VI.
Meg fog fájdulni a lábod

– Otthagytad már Belle-t? – kérdezte Ralph. – Ebben az esetben add át neki üdvözletemet. De most mindjárt, ha azt reméled, hogy még mielőtt bejelentjük a kinevezésedet, megkéred Andrea kezét és feleségül veszed. Mármost a bizottság holnapi ülésének nagy jelentősége lehet számodra, Bruce, mert senki más számára nincs jelentősége. Csinálj, amit akarsz, amíg megcsinálsz mindent, amit mi akarunk. Nincs semmiféle elképzelésünk, de az nagyon szilárd. Ragadd magadhoz az irányítást. A kormányzat mindig támogatni fog, amíg csak kénytelen rá.

 

 

Gold másnap reggel pontosan fél kilenckor úgy érkezett élete első elnöki bizottsági ülésére, mint aki az optimizmus dagadó hullámával vállalja a sorsát, aztán, amikor nem talált ott senkit, érezte, hogy összeomlik a tartása. Tíz órakor néhány ifjú segítőtársával megjelent egy csábító, pirospozsgás, fekete hajú lófarokfrizurás nő, aki ellenőrizte a terem elrendezését, és döbbenten fedezte’ fel, hogy az alig másfél órával korábbra kitűzött hivatalos értekezletre már megjelent valaki. A nőt Miss Plumnak hívták. Bájos arcára jó sok festéket kent, és a keblei közt zöld mexikói gyöngyökből álló nyaklánc csüngött bágyadtan. Gold átkozta a rossz ítélőképességét, amiért pontosan érkezett. Idegesen kóborolt ide-oda a márványfolyosókon és a szomszédos mellékszobákban, mint aki váratlan rajtaütéstől fél, és buzgón imádkozott, hogy jöjjenek már meg bizottsági kollégái. Egy idő múlva az előszobába begurítottak egy megrakott zsúrkocsit, melyet tüstént becserkészett egy csíkos nadrágot és zsakettet viselő, híres-nevezetes kivénhedt diplomata, aki a cél jobb kiválasztása érdekében lábujjhegyre állva, mohón lecsipkedte a mazsolát meg a cukrozott mandulát azokról a süteményekről, amelyeket maradék virgoncságával még el tudott érni.

Már tizenegy óra is elmúlt, amikor hátralevő huszonhárom kollégája is megérkezett, olyan tömör, csevegő csoportokban, mintha valamennyien ugyanabból a limuzinból szálltak volna ki. A falak szívélyes üdvözlésektől visszhangzottak, ezekből azonban Gold ki volt rekesztve. Az emberek többé-kevésbé úgy néztek és csörtettek keresztül rajta, mint valami ködfolton. Mindenkit a hivatalos címén szólítottak. Végül aztán bemutatták Goldot egy bukott polgármesternek, egy hivatalából elmozdított öreg bírónak, aki alig látott, egy nyugalmazott tengerészkapitánynak, egy pompás reverendába öltözött, hitehagyott papnak meg egy nagy egyetem egykori sportvezetőjének, aki melegítőfeslőt és csúcsos sapkát viselt, síp lógott a nyakában, és Edzőnek szólították. Még Goldnak is volt titulusa: őt Doktornak szólították, és amennyire meg tudta állapítani, ebből a felsőbbrendű csoportból egyedül neki volt rendes állása – mint doktornak, még ha ez csak a bölcsészdoktorságot jelentette is, ráadásul angol irodalomból.

Kezdettől fogva elkeserítette, hogy jelenléte milyen kevés figyelmet ébreszt, még a beszédkészségét is lerontotta a félelem, hogy alsóbbrendűnek tekintik. Tűnődni kezdett, nem ő-e a bizottságban az egyetlen zsidó. A bemutatásokat Miss Plum végezte, sugárzó vidámsággal és csábító asszonyi melegséggel, k-i is jutott neki bőven az illetlen fogdosásokból azoknak az idősebb férfiaknak a részéről, akik a legrégebben dolgoztak és laktak Washingtonban, így leginkább lépést tartottak a szokásokkal. Miss Plum eddig négyszer vált el, így Gold is látta rajta, hogy már nem szűz. Mindenkit árnyékba borított azonban egy jóképű, ezüstös hajú, markáns állú volt texasi kormányzó, akinek az volt a híre, hogy sugárzik belőle a tekintély.

– Örülök, hogy megismerhetem, dr. Gold – mondta éles hangon a Kormányzó, amikor Miss Plum végül összehozta őket. Kifejezéstelen kék szeme olyan barátságos pillantást vetett Goldra, akár egy jégcsap. Másoktól tudom, hogy maga egy zseni.

– Kicsodáktól? – bökte ki Gold, már akkor megbánva baklövését, miközben elkövette.

– Nem lehet maga olyan nagy zseni, ha még ezt se tudja – szólt a Kormányzó, és hátat fordított neki. – Jó reggelt, Polgármester, pompásan néz ki. Akárcsak a Helyettes meg a Főnök. Nem látta az Admirálist?

– A Konzullal meg a Kancellárral van, Kormányzó. Az özveggyel csevegnek.

– Ki az a Füstös?

– Az új díszfeketénk. Briliáns ösztöndíjas Oxfordban.

– Tudja, hol a helye?

– Az asztal végén. Azt mondják, Kormányzó, hogy alighanem hamarosan megint Miniszter lesz.

– Hohoho, Főállamügyész – intett óvatosságra a Kormányzó szemrehányóan megcsóvált mutatóujjával. – Maga biztos kihallgatta a Polgármestert vagy az Edzőt. Azt tudom, hogy ki vagyok szemelve Helyettesnek.

– A Nagykövet milyen egészségesnek látszik megint, mióta elveszítette Vietnamot, Chilét, Görögországot, Ciprust, Törökországot, Pakisztánt, Kínát, Afrikát, Thaiföldet és a Közép-Keletet, nem?

– Mint egy keljfeljancsi. Minél keményebbek a veszteségek, annál keményebb lesz. Csak nézze meg ezt a vitalitást.

Mindnyájan megfordultak, és szerető pillantást vetettek Gold háta mögé, a vén, aktív Nagykövetre, aki a zsúrkocsinál, saját világába elmerülve, szorgosan tömködte a süteményeket zsakettjének, csíkos nadrágjának és gyöngyszürke mellényének zsebeibe.

Goldba újra belészúrt a közömbösségük. Vagy kerülnie kell az efféle emberek társaságát, vagy hozzá kell szoknia a szurkálódásaikhoz. Máris tudta, hogy az utóbbiról lesz szó.

Mohón várta az alkalmat, hogy kitűnhessen és kezébe vehesse az ügyeket, amikor Miss Plum lágy hangon azt javasolta, hogy fáradjanak be a tárgyalóterembe és lássanak munkához. Aktatáskájában jegyzetek lapultak szűzbeszédéhez, amely Montaigne- és Erazmus-idézetekkel indult, és John Henry Newman kardinális tetszetős summázatával zárult volna, s amellyel megnyerni szándékozott magának az amerikai katolikus püspöki kar tartós támogatását, feltéve, hogy soha nem faggatják ki alaposan, mi a véleménye az abortuszról, az átlényegülésről, a föltámadásról vagy a pápai csalhatatlanságról. Az Edzőt kinevezték Állandó Ideiglenes Elnöknek, a Kormányzó pedig így szólt:

– Napoljuk el az ülést.

– Meddig? – sivított Gold, miközben a terem kiürült.

– Tájékoztatni fogjuk róla, szivi – turbékolta Miss Plum, kezét szelíden Gold nyakára téve. Illatos volt a lehelete, és ruhája mély kivágásából a frissen szappanozott test jó szaga áradt. – Nem kell azért nyolc órát dolgoznia, hogy megkapja a napi ezresét.

Gold ott helyben meg tudta volna kefélni. Az asszony együttérzően kivezette a telefonfülkékkel szegélyezett sötét benyílóba, ahol megfogta a kezét, és könnyedén Gold ujjbegyei felé görbítette az ujjait. Gold behúzta Miss Plumot egy telefonfülkébe, magához ölelte, és odaszorította a hímtagjához.

– Ne itt – mondta Miss Plum. – Ez törvényellenes.

– Akkor hol?

– Akárhol. Andrea lakásán.

– Ó, a fene egye meg! – A vágy helyébe csüggedés lépett. – Maga ismeri Andreát?

– Azt mondja, maga óriási.

– Nem igaz. Andrea nem ért hozzá.

– Azt mondja, maga erős és uralkodó természet, és csillagos ötösre értékeli magát. Engem begerjeszt az erő.

– Közismert afrodiziákum. De a hatalom megront.

– Én ne tudnám?

– Szeretem magát, Miss Plum.

– Felicity.

– De ha ezt egy léleknek is elfecsegi, beverem a fejét.

Felicity Plum másnapra tűzte ki a következő ülést, csak hogy minél hamarabb láthassa.

Addigra Gold már megtudta Washingtonban, hogy a CIA zsoldosokat toboroz afrikai bevetésre. Reggelizés közben tudta meg, a reggeli újságból, amikor ezt olvasta:

 

A CIA TAGADJA, HOGY

ZSOLDOSOKAT TOBOROZ

AFRIKAI BEVETÉSRE

 

Az előző nap a kongresszusban a jobboldali republikánusok és demokraták koalíciójának tagjai szónoklataikban álló nap arra buzdították a CIA-t, hogy toborozzon zsoldosokat afrikai bevetésre.

 

 

Amikor Gold, már-már harciasán pimasz képet vágva, a többiekkel együtt megérkezett a Bizottság második ülésére, keményen elhatározta, hogy nem fognak megint túljárni az eszén. Mint megfigyelte, ezúttal még Miss Plum is titulust kapott: az ő címe Kedves lett. Gold könnyedén a nő vállához emelte bujálkodó kezét, de szőrös, hideg, ráncos húsba és ásatag csontokba ütközött. Az öreg, vak Bíró megelőzte.

Korábban gyűltek össze, mint az előző napon. Az Edző kalapácsával rendre intette az ülést, aztán a Kormányzó így szólt:

– Fejezzük be. Máris több időt töltöttünk el ezekkel a problémákkal, mint amennyit véleményem szerint megérdemelnek.

Goldból egy siránkozó oroszlán ordításaként tört ki a tiltakozás. Ne! Kérem! Semennyi időt nem töltöttünk vele!

– Az is több, mint elég – mondta az egykori Attasé. – Annyit már elvégeztünk, amennyit el fogunk végezni. Lépjünk le.

– Nem végeztünk semmit.

– Méghozzá rekordidő alatt – kuncogott a Nagykövet. – Egyszer tagja voltam egy Elnöki Bizottságnak, amelyiknek három évébe tellett, hogy ne csináljon semmit, mi meg itt mindössze két ülésen végbevittük ugyanezt.

– Most már számítógépeink vannak – vetette közbe az Özvegy.

– Egyetértek a Kormányzóval – mondta a nyugalomba vonult Tengerészkapitány. – És javaslom, hogy egyhangú egyetértéssel fejezzük be ennek a Bizottságnak a munkáját.

– Egyetértek a Kapitánnyal, – így a Kormányzó.

– Aki támogatja, mondja, hogy igen.

– Tiltakozom – mondta Gold.

– Egy tiltakozás, a többi igen – számolt az Edző. – A javaslat egyhangú egyetértéssel elfogadtatott. Elvihetem a fogadásra, Kormányzó?

– Én a villásreggelire megyek.

– Akkor találkozunk az ebédnél.

– Úgy örülök, hogy túl vagyunk rajta – kuncogott a Nagykövet –, pedig nagyon sajnálom. Úgy szeretem a költségtérítést… – ökölbe szorította mind a két kezét, aztán összeütögette őket – meg ezt a sok ingyen süteményt.

– De hát sokkal többet tehetnénk – könyörgött Gold. – Még csak szaktekintélyekre se hivatkoztunk.

– Gold. – Amikor a Kormányzó csöndesen kimondta a nevét, a többiek elnémultak. – Itt mindenki szaktekintély. – A Kormányzóból még ülve is sugárzott annak a rendkívüli nagyságnak a benyomása, amely fejjel és vállal a többiek fölé emelte. – Mintegy három percen belül el fogjuk hagyni ezt a termet. Odakinn minden riporter először hozzám fog jönni, mert én vagyok itt a legfontosabb ember, és a tekintélynek azt a sugárzását tudom sugározni, amelyről annyit írtak világszerte. Én híres vagyok a szemükben, a fenébe is! Tudatni fogom velük, hogy a Bizottság befejezte tevékenységét, és hogy mindent elvégeztünk, amire a rendkívül nehéz körülmények között képesek voltunk… az emberek ezt meg fogják érteni, amikor elolvassák a jelentésünket. No mármost, ha maga valami mást akar mondani nekik, ám tegye. De akkor meg fog sérteni engem, és meg fogja sérteni a többieket, ezt a sok kiváló embert, akik fej fej mellett, vállvetve együtt dolgoztak magával, és jobb, ha most mindjárt elhiszi, hogy a pöcse előbb vagy utóbb a zsebemben lesz. Sikeres politikai irtásom során, amellyel meglepetést és örömet szereztem a tanítóimnak, a családomnak és a barátaimnak, egész kis kollekciót gyűjtöttem össze a magafajtákéból. Ezek után is azt akarja mondani, hogy nincs igazam? Gold nem akarta.

– Lekötelez – mondta a Kormányzó. – Gold maga zsidó, ugye?

Nincs az a pokol, amely rosszabbnak vagy örökkévalóbbnak tűnhetett volna, mint az a néhány pillanat, amelyre szüksége volt, hogy válaszolni tudjon erre a fülsiketítő kérdésre. A sértő szó kiejtésébe mintha délies felhangok vegyültek volna, s Gold azt is észrevette, hogy a Kormányzó nyelvtanilag durvább stílusba szállt alá. Szenvedélyesen imádkozott valamely lovagias hang beavatkozásáért, de imájára csak síri némaság felelt.

– Izraelita vagyok, uram – felelte az erre a célra kitalált nyegle méltósággal –, amennyiben erre gondolt.

– Mit gondol, mi a fészkes fenére gondoltam?

– Nem voltam teljesen biztos benne – mondta Gold.

– Verébszarnyi különbséget se jelent, hogy maga teljesen biztos benne, vagy nem teljesen biztos benne, és minél hamarabb megtanulja ezt a tényt, annál nagyobb biztonságban lesz a szarva. Hé, fiú! – fordította tekintetét hirtelen a Kormányzó a tárgyalóasztal végén ülő fekete diák felé. – Te nigger vagy, ügyi? Te megérted, mire gondolok, mikor azt mondom, hogy nigger vagy, nem?

A diák kihúzta magát. – Én azokat az északi liberálisokat nem szeretem, akik mást mondanak, és mást gondolnak. Önnél tudom, hogy hol állok, és ön is tudja, hol áll velem.

– Hol állok veled?

– Ahol csak akar, Gazda.

A Kormányzó a türelmetlenség leereszkedő sóhajával újra Goldra irányította a figyelmét. – No, Gold, Itt mindenki valaki, és nem tudom, maga miért olyan szőrszálhasogató, amikor arról van szó, hogy maga kicsoda. Ő a Füstös, ő az Özvegy, én vagyok a Kormányzó, és maga a…

– A Doktor! – ordított Gold még idejében, hogy elhárítsa annak a becsmérlő szónak a megsemmisítő megismétlését. – A Doktor!

A Kormányzó modorát hirtelen megváltoztatta az önérdek. – Maga csontkovács, vagy ilyesmi, Gold? Csodadoktor? Gyógymasszőr? – Behajlította a karját, és megmasszírozta a vállát. – Alighanem van egy kis ízületi gyulladásom, ráférne némi kezelés.

– Én meg szeretném, ha megvizsgálná a lábomat – mondta az Edző, és tüstént kifűzte a cipőjét, miközben a Bíró vadul integetve próbálta felhívni magára Gold figyelmét, lapogatta a mellcsontját, mintha fulladozna, és ügyetlenül matatott az inggombjával, a Konzul köhécselve Gold felé öltötte a nyelvét, a Nagykövet pedig fölállt, Gold felé fordította a fenekét, és elkezdte leereszteni a csíkos nadrágját.

Gold kiáltozásában az elszántsághoz most már rémület is csatlakozott. – Bölcsészdoktor! – csaholta a homlokára csapva. – A bölcsészettudományok doktora vagyok. Professzor! író!

– Akkor baszhatom az ízületi gyulladásomat – mondta a Kormányzó, azt a fajta tekintélyt sugározva, amiért joggal illették elismeréssel, nem is beszélve arról a gyakorlatiasságról, amelyért szintén általánosan ünnepelték. – Maga írja a jelentést. Elvihetem a fogadásra, Özvegy?

– Köszönöm, Kormányzó, de én a Püspökkel fogok imádkozni.

– Akkor a Megbízott meg én majd a szabadtéri bálon látjuk.

– Mit írjak? – szólt közbe Gold tehetetlenül.

– Amit akar – mondta a Kormányzó, mire a Nagykövet harsányan éljenezni kezdett. – Csak semmi olyat ne tartalmazzon, ami ellen itt bárki kifogást emelhet. – Tekintetébe irgalom lopódzott, és most már jóindulatúan folytatta: – Gold, egy zsidónak mindig szüksége van barátokra Washingtonban, mivel tulajdonképpen nem ide való. Ne vitatkozzon, figyeljen. Ha maga a kezemre jár ebben, lehet, hogy segíthetek magának barátokat szerezni.

Gold mindenekelőtt megkönnyebbülést érzett, a kezdeményezés tüze lelohadt benne. – Mit szeretne, hogy írjam meg a jelentést, uram? – kérdezte.

– Fogja rövidre – tanácsolta a Kormányzó –, és eressze hosszú lére. Fogalmazza meg világosan, és tegye zavarossá. Röviden térjen ki minden egyes pont lényegére. Aztán eressze hosszú lére, minősítsen úgy minden egyes pontot, hogy senki ne tudja többé megkülönböztetni a minősítéseket az állításoktól, de még arra se tudjon rájönni, hogy miről beszél egyáltalában.

– Azt hiszem, sejtem, mire gondol – mondta Gold.

A Kormányzó megenyhült. – Hadd adjam át magának a helyes viselkedés öt szabályát. A mamától kaptam őket, mikor először mentem be a részes tanyánkról a hatalmas nagyvárosba, Austinba. Mamuka, eszem a szívit, erre tanított: „Ne tégy személyes megjegyzéseket, soha ne mondd a háziasszonynak, hogy milyen jól érezted magad, ne erőszakoskodj semmi gépi szerkentyűvel, soha ne rúgjál bele élettelen dologba, és ne szarakodj azon, ami elkerülhetetlen.” Nohát, Gold, amikor maga vitatkozott velem, már úgy látszott, nagyon közel kerül ahhoz, hogy szarakodjon azon, ami elkerülhetetlen. Remélem, hogy tévedek.

– Minden bizonnyal nem állt szándékomban, uram – felelte Gold –, szarakodni azon, ami elkerülhetetlen. Vagy erőszakoskodni bármiféle gépi szerkentyűvel. És soha nem fogok belerúgni semmiféle élettelen dologba.

A Kormányzó a testvéri megbocsátás gesztusával tette Gold vállára lapáttenyerét. – Értse meg: ebben a teremben nincs senki, aki valaha is el akarná olvasni a jelentésünket. Ez egy további ok, amiért olyan hosszúra kell írni, hogyne lehessen teljes egészében közzétenni abban az átkozott New York Times-ban. Különben azok a kotnyeles újságírók évekig szutyongatnának minket a kérdéseikkel, amelyekre nem tudunk válaszolni, olyan ügyekről, amelyek szikrát se érdekelnek minket. Találkozunk a koktélnál, Államügyész úr?

– Nem Kormányzó. Egyenesen a bankettre megyünk a Főszámvevővel meg a Buzival. Ott lesznek a bálon?

– A Nagyasszonyt meg engem ott fognak tartani az orgián. De talán a szupénál.

– Ha oda tudok érni. Kanmurira megyek az Adjutánssal meg a Poroszlóval. Üdvözöljük a Csibészt, és búcsúzzunk el a Bajnoktól.

– Nem vagyok csibész – mondta a Csibész.

Gold sajnálta, hogy már vége van, és fájdalmasan hiányoztak neki a többiek. Együttes, egybehangolt munkával két ülésben végbevitték, ami másoknak három évig is eltartott: a nagy semmit. Részt vett élete első Elnöki Bizottságában, és ó, micsoda öröm, micsoda részegítő eksztázis – elismerten magas társadalmi helyzetű emberek sértegették, és kezelték leereszkedően, akik fütyültek rá, megalázták, megvetették, ó, micsoda elégtétel, hogy mint jelentéktelen törtetőt beeresztették ebbe a társaságba, ahol elnéztek a feje fölött, lekezelték, a szavába vágtak, amikor megpróbált megszólalni, és kecsesen kirekesztették minden beszélgetésből, amelybe megpróbált bekapcsolódni. El voltak foglalva a villásreggelikkel, ebédekkel és orgiákkal, amelyeken az ő jelenléte még nem volt kívánatos. Szabadtéri bálokra mentek Özvegyekkel és Püspökökkel, ahol elsőrendű helyük volt. Mennyire irigyelte azt az érzésüket, hogy tartoznak valahova, no meg áthatolhatatlan butaságukat. ⁶ ,,Hívj meg egy zsidót a Fehér Házba (és a rabszolgáddá teszed)” címmel ravasz támadást akart intézni Lieberman ellen, miután utóbbit meghívták a Fehér Házba, amiért támogatja a háborút. Mint azt Ralph is észrevette, Gold puszta szeszélyből, féltékenységből vagy vak intuíció révén gyakran nagyon közel került világának alapvető igazságaihoz.

És milyen kellemes szokás, amely megengedi az embereknek, hogy úgy viselhessék annak a legmagasabb állásnak a titulusát, amelyet valaha betöltötték, mint valami tollforgót. Ha én Elnök volnék, gondolta Gold – mikor én leszek az elnök, javította ki magát képzelegve –, egy szép napon mindenki kinevezést fog kapni valami jó kormánypozícióba, másnap pedig fel fogják kérni, hogy adja be a lemondását, így aztán az országban – fajra, foglalkozásra, származásra, vallásra vagy anyagi helyzetre való tekintet nélkül – mindenki úgy élheti le az életét, hogy Esther, Rose, Irv, Victor, Julius vagy Sid helyett Nagykövetnek, Bírónak, Polgármesternek vagy Miniszternek szólítják.

 

 

Goldot Miss Plum riasztotta fel álmodozásából, azzal a hírrel, hogy négy riporter még mindig odakinn lődörög, remélve, hogy belőle majd kiszedhet némi igazságot.

A riporterek fiatalabbak már nem is lehettek volna, és úgy rajzották körül, fényre vágyva, mint az éjjeli lepkék a sötét villanykörtét. Egyikük, egy magas, csinos, apró arcú, szőke, szöghajú lány, a legzsémbesebb, legnyafogóbb és legtiszteletlenebb hangon, amellyel valaha is hozzá fordultak, megkérdezte Goldtól, most ugyan milyen dologban tesznek majd úgy, mintha elvégezték volna. Gold azon nyomban el is határozta, hogy elcsábítja.

– Őszintén szólva, kedvesem, nem tudom – kezdte a lefegyverző szerénység jól begyakorolt modorában, de tovább nem jutott. A riporterek elmenekültek.

– Rémes volt! – dorgálta meg Miss Plum szigorúan, olyan pánikba esve, amitől csúf idegfeszültség fáradt ellipszise rajzolódott érzéki szája köré, és izzadságcsöppek verték ki az arcát és a homlokát. – Ezt soha nem szabad mondani!

– Óriási volt! – ujjongott Ralph a telefonba, mielőtt még Gold magányosan és kegyvesztetten kisompolyoghatott volna az épületből. – A nyilatkozatodat máris számítógéppel kódolt táviratok viszik szét az összes nagykövetségeinknek.

– Miféle nyilatkozatomat?

– A jelmondatod a hivatalos politika alappillére lett.

– Miféle jelmondat?

– Az ösztönöd csalhatatlan, a szavaid költőiek, a szerénységed elbűvölő. Bruce, Bruce, te összehabarod az agyamat! Most siess át egyenesen a legközelebbi sajtótájékoztatónkra. Elnöki rendelettel be fogunk csempészni.

– Csodálatos volt! – kiáltotta fel Miss Plum, és hozzátörleszkedett, de Gold már nem szerette, és tudta, hogy soha többé nem akarja őt újra a hímtagjához szorítani.

 

 

Megérkezett a Fehér Házba, a sajtótájékoztatóra, a kelleténél egy pillanattal sem hamarébb, és helyet foglalt a fal mellett, ahonnan zavartalan kilátás nyílt az előadópultra. A sajtószóvivő éppen ezt mondta:

– Bejelentést kell tennem. Mint tudják, az elnök nyílt kormányzati politikát folytat, és elkötelezettje a teljes igazságnak. Ennek a politikának a szellemében be kell jelentenem, hogy nincs semmi bejelentenivalóm. Tegnap óta semmi nem történt.

A teremben döbbent csend támadt, aztán elöl egy veterán újságíró megkérdezte: – Semmi?

– így van. Semmi újság nincs.

– Semmi újság?

– Semmi újság.

– Semmi a világon. ?

– Semmi, amiről érdemes beszélni.

– Ez csak Washingtonra vonatkozik, Ron? – kérdezte oldalt egy hang. – Vagy az ország többi részére is áll?

– Csak Washingtonra. Az ország többi részével nem törődünk.

– Nem törődnek az ország többi részével?

– így van.

– Ez azt jelenti, hogy az újságokban semmi nem lesz az elnökről?

– így van. Hacsak ebből nem akarnak egy sztorit fabrikálni. Tovább mehetünk?

– A bejelentés némileg zavarba hoz, Ron, így hát hadd menjek vissza néhány évvel. Úgy látszik, Ron, hogy a CIA volt igazgatója, Richárd Helms, annak idején eskü alatt hazudott legalább egy kongresszusi bizottság előtt. Ennek ellenére nagykövet maradt Iránban, ahelyett hogy e miatt a bűntény miatt vád alá helyezték és bíróság elé állították volna. Van erre valami megjegyzése?

– Nincs. A kormányzat nem érzi helyénvalónak megjegyzéseket fűzni olyan ügyekhez, amelyek kivizsgálás alatt állnak.

– Azt akarja mondani – vágott közbe gyorsan egy nő –, hogy az ügy kivizsgálás alatt áll?

– Ezt nem mondtam.

– De nem következik abból, amit mondott?

– Nem tudom.

Erre a válaszra a termet a kollektív meghökkenés hápogása töltötte be, majd viharos izgalom tört ki, míg végül egy hang a többiek zűrzavarán áttörve megkérdezte:

– Mi volt ez?

– Nem tudom.

– Lenne szíves megismételni?

– Nem tudom.

– Nem tudja?

– Igazán nem tudom.

– Szent Habakukk! Ron, Ron, lenne szíves ezt a mikrofonba megismételni? Abszolút biztos akarok lenni benne, hogy rajta van a szalagon.

– Hogyne. Nem tudom.

– Kösz, Ron. Ez klassz volt.

– Tulajdoníthatjuk önnek ezt a választ? Hajlandó hozzájárulni, hogy idézzük?

– Nem tudom.

– Úgy érti, hogy nem tudja, hajlandó-e hozzájárulni, hogy idézzük?

– Nem tudom.

– Úgy érti, hogy nem tudja, hajlandó-e hozzájárulni, hogy idézzük, hogy azt mondta, hogy nem tudja?

– így van.

– Ezt is idézhetjük?

– Nem tudom.

– Ron, van még valaki a kormányban, felelős pozícióban, vagy bárhol másutt, aki valaha is azt mondta, hogy „Nem tudom”?

– Nem tudom. Ezek dr. Bruce Gold szavai, aki egyetemi tanár Brooklynban, New Yorkban, és lehet, hogy hamarosan idejön, és a kormánynak fog dolgozni.

– Milyen minőségben fog dr. Gold a kormánynak dolgozni, Ron?

– Nem tudom. Tovább mehetünk?

– Emlékszik Henry Kissingerre, ugye? Mi volt a véleménye róla?

– Hogy másodrendű.

– Ez az ő véleménye volt Richárd Nixonról, nem?

– Akkor legyen harmadrendű.

– Ez mindig zavarba ejtett engem, Ron. Ha Richard Nixon másodrendű volt, akkor mi a csoda lehet a világon harmadrendű?

– Henry Kissinger.

– Ön lejjebb értékeli Henry Kissingert Richárd Nixonnál?

– Csak ami az intelligenciát meg a szellemességet illeti. Jellem és szavahihetőség terén körülbelül egyformák.

– Ha már a szavahihetőségnél tartunk, Ron. Emlékszik, Richárd Kleindienstet rajtakapták, hogy eskü alatt hazudott az igazságügy-miniszteri kinevezésével kapcsolatban. Mármost ez hamis eskü. Mégis megengedték neki, hogy pusztán apró vétségben vallja magát bűnösnek, és tovább folytathassa a joggyakorlatát. Meg tudná nekünk mondani, miért részesült Richard Kleindienst Richard Helmshez hasonlóan ebben az elnéző bánásmódban, amelyet más bűnözőktől általában megtagadnak?

– Nem tudom.

– Ez egy kicsit cikis, nem?

– Rohadt cikis.

– Ezt idézhetjük?

– Természetesen nem. Ki a következő?

– Most, hogy annyi idő eltelt már azóta, meg tudná-e mondani nekünk, Ron, mi volt az igazi oka… rengeteg itt a Richárd, tudom, most, hogy a bűnöző elemekkel foglalkozunk, de remélem, megbocsátja nekem, Ron… mi volt az igazi oka, hogy Gerald Ford szükségesnek tartotta, hogy megkegyelmezzen Richárd Nixonnak az összes szexuális bűncselekményekért, amelyeket hivatali ideje alatt elkövetett?

– Követett el Nixon szexuális bűncselekményeket?

– Nem tudom. De gyakorlatilag nem ezt jelentette, amikor Nixon kegyelmet kapott minden hivatali ideje alatt elkövetett bűncselekményére?

– Nem tudom.

– Ez a kormányzat elhatározta, úgy fog küzdeni az infláció ellen, hogy emeli az árakat a kereslet csökkentése céljából, hogy leessenek az árak, növekedjen a kereslet, és visszatérjenek az inflációs magas árak, amelyeket a kereslet csökkentésével lejjebb akarunk szorítani, hogy növeljük a keresletet és emeljük az árakat. Nagyjából nem ebből áll az egész jelenlegi gazdaságpolitika?

– Nem tudom.

– Ron, biztos benne, hogy nem tudja, vagy csak sejti?

– Abszolút biztos vagyok benne, hogy nem tudom.

– Hajlandó volna megjósolni, mi lesz a munkanélküliséggel és a gazdasággal az előttünk álló rövidtávú időszakban?

– Nem tudom.

– Nem tudja, hogy mit jósolna?

– így van.

– Van valaki a kormányban, aki tudja?

– Hogy én mit jósolnék?

– Visszavonom a kérdést.

– Mi van tengerentúli szövetségeseinkkel? Ha nagyjából mindegyik megvesztegetésen, erőszakon, felforgatáson és ilyen vagy olyan más korrupción alapul, mennyire lesznek stabilak egy valódi válság vagy egy kormány változás esetén?

– Úristen, ezt nem tudom.

– No és van valaki a kormányban, aki tudja? -Mit?

– Akármit.

– Megismételné a kérdést?

– Akármit.

– Ez kérdés?

– Ez válasz?

– Nem tudom.

– Elfelejtettem, mit akartam kérdezni.

– Visszavonom a választ.

– No és mi van az elnökkel? Neki sincs semmiféle intelligens véleménye arról, hogy mi fog történni itthon vagy külföldön?

– Nem tudom.

– Ron, kérem. Nagyon kérem. Elmondaná ezt újra a televíziós kamerába? Szeretnék magára közeliteni, mielőtt még válaszol. Addig ne válaszoljon, amíg nem látja, hogy magára közelítünk.

– Hogyne. Nem tudom.

– Isteni.

– Ron, ezt meg kell kérdeznem az elnökkel kapcsolatban. Arról van szó, hogy tényleg nem tudja, vagy csak nem akarja megmondani?

– Nem tudom.

– Úgy érti, hogy nem tudja, hogy tudja-e vagy sem?

– így van.

– Köszönöm, Ron – mondta az első sorban ülő korelnök tudósító. Gratulálnunk kell. Ez volt a legőszintébb és a leginformatívabb sajtóértekezlet, amelyen valaha részt vettem.

– Ó, én nem is tudom.