Lieberman újabb kilókat és újabb zsírfoltokat szedett fel magára, amióta Golddal utoljára együtt ebédeltek. További fürtöket veszített el répavörös hajából is. – Olvastad az írásomat a Times-ban! – kérdezte.

– Miféle írásodat? – érdeklődött Gold.

– A levelemet, amelyben ízekre szedtem a cikkedet – felelte Lieberman. A csemegeüzlet apró asztalkái egész közel álltak egymáshoz. Úgy látom, nem mertél megcáfolni. Készen álltam a megsemmisítő válasszal, kikészítettelek volna téged is, meg az egész gyáva keleti-parti liberális rezsimet.

– Közöld le a folyóiratodban – mondta Pomoroy.

– Az én folyóiratomat senki nem olvassa – mondta Lieberman, akinek hirtelen lelohadt a harci kedve.

– Vedd be a legközelebbi önéletrajzodba – mondta Gold. – Addigra én már valószínűleg a kormány neves alakja leszek.

Lieberman merev tekintetében felcsillant valami, ami igencsak rokon volt a gyűlölettel. – Hányan vannak abban a bizottságban?

– Nyolcan – mondta Gold. Valójában huszonketten voltak.

– Szeretném tudomásodra hozni – mondta Lieberman szertartásosan, merev udvariassággal, miközben gusztustalanul majszolgatta a cheeseburger-jét –, hogy én harcba fogok szállni veled. Megsemmisítő cikkeket és szerkesztőségi anyagokat fogok írni rólad a folyóiratomban.

– A te folyóiratodat senki nem olvassa – emlékeztette rá Gold.

– Vannak barátaim Washingtonban.

– Dehogy vannak – mondta Pomoroy.

– Vannak emberek, akik tudják, hogy ki vagyok.

– Ezért nincsenek barátaid – mondta Gold, aki, mint mindig, az utolsó cseppig kiélvezte Lieberman féltékenységének és gyűlölködésének önkínzó színjátékát.

Most Liebermanon volt a hazudozás sora. – Őszintén szólva én el se vállalnék egy ilyen állást – horkant fel kárörvendően, miközben megrágott vagdalthús- és olvadt sajtdarabkákat pottyantott a szájából gyapjúzakója ujjara és hajtókájára. Hüvelykujjával beledörgölte őket a szövetbe, aztán megnyalta a hüvelykujját. – Nem ám, csak akkor, ha én lennék a bizottság elnöke, és közvetlen bejárásom lenne az elnökhöz, valahányszor úgy erezném, hogy a helyzet azt követeli. Ezt felőlem megmondhatod Ralphnak is.

– Ralph vigasztalhatatlan lesz – mondta Gold.

– De a józan érvekre hajlandó volnék hallgatni.

– Táncra fognak perdülni az emberek az utcákon.

Pomoroy, aki szokás szerint komor és mogorva volt, olyan higiénikusán szopogatta a kanaláról a joghurtját, mintha szemcsepegtetőből venné be, s olyan dühösen nézett Liebermanra, mint aki holmi titkos sérelmet melenget magában.

– Mi van a könyvemmel? – támadt rá Pomoroy Goldra, végre rátérve összejövetelük valódi tárgyára.

– Én elkezdtem egy újat – kotnyeleskedett Lieberman.

– Már majdnem megvan. – Gold éppúgy rá se hederített Liebermanra, mint Pomoroy.

– Amivel, fölteszem azt akarod mondani – mondta Pomoroy –, hogy még hozzá se fogtál.

– Nem sok értelme van belekezdeni, amíg nem fejeztem be, igaz? Ez csak későbbi átdolgozásokat tenne szükségessé. Szeretem tudni, milyen következtetésekre jutottam, mielőtt nekiállok bebizonyítani őket.

– És tudod?

– Nagyjából – mondta Gold. – Tudom, hogy van egy csomó jó könyv ugyanerről a témáról, a zsidó lét élményéről, amelyekből teljes bizalommal lophatok.

– Ezt én akartam mondani neked.

– Szükségem lenne még némi pénzre. Félretettem a regényemet, tudod.

– Előbb fel kell mutatnod valamit.

– Megmutatom neked a könyveket, amikből lopni fogok.

– Nem hiszel többé az önálló kutatásban? – Pomoroy megjegyzéséből szinte hiányzott az epe.

– De, szívvel-lélekkel – felelte Gold. – Ezért használom fel mindig olyan szívesen a másokét.

– Gyakran töröm rajta a fejemet – sóhajtott fel Pomoroy sajnálkozva-, hogy vajon a régmúlt szerkesztői, írói és gondolkodói is folytattak-e valaha effajta mocskos beszélgetéseket. Aztán eszembe jut, amit tudok róluk, és rájövök, hogy igen. De komolyan: van róla valami fogalmad, hogy mikorra tudnád megcsinálni? Nem veszem többé könnyen az efféle dolgokat.

– Nincs – válaszolta őszintén Gold. – Adjál nekem még vagy egy hónapot, hogy tisztázhassam a dolgokat. Szeretnék bizonyos fontos és egyedülálló személyes elemeket is beledolgozni, ha ki tudnám spekulálni, hogy mik legyenek azok.

Gold étvágytalanul eszegette a túróját meg a gyümölcseit. Lieberman szuper-cheeseburger-t rendelt magának: egy szalámis-vagdalthúsos-nyelves-pulykás-májas-ementális-hagymás szendvicset, hozzá egy tányér rósejbnit meg egy csokoládés-malátás tejet. – Bárcsak nekem is olyan volna az anyagcserém, mint nektek – motyogta valamivel előbb. – Akkor én is sovány lehetnék. – Lieberman még mindig két kézzel evett, egyszerre falta és köpte szét az ételt, miközben szünet nélkül beszélt, anélkül, hogy megállt volna nyelni vagy lélegzetet venni. A levesét úgy ette, hogy két kézre fogta a kanalat. A szuper-cheeseburger-]ét is két kézzel markolta meg.

– Én egy hónap alatt be tudom fejezni a könyvemet, és jobb lesz, mint az övé – mondta Lieberman.

– Hogy lehet az, hogy neked ilyen jó véleményed van magadról – kérdezte Pomoroy Liebermantól –, amikor mindenkinek, aki csak ismer, olyan rossz a véleménye rólad?

Lieberman tűnődve rágcsált, s úgy forgatta a fejében a kérdést, mintha nem pálcát törtek volna fölötte, hanem szaktanácsot kértek volna tőle.

– Az ország egyik legnagyobb kis folyóiratának a szerkesztője vagyok.

– Tizenhat előfizetővel – mondta Gold.

– Akik semmibe se vesznek – mondta Pomoroy.

– Többet tudok – mondta Lieberman –, és magasabb a képzettségem, mint az amerikai nép több mint kilencvenkilenc százalékának, ami valószínűleg azt jelenti, hogy többet tudok, mint a világ egész népességének száz százaléka.

– Mi is – mondta Pomoroy.

– Ez nem elég – mondta Gold. -Nem?

– Neked nem – mondta Pomoroy. – Tudod te azt, Lieberman…

– Kérlek, szólíts Szöcskének.

– Tudod te azt, Lieberman, hogy valószínűleg te vagy az egyetlen ismerősöm, akiről még soha senkitől jót nem hallottam?

Lieberman komolyan mérlegelte az információt. – Soha?

– Bruce, te együtt nőttél fel vele.

– Tulajdonképpen nem – mondta Gold. – Egy darabig ugyanabban a háztömbben laktunk, az ő családjuk meg a miénk. Nagy háztömb volt.

– Együtt jártál vele elemibe, nem?

– Csak néhány osztályt. A családjuk Brighton Beachbe költözött.

– De együtt jártatok gimnáziumba.

– Egy évvel fölöttem járt.

– De mégis régóta ismered. Hallottad valaha, hogy valaki jót mondott volna róla?

– Nem – felelte Gold az igazságnak megfelelően. – Szöcskéből mindig hiányzott a vonzerő, a tehetség, a szellemesség, az intelligencia és a társadalmi alkalmazkodóképesség.

– Mind a ketten tévedtek – vágott közbe Lieberman. – Mindig a legjobb diák voltam az évfolyamon.

– A második, te hazug – mondta Gold. – Én voltam a legjobb.

– Ösztöndíjjal mentem a Columbia egyetemre.

– Szó sincs róla -javította ki újra Gold. – Még én se, ha mind a ketten azt állítjuk is. És soha nem voltál tagja semmiféle kommunista szervezetnek, ne ünnepeltesd hát magad, amiért kiléptél belőle.

Lieberman, aki soha nem volt kommunista, mostanában mindig hallatlanul hízelgőnek érezte, ha volt kommunistaként emlegették, bár akkor már korántsem volt ilyen elégedett, amikor magukat konzervatívoknak nevező reakciós csoportosulások éves vagy rendkívüli díszvacsoráin fölfedezte, hogy a szónokok vagy a nála nagyobb tiszteletben részesített díszvendégek közt híres antiszemiták vagy neofasiszták vannak. A lötyögő pocakú, pofára hízott, tohonya, tokás Lieberman szívvel-lélekkel amellett volt, hogy Amerika indítsa csak el a bombázó repülőgépeket, és álljon ki a földkerekségen mindenki ellen. Nem félt a háborútól Oroszországgal vagy Kínával. Félt viszont Pomoroytól meg Goldtól.

– Most már sokkal jobb író vagyok – esedezett helyeslésért Lieberman, akiben föléledt a remény. – Most már sokkal bátrabban bánok a szókincsemmel a külpolitikában, egy csomó epigrammát meg paradoxont használok. – Pecsétes, gyűrött öltönyének valamelyik zsebéből előhalászta folyóirata következő számának kefelenyomatát, és szétteregette a lapjait, míg meg nem találta, amit keresett, a rendszeres rovatát, mely ezt a merész főcímet viselte: „Egy szókimondó szerkesztő kitálal, írta M. G. Lieberman főszerkesztő.” – Ide figyeljetek, mivel fogok kirukkolni! – kiáltotta izgatottan, és nekikészülődött a felolvasásnak. Nem használok többé szónoki kérdéseket – rikoltotta, aztán rákezdte: „Mit mondjunk tehát azoknak, akik azzal érvelnek, hogy ez háborúba sodorhat minket? Én azt mondom habozás nélkül, hogy akkor legyen háború.” Hogy tetszik? Semmi mást nem fejezek ki, mint megvetést és haragot a gyáva keleti-parti liberális rezsim összes tagjai iránt, akiket cserbenhagytak az idegeik. Ezt a frázist – képtelen volt megtartóztatni magát a lábjegyzeteléstől – Henry Kissingertől vettem.

– Tőlem vetted – helyesbítette méltatlankodva Gold, aki a The New Republic egyik csöppet sem hízelgő értékeléséből emelte ki ezt az idézetet a volt külügyminisztertől. Apjának vad találgatásai mellett ez ébresztette fel Goldban legkorábban a gyanút, s ez kormányozta a felé a titkos, de figyelemre méltó hipotézis felé, miszerint Henry Kissinger nem is zsidó.

– „Míg a mi elszántságunk és ellenállásunk csökken, Oroszországé egyre növekszik” – erőszakoskodott tovább Lieberman. – És itt jön megint egy jó. „Ha hajlandók vagyunk háborúzni, valahányszor létérdekeink forognak kockán, akkor én azt mondom, háborút kell indítanunk akkor is, amikor létérdekeink nem forognak kockán, hogy barát és ellenség egyaránt biztosan megértse, hogy készek vagyunk rá.” Elvégre mi értelme van atomfegyvereket és bombákat készíteni – érvelt Lieberman, mosolyogva szaporítván a szót, miközben apró szemét elégedetten futtatta végig a hasábokon –, ha soha nem akarjuk használni őket? Ez bűnös pocsékolás, és itt… itt fogy el a türelmem azokkal az emberekkel szemben, akiknek nincs elég vér a pucájukban ahhoz a sok önfeláldozáshoz, amelyre készen kell állnunk, és azokhoz a veszteségekhez, amelyeket esetleg el kell szenvednünk. Mi a baj? – hőkölt vissza Lieberman dühösen és értetlenül a két szempár megkövült tekintete elől, amelyeknek, mint váratlanul észrevette, ő maga volt a visszataszító tárgya.

– Ha nem hagyod abba az efféle beszédet – intette Pomoroy halkan, lenyelve az utolsó almaszeletét –, nem fogjuk megengedni, hogy körülöttünk lógjál.

Lieberman szemébe hirtelen könnyek szöktek. – Sajnálom – mondta, és lehorgasztotta a fejét.

Liebermannak oly kegyetlenül belegyalogoltak a lelki világába, hogy a kávéjához epres túrós lepényt rendelt desszertnek.

– Kit értesz azon, hogy mi? – kérdezte Pomoroy, amikor a pincér elment. Liebermanra nézett, és nagy, teknőckeretes szemüvege mögött tűz égett a szemében.

Lieberman hosszú ideig töprengett a válaszon. – A kormányt.

– A kormány az egy egyes számú főnév – mondta Pomoroy. – Mi az egy többes számú személyes névmás. Beleestél abba az utálatos, hazafiaskodó szokásba, hogy azt mondod, mi, minket, a miénk, amikor az országról, a kormányról vagy az őseinkről beszélsz. A te ősöd libás zsidó volt Oroszországban.

– Morvaországban – helyesbítette Lieberman.

– Ki az a mi, akinek készen kell állnia az önfeláldozásra meg a veszteségek elszenvedésére?

– A min azt érti, hogy ők – mondta Gold. – A szarkeverő.

– Meg tudok én változni! – próbálta őket megnyugtatni Lieberman hadonászva. – Tudok én rugalmas lenni, ha muszáj.

– Tudom, milyen rugalmas tudsz lenni – vádolta meg Pomoroy olyan keserűen, hogy Lieberman elvörösödött. – Megint ott láttam a nevedet az újságokban, megint ott voltál a rohadt fasiszta díszvacsoráid egyikén. Egyszerűen cserbenhagy a képzelőtehetségem – folytatta Pomoroy, legalább annyira csodálkozva, mint szemrehányóan. – Mi zajlik az agyadban, amikor ott ülsz, és hallgatod az antiszemita szónokokat? Mire gondolsz?

Lieberman lesütötte a szemét. – Fölmondom az egyszeregyet – felelte szégyenlősen.

– Tapsolsz is? – kérdezte Gold.

– Nem – válaszolta Lieberman. – Esküszöm, a szó szoros értelmében az egész vacsora alatt a kezemen ülök.

– Akkor hogy eszel? – érdeklődött Gold.

– Képletes értelemben mondtam.

– Akkor mit mondtál a szó szoros értelmében? – kérdezte Pomoroy.

– Hát a szavak nem jelentenek neked semmit? – kérdezte Gold.

– Ki kell mennem pisilni.

– Itt megy egy ember – mondta Gold –, akinek egyetlen jó tulajdonsága sincsen. Halvány fogalma sincs arról, hogy bohóc.

De Pomoroyt nem lehetett ilyen könnyen eltéríteni a tárgytól. – Szóval Washingtonba mész – mondta olyan tekintettel, hogy Gold csak nagy nehezen tudott a szemébe nézni. – Milyen hatása lesz ennek arra a könyvre, amivel tartozol nekem?

– Mérhetetlenül sokkal fogja gazdagítani – válaszolta Gold kissé kényszeredetten. – Hányszor fordul elő, hogy egy, szegény bevándorló családból való zsidó fontos pozícióban találja magát a szövetségi kormányban?

– Túl sokszor – mondta Pomoroy, aztán elsírta magát. – Az apám szenilis. Már nem tudja, hogy én ki vagyok, és fura dolgokat mond, amikor meglátogatom az öregek otthonában. Dokinak szólít meg bíró úrnak, és nem tudja, miért jöttem. Egy vak a múlt héten összeverte a botjával, és még csak nem is tudja. Cukorbaja van, lehet, hogy le kell vágni a lábát, és nem fogja megérteni, mi történik vele. Nem hagyhatom ott, és nem hozhatom haza. Nem akarom, hogy felbomoljon miatta a házasságom. Azt se tudom, miért látogatom egyáltalán. Nincs se közeli rokonom, se barátom, nem tudok senki mással beszélni, csak veled.

– Nekem rengeteg közeli rokonom van, és nekem sincs senkim, akivel beszélgethetnék – mondta Gold. – Az apám nyolcvankét éves, és nem akar visszamenni Floridába. Nem akarom, hogy megbetegedjen itt. Tizenöt éve várom lélegzet-visszafojtva, hogy mikor történik már vele valami. Félek, hogy történik, és félek, hogy nem. Kirúg rám, és még mindig félek tőle. Világéletemben kirúgott rám. A családomban mindenki taknyos kölyökként kezel. Úgy bánnak velem, mint egy hülyével. És tenni semmit nem tudok ellene, ha nem akarok aljas lenni. Le van szarva, mindnyájuknak le vagyok kötelezve, de a bűntudat nem változtat semmin. A bátyám dolgozott, míg én egyetemre jártam, és egyre féltékenyebb rám. Addig nem tudom elhallgattatni, amíg el nem vesztem az önuralmamat, és pontosan ezt akarja. Rose-nak, a legidősebb nővéremnek meglepetésül estélyt rendeztünk a hatvanadik születésnapjára, és majd megszakadt a szívem, amikor kiderült, hogy még soha nem ünnepelték meg a születésnapját. Sírni lett volna kedvem, amikor a „Happy Birthday”-t énekelték, de nem érzem magam közel hozzá. Több mint negyven éve dolgozik ugyanabban az állásban, és negyven éve mindennap retteg, hogy el fogják bocsátani. A férje iszik és betegeskedik. Akármit csinálok, mindent el kell nekik mesélni.

– Miért tűröd? ‘

– Nem akarom, hogy azt higgyék, beképzelt vagyok. Örülök, hogy az anyám már nem él. Nem szeretném végignézni, ahogy szenved. Nem szeretem Belle-t. A családi élet dög unalmas. Az írás meg a tanítás is az. A húgom Kaliforniában van, negyvenöt éves, de azt hiszem, még mindig szerelmes vagyok bele. Úgy érzem, a világon senkihez sincs igazán közöm. Unalmas minden, amit mostanában csinálok. Szeretnék gazdagon nősülni. Töröld meg a szemedet. Jön a morva poc. Szomorú vagyok az apád miatt.

– Kinek a szomorú története ez? – Pomoroy eltakarta az arcát egy terebélyes zsebkendővel, mintha csak a száját törölgetné. – Miért nem írsz erről egy könyvet, ha tényleg bizonyos fontos és egyedülállóan személyes elemeket keresel? – kérdezte, amikor újra összeszedte magát.

– Kijött minden rendesen – jelentette Lieberman pajzánul. Annak az embernek a nagyúri modorában foglalt újra helyet, aki azt képzeli magáról, hogy áhítatos tisztelet övezi.

– Önéletrajzra gondolsz? – kérdezte Gold. A szeme sarkából figyelte, hogyan merevedik meg Lieberman.

– Nem, nem önéletrajzra – mondta Pomoroy. – De ahelyett, hogy általánosságban közelítenéd meg az amerikai zsidó lét élményét, én olyan munkát javasolnék, amelyben érvényesülnének a helyzeti előnyeid. Nekem tetszik az ötlet, a Luna Park, a Steeplechase, a szabóműhelyek, az árusok a parti sétányon. Tényleg olyan muris hely volt az az akadálypálya?

– Azt csak úgy hívták Steeplechase-nek. Nem volt ott semmiféle akadálypálya.

– Érdekes lehetett a Coney Islanden felnőni. Hajlandó vagyok hazardírozni, adnék rá ugyanannyi előleget. Bármely könyvből, amit te írsz, el tudok adni tíz-tizenötezer példányt. Ha ez szerencsésen beütne, el tudnánk adni ötvenezret.

– Több pénzre lenne szükségem – mondta Gold –, hogy másodszor is nekifogjak.

– Nem kapsz egy fillért se – mondta Pomoroy –, mert még először se fogtál neki. Nézd, Bruce, én hajlandó vagyok fizetni és alkalmat adni neked, hogy próbálkozz valamivel, ami igaz és őszinte és valóban figyelemre méltó és kiváló.

– De mivel ösztönzői erre? – ugratta Gold.

– Lófasz a seggedbe.

Gold már néhány másodperce élénken tudatában volt annak, hogy Liebermanban egy torokhangú zaj motoszkál, amely mintha ki akarna törni a gigáján. Most heves hihegés formájában ki is tört belőle.

– És velem – fortyogott Lieberman, úgy megreccsent ve a szó végi mássalhangzókat, mint egy-egy ostorcsapás –, velem mi lesz? – A felindulástól elszürkült arca horpadt alumínium lábasra emlékeztette Goldot.

Gold nem tudta eldönteni, Pomoroy meglepett tekintete valódi-e, vagy csak színleli. – Mi lenne?

– Én is a Coney Islanden éltem, tudod – mondta Lieberman. – Az én legújabb önéletrajzomba még bele se néztél, az övét meg máris kiadod.

– Ó, Lieberman, Lieberman, Lieberman – kántálta Pomoroy csüggedten. – Igenis, elolvastam a legújabb önéletrajzodat, és semmivel se jobb, mint a többi, vagy azok a nagyképű regény kezdetek, amiket szét szoktál küldözgetni. Lieberman, Lieberman, a macskának kilenc élete van. Neked csak egy van, Lieberman, de tényleg… négy önéletrajz arról a/ egy kis életecskédről?

– Ez most egészen más – erősködött Lieberman. – Én azt hiszem, az életem története széles körű érdeklődésre tarthat számot. Ez most egy érzelmes emlékirat. Egy csomó embernek megbocsátok, még ti kettőtöknek is. A kritikusok szeretni fogják, mert olyan megbocsátó. Rengeteg kedves emlék van benne rólad meg Goldról, abból az időből, amikor együtt jártunk az egyetemre.

– Nekem semmiféle kedves emlékem nincs arról az időszakról – közölte vele Pomoroy.

– El ne felejtsd bevenni a kedves emlékeid közé – mondta Gold –, hogy mennyire nem érdekelnek minket a velünk kapcsolatos emlékeid.

– Lieberman, hogy a te négy életed milyen unalmas volt! – mondta Pomoroy. – Ki a fene törődik vele, hogy mi volt a véleményed a spanyol polgárháborúról vagy a Hitler-Sztálin-paktumról? Nyolcéves voltál akkor.

– Tizenegy – mondta Lieberman –, amikor szakítottam Sztálinnal. És a véleményem nem ért se többet, se kevesebbet, mint a korszak jó néhány vezető gondolkodójáé.

– Azok csakugyan a korszak legjobb gondolkodóinak a véleményei voltak – vágott vissza Pomoroy. – De ki kíváncsi most rájuk, tőled? Még mindig nincs semmi új írnivalód.

– És ha volna – kontrázott Gold –, akkor se tudnád, hogy kell megírni.

– Még mindig nem tudok írni?

– Nem.

– Akkor minek próbálkozol vele?

– Miért nem hagyod abba?

Liebermannak remegni kezdett az alsó ajka. Ez a balsors kiváltotta arcreflex segítette át a gyerekkorán.

– Bátorság kell hozzá – jelentette ki Lieberman szipogva. – Bátorság kellett hozzá, azokon a Coney Island-i és brightoni sétányokon történelemről meg politikai elméletről vitatkozni azzal a sok vén európaival.

– És mi mellett szálltak síkra? – kérdezte Gold.

– Bármi mellett, ami előnyös volt számomra – felelte Lieberman büszkén. – Ez az, amiről szeretném, ha beszélnél Ralph-fal – könyörgött, Gold karjára téve a kezét. – Azt hiszem, nem értékelik, milyen lojális tudok lenni. Egyik napról a másikra meg tudom változtatni az álláspontomat, bármilyen kérdésben, amiben csak akarják. – Gold aszketikusan táncolta a homlokát, és finnyásán elhúzta a kabátujját Liebermantól, aztán letörölte a keze nyomát.

– Hogy beszélhetne az érdekedben Ralph-fal – kérdezte pajkosán Pomoroy –, ha nem engeded, hogy Washingtonba menjen?

Lieberman zavarba jött. – Lehet, hogy engedem.

– Nem fogsz tönkretenni?

– Ezen gondolkodnom kell. – Lieberman végül is kibökte az ajánlatát. – Ha elengedlek Washingtonba, megígéred, hogy közbenjársz az érdekemben?

– Miért ne? – mondta Gold.

– Kezdem azt hinni – mondta Lieberman –, hogy a kormányzati munka lenne az igazi hivatásom. Őszintén szólva, egy kis intellektuális folyóiratot irányítani nem is olyan jó, mint amilyennek látszik. Pénzt nem sokat hoz, és nincs semmi presztízse. És most már lassan belefáradok abba sok szónoki kérdésföltevésbe. Szeretnék egy nagyon befolyásos és tekintélyes kormányzati állást – árulta el mosolyogva.

– Neem – mondta Gold, teljesen konsternálódva –, te csak hülyéskedsz.

– Tudom, hogy nagyon jól csinálnám.

Pomoroy ebben nem volt olyan biztos, s ezt meg is mondta, miközben összeszedte hármuk számláját. Lieberman kivett a kenyérkosárból egy kemény kiflit, amely akkora zajjal robbant föl a kezében, hogy az ideges pincér a plafonig ugrott, és a közelben ebédelők közül többen rémülten felpattantak a székükről. Miközben a kifli két utolsó falatját a szájába tömködte, tömpe ujjai már meztelen csigaként járták be az asztal mind a négy sarkát, összeszedve a morzsákat, amelyek strasszból készült flitterként tapadtak az ajkára. Aztán komoran megdörgölte a csuklójával az orrát, és kibökte: – Miért gondoljátok, hogy nem boldogulnék Washingtonban?

– Mert nincs eszed hozzá – mondta Pomoroy.

– Se tehetséged – mondta Gold. – És persze nincsenek barátaid.

– De hát te a barátom vagy – emlékeztette Lieberman.

– Nem éppen – húzódott vissza tőle Gold viszolyogva.

– Lehet, hogy Bruce lenne az egyetlen washingtoni kapcsolatod mondta Pomoroy.

– Ha nem teszel lehetetlenné.

– Ha békén hagylak – mondta Lieberman –, a barátom leszel?

– Megpróbálhatom.

– Segítesz, hogy titkos CIA-támogatást kapjak, amivel népszerűsíthetem a folyóiratomat és megnövelhetem a példányszámát?

– Kövesd az én csillagomat.