanában. Nem jó a családnak, nem jó a gyerekeknek, nem jó az országnak. Lehet, hogy a gazdaságnak jó, de nekem se rövid távon, se hosszú távon nincs ínyemre, és biztosan nem használ a költségvetésnek sem. Örömmel hallom, hogy te meg Belle együtt maradtok, és Selma is örülni fog.

– Mi újság a pénzügyekben, Harris? – érdeklődött Gold, mihelyt alkalma nyílt rá. – Fölértékelünk vagy leértékelünk, és mit fog ez jelenteni a jövedelmek és a vásárlóerő szempontjából?

– Fogalmam sincs. Ezekkel a dolgokkal a cégünknél mások foglalkoznak. Az én szakterületem a városi kölcsönkötvények és a kormány költségvetése.

– Na és ott mi a helyzet ?

– Nem tudom – válaszolta Harris Rosenblatt ravaszul, mintha egy verset szavalna, s közben olyan dicsérő tekintetet vetett Goldra, amelyet nyilvánvalóan ritkaságként illett értékelni. – Emlékezetes mondást fogalmaztál meg, Bruce, emlékezeteset, és biztos vagyok benne, hogy az üzleti életben és a kormányzatban mindenki hálás neked érte. Összehabarja az agyamat, hogy az ilyen agy habaró kérdések hogy össze szokták habarni az agyamat, mielőtt megajándékoztál minket ezzel a két csodálatos kis szóval: Nem tudom. Meg tudom érteni, miért kellesz az elnöknek. Jókat hallok a jelentésedről. Gold titkolta meglepetését. – Még csak előzetes stádiumban van.

– A jó hír kiszivárog. Mikorra készül el? Alig várom, hogy elolvashassam.

Gold elhatározta, hogy ő is elsüti a mondását. – Nem tudom.

– Remek – nyilvánította tetszését Harris Rosenblatt. – Most mennem kell. Holnap korai megbeszélésem van a Pénzügyminisztériummal, a Költségvetési Hivatallal és a Szövetségi Tartalékalappal. De azt elmondhatom, mit fogok holnap mondani nekik, és mit mondtam nekik tegnap és ma a Fehér Házban. Ez a legjózanabb tanács, amit az országnak adhatok, és a legjózanabb tanács, amit egyénileg bárkinek adhatok – jelentette ki Harris Rosenblatt, miközben felkelt a székről, aztán megállt, mereven és egyenesen, mint egy templomi oszlop. – Hozzátok egyensúlyba a költségvetéseket, különben nagyon megbánjátok. Ha táncolni akartok, fizetni kell a dudást, és aki fizet, azé a nóta.

– Harris – mondta Gold, és úgy kapaszkodott az asztal szélébe, mintha az élete függne tőle –, te komolyan ezt mondod az embereknek?

– Pontosan ezekkel a szavakkal. – Harris Rosenblatt hangjában diadalmas büszkeség csengett, és mint Gold a kemény k hangokból észrevette, a kiejtése is tizedik generációs, gondos, középnyugati csiszoltságot öltött magára. – Ők pedig bölcsen hallgatják. És még valamit elárulhatok neked. Azt hiszem, mindent meg fognak tenni, hogy egyensúlyba hozzák a szövetségi költségvetést, és azt hiszem, nagyon jó esélyünk van rá, hogy sikerülni fog.

– Mit fog ez jelenteni?

– Hogy érted ezt? – Gold kérdése a teljes értetlenség kifejezését váltotta ki Harris Rosenblattból.

– Mit fog ez jelenteni olyan dolgokban, mint az árak, az adók, a jövedelmek és a munkanélküliség? Milyen hatása lesz egy kiegyensúlyozott költségvetésnek a gazdaságra és a népjólétre?

– Nem tudom. – Harris Rosenblatt módfelett meg volt elégedve a válaszával, egy pillanatra büszkén szünetet is tartott, hogy jól agyukba véshessék. – A cégünknél az efféle dolgokkal más osztályok foglalkoznak, ezt ők tudják. Az én speciális területem a költségvetés kiegyensúlyozása. Jó estét, Miss Conover. Adja át jókívánságaimat Pugh Biddlenek, és mondja meg neki, alig várom már, hogy újra lemehessek rókára vadászni, jó? Emlékeztesse rá, hogy szeretném megkapni azt a kutyát, amit ígért nekem. Azt mondta, egy príma kutyát fog adni, amit lelőhetek. Bruce, most, hogy lassan közismertté válsz, miért nem jövünk egyszer össze egy vacsorára, Selma meg én, és Belle meg te? Valamikor olyan jókat szórakoztunk együtt, veled meg Belle-lel. El ne felejtsd átadni üdvözletemet Belle-nek – csilingelte hangosan, mint a régi, Coney Island-i villamos, aztán eldöcögött, csak a visszhangot hagyta maga után.

– Ki az a Belle?

Gold már felállt a startkőre. – A volt feleségem – mondta, és máris fürgén sprintéit előre. – Egyes részleteket még meg kell beszélnünk, mielőtt a válás végérvényes lesz. Mire gondolt Rosenblatt, amikor azt mondta, hogy apád egy príma kutyát fog neki adni, amit lelőhet?

– Valószínűleg papa szokásos tréfája. Tudod, milyen vicces egy ember. Mennyi időbe telik, amíg elválasztanak?

– Ralph szerint Haitiban egy óra alatt el lehet intézni, mihelyt megegyezésre jutottunk.

– Szeretném, ha már házasok lennénk, és nem kellene visszamenned.

– Szeretném, ha már megvolna az állásom a kormányban, és nem kellene visszamennem – jelentette ki Gold, és a hangja teli volt keserűséggel. – Azt reméltem, az apád felajánlja, hogy csinál valamit. – Andrea olyan képet vágott, mint akit megbántottak, mire Gold szemrehányásokkal illette magát. – Bárcsak most azonnal elosonhatnánk egy titkos nászútra. Semmit sem szeretnék annyira, mint egy ilyen vakációt tölteni veled, de nem hiszem, hogy megengedhetjük magunknak.

– Elmehetnénk az én pénzemen – ajánlotta fel tüstént Andrea.

– Arról szó sem lehet – hallotta Gold a saját hangját. Még gyorsabban szögezte le álláspontját, mint Andrea. Elveinek spontán kinyilvánítása sokkal végérvényesebbnek hangzott, mint várta volna, s rögtön követte is a zsörtölődés. – A fene egye meg, miért nem hív meg valaki, egy gazdag ember, Acapulcóba? Lefogadom, hogy Kissinger se fizetett a nászútjáért.

– Először fontos embernek kell lenned, aztán már jönnek a meghívások – magyarázta nevetve Andrea. – Boldog vagyok, hogy egyáltalán gondoltál rá. Sokszor félek, hogy nem akarsz többé látni, aztán se, ha összeházasodtunk.

– Miért akarnálak feleségül venni – kérdezte Gold –, ha nem akarnálak többé látni?

– Hogy segítsek megszerezni a kinevezésedet – felelte a lány. – Ezért szeretném kivárni, amíg megkapod, mielőtt döntünk. Nem hiszem, hogy boldogok lennénk, ha csak földművelésügyi miniszter vagy elnöki beszédíró lennél, igaz? De imádom a gondolatot, hogy ha megengedhetnéd magadnak… – Két keze közé szorította Gold kezét. Gold keze az ölében volt.

– Föl tudom hajtani a pénzt – döntötte el vakmerőén, és felbuzgóit benne az öröm, amikor eszébe jutott az a pénz, amivel Spotty Weinrock tartozik neki. A többit kölcsönkérheti Sídtől. – Titokban ellógunk Acapulcóba, és nem mondjuk meg senkinek. Veszélyes lesz, de hát ott egye a fene… csak még izgalmasabb lesz tőle.

– Milyen jópofa vagy.

– El is kezdem a szervezést. Indulunk, mihelyt az apám visszamegy Floridába.

 

 

Gold nem tudott elaludni. Andreának földrengés se zavarta volna meg az álmát. Gold ingerülten és irigykedve hallgatta a lélegzését, miközben azon a jellemhibáján sajnálkozott, amely megfosztotta attól a felszínes szemlélettől és korlátoltságtól, ami nélkül erős ideológiai meggyőződés egyszerűen nem szökhet szárba. Hogy egy olyan tökfilkó, mint Harris Rosenblatt, párthíveket talál Washingtonban, olyan kételyeket vetett fel benne a kormány és az amerikai társadalom szentségét és tartós fennmaradását illetően, amelyeket semmiféle hazafias okoskodás nem volt képes eloszlatni. Andrea felsóhajtott szendergésében, mocorogni kezdett, és mindaddig nem szűnt meg a mocorgása, amíg nem sikerült újra hozzábújnia Goldhoz. Mindketten meztelenül aludtak. A hullámzó, egymást átfedő, tompa fények és árnyak közt elbűvölő volt a lány selymes szőke pihékkel borított, sárgás bőre. Goldban derengeni kezdett a sejtelem, hogy mély, nyugodt álmában Andrea tulajdonképpen nem is tudhatja, hogy ő fekszik mellette. Elborította a szomorúság, elveszítette a kapcsolatát a jelennel, és visszahullott a múltba. Sid kutyába se vette. Otthon ugyan mindenkivel szűkszavúan beszélgetett, de ami testvéri megjegyzése a gyermek Gold számára akadt, az mintha nagyrészt csupa kritika és lekicsinylés lett volna. Sokkal öregebb lévén nála, Sid úgy viselkedett, mint egy második apa, s ő mindkét családi tekintélyre szégyent hozott, amikor olyan korán szemüvegre szorult. Mit sem számított, hogy fényes eredményeket ért el az elemiben, Ida mindig arra buzdította, legyen még jobb, dolgozzon még jobban, teljesen megdöbbentve nemrég bevándorolt édesanyjukat, aki képtelen volt elhinni, hogy ő olyan megrögzött bűnöző, ahogy azt a szemrehányások sugalljak. Ida dicsérete még akkor is dorgálás volt, amikor csupa tökéletes jegyet vitt haza. Goldnak még mindig a fülében csengett, ahogy Ida megpróbálta rákényszeríteni a véleményét boldogtalan, mit sem értő anyjukra. – Nem, nagyon jó gyerek, de semmi ok nincs rá, hogy miért ne legyen tökéletes, és nem csak olyan, mint Muriel.

– Hé, kölyök, meg kéne híznod egy kicsit, különben sose vesznek be a csapatba – mondogatta neki gyakran Sid. Sid egy évig tartalék volt a középiskolai rögbicsapatban. Aztán abbahagyta, mert elment dolgozni a mosodába. – Vívni menjél, amikor a középiskolába kerülsz. Olyan sovány vagy, hogy sose tudnak megszúrni. Fogadok, ha beállsz a zuhany alá, nem leszel vizes.

Az ének-zeneórán egyszerű hallgatóvá degradálták, nem engedték, hogy énekeljen. A tanítónő hátratántorodott, és olyan képet vágott, mint aki rosszul van, amikor legelőször az osztályterem végébe terelte a gyerekeket énekelni, és valami hihetetlenül csúnya hang ütötte meg irgalmatlanul érzékeny, mit sem sejtő fülét. Tüstént olyan lázas tevékenységbe fogott, mintha valami szörnyű katasztrófával kellene szembenéznie. Gyorsan lebonyolította a folyamatot, válogatott és csoportosított, amíg először nyolc, aztán négy, aztán három gyerekre nem szűkítette a fülsértő hang forrását. Végül feléje nyújtotta vádló ujját. – Te pedig, Bruce – jelentette ki azzal a kevés szuflával, ami még maradt neki –, te hallgató leszel. Hallgatóságra is szükségünk van, igaz, gyerekek? – Hullámzott a keble a mérhetetlen megkönnyebbüléstől.

Attól fogva hetenként két-három órán át csak ült és hallgatott, amíg a többiek álltak és próbáltak a pénteki iskolagyűlések egyikén tartandó előadásra. Egyszer Miss Lamb, a tanítónő, miután az óra végén megdicsérte az énekeseket, hátraarcot csináltatott velük, és nagy komolyan megtapsoltatta velük Goldot, amiért olyan hűséges és kitartó hallgatójuk. Ez aztán az énekórák állandó szertartásává vált. Gold minden énekpróbán olyan tompa lett, mint egy bunkó, és a fejét is pont olyan nehéznek érezte. Még az a rohadt Lieberman is benne volt a basszusban.

Végül, idézte föl magában Gold, miközben nosztalgikus bánat buggyant föl benne, mely a szívéből fölszivárogva gombóccá gyűlt a torkában, végül az a rohadt, ütődött apja kezdett rá büszke lenni, és fölháborítóan hencegett vele a szabóműhelyében a kuncsaftoknak meg az utca széltében-hosszában a szomszédoknak. – Abban az egész osztályban csak egyetlen hallgató van – hangoztatta Gold néma gyötrelmére, mutatóujját magasan a levegőbe emelve –, és az a hallgató az én fiam. – Ezután hangja minden figyelmeztetés nélkül dallamos szárnyalásba kezdett, elénekelte a Bajazzók leghíresebb öt taktusát, majd hirtelen abbahagyta. -.Látjátok, milyen prímán hallgat?

– Én meg Fishy Siegel altok vagyunk az osztályban – állította meg egyszer Spotty Weinrock az utcán, fél lábbal a járdán, fél lábbal az úttesten sántikálva. – Te mi vagy?

Egy óra hármat ütött. Valahol csecsemő sírt. Gold agyán tucatszám áramlottak keresztül az efféle melankolikus emlékek, miközben ott feküdt az ágyban Andreával, elfelejtette, hogy a lány ott van mellette, és Bruce Gold, a bölcsészdoktor, az angol irodalom és a rokon tudományok professzora, egy elnöki kinevezés várományosa, életének fél évszázadához közeledve, éjszaka, abban a gyerekkori képzelgésében keresett menedéket, hogy ő valójában nem is Bruce Gold, a családja valójában nem a családja, az ősei nem az ő ősei, az életben elfoglalt helye nem az ő helye, hogy különb ősökkel büszkélkedhet, mint azt rajta kívül bárki is feltételezné, és csak bizonyos érthetetlen tévedések és félreértések sorozatának eredményeképpen került világéletében rossz helyre, amelyek helyesbítése már igen közeli. Egy számítógép már fejti is őket. Igazságot fognak neki szolgáltatni. Mindennek sorsszerűén jobbra kell fordulnia. Gyönyörű szép, nemesen metszett profilú, saruba és selyem köntösökbe öltözött férfiak és nők fognak érte jönni, hogy magukénak követeljék és megmentsék. Az ország ujjongani fog. Megtaláltak egy elveszett gyermeket. Még az is lehet, hogy herceg. Az emberek, akik ilyen rajongással és örömmel veszik körül, mind multimilliomosok.

„Te nem Bruce Gold vagy – biztosítják megnyugtatóan. – Ezek az emberek nem a tieid, ezek a rokonok és barátok nem a te igazi rokonaid és barátaid. Te vagy a Van Cleef és Arpels – mondják majd neki. Szemkápráztató, csillogó ékszerüzlet vagy a Fifth Avenue-n, és az egész a tiéd. A leggazdagabb emberek jönnek mindenfelől, hogy vásároljanak benned.” Gold foggal-körömmel ragaszkodott az álmához, és végkimenetelének bizonyosságába vetett bizodalma érett évtizedei során is alig csökkent valamit. „Tessék bejönni, Mr. Van Cleef és Arpels – gügyögték neki –, erezd magad itthon, hiszen itt minden a tiéd. Káprázatos, előkelő ékszerüzletek egész hálózata vagy, fiókjaid vannak Beverly Hillsben, Palm Beachben, Párizsban és más szépséges városokban, és titkos kapcsolataid Antwerpenben. Jönnek a még fennmaradt, ritka királyi vérből származó emberek, halk léptekkel, hogy leróják hódolatukat, és nagy pénzeket fizessenek neked. A földkerekség legfinomabb, legszebb lakói az alattvalóid és az udvarlóid. Nem vagy többé hallgató suttogták. – Nem vagy – ringatják álomba – még zsidó sem.”

Gold válaszolni akart, mozgott az ajka, de szavak nem jöttek rá. Elaludt.