VII.
Hívj meg egy zsidót a Fehér Házba (és a rabszolgáddá teszed)

Bruce Gold még mindig képtelen volt felfogni, hogyan állhatott volna be egy épeszű és jellemes zsidó Richard Nixon szolgálatába, és egyetlenegy sem jutott eszébe, aki ezt megtette volna. Azok a zsidók, akik annak a kormánynak dolgoztak, párjukat ritkították a világmindenségben: a művelt, felnőtt szemtanúk közül alighanem ők egyedül ismerték fel Spiro Agnew alelnöknek a sajtó ellen intézett rosszindulatú támadásaiban az álcázott antiszemitizmus bajkeverő kampányát. Vagy ha igen, úgy tettek, mintha nem ismerték volna fel.

„Hívj meg egy zsidót a Fehér Házba (és a rabszolgáddá teszed)”, hirdette Gold izzó sértődöttségében írt gonosz, támadó cikkének dacos címe. A sértődöttségbe az taszította, hogy Liebermant meghívták a Fehér Házba, viszonzásul, amiért támogatta az amerikai harci cselekményeket a vietnami háború során. Kitörő alkotói lázában, melyet legalább annyira ihlettek ellenséges érzelmei, mint az elvei, Gold szinte rekordidő alatt fejezte be átütő erejű fogalmazványát. Rettenthetetlenül visszanyúlt a jelenből egészen Eisenhower elnökségéig és a Rosenberg házaspár peréig, onnan ásva ki a legkorábbi modelljeit annak a jámbor szolgalelkűségnek, amely aztán járványosán elterjedt azok között a gyáva, óvatos opportunisták között, akiket rettenthetetlen bosszúszomjjal és lesújtó megvetéssel pellengérre állított. Gold most már nem áhítozott különösebben arra, hogy közzétegye a „Hívj meg egy zsidót a Fehér Házba (és a rabszolgáddá teszed)” című cikkét. Ha kiadatná, esetleg soha többé nem hívnák meg a Fehér Házba.

– Érdekelne egy fontos állás a Földművelésügyi Minisztériumban, ha ott volna először üresedés? – kérdezte Ralph, amikor Gold egyszer megint beugrott hozzá, hogy aztán egy újabb csalódott istenhozzáddal távozzon.

– Nem.

– Ezért aligha tudlak kárhoztatni. – Ralph belebújt a zakójába, hogy egy darabon elkísérje Goldot. – Képzeld csak el, milyen képtelen az a társadalmi rend, amelyben az élelmiszer túltermelése gazdasági katasztrófává válik. Mennyivel könnyebbek lennének a dolgok, ha összes alapvető erőforrásainkat államosítanánk. És milyen szerencsések vagyunk, ha az ország legnagyobb részének erről fogalma sincs.

Gold óvatosan összehúzta a szemhéját. – Úgy beszélsz, mintha hinnél a szocializmusban.

– Ó, én hiszek – mondta Ralph –, teljes szívemből hiszek. És mindennap hálát adok a jó csillagomnak, hogy mások nem hisznek, és hagyják, hogy az olyan emberek, mint te meg én, ilyen rendkívül kiváltságos helyzetben éljünk. Jártál már itt, nem?

Gold a széles sugárúton át a Washington-emlékmű felé emelkedő mezőre pillantott. – Egy békemenettel – ismerte be. – De ez egészen a végén volt, Ralph, amikor már sok ember fordult a vietnami háború ellen. Te is ott voltál valamelyik menetben, ha jól emlékszem.

– Én mindegyikben jelen voltam – mondta Ralph, és Goldnak az a nyugtalanító érzése támadt, hogy próbatételnek vetik alá. Egy másodpercig sem hitt Ralphnak. – Én gyűlöltem azt a háborút, Bruce – folytatta Ralph anélkül, hogy fesztelen hangulata megváltozott volna –, és gyűlöltem Johnson, Nixon és Ford alatt egytől egyig minden kormánytisztviselőt, aki arra konspirált, hogy folytassuk, vagy nem tiltakozott ellene nyilvánosan, hogy segítsen kiszállnunk belőle. Micsoda disznók! Alighanem ez az egyetlen dolog a világon, amit komolyan veszek, ez meg a házasság. Azok a hazugságok, Bruce, ó, azok a hazugságok! Felejtsd el a borzalmakat, ha akarod… az ötvenezer elesett amerikait, a megcsonkítottak százezreit, a millió ázsiait… de ki tudja elfelejteni azokat a hazugságokat? Vérlázító háborús bűnökben vétkesek ezek mind, Bruce, egytől egyig, és úgy érzem, fel kéne őket akasztani. Szerintem nem szabad nekik túl gyorsan megbocsátani, és egyikük nevét sem szabadna ilyen hamar elfelejteni. – Gold továbbra is egykedvű hallgatásba burkolódzott, és hálát adott az Istennek, hogy nem ő, hanem Ralph ad hangot ezeknek a szigorú érzelmeknek. – Nem csak a zsidókról beszélek, az olyanokról, mint Walt Whitman Rostow és Henry A. Kissinger – folytatta Ralph kis idő múlva, amely elég lett volna Goldnak ahhoz, hogy támogassa vagy cáfolja ezeket a nézeteket, ha akár ehhez, akár ahhoz kedve lett volna. – Ide értem az olyan nevű alakokat is, mint Ball, Brown, Bundy, Bunker, Clifford, Eagleburger, Haig, Humphrey, Kleindienst, Laird, Lodge, Lord, Martin, McNamara, Mitchell, Moynihan, Richardson, Rockefeller, Rusk, Valenti, Vance, Warnke, Ziegler és Javits.

– Javits? – robbant ki a szó Goldból, afféle elementáris reflexként. Javits zsidó volt, Ralph.

– Jack névvel?

– Az igazi neve Jacob volt.

– Akkor miért nem Jake-nek hívták?

– Mert egyes emberek már csak ilyenek.

– Egy republikánus? – Ralph szeretetre méltó, makulátlan arcvonásain egy pillanatra rejtelmes mosoly villant fel, amelytől Gold feszengeni kezdett. – Meg kell mondanom, hogy az én szememben egy zsidó republikánus valahogy furának, romlottnak tűnik. – Goldnak ez ellen aligha lehetett ellenvetése. A maga részéről az összeférhetetlenség ilyen galaxisaiba sorolta a lejtős síterepeken, a teniszpályákon és a lóháton látható zsidókat is; azokat pedig, akik pöttyös csokornyakkendőt viseltek, mindig sértően valószínűtlennek és profánnak találta: mint keresztények és zsidók egyaránt tenyérbe mászóan hihetetlenek voltak. Ide sorolhatta volna még a részegeskedést, a házasságtörést és a válást is, mint további idegenszerű kulturális kihágásokat, de önmagát jobb szerette kihagyni.

– Ez az egyik oka, amiért kezdettől fogva nem bíztam Kissingerben, és mindig amolyan bohócfélének találtam – folytatta Ralph csöndesen nevetgélve. – Te tudod, Bruce, hogy én nem vagyok antiszemita. De be kell vallanom, igencsak fölcsiklandozott, amikor megtudtam, hogy Kissinger térdre borult Nixonnal az elnöki dolgozószobában a szőnyegen, és együtt imádkoztak. Letérdelnek a zsidók, amikor imádkoznak, Bruce? Én ezt eddig nem tudtam.

Gold nem adott határozott választ. – Én nem hiszem.

– Lehet, hogy ezért viselik azokat az imaszőnyegeket a vállukon a templomban… – erőltette tovább Ralph tapintatlanul a témát – hogy egy pillanat alatt térdre tudjanak borulni, és szőnyegen imádkozhassanak, amikor imádkozni akarnak.

– Azok imakendők, Ralph, nem szőnyegek – mondta Gold, hőn áhítva, hogy bárcsak valami másról beszélgetnének –, imaházba járnak és nem templomba, és mi nem térdelünk le és nem használunk imaszőnyeget. Azt az arabok csinálják.

– Akkor Kissinger miért csinálta?

– Mert ő Kissinger, azért – felelte Gold csípősen. – Valószínűleg így volt könnyebb, azért.

– Be kell ismernem, hogy én megvetettem – mondta Ralph. – Meg kell vallanom, hogy én Kissingert mindig egy mocskos, közönséges, hepciáskodó, kellemetlen, megvetendő, haszonleső, törtető kis zsidó szarnak tartottam.

Gold mindeddig úgy bólogatott Ralph jelzőinek szótagritmusára, mint egy idomított kutya. Most azonban hirtelen abbahagyta.

– Ralph – érdeklődött felettébb óvatosan –, abszolút biztos vagy te abban, hogy nem vagy antiszemita?

– Mert utálom Kissingert? – utasította vissza ezt a felháborító rágalmat Ralph jókedvűen, a fejét rázva. – Ó, nem, Bruce. Ha akarnék, se tudnék antiszemita lenni. Egyébként, Bruce, a bölcsnek egy szó is elég… az emberek itt még a fejükbe vehetik, hogy faji elfogultság bujkál benned, ha továbbra is ilyen lojálisán védelmezed.

– Én nem védelmeztem! – üvöltött fel Gold a fantasztikus vádra, miszerint elfogult az iránt az ember iránt, akit valószínűleg a legjobban utál az egész világegyetemben. – Én csak azon tűnődtem – mondta görcsös önuralommal –, hogy azért mondod-e ezt, mert ő Kissinger, vagy azért, mert zsidó.

– Azért, mert ő Kissinger, Bruce – felelte Ralph szemrebbenés nélkül, azzal a megrögzött komolysággal, amely a legkételkedőbb embert is meggyőzte volna gondolatainak tisztaságáról. – Hogy is lehetnék én antiszemita? Olyan sok mindennel vagyok az adósod. Felhasználtam a kutatásaidat, hogy megszerezzem a doktorátust.

– És jobb jegyeket kaptál, mint én – emlékezett Gold.

– Fölhasználtam a Tristram Shandy-ről írott dolgozatodat.

– És kiadattad anélkül, hogy hivatkoztál volna rám.

– Azt nem tehettem meg, Bruce, akkor mind a kettőnket kicsaptak volna. Még a szállodai szobádat is használom most, valahányszor csak Washingtonba jössz.

– És valószínűleg jobban mulatsz, mint én.

– Ott fogsz találni egy telefonüzenetet Liebermantól, aki arra kér, hogy beszélj velem. Egy másikat Belle-től, aki figyelmeztet, hogy pénteken családi összejövetel lesz apád házassági évfordulója tiszteletére. Azt hittem, otthagytad Belle-t.

– így is van – mondta Gold kitérőén és kissé zavarodottan. – A probléma csak az, hogy nem vagyok benne egészen biztos, ő is tudja-e, hogy én már otthagytam.

Ralph erre tüstént tátott szájjal meredt Goldra. A tekintetében tükröződő ámulatot már nem lehetett volna tovább fokozni. – Ez bölcs dolog, Bruce, ó, hogy te milyen mélységesen bölcs vagy – magyarázta áhítatosan suttogva, miközben izgatottan tapogatta az orrát. – Atyaisten, ha én elég okos vagyok, még mindig eljátszogathatnék az összes feleségeimmel. Nem, azért jobb megszabadulni tőlük, mielőtt fájni kezd a hátuk, és polipjuk nő. Kérlek, add át édesatyádnak üdvözletemet, Bruce. És próbáld meggyőzni magad, hogy olyasmi, hogy antiszemitizmus, már nem létezik. Hiszen most már az FBI-nál is van egy zsidónk. Szeretnél megismerkedni vele? – Gold úgy vélte, hogy nem. – Attól tartok, kénytelen leszel, Bruce. Ő dolgozik az ügyeden.

– Az ügyemen?

– És pompásan kezeli – mondta Ralph. – Ő ásta elő azt a megdöbbentő megjegyzésedet, hogy a Harvard meg a West Point több kártékony fafejet zúdított a civilizációra, mint a világtörténelem összes többi intézménye együttvéve.

Gold döbbenten mérte végig. – Ez tréfa volt, Ralph – tiltakozott rémülten, aztán végigsöpört rajta a kétségbeesés. – Baszd meg, Ralph… hát valaki máris nyomoz utánam az FBI-tól?

– Az egyik legjobb emberünk. Bulldognak hívjuk.

– Tudnia kellene, hogy nem beszéltem komolyan. Ralph, én majd tíz éve tettem ezt a megjegyzést az oklahomai egyetemen, amikor viccelődve válaszoltam a diákok kérdéseire.

– A dolog történetesen igaz – mondta Ralph. – És egyike a leggondosabban őrzött titkainknak. Tudom, hogy te főleg a tisztségviselőkre gondoltál, de tedd még hozzá mindazokat, akik a Yale-en szereztek diplomát, és akkor már majdnem igazad van. Bizonyára tisztában voltál vele, hogy biztonsági okokból le kell nyomoznunk a múltadat, és át kell esned egy alapos orvosi vizsgálaton. A jelenlegi irányelvek szerint fordulhatsz bármely zsidó szakorvoshoz, vagy ingyen kivizsgáltathatod magad a Walter Reed Memorial Hospitalban.

– Inkább Murshie Weinrockhoz mennék.

– Az FBI tartani fogja a kapcsolatot. És mostantól fogva mutasd meg nekünk minden írásodat, mielőtt publikálnád.

– Engedélyeztetésért?

– Ötletekért. Napjainkban, amikor annyian oly sok mindent prédikálnak, szinte lehetetlen, hogy bárki bármi újat mondjon, ami nem hangzik azonnal banálisnak és hazugnak. Te ezen a téren tehetsz igazi szolgálatokat az országnak, Bruce. Hamarosan szükségünk lesz valami ügyes dologra az üszkösödésről.

– Az üszkösödésről?

– A városok üszkösödéséről, nem a gabonáéról.

– Mellette vagyunk vagy ellene?

– Se-se – mondta Ralph. – De úgy kell tennünk, mintha, és az elnök valami friss gondolatot szeretne.

Gold azzal a célirányosság iránti érzékével, amelyet mások időnként tévesen zsenialitásnak tartottak, ösztönösen üstökön ragadta az alkalmat. – Lehet, hogy nekem már meg is van, pont az, ami kell – ajánlkozott föl. – Ott van az a része a könyvemnek, amit Pomoroynak meg Liebermannak csinálok, ahol a társadalmi ciklusok metaforáiként használom a hullámvasutakat, a körhintákat meg az elvarázsolt kastélyokat. Ezt könnyen kibővíthetem, hogy magába foglalja a belső városrészeinket elüszkösítő teljes lezüllést és erőszakot. Mulatságossá tudnám tenni.

– Úgy hangzik, hogy pont ez az, ami kell – örvendezett Ralph. Küldj él nekünk belőle egy példányt. Aztán pedig talán segíthetnél nekem a Washington-emlékművel kapcsolatban is.

Gold azon kapta magát, hogy megint oldalvást kukucskál Ralphra. Hogyan, Ralph?

– Egyfolytában zavar, Bruce, amióta csak ide kerültem – vakarta meg Ralph elkeseredetten a homlokát. – Emlékeztet valamire, és ha beledöglök, se tudok rájönni, mire… nem fallikus szimbólumra, hanem valami másra.

– Egyiptomi obeliszkre?

– Ó, Bruce, hogy neked micsoda eszed van, micsoda agymeghabaró nagy eszed! – kiáltott föl Ralph teljesen meghökkenve. – Te mindent tudsz, amit csak tudnod kell, igaz? Egyszerűen összehabarja az agyamat, ahogy te összehabarod az agyamat. Mellesleg, Bruce, mit jelent az, hogy összehabarni? Kerestem mindenütt, de úgy látszik, a világ egyetlen szótárában sem találom meg, és akárkit kérdezek, senki sem biztos benne.

– Ilyen szó nincs – mondta Gold.

– Tényleg? – Ralph ezt furcsállotta. – Akkor hogyan használhatjuk, ha ilyen szó nem létezik?

– Mert az emberek már csak ilyenek, azért – mondta Gold.

A beszélgetésre egy óra múlva került sor Gold szállodai szobájában. Az FBI zsidó emberének olyan volt a haja, mint a kovácsolt vas, a nyakát meg az arcát pedig mintha egy kohóban öntötték volna ki.

– Greenspan a nevem, dr. Gold – kezdte rögtön a tárgyra térve. Lionel Greenspan. Lehetek őszinte?

– Hogyne.

– Maga egy sánde a fajtájára.

– Tessék?

– Maga egy sánde a fajtájára – ismételte meg Greenspan. – Inkább szomorúan mondom, mint dühösen.

– Miről beszél maga?

– Őszintének kell lennem – folytatta Greenspan komoran. Dr. Gold, a felesége, Belle, kommunista?

– Nem, miért?

– Akkor maga miért fekszik le azzal a többi nővel?

Gold lassan lerogyott egy székre. Hozzá volt szokva az ugratásokhoz, de most másról volt szó. – Mert kedvem van hozzá. – A következő néhány pillanatban csak a két férfi ideges lihegését lehetett hallani. – És nincs is olyan sok.

Greenspannek a bőrbe kötött blokkjához kellett folyamodnia. – Itt van az a keresztény lány, akivel titokban eljegyezte magát, itt van az a férjes asszony Westchesterből, aki havonta egyszer titokban felruccan a városba vásárolni, itt van az a belga csereösztöndíjas diáklány, aki latin nyelveket tanul a Sarah Lawrence-ben, aki…

– Az tavaly volt!

– És aztán itt van Felicity Plum.

– Miss Plum? – Greenspan bólintott, bíráló tekintetét azonban Gold méltatlankodva viszonozta. – Miss Plummal soha nem feküdtem le.

– Ő azt mondja, hogy igen. Mindenkinek azt meséli, hogy maga milyen klassz.

– Nem vagyok klassz, Greenspan, ez hazugság. Soha még csak hozzá se értem.

– Kétszer is hozzászorította a hímtagjához.

– Egyszer.

– Én kettőről tudok.

– Rosszul tudja. Greenspan, nem tudná rávenni Miss Plumot, hogy fogja be a száját? Egy ilyen pletyka tönkretehet.

– Éppenséggel megpróbálhatjuk – mondta Greenspan együttérzően. Nekünk kötelességünk, hogy éppúgy vigyázzunk a reputációjára, mint a személyére. De szeretnék őszinte lenni, Gold professzor, ha Miss Plum elhatározza, hogy ír egy könyvet, és zsíros szerződést kap rá, mi semmit sem tehetünk.

– Olyan pert akasztok a nyakába, hogy beledöglik – fogadkozott Gold professzor –, ez az, amit én tehetek.

– Maga vihart arat – filozofált Greenspan, aztán felemelte a kezét, és nekitámadt Goldnak. – Javuljon meg, könyörgöm, amíg nem késő tört ki belőle remegő hangon. – Ha már a saját érdekében nem, legalább az én kedvemért. Ó, dr. Gold, bárcsak elmondhatnám, hányszor szakadt meg a szívem újra meg újra a miatt a mámzer Henry Kissinger miatt! Kérem, ne tegyen ennek ki engem még egyszer! Belebetegedtem, amikor szót emelt Golda Meir ellen. Hogy sírtam, sírtam, dr. Gold, amikor rájöttem, hogy letérdelt a földre… lefogadom, még kalap se volt rajta… imádkozni azzal a sájgec Nixonnal. – Greenspan most már az öklét rázta kínjában. – A saját népével nem megy a templomba, de letérdel a szőnyegre, és imádkozik azzal a vánc-call Dr. Gold, én szenvedtem. Nem viccelek. Őszintén meg kell mondanom.

– Tisztázva vagyok, vagy nem? – vágott közbe Gold fáradtan. – Maradjon a tárgynál, Greenspan.

– Nem vagyok benne biztos. Ezért mondtam, hogy maga egy sánde.

– Maga diszkvalifikálni akar engem, amiért más nőkkel fekszem össze? Nem én vagyok az első, vagy igen?

– Nemcsak azért, mert más nőkkel fekszik le, dr. Gold – bizonygatta álláspontját Greenspan illedelmesen. – Maga zsarolásnak van kitéve egy idegen hatalom érdekében, akárki megzsarolhatja, aki ismeri az összes tényeket.

– Ki ismeri az összes tényeket?

– Az FBI.

– Mennyire valószínű az, hogy az FBI megzsarol engem egy idegen hatalom érdekében?

– Tisztázva van – mondta Greenspan vonakodva, és hirtelen összecsukta a jegyzetblokkját. – Mivel maga már majdnem kormánytisztviselő, úgyszólván kötelességünk, hogy oltalmazzuk az életét. Hívjon segítségül, ha veszélyben érzi magát.

– Hogy tudom elérni?

– Beszéljen a falnak. – Erre Gold olyan szemrehányó pillantást vetett rá, hogy Greenspan a revolveréhez kapott.

– Mondja ezt még egyszer! – reccsentet! rá Gold kihívóan.

– Beszélni tud a fallal. Nézze, megmutatom magának. – Greenspan visszajött, nagy, kemény fejét lehorgasztva cikcakkban járkálni kezdett, és megszólalt. – Mikrofonpróba, egy, kettő, három, négy. Hallasz engem?

– Tisztán hallak, Bulldog – hallatszott egy hang a gyomrából.

– Poloska van a köldökömben – magyarázta Greenspan. – Olyan, mintha egy bőrkeményedés volna. Hamarosan látjuk egymást – fejezte be a mondókáját, olyan hangon, amelyet Gold baljósnak talált. – Érezze jól magát Murielnél, és remélem, legközelebb egy kellemesebb alkalomból fogunk találkozni.

– Murielnél? Mi van Murielnél?

– Összejövetel apja tizedik házassági évfordulójának tiszteletére. Leah szerint nagyon kedves dolog, hogy partyt adnak apja meg mostohaanyja tizedik házassági évfordulójának tiszteletére, amikor csak hat éve, öt hónapja és tizenkilenc napja házasok. Leah a feleségem, immár húsz éve, négy hónapja és tizenegy napja, és ez alatt az idő alatt… egész idő alatt, dr. Gold, és nem hencegek, hanem egyszerűen leszögezek egy hiteles tényt… és egész idő alatt egyetlenegyszer sem vágyakoztam másik nő után. Eszembe jut drága néhai édesatyám. – Az emlék a színfalhasogató pátosz végső kitörését robbantotta ki Greenspanből. Picsogva ment vissza Goldhoz, arcát teljesen elárasztotta az undorító jámborság és jóakarat. – Ha már az én kedvemért nem hajlandó, tegye meg legalább annak a drága öreg apjának a kedvéért. Mondjon le a szexről – könyörgött kiterjesztett, remegő karokkal –, és menjen vissza a feleségéhez. Lehet, hogy a házasságtörés náluk nem számít, de nekünk nem való.

– Olvassa át újra a bibliáját, Greenspan – közölte vele Gold. – Mi találtuk ki. Még a birkákat is megdugtuk, amikor nem voltak kéznél kánaániták meg filiszteusok.

– Maga egy sánde a fajtájára – felelte Greenspan hidegen.

– Maga meg dísze a magáénak.

– A mi fajtánk, dr. Gold, egy és ugyanaz.

– Na, kopjon le, Bulldog – parancsolt rá Gold, aztán abban a pillanatban, ahogy egyedül maradt, beszélni kezdett a falnak. – Kerítse elő nekem Newsome-ot! – tört ki dühösen. – Mondja meg neki, hogy életbe vágó és sürgős. – Ralph egy percen belül jelentkezett a telefonon. Ralph, ez a rohadt, ez az okádék Greenspan állandóan a nyomomban van. Mindent tud rólam.

– Tisztázva vagy? Mit mondott?

– Hogy őszinte akar lenni. Az isten szerelmére, figyelmeztethettél volna. Ha már ki leszek téve a közhivatal megaláztatásainak, legalább meg akarom kapni azt a hivatalt. Különben te meg az elnök szart se kaptok tőlem a városi üszkösödésről. Ezt komolyan gondolom, Ralph.

– Kérlek, ne hagyj minket cserben – könyörgött Ralph. – Legalább addig ne, amíg az elnöknek ilyen iszonyatos problémái vannak az inflációval, a munkanélküliséggel, a lefegyverzéssel meg az oroszokkal.

– Még csak föl se vettetek.

– Már elő is léptettünk.

– Mivé? Adjál nekem valami jelet, Ralph. Mondjál valamit nyilvánosan, különben újra kell kezdenem azokat a kurva szemináriumokat. Utálok tanítani. Senki sem tudja, hogy ilyen fontos szerepet játszom a kormányzat tevékenységében. Még abban sem vagyok biztos, hogy Andrea elhiszi, és tuti, hogy nem fog hozzám jönni, amíg meg nem győződik róla.

– Szeretnél egy léggömböt? – kérdezte Ralph.

– Egy nyalókától el lennék ragadtatva.

– Egy kísérleti léggömböt – magyarázta Ralph. – Ma délután fölengedünk egyet, aztán meglátjuk, kiköt-e a közvéleménynél.

Másnap reggel Belle bukkant rá a nevére az újságban először, mindjárt fel is hívta rá Gold figyelmét, miközben felszolgálta neki a reggelijét. Gold ugyanis nem látta szükségesnek újra megerősíteni Belle előtt, hogy ő már elköltözött, amíg ezt ténylegesen végre nem hajtotta. Andrea nem tudott se varrni, se vasalni, Goldnak meg nem volt erre ideje. A „Jegyzetek az emberekről” cím alatt, a Times pletykarovatában, melyet tudós pályatársai közül minden bizonnyal többen olvastak, mint bármely más rovatot, Gold azt olvashatta, hogy meg nem nevezett forrásból származó, meg nem erősített híresztelések szerint küszöbön áll a kinevezése a kormányzat egyik magas pozíciójába, amiről egy kormányszóvivő nem volt hajlandó nyilatkozni, a Fehér Háznak egy vezető tisztviselője pedig azt jelentette ki, hogy semmi olyasmiről nincs tudomása, amit elárulhatna. – Egyszerűen nem tudom – mondta a Fehér Ház vezető tisztviselője, amikor az újságírók a részletekről faggatták.

Goldnak egyik napról a másikra hallatlanul megemelkedett az ázsiója. Királyi módon nyújtotta ki a kezét a New York-i Daily News-ért, és ezt találta benne:

Mindenki öltözködik – vagy legalábbis próbál öltözködni. Maggie és Clyde Newhouse felkérték a Nedda és Josh Logan tiszteletére rendezett frakkos estélyükre meghívott hölgyekét, hogy tűzzenek a hajukba virágot, lehetőleg élő virágot. A Cooper-Hewitt Múzeum pedig arra biztatja a jelmezbálon megjelenő férfiakat, hogy viseljenek pofaszakállat és mellényt.

Gold zsarnoki módon vonta meg a határokat. Newhouse-ék le vannak szarva, a Cooper-Hewitt Múzeum pedig kinyalhatja a seggét. Ő ugyan nem fog pofaszakállt viselni, és ha egy nő virágot tűz a hajába, nála ugyan nem jut vele semmire.