Hét éve, amikor Gold a Russell B. Long szenátorról elnevezett alapítvány ösztöndíjasa volt, a lány pedig tudományos segédmunkatársként háztartástan! kutatásokat folytatott, Andrea Conover még öreg volt hozzá. Most, harmincöthöz közeledve, éppen a megfelelő korban volt. Goldot már nem vonzották a nagyon fiatal lányok. Most, amikor bárki bárkivel bármit csinálhat, Gold mellett szeretőként semmi más nem szólt, mint hogy középkorú, és nem túl jelentős értelmiségiként szerzett nagy hírnevet. Másra nem is volt szüksége. Tulajdonképpen soha nem szeretett engedni a színvonalból.

Andrea magasabb volt, mint ahogy emlékezett rá. Vagy ő ment össze közben. Az italt meg a vacsorát Andrea fizette, hitelkártyával, aztán szemérmesen bevallotta, hogy a költségeket fel fogja számoltatni a kormánykiadásokat ellenőrző bizottságnak. Gold kíváncsi lett, mi a csodát lát benne ez a lány. Alighanem a legszebb nő volt, akivel életében találkozott, biztosan a leggazdagabb, és az első igazi társaságbeli hölgy. A haja szőke volt, a szeme kék, az orra pici és egyenes, a homloka széles, az arca fiatalos, a bőre makulátlan. Gold szemében, akinek három gyereke közül a legfiatalabbat még mindig fogszabályozásra kellett hurcolnia, Andrea pompás fogai transzcendentális és szimbolikus jelentőséget kaptak. A tartása és az izomtónusa is kitűnő volt.

– Meg kell tanulnia, hogy többet gondoljon saját magára – mondta neki egy ponton az este folyamán, és néhány pillanatra könnyedén megfogta a kezét. – Elvégre ha maga nem törődik saját magával, ki más törődne? – Csak némi gátlásos bölcsesség tartotta vissza Goldot, hogy Hillel rabbinak tulajdonítsa a kissé átalakított mondást.

Andrea félénk volt és tiszteletteljes, Gold nem volt egészen biztos benne, hogy is kell egy ilyen nővel lebonyolítani a dolgokat. Andrea öröklakása előtt a taxiban megkérdezte, fölmehetne-e egy pohár italra. A lány szemlátomást megkönnyebbülten egyezett ebbe bele, mintha hálás volna kezdeményező lépéséért. A lakás óriási volt egy magányos ember számára, még ha az illető ilyen magas is, a váratlan nagy rend pedig egy kitűnő takarítónő mindennapos ügyködését sugallta. A bútorzat szörnyűséges volt, minden darabja túlméretezett.

– így hagyták itt, amikor megvettem – hallotta örömmel Andrea magyarázkodását.

Gold azt is a jóindulat jeleként értelmezte, hogy miután hozott neki egy konyakot, odaült mellé a szófára.

– Amíg együtt voltunk a Russell B. Long szenátor-alapítványnál mondta Andrea szemérmetesen, a vodkáját szopogatva –, egész évben úgy éreztem, hogy nem kedvel engem.

– Tényleg? – kérdezte Gold. – Én mindig kedveltem magát. Azt hittem, maga nem kedvel engem.

– Én mindig kedveltem magát.

– Mondania kellett volna valamit.

– Azt hittem, utál. Úgy éreztem, észre se vesz.

– Ugyan már.

– De igazán, dr. Gold…

– Szólíts Bruce-nak – vágott közbe Gold. Andrea elpirult. – Nem tudom, fog-e menni.

– Próbáld meg.

– Bruce.

– Na látod – nevetett Gold.

– Olyan vicces vagy.

– Miért gondoltad, hogy utállak?

– Mert tudtad, hogy én kedvellek.

– Nem tudtam, hogy kedvelsz. Azt hittem, utálsz.

Andrea erre mérsékelt izgalomba jött, mintha valami förtelmes bűnnel vádolnák. – Miért utáltalak volna?

– Nem tudom – felelte Gold, és észrevette, hogy nyugtalanul matat a kezével. – Én oly keveset tudtam volna nyújtani egy olyan magányos lánynak, mint te. Olyan érzékeny voltál és olyan intelligens, és még filozófiai doktorátusod is volt.

– Bántam volna is én – magyarázta Andrea lelkesen. – Olyan mély benyomást tettél rám. Mindenkire. Mindig olyan élénk voltál, olyan lenyűgöző és olyan szexi.

– Szexi? – hökkent meg Gold.

– Hát persze. Minden lánynak ez volt a véleménye.

– És még mindig úgy gondolod – kérdezte Gold –, hogy szexi vagyok?

– Ó, igen. – Megint elpirult.

Gold törte a fejét, mi legyen a következő lépés. Hangosan fölnevetett, könnyedén megtaszította a lány karját, ahogy az jó pajtások közt szokás, aztán megsimogatta az arcát, mintegy tréfás hitetlenkedésének önkéntelen jeleként. A lány reagálása ugyancsak meglepte. Többé-kevésbé azt várta, hogy meg fog merevedni vagy elhúzódik tőle. Ehelyett beletámasztotta az arcát a kezébe, és egyre közelebb húzódott hozzá a szófán. Egy pillanat, és máris csókolóztak. A konyak a térdére ömlött, ahogy vakon lerakta valahová a poharát, és a karjába vette a lányt. Andrea ujjai a tarkóját markolászták. Goldnak megint csak fogalma sem volt róla, hogyan tovább egy ilyen lánnyal. Végigjártatta az ajkát a füle körül meg a nyakán, mintha szomjasán keresne egy erogén zónát. Tapasztalatból tudta, hogy ez időpocsékolás. Vagy mindenütt vannak erogén zónák, vagy sehol nincsenek. Akart is erről írni, majd egyszer, amikor már sem Belle-t, sem a lányát nem botránkoztatja meg ezzel a felismerésével. Bűntudatosan összerezzent, amikor rájött, hogy elkalandoztak a gondolatai, és újra Andreára összpontosította a figyelmét. Még erősebben magához szorította, hogy kárpótolja a szórakozottságában elvesztegetett pillanatokért, aztán fulladozó lihegést színlelt. Halkan nyöszörögve a szemét csókolgatta, és várta, hogy majdcsak történik valami. Andrea az ölébe ejtette a kezét, és megfogta a farkát. Ekkor már tudta, hogy a dolog jó úton halad.

Gold arra ébredt, hogy szerelmes, és hisz a csodákban. Andreát a jelek szerint nem érdekelte, hogy vézna a melle, inas és szőrös a lába meg a karja. Lezuhanyozott és megreggelizett, miközben buzik módjára csak egy sárga törülközőt csomózott a derekára, aztán lustán öltözködni kezdett. A reggelihez Gold főzte a kávét, miközben Andrea túlérett banánt szeletelt a kukoricapehelybe. Gold javaslatára mazsolát is tett bele. Következő útján hoz majd neki egy kávédarálót, egy font szemeskávét a kedvenc keverékéből, meg egy francia csöpögtetős porcelán kávéfőzőt. Ha muszáj volt, Gold főzni is tudott. Meg fogja ismertetni Andreát az ír zabliszttel.

– Akarsz velem újra találkozni? – kérdezte Andrea az öltözőasztalkájánál ülve.

– Hát persze – mondta Gold.

– Sok férfi nem akar.

– Sok férfi? – Gold az ágy szélén ült, és megdöbbenésében félúton megállt a bokáján a zokni.

A lány bólintott és halványan elpirult. – Nem úgy értem, hogy sokan jártak itt. De egy csomó férfi elvisz valahová, azt mondja, majd fölhív, és soha nem jelentkezik.

– Miért nem?

– Nem tudom. Tényleg akarsz velem újra találkozni? Megérteném, ha nem.

– Szeretnék jövő héten visszajönni.

– Itt lakhatnál nálam – mondta Andrea. – Nem leszek az utadban.

– Reméltem, hogy meghívsz.

A lány örült. Gold sehogy sem értette a dolgot.

– Olyan boldog vagyok, hogy tetszettem neked – mondta neki Andrea. – Jó voltam?

– Andrea, ezt soha nem szabad megkérdezni – okította Gold. Ami azt illeti, nem volt olyan jó, de Gold sokkal okosabb volt, semhogy belenyúljon ebbe a darázsfészekbe. – És azt hiszem, beléd szerettem.

Gold újfent megdöbbent, hogy milyen sok káprázatos, magas nő szeret bele nála alacsonyabb férfiakba, olyanokba, mint ő, akik telhetetlenek, önzők és számítók. Andreától talán nem lehet elvárni, hogy tudja, hogy ő telhetetlen és számító. De azt azért biztosan gyanítania kell, hogy alacsonyabb nála. A legkézenfekvőbben kínálkozó magyarázatok egyikükre nézve sem voltak hízelgőek. Lehetséges, hogy valakinek, aki olyan jól ismeri önmagát, mint ő, olyan vonzó tulajdonságai legyenek, amelyeknek eddig nem volt tudatában? Lehetséges, mert Andrea meztelenül pontosan olyan szédületes, amilyennek képzelte, és a jelek szerint mégis imádja őt.

A reggeli fényben Andreának levendulaszín volt a szeme. A lába hosszú és egyenes, a csípője keskeny, a szorítása erős, fehér húsát pedig mindenütt olyan aranyos színárnyalat járta át, mely Gold szerint gyönyörű kontrasztot jelentett az ő saját, füstösebb bőrszínéhez. Andrea szerette az ő sötétebb bőrét. El volt bűvölve a szőrös mellétől. Gold a különleges férfi birtokló modorában figyelte, ahogy áthúzza a fején ízléses kartonruháját, aztán szétrázza a haját. Hogy még gazdag is, az az életöröm és erotika további dimenzióival bővítette iránta érzett Don Quijote-os szenvedélyét. Semmi nem olyan csúnya, mint a láb, jutott eszébe Goldnak Ernest Becker mondása A halál tagadásá-ból, de Andrea lábán, akár mezítláb volt, akár cipőben, éppúgy nem talált semmi különöset, akár a sajátján.

– Fiatal koromban – töprengett Andrea hangosan, vékony arany nyakláncát igazgatva – modell akartam lenni. Azt hiszem, még mindig ezt szeretném. Nem divatmodell. Szexmodell. – Takarékosan bánva a festékkel, kikészítette a száját meg a szemét. – Reklámfotókon akartam szerepelni, vagy meztelenül modellt állni. Aztán, amikor kezdett megjelenni ez a sok trágár újság meg képeslap, pornográf modell szerettem volna lenni, vagy pornófilmekben szerepelni. Órákig ültem a tükör előtt és gyakoroltam furulyázni. Persze csak a kamera számára. Mint azok a modellek a kozmetikai hirdetéseken. Azt hiszem, sikerült elég jól megtanulnom. Szeretnéd látni?

– Vissza kell mennem New Yorkba – felelte Gold rezzenetlen hangon.

– Csak egy kis szájmozdulat az egész.

– Egy órakor előadásom van.

– Hisz ez csak egy másodperc, csacsi – mondta Andrea, és halovány rúzsának kis hengere fölött apró száj mozdulatot tett. – No, ugye, jó?

– Igen – mondta Gold. – Egész jó.

– Én olyan mafla kisgyerek voltam, Pugh Biddle Conover egyetlen gyereke – folytatta Andrea. – Amíg el nem kerültem hazulról, fogalmam sem volt semmiről. Két előkészítő iskolába kellett járnom, hogy felkészüljek az egyetemre, aztán meg három egyetemre. A Smithen a többi lányok folyton a szexről beszéltek, én meg nem értettem. Emlékszem, el se tudtam képzelni, miért kellene egy nőnek megtanulnia furulyázni, ha, mondjuk, már tud hegedülni.

Gold szinte megbénult. Nem egészen két napot töltött Washingtonban, és néma ámulattal máris kezdte megtanulni, hogyan bánjon azzal a sok-sok bizarr meglepetéssel, amelynek, mint rájött, egyre fokozódó mértékben ki lesz téve. – Meg tudom érteni – mondta –, hogy ez milyen zavarba ejtő lehet valakinek, aki nem érti. – Megigazította a másik zoknija szárát is, aztán cipőt húzott.

– Persze mihelyt rájöttem – mondta Andrea –, egyszerre úgy otthon voltam mindenben, mint kacsa a vízben. Tavaly nyáron papa birtokán voltunk, az úszómedencénél, egy új lovagommal, aki valami irtó furcsát csinált. Éppen egy tyúkszemet reszeltem le a talpamról a lábreszelő vei. Egyszer csak fölállt, és azt mondta, hogy soha többé az életben nem akar látni, aztán elhajtott. Még a holmiját se pakolta össze, se papától nem búcsúzott el. Te érted, hogy miért?

Gold mögéje lépett, és megsimogatta a vállát. – Közel voltatok egymáshoz, amikor a tyúkszemet reszelted?

– Együtt voltunk a medencénél.

– Az ad valami hangot?

– Mint a smirgli.

– Lehet, hogy én is ugyanazt csináltam volna.

– Én nem értem az ilyen dolgokat.

– Majd én megtanítalak rájuk.

Andrea elragadtatottan a szájára szorította Gold kezét. Gold azon tűnődött, nem dilis-e egy kicsit. – Valamikor nemsokára – mondta Andrea –, ha még akarsz velem találkozni…

– Akarok veled találkozni.

– Volna kedved lejönni egy hétvégére, meglátogatni papát, amíg még él? Igazán nagyon szép birtok.

– Mi a baja apádnak?

– Nem hajlandó megmondani. Hat évvel ezelőtt vett egy villamos meghajtású rokkantkocsit, és azóta ki se szállt belőle. Minden hétvégén tömegek vannak odalenn, lovagolni meg lődözni.

– Lődözni?

– Fürjre meg fácánra. Néha nyúlra meg őzre.

– Emberekre nem?

– Eddig még nem. Azt hiszem, élvezni fogod, ha megismered az apámat.

– Én megkíméllek attól – mondta Gold –, hogy valaha is megismerd az enyémet.