Gold azon kapta magát, hogy már megint ebédelni készül valakivel, azúttal Spotty Weinrockkal – és itt fölmerült a gondolat, hogy iszonyú mennyiségű időt tölt ebben a könyvben evéssel és beszélgetéssel. Nemigen lehetett mást csinálni vele. Azért elég sokszor bújtattam ágyba Andreával, miközben a feleségét meg a gyerekeit kényelmesen a háttérben tartottam. Ami Acapulcót illeti, azon törtem a fejemet, hogy kitalálok neki valami izgalmas kalandot, amelyben szerepel egy érzéki mexikói tévészínésznő meg egy merész menekülési kísérlet, meztelenül, egy beszorult emeleti hálószobaablakból, miközben az amerikai kábítószerektől őrjöngő féltékeny szerető az öklével dörömböl az ajtón, odalenn pedig vagy Belle, vagy ugató, vad kutyafalka várja. Annyi biztos, hogy hamarosan megismerkedik majd egy négygyermekes tanítónővel, akibe őrülten beleszeret, aztán rövid időre fölcsillantom előtte azt a csábító lehetőséget, hogy az ország első zsidó külügyminisztere lesz, amit persze nem áll szándékomban beváltani. Mielőtt története véget érne, még egyszer találkozik majd Andrea apjával, Pugh Biddle Conoverrel, Harris Rosenblatt-tal pedig kétszer.

Amikor felhívta Spotty Weinrockot, hogy visszakérje azt a pénzt, vagy annak egy részét, amivel Spotty tartozott neki, a vártnál melegebb fogadtatásban részesült. – Amennyit csak akarsz – ismételgette Weinrock a bemutatótermében, és valami undorító nagyvonalúság és bizalmaskodás bujkált a hangjában, miközben, kissé mulatva, végigmérte Goldot. – Mennyivel is tartozom neked, ezerötszázzal?

– Ezeregyszázzal.

– Legyen kétezer – mondta Spotty Weinrock nagylelkűen. – Szeretek kerek számokkal dolgozni. Hogy tetszik a helyiség?

A bemutatóterem ívelt falai természetes módon irányították a látogatót a szikár eleganciával berendezett fogadótérbe, ahonnan az üvegfalon át be lehetett látni egy narancsszínű szobába, ahol négy modern kéziszövőszék mellett négy csinos tervezőnő ült, azokat az új mintákat szőve, amelyeket Spotty Rhode Island-i gyapjúgyára gyártani fog. Goldnak imponált a látvány.

– Hogy megy az üzlet? Jól?

– Nagyszerűen – felelte Weinrock. – Ha jobb volna a készpénzforgalom, most valószínűleg egymillióval tudnék kiszállni, tisztán.

– Mit jelent ez? – kérdezte Gold, akinek semmi érzéke nem volt az üzlethez.

– Iszonyú bajban vagyok – mondta Weinrock. – Rövidtávú kötelezettségeim vannak, amiket teljesítenem kell, pedig soha életemben azt se tudtam, mi az, hogy kötelezettség. Lehet, hogy további cégtársakat kell bevennem, vagy olcsón el kell kótyavetyélnem. Rám férne egy ezres egypár új téli holmira, de hát ez téged ne izgasson. Annyi pénzt fizetek vissza, amennyit csak akarsz. Melyik jövedelmiadó-kategóriába tartozol?

– Mi közöd hozzál – Goldban ettől a rejtélyes kérdéstől kezdett el mocorogni a csúf gyanú, hogy csalódásra van kárhoztatva.

– Tudnom kell, hogy mennyivel szerepeltesselek a cég könyveiben. Weinrock barátságos hangulata mit sem változott. – Ha több dohányra van szükséged, annyit írhatunk a nevedre, amennyit csak akarsz.

– Miről beszélsz?

– Csúnya adósságba verem magam miattad – folytatta Weinrock. És ugyanakkor szívességet teszek a régi barátaimnak. Nyújtsd be a követelésedet. Követelj, amennyit akarsz. Én csődbe fogok menni. Ezret? Tízezret? Egymilliót? Tízmilliót? Csak egy szavadba kerül. Bőkezű leszek, követelj, amennyit akarsz.

– Spotty, miről beszélsz te?

– Még mindig ezt kérdezed? Ebédnél majd megmagyarázom, de csak ha megengeded, hogy én fizessek. Van a sarkon egy tej vendéglő, nem is rossz.

– Először is hozzon nekem egy pohár aludttejet – mondta a kövér, öreg pincérnőnek, aki étlapokat tett elébük.

– Aludtejünk nincs – felelte a pincérnő. – Nálunk minden friss.

– Küldje ide nekem Lupewitzet.

– Nem az ő asztala.

– Yankel – kiabált oda Weinrock hangosan egy ösztövér, puhány pincérnek, aki meglehetősen gyászos arckifejezéssel támasztotta a falat a terem túlsó végében. – Ez a nő nem akar nekem aludttejet adni. Nincs az étlapon.

– Persze, az étlapon – mondta Yankel Lupewitz a Schopenhaueriskola elégedetlen filozófusainak csüggedt modorában. – Én szóltam nekik az étlap miatt, de hát ilyenek ezek. Hozom a tejét.

– És hozzon egy pohár borscsot, szűrve – ordította Spotty Weinrock –, egy nagy gyümölcssalátát, meg túrót szilvával, de csak ha van friss oregoni szilvájuk! – A pincér megrázta a fejét. – Akkor mondja meg nekik, hogy tegyenek rá helyette egy friss fügét. És hozzon nekem fekete kenyeret, sok serclivel. Csődbe fogok menni, és hitelezőt csinálok belőled – magyarázta immár normális hangon Goldnak. – Ha a harmincszázalékos adókategóriában vagy, elkönyvelhetek neked ötezer dollárt veszteségként, akkor körülbelül a pénzednél vagy. Ha többet akarsz, többet könyvelünk. Ha egymilliót akarsz, legyen egymillió. De a mi számainknak stimmelniük kell a te adóbeszámításoddal.

Gold komoran rágcsálta a heringjét. – Ez piszkos ügyletnek hangzik, Spotty.

– Az is.

– Hogy megy ez?

– Adok neked néhány antedatált kötelezvényt. Te kitöltőd annyiról, amennyit akarsz. Amikor az állami számvizsgálók megkérdezik, miért nem csekken kölcsönözted nekem azt a milliót, miért készpénzben, mondd azt nekik, hogy a feleséged ki nem állhat engem, és nem akartad, hogy megtudja, hogy kisegítettél. Ha megkérdezik, honnan vetted a készpénzt, mondd azt, hogy szeretsz mindig tartani valamennyit a szalmazsákban vagy a széfben, arra az esetre, ha a bank megint fizetésképtelen lesz.

– Egymillió dollárt?

– A te pénzed.

– És honnan szedtem?

– Adjál kitérő választ. Nem muszáj ilyen hagy összegnek lennie. Én már csináltam. Ez az egyik módja, amivel megőrzőm a szakmában a hitelképességemet. Hogy rendszeresen csődbe megyek.

– És mi történik, ha nem hisznek nekem?

– Sittre mész.

– Sittre megyek.

– Ez a hátulütője, a kockázat – felelte Weinrock optimista mosollyal, és kiadósán megvajazta a serclijét. – Az előnye az a nyereség, amit jövő áprilisban visszakapsz a kormánytól a jövedelmi adóból.

– Jövő áprilisban? – kiáltott fel Gold, görcsösen hátrahőkölve. Spotty, nekem most van szükségem arra a pénzre, egy mexikói utazáshoz.

– Rám is rám férne egy kis mexikói utazás – mondta Weinrock. – Új téli holmik is rám férnének. Nem adnál még egy ezrest egy jó télikabátra és öltönyre?

– Spotty, te tényleg csődbe fogsz menni?

– Muszáj – mondta Weinrock, és megint olyasformán vigyorgott, hogy Gold dühbe gurult a gondolatra is, hogy egy ilyen alantas fráter pimaszul kiröhögi. – Muszáj, ha vissza akarom fizetni neked azt az ezerszáz dollárt.

Gold megsértődött a célzáson, és visszavágott. – Én vagyok az egyetlen hiteleződ?

– Te vagy az egyetlen, aki zaklat.

– Zaklatlak? – kiáltott fel Gold méltatlankodva. – Te fasz… három évben egyszer ha fölhívlak. Ezt nevezed te zaklatásnak?

– Sose azért telefonálsz, hogy árut rendelj, igaz? – viccelődött Spotty.

– Weinrock – kántálta a gyászos pincér –, kérem, mondja meg az úrnak, hogy itt nem tűrünk ilyen beszédet.

– Mit tudja ő azt, Yankel – siránkozott Weinrock. – Washingtonban fog dolgozni, nagykutya lesz belőle, és azt hiszi, ez a divat. A füge jó volt, Yankel. De a kenyér… – csóválta meg a fejét vádlóan, tragikus fintorral.

– Persze, a kenyér – mentegetőzött tüstént Yankel Lupewitz bűntudatosan. – Én szóltam nekik a kenyér miatt, de hát ilyenek ezek.

– Spotty, én nem akarlak csődbe juttatni – enyhült meg Gold. – Meg tudom szerezni Sídtől. Ha neked nincs, hát nincs.

– Én semmit nem tudok kiszedni Murshből – mondta Spotty. – Ezek a kurva orvosok mind olyan konzervatívok.

– Hamarosan el kell mennem hozzá kivizsgálásra – mesélte Gold.

– Mondd meg neki, hogy küldjön készpénzt – mondta Spotty Weinrock könnyedén. – Semmim nem maradt, csak a ruháim, az üzletem, a kocsim, a lakásom, a tengerparti házam meg a barátnőim. Ezeket leszámítva nagyjából csődben vagyok.

– Nem úgy nézel ki, mint aki csődben van – mondta Gold.

– Nem engedhetem meg magamnak – mondta Spotty. – Ha jól állnának a dolgok, nézhetnék én is úgy ki, mint te.

Goldnak tágra kerekedett a szeme. – Hát ez meg mit akar jelenteni?

– Kopottan és girhesen. Mint egy csavargó. Mint egy targoncás hordár. Ócska zakó, ócska pulóver, ócska nadrág, ami nem illik a többihez. A tantermedben lehet, hogy ez elég jó, de a divatárunegyedben nem elég jó. Aki csődbe ment, az nem engedheti meg magának, hogy így öltözködjön. Nem volna szabad ilyen rongyokban beállítanod a divatárunegyedbe, vagy egy ilyen előkelő tejvendéglőbe.

– Nagyon sajnálom, ha kínos helyzetbe hoztalak – mondta Gold hidegen.

– És akkor mi van? – kérdezte Weinrock. – Az előbb szégyent hoztál rám az eladóim előtt, itt most szégyent hozol rám a hitelezőim előtt. Bocsánatot kell kérnem tőlük.

– Te mocskos fasz – mondta Gold csöndesen, teljesen elveszítve a türelmét. – Meggondoltam magam. Add vissza azt a kurva pénzemet, hadd mehessek innen a fenébe. Még az ebédet se akarom végigenni veled.

– Üljél csak, üljél nyugodtan – mondta Weinrock mélységes nyugalommal. Arcán összefutottak a ráncok, és Goldnak ekkor kezdett derengeni, hogy Spotty arcának egészséges, napbarnította színe a tornatermi kvarclámpa terméke. – Vendégül látlak ebédre, ha kölcsönzői nekem még ötszázat egy jó kis szőrmebéléses esőkabátra.

– Egy szart kölcsönzők én neked.

Nyilvánvaló volt, hogy Weinrock rendre akarja utasítani. – Mocskos fasz? Szar? Ilyen beszédre tanítottak téged Oxfordban a Rhodes-ösztöndíjaddal? Coney Islanden soha nem tanultál ilyen beszédet.

– És soha nem kaptam Rhodes-ösztöndíjat se – utánozta Gold valamivel barátságosabb modorban. – Cambridge-ben voltam, és csak egy nyárra. Akkoriban nem sok zsidónak osztogattak Rhodes-ösztöndíjat. És én nem voltam sportoló.

– Mint az a másik, a Legfelsőbb Bíróságnál? Hogy is hívják azt a faszt a Legfelsőbb Bíróságon?

– Rehnquist?

– A másikat.

– Burger?

– Whizzer.

– Whizzer?

– White. – Weinrock nagy, puha, omlatag teste lustán rázkódott a nevetéstől. – Képzeld el, hogy valaki azzal a becenévvel nő föl, hogy Whizzer, és még szereti is. És még bírót csinálnak egy wor-ból, akit Whizzernek hívnak.

– És nem Spotnak.

– Miért, mi a baj a Spottal? – kérdezte Weinrock őszintén és nyíltan.

– Semmi. Csak éppen azt jelenti, hogy Foltos. – Gold élvezte, hogy pillanatnyilag ő került felülre.

– Megszolgáltam, nem? Egy álló hétig szedtem ki a foltokat a ruhákból az apád szabóműhelyében. Aztán kirúgott.

– Mert tetű lassú voltál – kötekedett Gold. – Máig az a véleménye, hogy semmirekellő vagy.

– Az anyám meg azt mondja rólad – mondta Weinrock –, hogy ki tudod beszélni a borjút az anyja hasából. Mondd meg nekem, kit hívnak Whizzernek? Mutass nekem egy embert a világon, akit valaha is Whizzernek hívtak volna! Ha én elég erős lettem volna, hogy rögbizhessek, és engem valaki Whizzernek szólított volna, hát szétverem a fejét. Szóval már megint a pénzedet akarod, mi?

– Ó, felejtsd el a pénzt… nem éri meg a bajlódást, amíg behajtom rajtad – dühöngött Gold néhány másodpercig sötéten. – Meg kell írnom a könyvemet. Ha segítenél egy kicsit, kifizetem az ebédet. Egy könyvet írok, egy komoly könyvet. – Gold tőle telhetőleg nem vett tudomást sem Weinrock csodálkozó mosolyáról, sem kellemetlen vihogásáról. – Életem nagy sansza. Hajói csinálom meg, bombaüzlet lehet. Egy absztrakt önéletrajz.

– Az mi?

– Még én se tudom. De mire befejezem, majd megtudom. Arról fog szólni, hogy milyen muris volt Coney Islanden felnőni.

– Muris? – Weinrock olyan arccal bámult Goldra, hogy képtelenség lett volna eldönteni, vajon a gúny vagy a hitetlenkedés-e rajta az uralkodó érzelem. – Neked? A Négyszeműnek?

Goldnak, lekicsinylő csúfnevére emlékezve, kissé megrándult az arca. – Ez az egyik problémám. Én nem sokat csináltam. A zsidó lét élményéről kellene írnom, és nem vagyok benne biztos, volt-e nekem ilyen élményem. Sok mindent úgy kell kitalálnom. Ezért van szükségem rád meg még néhány srácra, információkért. Hova mentetek olyankor, amikor nem engedtétek, hogy veletek menjek?

– Néha sehova.

– Sehova? Akkor miért nem engedtétek, hogy veletek menjek?

– Mert elegünk volt belőled.

Gold úgy nyelte le ezt a tájékoztatást, mint valami keserű pirulát. Na, hát ilyesminek kell utánajárnom. Én csak saját emlékezetemre és élményeimre támaszkodhatom a munkában, és az nem elég. Lehet, hogy az egész országot seggre ejthetem egy nagy bestsellerrel, ha megfelelő segítséget kapok. Másoknak milyen volt az élet ott a környéken? Mondjuk, neked meg Fishy Siegelnek meg Sheikynek a Neptun Avenue-ról? Tudom, hogy te még mindig találkozgatsz Fishyvel. Nem emlékszem se az apjukra, se az anyjukra. Mit csinált az apja?

– Biciklizett.

– Biciklizett?

– Az ám. A fehér szakállával meg a muris kalapjával, amire gombokat varrt meg lyukakat vágott. Akárcsak Sharkey apja. Pont olyan bolond volt.

– Hűha! – Gold remegett a felfedezés izgalmától. – Látod? Sharkeyt meg az apját teljesen elfelejtettem.

Spotty nevetett. – Nem emlékszel, amikor Sharkey papája eltűnt a biciklijén? Az egész környék őt kereste. A rendőrséget is kihívták. Valaki azt mondta neki, hogy New Jersey ott van mindjárt a híd túlsó oldalán, ő meg elindult a biciklijén Metuchenbe, meglátogatni a bátyját. Keresztülment a Manhattan Bridge-en, aztán elindult vissza Brooklynba a Williamsburg Bridge-en, és azt hitte, hogy New Jerseybe tart. Félúton kifogyott belőle a szusz, lefeküdt aludni, és betakarta az arcát egy zsidó újsággal, hogy ne süssön a szemébe a nap. Amikor a rendőrség telefonált, Sharkeynak kellett elmennie érte Sheikyvel, azon a kocsin, amit Beansie vett Bunyós Smokeytól meg Sebhelyes Louistól, de nem tudták, hogy lopott, és egyiküknek sem volt még jogosítványa, aztán pont a kapitányság előtt fogyott ki a benzinjük.

Ez a kedélyes emlékezés volt az a szikra, amelyre Goldnak szüksége volt, hogy robbanásszerűen törjön ki belőle a múlthoz való lojális és víg ragaszkodás. Ilyet évek óta nem érzett. – Spotty, te strici, szükségem van rád – hadarta. – Azokról az idősebb srácokról teljesen megfeledkeztem. Ide figyelj, ha legközelebb hazamész Brooklynba meglátogatni Fishyt vagy valamelyik másik srácot, vigyél magaddal. Óriási lesz megint összejönni.

– Óriási? – Spotty Weinrock megint alaposan végigmérte. – Azelőtt neked ez sose volt óriási. Sokat iszunk mostanában. Egy olasz kocsmában.

– Mostanában én is sokat iszom – mondta Gold.

– Adjál kölcsön kis időre ötszáz dolcsit ruhára, különben lehet, hogy nem lesz rá időm.

– De, ugye, ezt visszaadod? Lehet, hogy két héten belül szükségem lesz rá.

– Abban a percben, amikor akarod – fogadkozott Weinrock. – Még ma délután csődbe megyek, csak egy szavadba kerül.

– Ó, hagyd már ezt – tiltakozott Gold. – Mondd csak, milyen voltam én srác koromban? Mit tartottatok ti igazából rólam és miért?

– Bruce. – Weinrock éppen el akarta tenni Gold csekkjét, de erre megállt a keze. – Nem fogod letiltani, ha nem tetszik, amit válaszolok, ugye?

Gold meg volt sértve. – Persze hogy nem. Nem hízelgésre van szükségem. Információra van szükségem, amit fel tudok használni. Mondd meg az igazat. Milyen volt velem együtt felnőni?

– Hát, hogy megmondjam neked az igazat, Bruce – mondta Spotty Weinrock a maga lusta, beképzelt, vidám modorában –, mi tulajdonképpen sose néztük így a dolgot.

– Gyerekkorunkban – makacskodott Gold, mert érezte, hogy nem tudja megértetni általános elképzelését –, amikor együtt nevelkedtünk Coney Islanden, te meg a többi srácok nem utáltatok, amiért annyival okosabb voltam nálatok?

– Őszintén szólva – jött a kedélyes válasz, amelyet úgy emelt ki a tartózkodás nélküli kuncogás, mint egy basso ostinato kíséret – mi nem tartottunk okosabbnak.

– Nem? – Gold nem akart hinni a fülének.

– Szerintünk egy smok voltál.

Gold vidámsága hirtelen lelohadt. – És most?

– Most? – mondta Weinrock, hosszan elnyújtva a magánhangzót. Most? Most persze mind nagyon büszkék vagyunk rád, valahányszor olvassuk a nevedet az újságban. De szerintünk még mindig egy smok vagy.

– Igazán? – Gold most már erős ellenszevvel folytatta. – Hát, szefetnéd tudni, mit szoktunk mi mondani rólad?

– Még azt se tudom, kit értesz azon, hogy „mi” – hangzott Weinrock nemtörődöm válasza. – Ki az a „mi”, akiről beszélsz?

– Én meg a haverok – mondta Gold. – A banda.

– Bruce – mondta Spotty Weinrock –, haverjaim nekem voltak. Én voltam a bandában. Te nem.

– Nem voltam népszerű?

– Ezt te is tudod.

– Egy kicsit sem? – Goldnak rekedt lett a hangja.

– Egyáltalán nem. Kívülálló voltál, nem emlékszel? Valószínűleg azért voltál olyan okos az iskolában. Nem tudtál labdázni, és nem volt egyéniséged.

-Nem?

– Egyáltalán nem – mondta Spotty Weinrock. – Állandóan hencegtél, és néha teljesen az idegeinkre mentél. Elviselhetetlen voltál.

Hamarosan, mondta magában Gold a cafard közeledtét jósló tristesse-sze\, én leszek a legismertebb ember, aki valaha is elindult Coney Islandről. Máris vagyok valaki, és hamarosan még inkább valaki leszek. És gyerekkoromban nem voltam népszerű és nem volt egyéniségem. – Olyan rémes voltam – kérdezte alázatosan –, mint Lieberman? Weinrock megnyugtatta. – Lieberman volt a legrémesebb. Lieberman igazi zslob volt. Lefogadom, hogy még Henry Kissinger se volt olyan rémes, mint Lieberman. Hé… – Weinrock egy pillanatra elhallgatott, mert kivörösödött a röhögéstől – … képzeld csak el, meddig húzta volna ki a bandával egy olyan biboldó, mint Kissinger, a Mermaid Avenue-i biliárdteremben?

– Kissinger rengeteg pénzt keresett – volt kénytelen Gold megemlíteni az igazságosság kedvéért.

– De nem azzal, hogy imponált a zsidóknak – mondta Weinrock. Az a szerencséje, hogy talált egy csomó keresztényt, akik segítették.

Ötlet-kleptomániájában Gold máris följegyezte a fejében; Kraemer, Elliott, Rockefeller, Nixon, Ford – Kissinger eme támogatói közül egy se volt zsidó. – Te még szemüveges is voltál – folytatta Weinrock.

– Szemüveges? Mért, az bűn? Nézd meg magadat.

– De akkor? – csóválta Weinrock szigorúan a fejét.

– Rosszul láttam.

– Hát ez még miféle mentség?

– Nem láttam az osztályban a táblát, és szemüveg nélkül nem láttam, hogy felém jön a labda, amikor engedtetek játszani.

– Akkor se tudtad elkapni, amikor láttad.

– Néha elkaptam.

– Lefogadom – nevetett Spotty Weinrock –, hogy ha a családodnak lett volna rá dohánya, még fogszabályozót is rakattak volna a szádba. Kopaszodni is előbb kezdtél el, mint bárki más. Nekünk, többieknek még mindig dús és hullámos és göndör a hajunk. A kutyafáját, Bruce, te tényleg kurvára balul sikerült srác voltál! Szerencsés dolog, hogy kezdesz híres lenni. Különben lehúzhatnád magad.

– Köszönöm, igazán mindent megtettél, hogy felvidítsál – mondta Gold. – Ide figyelj, mikor legközelebb kimész Coney Islandre meglátogatni Fishy Siegelt vagy valaki mást, össze akarok jönni veletek.

– Találkozhatsz velünk szerdán vacsora után.

– Vissza kell utaznom szerdán Washingtonba. Megbeszélésem van egy nagyon fontos elnöki tanácsadóval, és randevúm egy gyönyörű, magas lánnyal.

– Kérlek, ahogy jónak látod.

Gold Coney Islandet választotta. Udvariasan keresztülfurakodott a Mermaid Avenue-i zsúfolt, sötét olasz kocsmán, aztán odaült Spotty Weinrockhoz, Fishy Siegelhez és Fishy fiához, Eugene-hez, egy tiszta szemű, kíváncsi, huszonnégy éves fiúhoz, akinek megnyerő mosoly ült az arcán. Fishy meg volt lepve, amikor megpillantotta.

– Nem szóltál neki, hogy jövök?

– Elfelejtettem – mondta Spotty Weinrock.

Fishy Siegel a pimasz hányavetiségnek ugyanazzal a kihívó pillantásával reagált Gold megjelenésére, amivel minden tanítónőt és rá felügyelő felnőttet dühbe gurított, mióta csak megtanult járni. Sheiky bátyjának egyik modorosságát majmolva, aki beültette egy sor törvényellenesen összefonódó, jól jövedelmező kertvárosi autókereskedésbe, mindkét kezét mélyen a nadrágja zsebébe süllyesztette, ahelyett, hogy üdvözlésre nyújtotta volna. A nosztalgiát illetően az este nyilvánvalóan nem ígérkezett emlékezetesnek.

– Sid üdvözletét küldi Sheiky bátyádnak – hazudott Gold magabiztosan, hogy feloldja a hangulatot. – Egyébként honnan tanult meg Sheiky annyi pénzt keresni?

– A nevem Kereki, nem Fecsegi.

Eugene fülig pirult. – Anyám a plafonon van, mikor otthon ezt csinálja.

– Nem kíváncsiskodni akarok – vonult vissza Gold. – Éppen csak eltöprengtem, hogy létezik, hogy egy hapsi, aki még a középiskolát sem végezte el, kitanulja az olyan dolgokat, mint a fúziók, a viszontbiztosítás, a gyorsított értékleírás, a másodlagos adóslevél és így tovább.

– A te neved Hold, nem Gold – torkolta le Fishy Siegel. – Te teljesen hülye vagy, ha azt hiszed, hogy bármit is mondok egy olyan szarjancsinak, aki a kormánynak fog dolgozni.

– Szar Jancsinak? -visszahangozta Gold, úgy érezve, hogy kibelezték.

– Szar Jancsinak – ismételte meg Fishy Siegel kihívó magabiztossággal. – Tudsz rá jobb szót? A nevem Lali, nem Pali.

– Ó, le vagy szarva! – Gold, hosszan, fáradtan sóhajtott. – Torkig vagyok azokkal, akik folyton csak a kormányt szidják. Hányok tőlük.

– Én nem – csiripelte Spotty Weinrock.

– Én se – mondta Fishy Siegel. – Hé, Eugene, nem vagy fáradt? Milyen Washington, Goldy? Fizetek egy rundot. De semmi hadova.

– A nevem Tudós, nem Hazudós – mondta Gold, és várt, amíg az újabb italok megérkeznek. Ezek közt az emberek közt elhagyta eredendő óvatossága. – Őszintén szólva nem tudom, Fishy. Sehogy se tudom kispekulálni. Ezek ott olyan dolgokat mondanak Washingtonban, amiket sehol másutt nem hallok. Mondanak valami vicceset, és senki nem nevet. Én komolyan mondok valamit, és ezek azt hiszik, hogy viccelek. Mondok valami vicceset, ezek azt hiszik, hogy komolyan beszélek. Ezek semmit nem találnak furcsának.

– És tudják magukról, hogy csirkefogók?

– Ezek azt sem tartják furcsának.

– Azok a csibészek se, akik leütik az embereket és megerőszakolják a nőket, és most itt szaladgálnak köztünk – mondta Fishy Siegel vadul. A közelben üldögélő olaszok közül néhányan helyeslőén mormogtak. Átérem másik sarkában egy nő a fosztogatók meg a tolvajok ellen intézett kirohanást. Gold úgy érezte, mindenki dohányzik, csak ő meg az Eugene gyerek nem. – Ne ints le, Eugene. Leütik, megerőszakolják és meggyilkolják az embereket, itt szaladgálnak köztünk, és itt is fognak szaladgálni, akár beszélek róla, akár nem. Hé, Goldy, azt hiszed, hogy én csirkefogónak érzem magam, amikor megfrizírozom a könyvelésemet? Ők miért éreznék? Gondolod, hogy mi bűnözők voltunk, amikor az iskolai raktárban dolgoztunk, és mindenfélét lopkodtunk? Emlékszel, mikor az a doboz tollhegy kiesett a pulóvered alól, pont Mrs. Prosan orra előtt? Micsoda kloc voltál – mosolyodott el végül Fishy.

– Mi az a tollhegy? – kérdezte Eugene.

– Az a kis fémbigyó, amit bele kellett dugni azoknak a fa tollszáraknak az aljába, amiket rágni szoktunk. Mikor írni akartál, bemártottad a padodon a tintatartóba.

– Mi az a tintatartó?

– Jócskán megváltozhattak a dolgok, ha Eugene még azt se tudja, mi az a tintatartó – mondta Spotty Weinrock.

– Őt ne vedd alapul – mondta Fishy a fiáról, Eugene-ről, egyszerre sértően és határtalan szeretettel. – Ez hülye. Megnősült huszonkét éves korában.

– Te nem akartad, hogy együtt éljek vele – mondta Eugene. – Nem akartál pénzt adni a házra, amíg össze nem házasodunk.

– Egyik évben szemölcseim nőttek – jutott Gold eszébe. – Teli voltak velük az ujjaim, volt vagy tizenhét. Az iskolában mindennap bekentem őket tintával, és elmúltak.

– Minden megváltozott – mondta Spotty Weinrock. – Az a sok üzlet mind be van zárva, fatábla a kirakatokon. Hol vásárolnak az emberek?

– De mennyire megváltozott – morgott Fishy Siegel annak a középkorú embernek a pimasz bárdolatlanságával, aki soha nem szokott hozzá, hogy egy jottányit is engedjen. – Mikor gyerekek voltunk, az olaszok megpróbáltak megverni minket. Most, ha biztonságban akarjuk érezni magunkat, amikor idejövünk, el kell bújnunk egy olasz kocsmában. Ha az olaszok elköltöznek, ez se lesz többé. Raymie Rubin anyja is azok közt az öregek közt volt, akiket tavaly meggyilkoltak.

– Egy szem keresztény gyerek volt a háztömbünkben – mondta Gold –, és az apjától ingyen belépőket kaptunk a Steeplechase-be, aztán odamentünk az Öregekhez, és elkértük a jegyüket, amikor féltek felülni rá.

– Jimmy Henlein – idézte fel Fishy Siegel. – A családja csirkéket tartott. Volt neki egy vicce. Azt mondta, ez először Coney Island volt, aztán Kohn Island lett, és legközelebb Koksz Island lesz. Belevehette volna a Puerto Ricó-iakat is, kezdenek pont olyan rémesek lenni, de akkor még azt se tudtuk, hogy a világon vannak. Azt mondtam neki, beverem a fejét, ha még egyszer elmeséli ezt a viccet valakinek, és alighanem jól ráijesztettem, mert soha nem mesélte el többé.

– Nekem elmesélte – mondta Gold.

– Lehet, hogy mégse ijesztettem rá alaposan.

– Mi az a Steeplechase? – kérdezte Eugene.

– Az egy híres, nagy vidámpark volt az ejtőernyős ugrótorony körül, Eugene – felelte Spotty Weinrock. – Steeplechase, Mulatni Mész. Volt egy másik is, az a híres, ami még jobb volt, a Luna Park. Ott volt a Halál-csúszda meg a Mile Sky Chaser, alighanem a világ legmagasabb hullámvasútja. Tudod te azt, Fishy, hogy megkaphattam volna azt az ejtőernyős ugrótornyot alig pár ezer dollárért? Azt hiszem, valamivel többért az egész Steeplechase-t megvehettem volna.

– Miért nem vetted meg?

– Elfelejtettem.

– Akartok valamit tudni a Steeplechase-ről? – kérdezte Gold sokat sejtetően.

– Nem is volt olyan muris hely.

– A Luna Park jobb volt.

– A nagy gazdasági válság mélypontja – jelentette ki Gold mély bölcsességgel, és a gyűjtő minden felhasználható dolog iránti ösztönével máris tudta, hogy kijelentését be fogja venni a könyvébe, akár életképesnek bizonyul, akár nem. – Az volt a legszebb idő az életünkben, nem?

– Nekem nem – cáfolta meg élénken Spotty Weinrock. – Minél öregebb leszek, annál több a mulatság az életemben.

– Az enyémben is – mondta Fishy Siegel. – A kölykök nem tudják, hogy kell élvezni az életet.

– Én élvezem az életet – mondta Eugene.

– Mit tudsz te? – torkolta le az apja. – Te még egy taknyos vagy. Miért nősültél meg, te hülye? Ma már senki nem nősül meg.

– Papa, az két évvel ezelőtt volt – mosolygott Eugene.

– Mit fogsz csinálni a gyerekkel, amikor elváltok?

– Nincs gyerekünk. Ki akar elválni?

– Mindenki, te buta kölyök, ezt próbálom a fejedbe verni. Manapság mindenki elválik. El ne engedd venni azt a gyereket tőlünk, hallod? Különben kiváglak az üzletből, és nem adok neked többé egy huncut fillért se. Legyen az övé a ház meg a kocsi meg az összes többi szar, amit csak akar, de a gyereket, azt tartsd meg nekünk.

– Hé, fiúk! – Smokey, a Bunyós, aki most már hatvan felé járt, áttört a mögöttük ácsorgó embereken, és közéjük dugta a képét. Ősz borosta verte ki az állat, és hiányzott az orra hegye, még tizenéves korában veszítette el a helyi gengszterekkel vívott történelmi jelentőségű késpárbajban. Goldot nem tudta hová tenni. – Tudom, hogy már öregszem – mesélte a többieknek mély, csikorgós hangján. Csillogott a szeme, ragyogott az arca. – Tizenkilenc évesnek érzem magam, amíg a tükörbe nem nézek. Akkor aztán meglepődök. A nyáron fagylaltot árultam a parton, és egy húszéves forma olasz gyerek folyton azt hajtogatta nekem, hogy ha jót akarok, tűnjek el az ő területéről. Nem akartam hinni a fülemnek. Megpróbáltam figyelmeztetni. „Hé, kölyök, vigyázz magadra. Tudod te, kivel beszélsz?” Az öklöm még elég gyorsan mozog. Bementünk a stég alá bunyózni, hát nem hülyére vert… és milyen könnyen! – Smokey hátravetett fejjel élvezkedett az emléken. – Azt se láttam, mikor üt meg. Akkor már tudtam, hogy öregszem. Pedig annak idején én hagytam helyben az összes többi árusokat.

– A bátyámat, Sheikyt nem – hazudtolta meg Fishy Siegel durván. Őt nem tudtad megverni.

– Meg tudtam volna verni, ha elkapom. De mindig elszaladt.

– De sose kaptad el, igaz?

– Nektek, fiúk, jól megy, igaz?

Fishy nem volt hajlandó fizetni neki, így hát Gold rendelt egy pohárral. Smokey még mindig nem tudta hová tenni. Weinrock egy szivart nyomott a kezébe.

Valamivel odébb egy sápadt, apró, markáns arcú emberke azt mondta: – Még a segélyen élő családokat is benyomják most már a Sea Gatebe, azokba az ottani nagy házakba. Azt hiszem, egyszerűen túl sokan vannak, nem tudnak velük mit csinálni.

– Én tudom, mit kéne csinálni – mordult fel egy mérhetetlenül elhízott férfi Gold mellett, olyan durva, mély hangon, amely mintha a gyomrából jött volna és egyetlen hangszál megrezdítése nélkül mozdította volna szólásra az ajkait. Hájas teste mindkét oldalon lefolyt a bárszékről. – Koncentrációs táborokat. Úgy értem, azoknak – magyarázta Goldnak és társaságának kecses udvariassággal, finoman hangot váltva.

A csapos kinyújtotta a karját. – Legyél jó fiú, Ant’ony, és ne csinálj zűrt.

– Anthony, te hülye – mondta a hústorony vézna barátja –, ezek fehér emberek. Hát nem akarod megérteni? A segélyen élő családokban rengeteg a kisgyerek is, akiknek fogalmuk sincs róla, mi történik körülöttük.

– Lépjünk le innen – határozta el hirtelen Fishy Siegel. Modorában még mindig szikrája sem volt se barátságosságnak, se udvariasságnak, s Goldra mély benyomást tett ennek a barátságtalan alaknak a következetessége és lelki ereje: Fishy Siegel a családján kívül soha életében senki iránt nem árult el emberi érzelmeket. – Haza akarok menni.

– Fizethetek? – vágott közbe Gold gyorsan. – Ha megengeded.

– A nevem Rozewitz, nem Csekonics.

Amikor Gold magányosan kilépett a kocsmából, egy pillanatra megtorpant a kinti komor, feszültséggel teli sötétség láttán. Az ócska kályhák bűze vastag ködként ült a levegőben. Majd egy fél utcát kellett mennie, amíg a kocsijaiknál utolérhette a többieket. Négy ruganyos, sötét bőrű, futócipős alak jött vele szembe, és Gold az intuíció egyetlen bénító villanásával tüstént tudta, hogy itt és most, késszúrással a szívében, elérkezett számára a vég. Már látta maga előtt az újságkivágást, amelyet egy másik érdeklődő gyűjtő majd eltesz magának:

 

MEGHALT

AZ ELNÖKI KINEVEZÉS KÖZKEDVELT VÁROMÁNYOSA

SZÍVEN SZÚRTÁK, AMIKOR

LEERESZKEDŐEN ELLÁTOGATOTT

A KÖRNYÉKRE, AHOL SZÜLETETT

Társaságbeli menyasszony gyászolja

     További részletek a belső oldalon     

Segítsétek a szűkölködőket!

 

Elhaladtak mellette, anélkül, hogy belekötöttek volna, úgy döntöttek, hogy életben hagyják. Hol itt a haladás? – töprengett. Mikor fiatal volt, rengeteg volt a szegény, és a gazdagok voltak az ellenségei. A gazdagok még mindig megvannak, de most már a szegények is ellenségei.

Gold már korábban észrevette a sok fatáblával lezárt, tönkrement üzletet Coney Island három fő oldalirányú sugárútján, tűnődött is rajta, hová mennek most az emberek élelmet vásárolni, az öltönyüket meg a ruhájukat javíttatni és tisztíttatni, a cipőjüket meg a rádiójukat megcsináltatni, a receptjeiket kiváltani. Magányosan újra végighajtott bérelt kocsiján az elhagyatott, hosszú Mermaid Avenue-n, egészen a Sea Gate magas lánckerítéssel elkerített lakótelepéig, ahová a nagy házak tulajdonosai most már segélyen élő családokat is befogadtak, ott balra kanyarodott a part és a deszkázott sétány felé, majd lassan visszafelé indult a Surf Avenue-n. Egy árva drugstore-t se látott. A kapuőrös sorompók mögött, ahol a Sea Gate valamikor elegáns jachtklubot tartott fenn, amikor még kizárólag jómódú keresztények lehettek a lakói, most fiatalabb zsidó családok verődtek össze biztonságot keresve, akik magániskolába küldték a gyerekeiket, olyanba, amilyenbe tudták. Az idősebb férfiak és nők valószínűleg még most is előóvakodnak reggelente titkos rejtekhelyeikről, elcsoszognak az utcákon meg a sétányon, melengető napsütést keresve, jiddisül diskurálva egymással, és Raymie Rubin anyját egy szép napon megölték, amikor hazafelé ment. Gold egyetlen zsidó csemegeüzlet mellett sem hajtott el. Coney Islanden egyetlen filmszínház sem működött többé: a kábítószerek, az erőszak és a vandalizmus már évekkel azelőtt bezáratták mind a két csiricsáré, hivalkodó mozit. Azt a bérházat, amelyben egész gyermekkorát és serdülőkorának legnagyobb részét töltötte, lebontották; valami újabb és még csúfabb épület állt a helyén, amely a most benne lakó Puerto Ricó-i családok szemében sem tűnhetett jobbnak vagy otthonosabbnak.

Goldnak eszébe jutott az a nyár, amikor a város kiszélesíttette a tengerparti sétányt, és kora tavasztól kezdve egész nap homokkal megrakott teherautók vonultak el a Surf Avenue-i ház előtt. Nyáron a rekkenő hőségben anyja minden gyereket külön figyelmeztetett a maga zűrzavaros szókincsével: „Tűz brent az utcán.” Egyik kegyes buzdítását minden ősszel elismételgette: Hosszúnapkor mindig el kell menniük a templomba, akárhova is kerülnek későbbi életükben, különben az emberek azt fogják hinni róluk, hogy „komenisták”. Üldögélt az ablaknál, az utca túlsó oldalán az ablaknál ülő asszonyok odabólogattak neki, ő visszabólintott, leste a léghajókat és elmesélte, hogy nem is olyan régen egész családok szaladtak ki az utcára, mikor megláttak az égen egy repülőgépet. El tudta énekelni a kezdetét annak a két dalnak, amelyet először tanult meg Amerikában: „Ne menj a parkba sötétedés után” és „A fiamat én nem katonának neveltem”. Mostanára mind a kettő időszerűbb lett. A törékeny, anyáskodó asszony, akinek mindig kötés volt a nyakán, soha nem tanult meg angolul olvasni, érteni se értett sokat, de felismerte a Carmen, a Tosca, a Faust, az Aida meg a Pillangókisasszony áriáit a lakószobában álló nagy, régi Atwater-Kent rádióból amelyet, jutott most Gold eszébe, Sid vett neki abból a titokban összespórolt pénzből, amit délutánonként a mosodában meg a hét végén, szombat este és vasárnap délután a tánctermekben keresett. Ezt vajon hogy a francba tudta megtanulni az anyja?

Március vagy április első illatos, enyhe napjaival megjöttek az árusok is gyümölcsös- és zöldségeskocsijaikkal, aztán egész nyáron házaltak legfrissebb, legérettebb terményeikkel. Huszonöt font Long Island-i krumplit adtak negyed dollárért. Az árusok mind izmos, napbarnította olaszok voltak, sokan közülük cigányosan kendőt kötöttek a homlokukra meg a nyakukra, s betöltötték a levegőt rekedt kiáltozásuk sajátos lármájával, melyben mindig ez a fölöttébb gúnyos mondóka uralkodott visszhangosan:

 

Ha van pénzed, gyere ki és vegyél.

Ha nincs, maradj otthon, és ne egyél.

 

Gold azóta is nap mint nap hallotta ugyanezt a házalószöveget pénzintézetektől, nagyiparosoktól és kormányoktól.

 

Ha van pénzed, gyere ki és vegyél.

Ha nincs, maradj otthon, és ne egyél.

 

Amikor elhagyta Coney Islandet, és hazafelé indult, eretnek gondolatok forrongtak a fejében, amelyekről tudta, hogy sem szóban, sem írásban nem fogja őket megfogalmazni, s még más ötlettörmelékek, melyekről úgy vélte, talán föl tudná használni őket egy éles hangú cikkben a városi üszkösödésről vagy a szemétről. Államosítsuk a Rockefellereket és irtsunk ki minden Morgan-bankházat. Marhaság. A mellékutakon országszerte gyűlik a szemét, és az eszement különcökön kívül mindenki mindenütt a legteljesebb léleknyugalommal hajigálja el a hulladékot. A Coney Island-i Half Moon Hotel égbe nyúló épületében most öregek otthona működik, és a vállalkozó kedvű tizenévesek, fiatalos vandalizmusuk normális keretei közt, ötletszerűen gyilkolgatják az öregeket. Goldnak megvoltak az ezt bizonyító újságkivágásai. Az ország nem tud semmi jobbat adni sem elhagyott öregjeinek, sem csöppet sem elragadtatott fiataljainak. Gold tudott valamit, amit senki más nem tudott, de nem volt hajlandó elárulni: tudta, hogy az amerikai kormányzati rendszer keretei közt törvényesen semmit nem lehet tenni többé a bűnözés visszaszorítására, a szegénység enyhítésére, a gazdaság megjavítására vagy a nemtörődömség hatásainak megszüntetésére, és tudta, hogy ha Washingtonba megy, ő se fogja megpróbálni. Miért legyen pont ő a kivétel? És mint a társadalmi evolúció híve, tudott még valamit, amit egy szép napon talán majd hangsúlyozni fog a „Minden változás csak rosszat hoz”-ban, ha valaha lesz rá ideje, és megírja: tudta, hogy egy civilizáció akkor éri el legfejlettebb, utolsó előtti szakaszát, amikor a káosz a rend álcájában parádézik, és tudta, hogy már elérkeztünk oda.

Irodaépületek emelkedtek látványosságként ott, ahol semmi szükség nem volt irodahelyiségekre, fantasztikus nevet viselő szervezetek tenyésztek, mint megannyi kiirthatatlan folyondár, terjedtek, mint a penész, elhalmozva szinekúrákkal és kinevezésekkel korlátolt szellemi képességű és csöppet sem meggyőző indíttatású embereket. Gold jó néhányat betéve tudott idézni a kivágott cikkekből:

 

Irving Kristol a Belpolitikai Kutatások Amerikai Vállalkozási Intézetének állandó munkatársa.

Sidney Hook, a New York-i Egyetem nyugalmazott filozófiaprofesszora a Háború, Forradalom és Béke Hoover Intézetének vezető tudományos kutatója.

Kollégáinak beszámolója szerint S. I. Hayakawa, megválasztott szenátor, a San Franciscó-i Állami Egyetem volt rektora végigaludta a Harvard Politikai Intézet és a Kongresszusi Könyvtár kutatási osztálya által együttesen rendezett szemináriumokat.

Henry A. Kissinger volt külügyminiszter szaktanácsadói megbízatást vállalt a Dél-Kaliforniai Egyetem Amerikai Élménykutatási Központjában. Fizetését nem hozták nyilvánosságra.

 

Minden jó hely egyfolytában csak romlik, és minden rossz csak még rosszabb lesz. Kerületek, parkok, parti sétányok, utcák, iskolák züllenek egyre mélyebbre, egész városok süppednek bele a romlásba. Segélyen élő Coney Island-i családokat telepítenek a Sea Gate-be. Egyszerűen túl sok az ember. Olaszok, zsidók, feketék, Puerto Ricó-iak – olyasmi ez, mint a nagy kaukázusi népvándorlások, azzal a különbséggel, hogy már nincs hely, nincs többé hová menni. Az asszimiláció lehetetlenné vált, a felfelé való társadalmi mozgás ábránddá. Gold hallatlanul feldobódott, amikor az elfajulásnak és a hanyatlásnak ez a szótára végigfutott az agyán. Maga a Halál-csúszda volt ez, a sötétségbe és a felbomlásba, zuhanó hullámvasút a széthullásba és a szennybe. Ennélfogva, foglalta össze Gold, ez a miénk nem társadalom. Avagy a sót sem érjük meg, amit megeszünk. Avagy mind a kettő.

Goldnak megvolt a cikke.

Másnap este bezárkózott lakásának dolgozószobájába a jegyzeteivel, az írógépével, valamint azokkal az újság- és folyóirat-kivágásokat tartalmazó dossziéival, amelyek esetleg hasznosnak bizonyulhatnak.

Az a hazug Richard Helms, a CIA volt igazgatója, végül az igazságszolgáltatás elé került hamis eskü bűntettének gyanújával, de aztán hagyták, hogy triviális kihágásokban vallja magát bűnösnek. Hosszú hagyománnyal szakítva, a tárgyalásról a sajtó semmiféle értesítést nem kapott. Az Egyesült Államok igazságügy-minisztere dühösen tagadta, hogy bármiféle megegyezés jött volna létre a minisztérium és Mr. Helms ügyvédei között arról, hogy eltitkolják a bírósági eljárást a riporterek elől.

 

„Tudomásom szerint az ítélet nem fog börtönbüntetésre szólni, tovább húzhatom a nyugdíjamat az Egyesült Államok kormányától, és nem fognak ellenem további vádakat emelni” – mondta Mr. Helms a jegyzőkönyv szerint a bírónak.

„A bíróság úgy érzi, hogy semmiféle, az Igazságügy-minisztérium és Mr. Helms közötti megállapodás nem kötelezi” mondta Barrington D. Parker szövetségi körzeti bíró a törvényszéki tárgyaláson, amelyen csak Mr. Helms, az ügyvédei, az Igazságügy-minisztérium tisztviselői és a bírósági hivatalnokok vettek részt.

 

És aztán mindössze kétezer dollár pénzbüntetésre ítélték Helmst, amiért eskü alatt hazudott a CIA titkos közreműködéséről Chile demokratikus, alkotmányos kormányának megbuktatásában. Igazságot szolgáltattak.

Az ítélet kimondása előtt Barrington D. Parker szövetségi körzeti bíró így szólt Mr. Helmshez: „Ön nem tartotta tiszteletben az esküjét, és most megszégyenülve áll a bíróság előtt.”

„Csöppet sem érzem magam megszégyenítve” – mondta később Mr. Helms az ítélethirdetés után a kint várakozó riportereknek.

Ügyvédje, Edward Bennett Williams mindvégig mintaszerűen példázta azt a különleges feddhetetlenséget és azt az elkötelezettséget az igazságosság és a közvélemény iránt, amellyel hivatásának képviselői történelmi hírnevet szereztek:

 

A tárgyalóteremben Mr. Williams azt mondta Parker bírónak, hogy Mr. Helms „élete végéig viselni fogja az elmarasztalás bélyegét”. Odakinn azt mondta a riportereknek, hogy ellentétben azzal, amit Parker bíró mondott, Mr. Helms „megtisztelő kitüntetésként fogja viselni elmarasztaltatását”.

 

A New York-i Daily News politikai szemleírója az ügy elintézését „a vezető körök bulijának” nevezte. Az Egyesült Államok igazságügyminisztere érthető módon érzékenyen fogadta a vádat, hogy része volt a buliban, és válaszolt is rá, már ahogy tőle telt. Gold alig-alig tudta elhinni, hogy az ő élete során még egy olyan igazságügy-miniszter lépjen színre az Egyesült Államokban, akinek annyi ész szorult a fejébe, mint egy ökörnek, pszichológiai érzéke pedig úgy működik, mint a dugóhúzó, körbe-körbe, de a most szeme elé táruló bizonyíték sírnivalóan meggyőző volt:

 

BELL TAGADJA A KETTŐS MÉRCÉT

HELMS ÜGYÉBEN

 

Griffin Bell tegnap dühösen tagadta, hogy az Igazságügyminisztérium „kettős mércét” alkalmazott a CIA volt igazgatója, Richárd M. Helms ügyében. Bell hangoztatta, hogy az Igazságügy-minisztérium ajánlása, miszerint Helms ne kerüljön börtönbe és megtarthassa miniszteri nyugdíját, „tisztességes és igazságos” volt. Tagadta, hogy bármiféle kettős mérce állna fenn, ha gazdagok vagy szegények ellen emelnek vádat. „Csak a jómódúak mennek börtönbe” – mondta.

 

Ez újság volt Goldnak. Olyan újság, amelytől undorral visszahőkölt, hogy aztán még többet kívánjon megtudni erről a vezető körökből kikerült köztisztviselőről, aki megtarthatta miniszteri nyugdíját, és varázslatos módon megmenekült attól a megkülönböztető bebörtönzéstől, amelyet a büntetőbíróságok rendszeresen kiszabnak a jómódúak osztályának más tagjaira.

 

Richard McGarrah Helms (aki a második utónevét jobb szereti nem használni) szinte mintapéldánya volt az establishment vezéralakjainak. Apja nagyvállalati igazgató volt, anyai nagyapja, Gates McGarrah pedig nemzetközi bankár. A középiskola két évét Svájcban és Németországban végezte, ahol megtanult franciául és németül, valamint elsajátította a társaságbeli modort.

 

Akkor már inkább vagyok zsidó, állapította meg Gold.

Félresöpörte Richárd McGarrah Helmst, majd meglátja később, mi hasznát tudja venni Kissingerről vagy a zsidó lét élményéről szóló könyvében, aztán rátért az előtte álló feladatra, ám figyelmének összpontosítását úgyszólván kezdettől fogva fellazította az a bűnbánó óhaj, hogy bárcsak már a könyvét írná. David Eisenhower éppen könyvet írt:

 

DAVID EISENHOWER KÖNYVET ÍR

NAGYAPJÁRÓL

 

David Eisenhower bensőséges jellemtanulmányt ír nagyapja jelleméről. „Bele fogom venni róla szerzett személyes benyomásaimat is – mondta Mr. Eisenhower –, de minél kevesebbet szerepelek én magam a könyvben, annál jobb.”

A könyv időzítése a lehető legjobb, magyarázta Mr. Eisenhower. „Éppen most végeztem el a jogot, és mindig voltak irodalmi ambícióim. Valahogy eszembe jutott az ötlet.”

 

John Ehrlichman, Spiro Agnew és H. R. Haldeman már mind írtak könyveket. Gerald Ford most írta a magáét:

 

TEHETSÉGKUTATÁS

 

Még 17 napig hivatalban lesz, de Ford elnök csöndben máris jelentkezett William Morris ügynökségénél, hogy képviselje, amikor visszatér a magánéletbe. Ugyanaz lesz az ügynöke, aki Mark Spitz olimpiai úszóbajnokot és a Secretariat nevű versenylovat képviselte.

William Morris 10 százalékkal részesül bármely könyvből, amelyet az elnök esetleg írni fog, minden előadásból, amelyet tartani, minden televíziós szerződésből, amelyet kötni fog.

 

Ha Gerald Ford könyvet tud írni, miért ne tudna Secretariat is, a versenyló? Egy elbűvölő forgatókönyv-írónő, Nancy Dowd nem akart könyvet írni:

 

Bár a Smith College-ban egy évfolyamtársnője egyszer azt jósolta, hogy Nancy Dowd lesz „nemzedékünk James Joyce-a”, Miss Dowd a jelek szerint teljesen meg van elégedve azzal, hogy forgatókönyveket ír Hollywoodban, „írnék én regényt szívesen – mondta. – De hát ahogy a filmeken lehet ábrázolni az emberek viselkedését, az olyan izgi.”

 

Gold szívébe fogadta Miss Dowdot, és arra gondolt, ír neki egy rajongó levelet, amiért nem ír regényt.

Richard Nixon is írt egy könyvet.

Az Egyesült Államok elnöke könyvet írt első évéről a Fehér Házban, és lehet, hogy titokban már írja a másikat, a másodikról.

Egy Cheryl Tiegs nevű népszerű divatmodell legyűrte komoly aggodalmait, és elhatározta, hogy ő is ír egy könyvet:

 

Emellett Tiegs éppen most állapodott meg a Simon és Schuster kiadóval: közre fog működni egy könyvben, ezért 70 000 dollárt és példányonkénti jogdíjat kap. „Az írással az a probléma – sóhajtott fel –, hogy nem lehet vele komoly pénzt keresni.”

 

Még a hájas kis fasz, az a Kissinger is könyvet ír! Megírja az emlékiratait, azután, hogy Gold már csaknem a saját munkája végére ért! A New York Times-ban megjelent különféle hírek szerint a kiadási jogokkal kapcsolatos tárgyalásokat is ugyanazokkal az eszeveszett ravaszkodásokkal és intrikákkal folytatta, amelyeknek már közhivatali ideje alatt is oly meghökkentő példáit adta. A Times első ilyen története így szólt:

 

KISSINGER ÚJ INGAJÁRATA,

KIADÓKHOZ AZ EMLÉKIRATAIVAL

 

Henry A. Kissinger külügyminiszter nemsokára elindul egyik legnehezebb diplomáciai útjára – az emlékiratait árulni. Hogy élettörténetének jogaival milyen ügyesen manőverez, komoly különbséget jelenthet: egy csupán nagy előleg és a könyvkiadás történetének legnagyobb előlege között. A számok, amelyekről szó van, l millió és 3 millió dollár között ingadoznak, nem szólva a járulékos jogokról.

Mr. Kissinger, aki a múltban is maga tárgyalt saját szerződéseiről, soha nem alkalmazott irodalmi ügynököt, és egy jól ismert, tájékozott külügyminisztériumi tisztviselő szerint valószínűleg most sem fog.

 

Íme a második:

 

KISSINGER IRODALMI ÜGYNÖKÖT FOGAD

 

Hogy növelje emlékiratainak piaci értékét, Kissinger külügyminiszter megbízott egy tekintélyes irodalmi ügynökséget érdekeinek képviseletével. Az ügynökség az International Creative Management.

Az I. C. M. ügyfelei között van egyebek közt Barbra Streisand, Steve McQueen, Isaac Stern, Peter Benchley, Arthur Miller, Tennessee Williams, Harry Reasoner, Joseph Heller és Sir Laurence Olivier.

 

2-3 millió dollárt emlegetnek

 

Kiadói tájékoztatások szerint az elérni kívánt „extrák” között szerepel az életfogytiglani kiadói szaktanácsadóság, folyóirat- és újságrovatok szerkesztése, televíziós szaktanácsadás vagy fellépések, korlátlan segédszemélyzet, luxusautók sofőrrel és egyebek.

 

Gold feltételezte, hogy az „egyebek” közt volt a két műszakban működő kétszer három testőr is, akiket később a jelentések szerint saját költségén alkalmazott.

Gold újra átfutotta a dollárösszegeket, méghozzá olyan vitriolos embergyűlölettel, amely messze felülmúlta a mindenkiben megtalálható természetes féltékenységet. Saját eredeti könyvterve, hogy megírja Kissinger emlékiratait, elvetélt. Ügyesen átrendezte hát anyagát egy még hatásosabb támadás irányába, azt is számításba véve, hogy Kissinger kéziratát könnyen megszerezheti, mihelyt fotókópiák készülnek róla a könyvklubok és a fűzött kiadások szerződéseihez, így hat hónappal a megjelenés előtt képes lesz a leleplező cikkek pergőtüzével megcáfolni Kissinger állításait és álláspontjait, mielőtt még napvilágot láttak volna, lerontva Kissinger könyvének piaci értékét s közben javítva a sajátjáét. Hadd publikáljon az ingázó kis strici előbb, ha mer! A cikkei persze egytől egyig helyet kapnak majd a könyvében. De a nagy dohányt, sajnos, akkor is az alattomos volt harvardi professzor és külügyminiszter fogja leszakítani, aki most, egy sor egyéb dolga mellett, a DélKaliforniai Egyetem Élménykutatási Központjának a szaktanácsadója lett, ahelyett, hogy bűnügyi vizsgálatok elsőrendű tárgya lenne.

Gold szégyenletesnek és csüggesztőnek érezte, hogy ez az aljas fráter, akinek gaztettei iszonyatosabbak, hogysem föl lehetne mérni, és számosabbak, hogysem föl lehetne sorolni őket, sofőr vezette kocsikban furikázik, ahelyett, hogy Spandauban sétálgatna Rudolf Hess-szel, miközben neki, Goldnak, bérelt autóval kell közlekednie.

Gold, aki mindent összegyűjtött, amit Kissingertől és Kissingerről valaha kinyomtattak, minden bizonnyal jobban meg tudott volna írni egy Kissingerről szóló könyvet, mint maga Kissinger. Először is megvolt benne az a tárgya iránti objektív antipátia, amely magából Kissingerből föltehetőleg hiányzott, vagy legalábbis gyöngébb volt benne. Gold erősen kétlette, hogy ebben az alattomos emberben, aki gálád módon nyolc éven át szalagra vette saját telefonbeszélgetéseit, és közreműködött újságírók és munkatársak családi készülékeinek törvénytelen lehallgatásában, olyan jó humorú kedély, olyan természetből fakadó nagyvonalúság és rugalmasság rejtőzne, hogy képes lenne önmagát annak a nevetségességnek és megvetésnek a komikus fényében látni, melyeknek érzését oly sok más emberben fölkeltette. Vagy hogy képes lenne nem megfeledkezni kisebb akcióinak megvetendő jellegéről, és a nagyobb akciói eredményeképpen bekövetkezett véres katasztrófákról. Ott állt Anthony C. Lewis ítélete a New York Times-ban:

 

Minden lehetőség adott volt, hogy lelki válságba kerüljön, de semmi jele annak, hogy Vietnam emberi kínjai belülről valamennyire is érintették volna.

 

Valószínűleg a képzelőtehetség hiánya is korlátozta volna bármiféle Kissinger tollából Kissingerről szóló tanulmány értékét. Amikor megkérdezték a kambodzsai háborúban játszott szerepéről, melyben a becslések szerint ötszázezer ember vesztette életét, azt mondta:

 

Lehet, hogy nincs képzelőtehetségem, de képtelen vagyok belátni, miféle erkölcsi kérdésekről van itt szó.

 

Holott a Külügyminisztérium egy másik tisztviselője, William C. Sullivan tanúsította:

 

A háborút az elnök újraválasztása indokolja.

 

Gold tudomása szerint Kissinger egyetlenegyszer sem emelte fel a szavát tiltakozásul az ellen, hogy a rendőri erőket fasiszta módon használják fel a Délkelet-Ázsiában folyó háború elleni nyilvános tiltakozás elfojtására. Ugyan milyen őszintén foglalkozik majd azokkal a róla alkotott barátságtalan véleményekkel, amelyekre Gold rábukkant, miszerint :

1. „ugyanolyan aljas, mint a Nixon-kormányzat lebukott, cégéres gazemberei”; 2. politikáját és működését „tudatlanság és együgyűség jellemezte”, és a történelem valószínűleg úgy fog visszatekinteni rá, mint akinek pályája „diplomáciai eredményekben szegényes, emberi szempontból pedig szégyenletes volt”; 3. ami pedig legfőbb eredményét illeti, „Kissinger azzal szerzett békét Vietnamban, amivel Napóleon békét hozott Európára: elveszítette”, és „ha úgy történik, ahogy ő akarja, még mindig bombáznánk Vietnamot”.

Vagy azzal a New Republic-ban megjelent ujjongó tirádával, melynek írója arra a hírre, hogy Kissinger hamarosan a televízióban fog dolgozni, és nem a kormányban, hálát adott az Istennek, hogy immár „a televíziónak szentelheti bűvészképességeit, ahol nem okozhat kárt”? Vajon, ahogy állították, csakugyan áhítozott-e Kissinger „egy brutális háborús epizódra”, amelynek az izraeliek meggyőző katonai veresége lett volna az eredménye? Csakugyan megpróbálta-e késleltetni az Izraelnek szóló fegyverszállítmányokat az 1977-es háború idején? Csakugyan lelohadtak-e a reményei, amikor az izraeliek ellentámadásba lendültek, átkeltek a Níluson, és a túlsó partján bekerítették az egyiptomiakat? Goldnak bőséges dokumentációja volt arról, milyen ostoba is ez az alak:

 

KISSINGER „KELLEMETLENNEK” NEVEZI NIXONT

 

KISSINGER BOCSÁNATOT KÉR

NIXONRÓL EJTETT SZAVAIÉRT

 

KISSINGER ELSÍRTA MAGÁT SALZBURGBAN

A VÁDRA, HOGY HAZUDOTT CHILÉT ILLETŐEN

 

„A hatalom hatalmas afrodiziákum”, mondta nem is egyszer ez az eszével és szellemességével hencegő ember olyan pimaszul és naivan, ami Gold értékelése szerint csak megvetést érdemelt. Gold tapasztalatból tudta, hogy a nők jobb afrodiziákumok. Szerinte csak egy hibbant elme jelenthette ki háború idején egy újságírónak, miután békeszerzési erőfeszítései négy év óta egyfolytában kudarcot vallottak, hogy „amikor Le Dúc Thóval beszélek, tudom, hogyan viselkedjem Le Dúc Thóval, és amikor egy lánnyal vagyok, tudom, hogyan viselkedjem egy lánnyal”. Gold meglátása szerint Kissinger egyáltalán nem tudta, hogyan viselkedjen Oriana Fallacival, az újságírónővel, aki meginterjúvolta:

„Nem, erről a témáról nem óhajtok vitába bocsátkozni.”

„Elég, nem akarok többet Vietnamról beszélni.”

„Ó, nem! Nem fogok válaszolni neki. Nem fogok válaszolni a meghívására.”

„Erről ne kérdezzen.”

„Erre a kérdésre nem tudok válaszolni.”

„Nem tudok, nem tudok… Nem akarok válaszolni erre a kérdésre.”

„És kérem, ne beszéljünk többet Vietnamról.”

 „De most már tényleg elég Vietnamból. Beszéljünk Machiavelliről, Ciceróról, akármiről, csak Vietnamról ne.”

„Nem, én soha nem elleneztem a vietnami háborút.”

„De még mindig Vietnamról beszélünk.”

„A hatalom mint öncélú eszköz nem vonz.”

„Ami számít, az az, hogy a nők milyen mértékig részei az életemnek, központi szerepet játszanak-e benne. Hát, nem, erről szó sincs. Számomra a nők nem jelentenek többet, mint időtöltést, hobbit. Senki se szentel túl sok időt a hobbijának. Ezenkívül az előjegyzési naptáram is mutatja, hogy időmnek csak korlátozott részét szánom rájuk.”

„… Én mindig egyedül cselekedtem. Az amerikaiak ezt mérhetetlenül csodálják. Az amerikaiak csodálják a magányos cowboyt, aki a lován ülve vezeti a karavánt, a cowboyt, amikor egy szál magában belovagol a faluba vagy a városba.” „Ez a romantikus, meglepő szerep jól illik hozzám, mert a magányosság mindig hozzátartozott a stílusomhoz, ha úgy tetszik, a technikámhoz. A függetlenség is. Igen, ez nagyon fontos nekem és bennem. És végül a meggyőződés. Én mindig meg vagyok győződve annak a szükségszerűségéről, amit teszek, bármi légyen is az. És az emberek ezt megérzik, és hisznek bennem. Annak pedig nagy fontosságot tulajdonítok, hogy higgyenek nekem.”

„Én nem áhítozom népszerűségre, nem keresem. Sőt, ha tényleg tudni akarja, fütyülök a népszerűségre. Megengedhetem magamnak, hogy kimondjam, amit gondolok. Az őszinteségre gondolok. Vegyük például a színészeket, az igazán jó színészek nem pusztán a technikájukra támaszkodnak. Az érzéseiket is követik, amikor eljátszanak egy szerepet. Akárcsak én, ők is őszinték.”

 

– Ó, ez a szarzsák, ez az önző smok! – mondta Gold hangosan. „Hogy miért egyeztem bele? – kommentálta később Mr. Kissinger az interjút. – Magam sem tudom.”

Mr. Lewis a Times-ban kijelentette:

 

Tréfái a sír légkörét árasztják. Hogy tisztelünk valakit, aki ilyesmiket követett el a nevünkben, szomorú fényt vet ránk.

 

Kissingertől természetes átmenet vezetett a városi üszkösödéshez, a szeméthez, a rothadáshoz és az erkölcsi lealacsonyodashoz. Gold figyelmét lánya belépése sem vonta el a cikkéről.

– Akarsz vacsorázni?

Gold csak intett, hogy tűnjön el, anélkül, hogy felnézett volna a munkából, amelyben teljesen elmerült. Egy órán belül rá is talált a címére:

 

NEM VAGYUNK TÁRSADALOM, AVAGY

A SÓT SEM ÉRJÜK MEG, AMIT MEGESZÜNK

 

Ez a cím dalolt. Mennyei tüzek égtek benne.