II.
Első évem a Fehér Házban

Péntek estére meghívás érkezett az Ida nővére brooklyni lakásán apja és mostohaanyja tiszteletére tartandó vacsorára, melyet Belle, a felesége, Gold távollétében elfogadott. Gold valami ürüggyel kimentette volna magát.

– Mind ott lesznek? – kérdezte balsejtelmektől gyötörve. – Muriéi és Ida kibékültek?

– Úgy látszik.

Gold egyébre sem vágyott, mint hogy még a hétvége előtt dühöngve betörjön egy jótékony északi-sarki légtömeg, és bírja rá apját és mostohaanyját, hogy hanyatt-homlok térjenek vissza floridai bútorozott lakásukba, amelyet, mint gyanította, a bátyja, Síd titkos pénzügyi segítségével béreltek évről évre. Éppen folyamatban volt egy csöndes kampány annak érdekében, hogy vegyenek meg egy öröklakást, abban a reményben, hogy akkor tavasszal tovább maradnak ott, és ősszel hamarabb térnek vissza. Az idén a szokottnál is jobban köntörfalaztak távozási terveiket illetőleg. Az őszi hőhullám, amelyet a zsidók az Ünnepek, mások a vénasszonyok nyara néven emlegetnek, már megjött és elmúlt. Az apja további zsidó ünnepeket talált. Gold remélte, hogy legalább Síd nem lesz jelen, de sejtette, hogy a végzet e tekintetben is csalódásra fogja kárhoztatni. Amikor szemtől szembe került apjával és bátyjával, semmi módon nem tudta elkerülni a rá leselkedő heves kínszenvedések rettegett pillanatait. Az apja sértegette és lekezelte, Sid pedig finoman ugratta, méghozzá olyan ügyes módszerekkel, amelyekkel Gold egyszerűen képtelen volt felvenni a harcot. Goldban ez a kiszolgáltatottság az évek során keserű csodálatot ébresztett Sid ravasz és fortélyos képességei iránt. Sid hatvankét éves volt, tizennégy évvel idősebb Goldnál. Az apja nyolcvankettő. Gold gyermekkori emlékei közt elevenen élt az a nyári nap, amikor Sid szántszándékkal elveszítette őt Coney Islanden, a Surf Avenue-n, a Steeplechase park közelében, hogy a lányokat hajkurászhassa, s aztán valamelyik nővérének, Rose-nak vagy talán Esthernek vagy Idának kellett érte mennie a rendőrőrszobára. Gold pontosan értette, mi történt, s ez azóta sem szűnő fájdalmat okozott neki.

Gold utolsó órája minden héten pénteken, ebéd után ért véget. Az oktatás egyike volt azoknak a szakterületeknek, amelyeken mindazok, akik nem értettek hozzá, szaktekintélynek tartották. Gold tapasztalatból megtanulta már, hogy neki magának semmi öröme sincs benne, ha elutazik a hét végére, de a legtöbb főiskolás diáknak igen, ezért mindig beiktatott legalább egy órát péntek délutánra, hogy alacsonyan tartsa a hallgatólétszámot. Normális körülmények közt csak kollégiumainak második fele táján szokta elveszíteni érdeklődését a témája iránt és kezdte megutálni a diákjait. Ebben a szemeszterben ez mindjárt az elején bekövetkezett.

A brooklyni egyetemi épülettömbtől földalattival elment Manhattan belvárosában lévő kis lakására, amelyet ő maga műteremnek nevezett, hogy megnézze, nem kapott-e hírt régi vagy reménybeli új barátnőitől. Levél várta a legeslegrégibb barátnőjétől, aki azt írta, hogy jövő hónapban alighanem megint felruccan egy napra a városba, és reméli, hogy együtt ebédelhetnek. Gold részéről rendben volt a dolog, majd elintézi, hogy küldjenek fel szendvicseket és kávét. A whisky már megvan. A portástól átvett egy Dr. Bruce Goldnak címzett dossziét, és tüstént tudta, hogy egy bűntudatos diák megkésett írásbeli dolgozata lapul benne. Elszomorította a súlya: vastag kézirat, és el kell olvasnia. Telefonált Belle-nek, hogy megtudja, mikor indulnak.

Manhattan nyugati oldalán levő lakásukról taxin mentek Brooklynba, az esti csúcsforgalom vége felé. Belle csöndes volt, Gold unatkozott. A folyó fölé ködös sötétség borult. Belle egy papírzacskóban az ölében tartotta a nehéz krumplis kuglófot, amelyet aznap délelőtt sütött.

– Most az egyszer próbáld meg, és ne vágj olyan pofát, mintha legszívesebben valahol máshol lennél – okította Belle anélkül, hogy feléje fordult volna. – Ne kezdjél el veszekedni Siddel. Próbálj meg legalább egy kicsit beszélgetni Victorral, Irwel, Milttel és Maxszal. Ne felejtsd el megcsókolni Harrietet.

– Én mindig lelkesen üdvözlöm őket. Mindig Síd kezdi a veszekedést.

– Ő nem csinál semmit, csak beszél. Még csak nem is hozzád beszél.

– Úgy beszél, hogy fölmenjen bennem a pumpa.

– Majd megpróbálok közbevágni.

Gold a szájpadlásához szorította a nyelvét, és megpróbálta összes rossz érzéseit arra a Henry Kissingerről szóló könyvre összpontosítani, amelyet már majdnem egy éve tervezett. A téma azonban nem volt eléggé lebilincselő, így amikor a taxi kiért az alagútból Brooklynba, gondolatai visszatértek az előtte álló csüggesztő cirkuszhoz.

Teljesen lelombozódott.

Mindenki más élvezni fogja. Az ő számára azonban a családi összejövetelek a lojalitás fárasztó és egyhangú próbatételeivé változtak, amelyeknek szomorúan és szorongva vetette magát alá, valahányszor nem talált civilizált kibúvót. Senki nem lesz ott, akivel szívesen találkozna. Képtelen lesz beszélgetni velük. Már nem szerette se az apját, se a bátyját, ha ugyan szerette őket valaha. Négy nővére iránt időnként érzett némi hálát és szánalmat, de ezeknek az érzelmeknek a milyensége és mélysége aszerint változott, hogy különféle emlékeiben melyik volt a legkedvesebb hozzá anyjuk halála után és az azt megelőző években. Mindnyájan tudták, hogy némi hírnevet szerzett mint író, de el sem tudták képzelni, hogy miért.

Goldnak a családi vacsorák iránt érzett undora, illetve a családias érzelmek bármiféle formája iránti ellenszenve a távoli múltba, abba az időbe nyúlt vissza, amikor letette a középiskolai érettségit, és Manhattanbe költözött, hogy beiratkozzon a Columbia egyetemre. El volt ragadtatva, hogy ilyen híres egyetemre járhat, és nagyon megkönnyebbült, amikor elszabadulhatott abból az öt nővérből és egy bátyból álló nagycsaládból, amelyben világéletében úgy érezte, hogy fulladozik, és nem becsülik meg.

– Ott akartam hagyni az egyetemet, és el akartam menni Izraelbe harcolni – hencegett Belle-nek annak idején, amikor egymásba szerettek –, de hát ösztöndíjam volt a Columbiára.

Goldnak soha eszébe nem jutott otthagyni az egyetemet vagy elmenni Izraelbe harcolni. És nem ösztöndíjjal ment a Columbiára, hanem az apjától kapott pénzen, melynek legnagyobb része, mint most már tudta, az öregúr felelőtlen kezén át, de Sídtől és három legidősebb nővérétől származott. Muriéi, a negyedik nővér közismerten soha senkire nem adott ki jó szívvel egy huncut dollárt sem, saját magát és két lányát kivéve.

Joannie, az ötödik lány, Kaliforniában élt. Szerencsére ő fiatalabb volt Goldnál. Joannie bűnös módon réges-rég kitört a családból, abban a reményben, hogy sikeres modell vagy filmszínésznő lesz belőle, aztán egy basáskodó Los Angeles-i üzletember felesége lett, aki utált keletre jönni, és Goldon kívül mindenkit lenézett a családból. Joannie évente többször is New Yorkba repült, mindig egyedül s kizárólag azért, hogy találkozhasson azokkal, akiket látni akart.

Amióta hazahozta az első kitűnő bizonyítványát vagy csillagos jelesre osztályozott dolgozatát, Gold mindig a család figyelmének középpontjában állt. A korban hozzá legközelebb álló Muriel, aki abban az időben rossz természetét főleg Idán élte ki, már akkor is undok volt vele. A fontoskodó Ida egyre nyaggatta, hogy jobban kellene tanulnia az iskolában, holott amit Gold csinált, az mindig tökéletes volt. Mostanában akadtak időszakok, amikor Gold úgy érezte, alighanem bele fog őrülni abba a túláradó tiszteletbe és szeretetbe, amellyel Rose és Esther, a két legidősebb nővére nyakon öntötték. Bármilyen várakozásokat keltett is bennük, nyilvánvalóan már megfelelt nekik. Valahányszor ránéztek, sugárzott belőlük az imádat, nagyon szerette volna, ha leszoknak erről.

Amíg az egyetemre járt, Rose gyakran kezébe nyomott vagy postára tett neki egy-egy húszdolláros bankót, és emlékezett rá, hogy ezt csinálta Esther is. Akárcsak Sid, mindketten munkába álltak a középiskola után, mihelyt állást találtak. Ida már főiskolára járhatott, és tanítónő lett belőle. Idától ötdollárosokat kapott, mindig szigorú utasításokkal, hogy mire költse. Rose és Ida még mindig dolgoztak, Rose jogi titkárnője lett annak a cégnek, amelyhez még a nagy gazdasági válság idején felvették, Ida pedig a közoktatásban tevékenykedett, igazgatóhelyettes volt egy elemi iskolában, és harcolt, hogy megőrizze az ép eszét a militáns feketékkel és spanyolokkal szemben, akik azt akarják, hogy minden zsidó tűnjön el, és ezt ki is mondják, szó szerint, ezekkel a szavakkal. Esther két éve megözvegyült. Szinte egyik napról a másikra nagyrészt kihullott a haja, s ami megmaradt, az megőszült. Időnként olyasmiről beszélt homályosan, hogy újra könyvelői állást keres magának. Muriéi, akinek a férje, Victor, menő marha- és borjúhús-nagykereskedő volt, határozott ellentéte volt a többieknek. Őszülését álcázandó feketére festette a haját, és olyan barátokkal pókerezett, akik nem vetették meg a lóversenypályára való kiruccanásokat sem. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, rekedt volt a hangja és goromba a modora, s folyton elszórta a cigarettahamut, amit aztán a mániákusán rendszerető Ida emelkedett szellemű, pirongató és korholó megjegyzések keretében még Muriéi otthonában is tüstént összesöpört.

Ezért hát az elsőszülött Sid, és Gold, a másik fiúgyerek közt négy nővér állt, akiket gyakran négyszázötven nővérnek érzett, amikor körülnyüzsögték a kérdéseikkel, korholásaikkal, vigasztalásaikkal és tanácsaikkal. Ida arra buzdította, hogy lassan rágja az ételt. Rose telefonált és figyelmeztette, hogy jeges hideg van odakinn. Gold mindnyájukat ómódinak és naivnak tartotta, s úgy vélte, sejtelmük sincs a bűn és a gonosz nagyon is valóságos jelenlétéről az életben. Sid persze kivétel, jutott eszébe, és ennélfogva Harriet is, a felesége. Virgoncabb éveiben egyszer San Franciscóban bukkantak rá Sídre, amikor állítólagos üzleti ügyben San Diegóban kellett volna tartózkodnia, máskor Acapulcóban, amikor azt hitték, San Franciscóban van, egyszer pedig Miamiban, egy lakóhajón, amikor pedig egy Puerto Ricó-i szállodában volt bejelentve. Mihelyt megszerezte az ehhez szükséges anyagi eszközöket, Síd hamar megtanulta, hogyan lehet minden erőfeszítés nélkül utat találni egyik szállodából a másikba.

Sid most már csak Harriet társaságában ruccant ki a városból rövid vakációra, vagy télen, az apját meglátogatni Floridába. Sid nagy darab, kedélyes, tagbaszakadt, de elpuhult férfi volt, ősz haját elválasztva viselte, s arca felettébb hasonlított az apjáéhoz, pedig az öreg kurta, köpcös ember volt, bozontos hófehér hajjal, ami úgy meredezett szinte egyenesen az égnek, mint azoké a képregényfiguráké, akiket éppen áramütés ér. Maga Gold karcsú volt, szikár, sötét bőrű és fekete hajú, s a szeme körül eleven árnyékok vibráltak komor, ideges arcán, amelyet a nők dinamikusnak és szexinek találtak. Sid engedékenyen belesimult egy ódivatúvá vált nemzedékbe: egyszerű szürke vagy kék öltönyt hordott fehér inggel és széles, kék vagy őzszínű nadrágtartóval; míg követelődző, önkényeskedő, nagyszájú, vén apjuk, Julius Gold, a nyugalomba vonult szabó, évről évre egyre inkább úgy öltözködött, mint egy kedélyes hollywoodi filmcsászár, s a kasmír pólóingek és puha blézerek lettek a kedvencei. A jelek szerint Sid megmagyarázhatatlan módon egyre jobban szerette az apjukat. Valamikor régen, jutott Gold eszébe, Sid egyszer megszökött hazulról, és egy teljes nyáron át távol maradt, hogy megmeneküljön a vén zsarnok különcködéseitől, kötekedésétől, hencegésétől.

Gold és Belle majdnem utolsónak érkeztek Ida Ocean Parkway-i lakására, Muriéi és Victor egy perccel utánuk léptek be. Irv, Ida férje, ünnepélyesen viselte a házigazda szerepét. Fogorvos volt, egy festéküzlet fölött volt a rendelője a Kings Highwayn. Gold máris csak nagy nehezen tudta egyiket a másiktól megkülönböztetni – ez volt az egyik módszere, hogy valahogy megbirkózzon a helyzettel. Gyorsan kezet rázott Irvvel, Síddel, Milttel, Maxszal és az apjával, miközben csak irántuk érzett, egyre gyülemlő csüggedésének mértéke szerint különböztette meg őket.

Max, Rose enyhén cukorbeteg férje egy pohár szódavizet szürcsölgetett finnyásán. A többi férfi Muriellel együtt whiskyt ivott, a nők gyümölcslevet. Belle eltűnt a konyhában, hogy felügyeljen a krumplis kuglóf kicsomagolására, _és segítsen Idának, aki minden valószínűség szerint egyszerre próbálta kihessegetni a konyhából és ellátni őt tennivalókkal, miközben egy szuszra még meg is pirongatta, amiért nem végzi el őket elég gyorsan. A jelenlévők közül, apját is beleértve, mindenkinek volt legalább egy olyan gyereke, aki állandó szívfájdalmak forrása volt.

Gold átvette whiskyjét Irvtől, és nekilátott arcon csókolni a nőket. Harriet különösebb öröm nélkül fogadta ezt az üdvözlést. Mostohaanyja is felhatalmazta a közeledésre: megbiccentette a fejét a kötése fölött, és feléje nyújtotta az arcát. Amikor Gold odahajolt hozzá, mindkét alsókarját készenlétben tartotta, mert félt, hogy a vénasszony esetleg a nyakába találja döfni a kötőtűjét.

Gold mostohaanyja, aki egy régi déli zsidó családból származott, melynek Richmondban és Charlestonban is voltak leszármazottjai, a legváltozatosabb és legkülönlegesebb módokon szokta Gold életét megkeseríteni. Amikor mondott neki valamit, gyakran egyáltalán nem válaszolt, máskor meg azt mondta: – Ne szólj hozzám! – Amikor nem szólt hozzá, apja melléje settenkedett, keményen oldalba bökte, és kiadta a parancsot: – Eridj, beszélgess vele. Méltóságodon alulinak tartod? – Az öregasszony folyton valami vastag, fehér gyapjúholmit kötött. Amikor Gold egyszer bókolt neki, hogy milyen szépen köt, dühös vállrándítással közölte vele, hogy ő horgol. Amikor legközelebb érdeklődött, hogy halad a horgolásával, azt válaszolta: – Én nem horgolok, én kötök. Gyakran csak azért hívta oda magához, hogy megmondja neki, menjen onnan. Néha meg odalépett hozzá, és ezt mondta: – Kotkodács! Kotkodács!

Fogalma sem volt, hogy erre mit válaszoljon.

Mostohaanyja valami terjedelmes dolgot kötött, egy végtelen csíkot, amely sálnak keskeny volt, bármi másnak széles és egyenes. Körülbelül hat hüvelyk széles volt és alighanem több ezer mérföld hosszú, mert már akkor ugyanezen a hosszú kötésen dolgozott, amikor sok-sok évvel ezelőtt férjhez ment Gold apjához. Gold szeme előtt látomás úszott el: a lazán kötött gyapjúcsík folyóként hömpölygött az öregasszony szalmaszatyrának fenekéről a lakásig, amelyet Síd szerzett apjának, és neki adott minden nyárra Brooklynban, a Manhattan Beachen, aztán onnan le egészen a floridai partig, majd még tovább, ismeretlen vidékekre. Szalmaszatyrából sohasem fogyott ki a fonál, mélységeit soha nem töltötte be a belé eregetett kész termék. A szatyor szájának egyik végén kanyarogva jött ki a fonál, a másikon pedig lefelé kúszott, talán az örökkévalóságba, a kész gyártmány, bármi lett légyen is.

– Mit csinál? – kérdezte tőle egyszer kíváncsiságában, amelyet nem tudott többé magába fojtani.

– Majd meglátod – felelte az öregasszony rejtelmesen. Megkérdezte az apját is. – Papa, mit csinál a feleséged?

– Törődj a magad dolgával.

– Én csak megkérdeztem.

– Rose, mit köt az öreglány? – kérdezte a nővérétől.

– Valamit gyapjúfonálból – felelte Belle.

– Belle, ezt én is tudom. De mit csinál vele?

– Köti – mondta Esther.

Gold mostohaanyja kötést kötött, és vég nélkül kötötte. Most megkérdezte: – Tetszik a fonalam?

– Tessék?

– Tetszik a fonalam?

– Persze – válaszolta Gold.

– Soha nem mondod – durcáskodott az öregasszony.

– Tetszik a fonala – mondta Gold, és zavarában visszavonult az ajtó mellé egy bőrfotelbe.

– Azt mondta, tetszik neki a fonalam – hallotta, amint az öregasszony beszámol sógorainak, Irvnek és Maxnak. – De én azt hiszem, csak le akart venni a lábamról.

– Hogy utaztál? – kérdezte Esther nővére rajongva.

– Kellemesen.

– Hol voltál? – kérdezte Rose.

– Wilmingtonban.

– Hol? – kérdezte Ida, aki éppen elment mellette a tálcával.

– Washingtonban – mondta Rose.

– Wilmingtonban?

– Wilmingtonban.

– Washingtonban.

– Washingtonban?

– Wilmingtonban – igazította ki őket Gold. – Delaware államban.

– Ó – mondta Rose, és csalódottnak látszott.

– Hogy utaztál? – kérdezte Ida visszafelé jövet. Goldot a gutaütés környékezte.

– Azt mondja, kellemesen – felelte Esther, mielőtt még Rose válaszolhatott volna, majd a zsúrkocsi felé sompolygott, melyen lapos tálakon halomban állt a máj pástét óm meg az apróra vágott hagymás tojás, amelyet kiskésekkel rohamoztak meg, és kerek sós kekszekre, kis rozs- vagy éj fekete zabkenyérszeletekre kenték fel.

– Találkoztál csinos lányokkal arrafelé? – kérdezte Muriéi. Lévén a jelenlévő nővérek közül a legfiatalabb, Muriel örökösen kötelességének érezte, hogy modern legyen.

– Most az egyszer nem – felelte Gold az előírásos vigyorral.

Muriéi ragyogott, Irv kuncogott, míg Victor, Muriéi férje, mintha zavarba jött volna. Rose feszült figyelemmel bámult az egyik arcról a másikra. Gold azt gyanította, hogy kezd kissé nagyothallani, de talán nincs róla tudomása. Férje, Max, aki a postán dolgozott, az utóbbi időben kásásán beszélt, Gold el is tűnődött, vajon rajta kívül észrevette-e ezt valaki.

Esther visszajött a Gold számára összekészített tányérral, másik kezében magasra emelve hozta a sótartót. – Ezt mind neked hoztam – jelentette be reszketős hangján. – Meg a saját külön bejáratú sótartódat.

Gold alázatosan meghajolt.

– Ne kényeztesd el – tréfálkozott Muriéi mogorván, s közben a kebelébe potyogtatta a szájában lógó cigaretta hamuját.

Családjának összes nőtagjai azt hitték, hogy Gold agyonsózva szereti az ételt.

– Addig meg ne sózd, amíg meg nem kóstoltad – üvöltötte Ida a szoba másik végéből. – Én már megfűszereztem.

Gold ügyet sem vetett rá, tovább sózta a markában tartott kekszet. A tányérján levő többi falatot a többiek mohó ujjai már szétkapkodták. Esther is, Rose is újabb adagot hoztak neki. Síd mulatva figyelte. Ennyi sok rohadt arc, gondolta Gold. Ennyi sok rohadt ember. És mind idegen. Mostanában még Belle is annak számít. A mostohaanyja meg különösen.

Mostohaanyjával való első találkozását soha nem fogja elfelejteni. Sid leutazott Floridába az esküvőjükre, aztán visszajött velük, és fogadást adott a tiszteletükre Great Neckben, a házában. A bemutatkozások után kényszeredett hallgatás következett, senki nem tudta, hogy most mit is mondjon. Gold előrelépett, és gálánsán megpróbálta feloldani a zavart hangulatot.

– És mit szeretne – mondta legudvaroncibb modorában –, hogy szólítsuk?

– Azt szeretném, ha úgy bánnátok velem, ahogy a saját gyerekeim válaszolta Gussie Gold az övéhez hasonló kecsességgel. – Szeretnék úgy gondolni mindnyájatokra, mint a saját gyermekeimre. Kérlek, szólítsatok mamának.

– Pompás, mama – helyeselt Gold. – Üdvözöljük a családban.

– Én nem vagyok a mamád! – reccsentett rá az öregasszony.

Gold volt az egyetlen, aki nevetett. A többiek alighanem tüstént észlelték, ami neki elkerülte a figyelmét. Az öregasszony ugyanis őrült volt.

Gold mostohaanyját úgy nevelték, hogy soha senki ne lássa nyilvánosan enni, ezért, mint mindig, kötőtűivel és szalmaszatyrával felszerelkezve ment át az ebédlőbe. A tíz személyre való asztalnál tizennégy felnőtt szorongott, összeért a könyökük. Gold tudta, nem ő az egyetlen, akinek beleütközik a lába az asztal toldalékrészének tartóoszlopaiba. Jobb gondolni se rá, hány ilyen lakomán vettem már részt, siránkozott magában. Ida lánya házon kívül töltötte az estét, fia egy távoli kollégiumban volt.

– Itt látom az asztalon – jelentette ki Sid olyan szeretetreméltósággal, hogy Gold összes izmai, holmi közeli, tüskés veszélyt sejtve, reflexszerűen görcsbe rándultak – Belle krumplis kuglófját, Esther knédlijét, Muriel krumplisalátáját és Rose… – Itt elakadt.

– Én csináltam a maceszgombócot – pirult el Rose.

– … Rose maceszgombócát.

– És az én fonalamat – mondta Gold mostohaanyja.

– És a maga fonalát.

– Tetszik a fonalam? – kokettált vele az öregasszony, mintha roppant fontos volna számára Sid kedvező véleménye.

– A legízlésesebb fonal a világon, lefogadom.

– Nem tetszik neki – mondta Goldra pillantva a mostohaanyja.

– Nekem tetszik – mentegetőzött Gold erőtlenül.

– Soha nem mondja, hogy tetszik neki.

– Nekem tetszik a fonala.

– Nem hozzád szóltam – mondta az öregasszony.

Victor a többieknél is hangosabban nevetett ezen. Victor meg volt győződve róla, hogy Gold és Irv lenézik. Ez igaz volt ugyan, de Gold azért nem volt rossz szívvel iránta. A vörös képű és bikaerős Victor kedves volt Murielhez, szerette Belle-t, és mindig számítani lehetett rá, hogy ha valami súlyos holmit kell szállítani, elküldi valamelyik hússzállító teherautóját és néhány rakodómunkását. Akár ült, akár állt, mindig olyan tökéletes volt a tartása, mintha valami hatalmas fizikai erőfeszítés árán tartaná magát egyenesen. Gold biztos volt benne, hogy ő lesz az első közülük, akit elvisz egy szívroham.

– Én mézest sütöttem – vágott közbe Harriet duzzogva. – Biztos teljesen elszúrtam. Gyümölcskocsonyát akartam csinálni, de tudtam, hogy mind rosszul lennétek tőle.

– És Harriet mézesét.

– Túl sok a szénhidrát – mondta Max, aki a cukorbaja mellett bizonyos keringési zavarokra is hajlamos volt. Aggodalmasan ráncolta a homlokát, és nem volt hajlandó semmi mást enni, csak egy kis csirkeszárnyat, egy szeletet az egybesült húsból, amelyről leszedegette a zsírosát, meg egy kis zöldbabot.

Esthernek szinte szótlan türelemmel udvarló kérője, Miit tálalt. Az asszony mereven ült, várt, rá se nézett. Milt Esther néhai férje üzlettársának volt a bátyja, és óvatos, tisztelettudó férfi lévén, a család jelenlétében alig nyitotta ki a száját. Idősebb volt Sídnél, már elmúlt hatvanöt, és soha nem volt nős. Már-már jókedvű mozdulattal egy második kanállal is odacsapott Esther knédlijéből az asszony tányérjára, aztán egy kanálnyit magának is szedett. Esther ideges mosollyal köszönte meg neki.

Az asztalon tálszámra állt továbbá a fasírozott meg a töltött libanyak, egy mély, széles tálban pedig a tyúkzsírral és pirított hagymával áttört krumpli, amit Gold képes lett volna egyedül befalni.

– Mi újság? – kérdezte Ida Goldot.

– Semmi.

– Könyvet ír – közölte Belle.

– Tényleg? – kérdezte Rose.

– Már megint egy könyvet? – gúnyolódott az apja.

– Az szép – mondta Esther.

– Igen – mondta Belle.

– Miről szól? – kérdezte Muriéi Goldot.

– A zsidó lét élményéről – mondta Belle.

– Az szép – mondta Ida.

– Miről? – érdeklődött az apja.

– A zsidó lét élményéről – válaszolta Síd, aztán átszólt az asztalon Goldnak. – Kiéről?

– Kinek a micsodájáról? – kérdezte Gold óvatosan.

– Kinek a zsidó létélményéről?

– Azt még nem döntöttem el.

– Cikkeket is ír – közölte Belle.

– A könyv nagyobbik része általános jellegű lesz – tette hozzá Gold, szemmel láthatólag vonakodva.

– Vagyis miről fog szólni? – óhajtotta azonnal tudni az apja.

– Hogy milyen zsidónak lenni – mondta Belle.

Gold apja fölhorkant. – Mit tud ő arról, hogy milyen zsidónak lenni? – ordította. – Még csak nem is Európában született.

– Arról fog szólni, hogy milyen zsidónak lenni Amerikában – mondta Belle.

Gold apját ez csak egy pillanatra zavarta meg. – Arról se tud valami sokat. Én régebben vagyok zsidó Amerikában, mint ő.

– Fizetnek neki érte – érvelt tovább makacsul Belle. Bárcsak abbahagyná, sóvárgott Gold.

– Mennyit kapsz érte? – faggatózott Gold apja.

– Sokat – mondta Belle.

– Mennyit? Ami neki sok, az másnak talán nem olyan sok. Igaz, Sid?

– Ahogy mondod, papa.

– Mennyit kapsz érte?

– Húszezer dollárt – mondta Belle.

Az összegnek, Gold ezt tisztán látta, meghökkentő hatása volt, különösen az apjára, aki őszintén csalódottnak látszott. Maga Gold tartózkodott volna a számszerű meghatározástól. Max, Rose és Esther szemében ez nyilván egész vagyonnak látszott, sőt talán Victor és Irv szemében is. Ezek mind csak a pénzzuhatagot fogják látni, és a munkáról megfeledkeznek.

– Az már szép – mondta Rose.

– Nem valami sok – morogta Gold apja csüggedten. – Én a magam idejében többet kerestem.

És többet is veszítettél, gondolta Gold.

– Vannak, akik filmet írnak, és sokkal többet keresnek -jegyezte meg Harriet csüggedten, miközben Sid halkan kuncogott.

Gold már visszavágásra nyitotta a száját, amikor Belle megszólalt: Hát, ez csak kezdet. És ebből ötezer az anyaggyűjtésre, ami bele se számít a garantált összegbe.

– Az szép – mondta Esther gyorsan, mert szeretett volna Gold segítségére sietni. – Az már tényleg nagyon szép.

– Mit jelent ez? – kérdezte Sid nagy komolyan.

– Nehéz megmagyarázni – mondta Belle.

– Nem, dehogyis.

– Ezt már mondtad nekem.

– Csak nem figyeltél, amikor megpróbáltam megmagyarázni.

– Ne veszekedjetek – vágott közbe Harriet gyorsan és rosszmájúan.

– Ez azt jelenti – mondta Gold, főleg Sídnek és Irvnek szánva mondókaját –, hogy ötezer dollárt leírnak mint kiadói költséget, és nem vonják le tőlem, akkor se, ha nem költőm el. Ennyivel többet kereshetek az eladott példányok utáni jogdíjból.

– Hát nem ezt mondtam? – kérdezte Belle.

– Ez igen jó feltételnek hangzik – jegyezte meg Milt, Esther öregecske lovagja. Goldnak eszébe jutott, hogy Esther könyvelő volt, tehát megérti a dolgot.

– Bruce – kockáztatta meg Irv a közbeszólást, hüvelyk- és mutatóujja közé fogva az állat. Amióta fogászati praxisa egy helyben kezdett topogni, Irv jobb arcfelén tic fejlődött ki, amely gyakran azt a látszatot keltette, mintha minden ok nélkül mosolyogna. – Bruce, ugye egyikünkről se fogsz írni?

– Nem, persze hogy nem – válaszolta Gold. – Miért csinálnék ilyesmit?

Az asztal körül a megkönnyebbülés hulláma futott végig. Aztán mindenkinek elkomorult az arca.

– Miért ne? – vonta kérdőre az apja. – Nem vagyunk elég jók neked? Az öregúrral folytatott vitái közben Goldnak még mindig sokszor elakadt a hangja. – Nem olyasféle könyv lesz.

– Nem? – üvöltötte az apja. Vagy egy hüvelyknyit megemelkedett ültében, és karomszerűen meggörbült mutatóujjával Gold felé bökött. Nahát, van egy hírem a számodra, okostóni. Nem fogod te azt tudni csak úgy ripsz-ropsz összehozni nélkülem. Ezt mondtam neked akkor is, ezt mondom most is. Ezt mondtam neked kezdettől fogva. Nem vagy te megfelelő ember a feladatra. – A kolerikus harciasságról egy szempillantás alatt derűs önbizalomra váltott át, hátradőlt a székében, és oldalvást billentette a fejét. – Igaz, Síd? – kérdezte. Megfordult és fölnézett.

– Ahogy mondod, papa.

Julius Gold nárcisztikus önelégültséggel eresztette le a szemhéjait.

A két strici, gondolta magában Gold, miközben célt tévesztett ellenségességgel a hagymás tört krumplis tál felé nyúlt, hogy újabb halmot szedjen ki belőle magának. És még csak nem is szerették egymást soha.

– Kerestek azóta újra a Fehér Házból? – kérdezte Rose nővére ragyogó bájmosollyal.

– Nem – közölte Belle, mielőtt még Gold válaszolhatott volna. Harriet arcán látszott, hogy örül.

– De kétszer is keresték – mondta Esther. – Kétszer hívták fel telefonon.

– Tulajdonképpen nem a Fehér Házból – helyesbítette Gold. – Egy barátom hívott fel, akivel együtt végeztem az egyetemen, és aki a Fehér Házban, dolgozik.

– Az ugyanaz – mondta Ida. – A Fehér Házban van, nem?

– Nem tudom, hol volt, amikor felhívott. – Goldnak enyhén szarkasztikusán csengett a hangja.

– A Fehér Házban – mondta Belle szemrebbenés nélkül. – Ralph Newsome.

– Kösz – mondta Gold. – Lehet, hogy én nem emlékeztem volna a nevére.

– Sose hallottam róla – mondta Harriet.

– Akkor is az elnök stábjában van – mondta Muriéi, és Gold felé fordult. – Vagy nem?

Gold a tányérjába dugta a fejét és hallgatott.

– Egyszer elmentem a Fehér Ház mellett. Kedves és nagyon csinos vidéki kislány voltam, és felruccantunk Richmondból – idézte fel emlékeit Gold mostohaanyja. – Mocskosnak látszott.

– De azt mondta, hogy tetszett neki a könyved, nem? – jutott eszébe Esthernek.

– Nem az én könyvem – magyarázta feszengve Gold.

– Az elnök könyvéről írt recenziója – mondta Belle.

– Lefogadom, hogy az elnöknek is tetszett – mondta Rose.

– Tetszett – mondta Belle. – Állást ajánlottak föl neki.

– Az elnök? – kérdezte Ida.

– Nem ajánlottak föl – mondta Gold dühödten. – Nem az elnök. Csak megkérdezték, gondoltam-e már valaha arra, hogy Washingtonban dolgozzam. Ennyi az egész.

– Nekem ez állásnak hangzik – mondta Irv.

– Látod? – mondta Belle.

– És mit mondtál rá? – kérdezte Max lelkesen.

– Azt mondta, majd gondolkodik rajta – felelte Belle.

– Megmondtam, hogy ne beszélj róla nekik.

– Nem érdekel – felelte Belle. – A családod. Azt mondtad, hogy elvállalod, ha jó állás.

– Te meg azt mondtad, hogy nem vagy hajlandó leköltözni.

– Nem is – mondta Belle.

– Húszezer? – kiáltott fel hirtelen Gold apja gargantuai röhejjel. Nekem egymilliót adnának!

Hamu, tört föl Goldból vadul a fájdalom, és még hevesebben rágta teli szájjal a tört krumplit meg a kenyeret. Az étel! Számban hamuvá válik az étel! így voltam az apámmal szinte egész életemben.

Kezdettől fogva, kérődzött tovább Gold. Mikor azt mondtam, arra gondolok, hogy beállók az üzletbe, azt mondta, maradjak az iskolában. Amikor úgy döntöttem, hogy maradok az iskolában, azt mondta, menjek üzleti pályára. – Hülye! Minek pocsékolod az időt? Nem az számít, hogy mit tudsz. Az számít, hogy kit ismersz. – Szép kis apa! Ha azt mondtam, száraz, azt mondta, nedves. Mikor azt mondtam, nedves, azt mondta, száraz. Ha azt mondtam, fekete, azt mondta, fehér. Ha azt mondtam, fehér, azt mondta… niggerek, tönkreteszik a környéket, egytől egyig, és kész. Fariig. Ez akkor volt, amikor az ingatlanszakmában működött. Valamikor régen ez az ellentmondást nem tűrőfártig! kiáltás azonnal engedelmes csöndet teremtett, amelyet senki nem merészelt volna megtörni a családban, beleértve Gold anyját is.

Senki előtt nem volt titok, hogy Gold az apja szerint egy smok. Nem volna igazságos azt mondani, hogy az apja csalódott benne, mert mindig smok-nak tartotta.

– Kezdettől fogva tudtam – hencegett megint az apja, visszájára fordítva a családi büszkeséget, mintha Gold ott sem volna –, tudtam, hogy soha nem fogja semmire vinni. És nem volt igazam? Még jó, hogy szegény anyja nem élte meg a napot, amikor megszületett.

– Papa – javította ki az öreget Síd tapintatosan –, Bruce már középiskolás volt, amikor mama meghalt.

– És derekabb asszony még soha nem élt a földön – felelte Gold apja. Egy pillanatra csak bólogatott az emlékek bűvöletében, aztán metsző, bosszúálló pillantást vetett Goldra, mintha az ő bűne volna, hogy az anyja negyvenkilenc éves korában meghalt. – Se halt – tette hozzá bágyadtán.

Egyszer, amikor Gold meglátogatta Floridában, apja átvonszolta az utca túlsó oldalára, csak hogy üdvözölhesse néhány barátját, akiknek a következő szavakkal mutatta be: – Ez a fiam öccse. Az, aki soha nem vitte semmire.

Apjának legtartósabb értékítélete Goldról – mint szinte a világon mindenkiről, Sídet is beleértve – az volt, hogy nincs üzleti érzéke. Annak ellenére, hogy több foglalkozásban és üzleti vállalkozásban állította fel a kudarc világrekordját, mint amennyit Gold számon tudott tartam, apja a fényes sikerek és a ritka ítélőképesség mintaképének tartotta magát, és soha nem riadt vissza attól, hogy mindenki más üzleti ügyeinek éles eszű megfigyelőjeként tetszelegjen, ideértve Sid és a General Motors ügyeit is. Ebben az évben egyik legmélyebbre ható vállalkozói ítélete az American Telephone and Telegraph Companyról szólt: – Nincs egy tehetséges emberük a központban.

– Nagyok, jó, rendben van – mondta Julius Gold –, de nem tudják, mit csináljanak. Ha az a sok telefon mind az enyém volna, huhuú… nélkülem semmiféle üzlet nem mehetne.

Idei New York-i látogatása, állítólag fogászati kezelés céljából, májusban kezdődött. Rendíthetetlenül hitetlen ember létére most a jelek szerint furcsamód el volt rá szánva, hogy az összes zsidó ünnepekre végig ott marad, és folyton olyan új ünnepeket fedezett fel, amelyekről a többiek soha nem is hallottak.

– Biztos azt a rohadt Talmudot olvasgatja – morgott Gold Belle-nek, amikor az apja előhozakodott a Smíni Áceresz-szel. Belle úgy tett, mintha nem hallotta volna. – Vagy csak kitalálta őket.

Harrietben Gold olyan, a magáéval rokon ellenszenvet fedezett fel, amely még a sajátját is felülmúlta. – Mi az? – motyogta Harriet ravaszul, egy héttel apósa érkezése után. – Miamiban nincs fogorvos?

Törékeny és ideiglenes szövetség volt ez, Gold jól tudta, mert Harriet már egy ideje rendszeresen távolságot tartott önmaga és a család közt, mintha csak megfontoltan készülődne holmi távoli, de világosan előre látható eshetőségre. Harrietnek özvegy édesanyja és egy vénlány nővére volt, akiket segítenie kellett.

Gold apja öt láb két hüvelyk magas volt, és időnként váratlanul, rohamokban tört ki belőle a bölcsesség. – Keressetek pénzt! – ordított föl hirtelen, minden apropó nélkül, mire a mostohaanyjuk áhítatosan hozzátette: – Mindnyájatoknak hallgatnotok kéne az apátokra.

– Keressetek pénzt! – kiáltott fel most hirtelen, mintha tüzes kinyilatkoztatás önkívületéből ébredt volna. – Ez az egyetlen jó dolog, amit valaha a keresztényektől tanultam – folytatta ugyanezzel az illékony tűzzel. – A marhasült jobb, mint a főtt marha, ez a másik jó dolog. És a vesepecsenye jobb, mint a rostélyos. A homár tisztátalan. Nincs pikkelye és csúszik-mászik. Még úszni se tud. És kész. Fariig.

– Jobban kéne hallgatnotok az apátokra. – Mostohaanyja szemrehányó tekintete utoljára, de a leghosszabban és legszigorúbban Goldon állapodott meg.

– És mit akar, mit csináljak?

– Akármit csinál – felelte az apja –, az mind rossz. Az egyik dolog, amire mindig tanítottam a gyerekeimet – folytatta, mintha nem a saját gyerekeihez szólna –, nem az volt, hogy mennyit ér egy dollár, hanem hogy mennyit ér ezer dollár, tízezer dollár. És mindannyian… egy kivétellel… – itt a tényeket fantasztikusan semmibe véve és a többieket láthatóan zavarba ejtve, megállt, és gyilkos undorral Goldra nézett meg is tanulták ezt a leckét, és most bőven van nekik mit a tejbe aprítani, különösen Sídnek itt, meg a kis Joannie-nak. – Legkisebb lányának említésére, aki olyan korán kitört a családi fészekből, ködbe borult a szeme. – Mindig tudtam, milyen tanácsot kell adni. Meg is van az eredménye. Mikor megöregszem – Gold nem tudott többé hinni a fülének, a nyolcvankét éves, beképzelt, hencegő vénember szónoklatát hallgatva-, amikor megöregszem, soha senkinek nem kell engem támogatnia, rajtatok kívül, gyermekeim.

Gold, akiben forrt az indulat, lelkiismeret-furdalás nélkül próbált visszavágni:

– Hát, én nem szeretek hencegni – felelte durván –, de amikor hét évvel ezelőtt az alapítványnál voltam…

– Már nem vagy náluk! – fojtotta bele a szót az apja.

Goldnak végigfutott a hátán a hideg, és megadta magát. Úgy tett, mintha keresne valamit a tányérján, miközben Rose, Muriéi és az összes sógorok elragadtatva tapsoltak, Esther és Ida pedig gurultak a nevetéstől. Az az iszonyú érzése támadt, hogy néhányan mindjárt felugranak a székükre, és a levegőbe dobálják a kalapjukat. Apja mosolyogva újra hátradőlt a székében, el volt magától bűvölve, és lassan lehunyta a szemét. Gold is kénytelen volt mosolyogni. Nem akarta, hogy bárki is megsejtse, igazából mennyire össze van törve. És akkor megszólalt Síd.

– íme a gyermek – zendített rá Sid minden figyelmeztetés nélkül, akár egy rabbi, mintha csak hangosan tűnődne a fölött az Esther sütötte töltött libanyakszelet fölött, amelyet félúton tartott a villáján a tányérja meg a szája között, miközben Gold érezte, hogy egyre mélyebbre süpped a rosszkedvbe –, kire a természet szolid törvénye áll: örvend a csörgőnek és csiklandozza a szalmaszál.

Gold egy szempillantás alatt átlátta tökéletes végromlását. Sakk-matt volt, vereséget szenvedett, már a nyitó lépéssel elveszítette a játszmát. Akár bekapja a csalit, akár otthagyja, csapdába esett. Csak ámult csüggedten, miközben szimmetrikusan és harmonikusan, akár a vízen fodrozó hullám, kibontakozott körülötte a cseljáték hátralévő része.

A többiek szájtátva ámultak Sid ékesszólásán és panteisztikus bölcsességén.

– Nekem ez nagyon jól hangzik – mormolta Victor.

– Nekem is – mondta Max.

– Szép – mondta Esther. – Ugye szép?

– Igen – helyeselt Rose –, gyönyörű.

– Látjátok, milyen okos az én elsőszülött fiam – mondta Gold apja.

– Jobban kéne hallgatnod a bátyádra – mondta Gold mostohaanyja, kötőtűje hegyét Gold szemének irányozva.

– Tényleg gyönyörű – ismerte el Ida tiszteletteljesen. Idát, a ravaszkás tanítónőt tartották intelligensnek; Gold az egyetemi tanár taknyos zöldfülűnek számított. Ida Gold arcába bámult. – Nem az, Bruce?

Nem volt menekvés

– De igen – mondta Belle.

Gold két-, három-, négy-, sőt talán öt- vagy hatféle módon is csapdába esett. Ha megemlíti Alexander Pope-ot, a műveltségét fitogtatja. Ha nem, akkor majd megemlíti Sid, és leleplezi, hogy tudatlan. Ha kimutatja, hogy szelíd helyett szolidat mondott, pedáns, kötekedő és féltékeny színben fog feltűnni. Ha egyáltalán nem válaszol, megsérti Idát, aki a többiekkel együtt választ vár. Nem tisztességes dolog, töprengett mogorván, így bánni egy középkorú Phi-Beta-Kappa-taggal, aki cum laude végzett a Columbia egyetemen, aki a filozófia doktora, és akit nemrégiben az a megtiszteltetés ért, hogy dicséretet kapott a Fehér Házból, valamint ígéretet, hogy számításba veszik egy magas szintű állás betöltésénél. Ó, Sid, te kibaszott szarházi, siránkozott a filozófia doktora és a kilátásba helyezett kormánykinevezés birtokosa. Már megint két vállra fektettél.

– Popé – motyogta végül kelletlenül, hosszas habozás után, miközben arcát rezzenetlenül lefelé, az Ida fasírtjából számára kiosztott adag felé fordította.

– Micsoda? – reccsent rá az apja.

– Azt mondta, „Popé” – tájékoztatta Sid kedélyesen.

– Az mit jelent?

– Hogy Alexander Pope-tól van – bizonykodott Gold hangosan. Nem Sídtől.

– Látjátok, milyen okos a mi kisöcsénk? – adta közhírül Sid, elégedetten máj szolgát va.

– Nem mondta, hogy tőle van – mutatott rá Harriet kedvesen, férje védelmében. – Mondta?

– És akkor nem ugyanolyan gyönyörű? – érvelt Ida pedagogikusan.

– De igen – mondta Belle.

– Kevésbé gyönyörű, amiért Alexander Pope-tól van és nem Sídtől? – kérdezte Irv.

Belle határozottan megrázta a fejét, hasonlóképpen Victor, Milt és Max is.

Gold valamennyiüket visszataszítónak találta. – Arra engedett következtetni – kiáltott föl mogorván. – És szelíd helyett szolidat mondott.

– Brucie, Brucie, Brucie – könyörgött neki Sid nagylelkűen, s maga volt a türelem és józanság szobra. – Képes lennél megharagudni rám egy vacak betű miatt? – A többiek mormogva csóválták a fejüket. – Majd legközelebb úgy mondom, ha már ilyen szőrszálhasogató vagy.

– Sid, te már megint engem baszogatsz! – kiáltott föl Gold.

Néhány izgalmas pillanat következett. A nők elfordították a tekintetüket, Victor pedig, aki soha nem szerette, ha nők jelenlétében csúnyán beszélnek, alighanem uralkodni próbált az indulatain, még jobban elvörösödött, és fenyegetően kihúzta magát. Aztán Gold apja egy hitetlenkedő sikollyal talpra szökkent. – Azt mondta, baszogatsz? – Hangja olyan sivító magasságokba emelkedett, mint a halálra rémült csirkéé. Azt mondta, baszogatsz? Megölöm! Összetöröm a csontját! Jöjjön valaki, tapossuk szét!

– Hagyjátok békén Bruce-t! – parancsolt rájuk szigorúan Ida, helyreállítva a rendet. – Ez az én házam, itt nem tűrök semmiféle veszekedést.

– Igaza van – tüsténkedett Rose, aki nagy darab, jószívű asszony volt, orra körül nagy szeplőbokrokkal. – Bruce valószínűleg még nagyon fáradt.

– A washingtoni útjától – mondta Esther.

– Wilmingtoni – mondta Belle.

Sid diadalmas tekintettel nyalogatta a száját, és kinyújtotta az ujját Harriet mézesei felé.

 

 

Hazafelé a taxiban Goldnak égett a gyomra és fájt a feje. Még emlékezett azokra a messzi múltban lezajlott étkezésekre, amelyeken apja úgy uralkodott, mint egy abszolút kényúr, s csak rámutatott ujjának halált hozó jogarával valamire, amire kedve szottyant, és máris mindenki lóhalálában rakta a keze ügyébe mindazt, ami csak abbaifaz irányban volt. – Nem azt! Azt! – ordítozta. Nem alacsonyodéit le odáig, hogy közelebbről is meghatározza, mit akar, és feladványt tovább bonyolította az a tény, hogy enyhén kancsalított. Gold apja az asztalról a padlóra söpörte a csészéket, csészealjakat, tányérokat és tálalóedényeket, akár üresek voltak, akár teli, ha csorbát vagy hajszálrepedést fedezett fel a porcelánon. – Nem eszem törött porcelánból – jelentette ki, mint valami sértett uralkodó. Gold jól emlékezett rá, amint az anyja meg a nővérei előre végigvizsgálták az összes edényeket, hogy jó előre száműzzék a hibás darabokat, melyeknek soha nem volt szabad apja vizslató tekintete elé kerülni.

– A helyzet az – idézte fel Gold csöndesen, de morózusan –, hogy annak idején gyűlölték egymást. Síd egyszer megszökött hazulról, mert egyszerűen nem bírta tovább. Még középiskolás volt, és egy egész nyáron át nem jött haza.

– Nem tudom elhinni, hogy Sid gyűlölte.

– Majd megkérdezem Rose-tól. Most Sid úgy dédelgeti, mintha mindig puszipajtások lettek volna. Egy kicsit sokszor szakítasz félbe, nem? – kérdezte vádlón Gold, aztán a taxi sarkába süppedt, és a tenyerébe ejtette az arcát.

– Én nem szakítlak félbe. – Belle modorában volt valami makacsság. Soha nem dacoskodott, de a maga egykedvű, keresetlen módján egyszerűen nem volt hajlandó engedni, került, amibe került. – Megmondtad, hogy nem szereted, ha félbeszakítanak, ezért soha nem szakítlak félbe.

– Akkor ellenkezel velem.

– Hogy ellenkezhetnék veled – csodálkozott Belle higgadtan –, ha én mondok ki először valamit?

– Helyettem válaszolsz mások kérdéseire.

– Mit számít, hogy ki válaszol?

– Néha a te válaszaid ellentmondanak az enyéimnek.

– Nem mondhatok neked ellent? – kérdezte Belle.

– Nem.

– Soha?

– Soha. – Gold egyszerűen és szigorúan beszélt, nem hagyott teret a félreértésekre.

Belle válaszul csak vállat vont.

– És nem akarok többet velük vacsorázni, lehet, hogy soha többé.

– Három hétig – mondta Belle. – Akkor hozzánk jönnek. Meghívtam őket. Azt mondtad, otthon leszel.

– Mondd le – utasította Gold.

– Nem megy – felelte a felesége. – Rose születésnapja lesz. És meglepetésül vacsorát adok a tiszteletére.

– Hatvanéves korában? – Hangsúlyozott meglepetésébe némi gúny is vegyült.

Ha Belle válaszolt erre, a férje nem hallotta. Mostanában már valami olyan távolság volt köztük, amelyet egyikük sem próbált letagadni. Gold hálás volt, amiért az asszony nem kényszerítette rá, hogy beszéljen róla. Belle vele majdnem egykorú, kövérkés asszony volt, s ahogy ott ült mellette, ölében szorongatva a papírzacskót, benne az immár üres kuglófsütővel, még kisebbnek és még gömbölyűbbnek látszott. Olyan tárgyilagosan és magától értetődően emelte magasra a fejét, mintha azt mondaná: „Én is tudom, hogy öregszem, és sose voltam egy szépség, és azt is tudom, hogy nem tudom már, hogyan lehetnélek boldoggá. Én se örülök neki. Csinálj, amit akarsz.”

Gold bámulta a folyó túlsó partján New Jersey házainak fényeit, és örült, hogy soha nem kellett ott laknia. Hamarosan alighanem megszabadulhatok Belle-től, tűnődött békésen, mert még valamit megtudott Ralphtól, ami javíthat a helyzetén: nem kötelező, hogy egy férj megvárja, amíg a legkisebb gyereke is főiskolára megy, előbb is otthagyhatja a feleségét.

Úgy feldobta a biztató kilátás, hogy hamarosan különválhat Belle-től, hogy szabadon engedte kóborolni a képzeletét, s boldog várakozással gondolt arra a titkos tervére, amelyet esze ágában sem volt ebben a korai stádiumában Pomoroynak vagy Liebermannak megemlíteni. Egy másik könyvre gondolt. Most, hogy végleg abbahagyta a regényét, még gyorsabban nekivághat.

Kissinger.

Mennyire szerette és utálta ezt a sziszegő nevet.

Gold félelmetes féltékenységétől eltekintve is gyűlölte Henry Kissingert, attól a pillanattól fogva, hogy fölbukkant a közéletben, és még mindig gyűlölte. Ez a szellemi és érzelmi ítélet korántsem volt annyira eredeti, hogy önmagában is szavatolja számára a Nobel-békedíjat vagy a nyomozó-leleplező újságírás Pulitzer-díját. Goldnak azonban volt egy olyan szempontja a Kissingerről szóló könyvéhez, amellyel, úgy vélte, mindkettőt elnyerheti. Iratszekrényének egész fiókjai voltak teli Kissinger összes írásaival és nyilvános kijelentéseivel, valamint újság- és folyóirat-kivágásokkal mindarról, amit róla mondtak. Egyébként Dávid Eisenhower írásaiból és nyilvános megnyilatkozásairól is gyűjtötte a kivágásokat.

Néha arra gondolt, hogy összekeveri a két gyűjteményt. Néha nehezére esett, hogy különválassza őket.