VIII.
Nem vagyunk társadalom, avagy
a sót sem érjük meg, amit megeszünk

– A cím első fele tetszik, a második nem. – Miközben Gold hideg és utálkozó tekintettel figyelte, Lieberman fogta a ceruzáját, és vastag, fekete vonalakkal úgy húzta át a sértő szavakat, mintha valami primitív kőszerszámmal vésné ki őket a papírból. – Na, így sokkal jobb, igaz? „Nem vagyunk társadalom.”

– így nem valami falrengető.

– De építhetünk rá. Azon gondolkodom, hogy ezentúl pöttyös csokornyakkendőt fogok hordani. Hogy néznék ki bennük?

Gold tudta, hogy egyszerűen rémesen.

– Azt hiszem, pompásan.

– Én is azt hiszem – dőlt hátra Lieberman a forgószékében, roppant önelégült és tiszteletlen képpel. – Mi ez a marhaság a sóval? Mit akarsz mondani azzal, hogy a sót sem érjük meg? És egyáltalán, mit akar ez jelenteni?

Gold fontolóra vette, ne hagyja-e faképnél. – Ez egy szójáték – védekezett. – Túl a metafora idiomatikus értékén, úgy érzem, a só egyike azoknak az alapvető, közös élelmiszereknek, amelyek azt a fajta kohéziót biztosítják egy adott területen a családok összességének, amit általában társadalomnak nevezünk.

– Nahát, akkor miért nem mondod ezt ki ilyen egyszerűen? – oktatta ki Lieberman elviselhetetlenül fensőbbségesen. – A kohézió jobb. A só túl bonyolult.

– Ásó?

– Különösen „a nem érjük meg a sót”. Inkább használjuk helyette a „kohéziót”. És próbáld nem elfelejteni, Bruce, hogy nekünk igen művelt, nagyon intellektuális, politikailag elkötelezett olvasóközönségünk van, melynek tagjai fölöttébb tájékozottak, és ezért egyszerűen nem fogják tudni, mit akarsz mondani, amikor azt mondod, hogy nem érjük meg a sót. Különben is, mit akarsz ezzel mondani? Én nem értem. Mennyit ér a só? És mennyit eszünk belőle? Miért nem a húst nem érjük meg?

– Folytasd – mondta Gold.

– Azt a címet adjuk neki, hogy „Nem vagyunk társadalom, avagy nem vagyunk-e híjával azoknak az alapvető, közös élelmiszereknek, amelyek olyan kohéziót adnak egy adott földrajzi területen a családok összességének, ami lehetővé teszi számunkra, hogy társadalomnak nevezzük őket?” Ez nagyjából mindent megmond, nem? A kohézió úgy működik, mint valami varázslat, így beletehetünk egy csomó szexet, és kivehetjük belőle a sót. Ne felejtsd el, Bruce, hogy én tapasztalt szerkesztő vagyok, te meg nem – folytatta Lieberman felfuvalkodottan. Sophie meg én egyszer a Fehér Házban vacsoráztunk, tudod. És az érdemeim révén jutottunk oda, nem azzal, hogy nyaliztam egy olyan antiszemitának, mint Ralph.

– Azzal jutottál oda – emlékeztette Gold, aki teljesen elveszítette az önuralmát, és végül felülkerekedett benne az a lappangó düh, amelyet eddig megpróbált a békés felszín alatt tartani –, hogy támogattad a háborút egy csomó másik kurvával együtt, akik túlságosan korruptak voltak, hogysem megmondják Johnsonnak meg Nixonnak, hogy szarjancsik. Ha az én fiammal történt volna valami abban a háborúban, most a fejedet venném. Te gyáva képmutató, nem vettem észre, hogy rohantál volna fölcsapni katonának. És a te srácaid is halasztást kérnek, ugye, akárcsak az enyém, ha sorköteles korban lettek volna? És erről eszembe jutott egy jó ötlet egy újabb cikkhez…

– Nekem mutasd meg először – állt föl Lieberman hízelegve. – Ennyivel tarto/ol nekem.

– Nem sok hasznát vennéd – gúnyolódott Gold lebiggyesztett ajakkal.

– Az lesz a címe, hogy „Vacsoránk a Fehér Házban”, írta Szöcske és Sophie Lieberman.

– Ahogy Bruce Goldnak elmesélték – mondta Lieberman, rettenetes gyűlölettel a tekintetében –, aki soha nem evett ott.

– De nagyon igyekszik. Viszlát, te állat.

– Viszlát, Bruce. – Ebben a pillanatban, amikor mozdulatlanul állva, dühödten egymásra meredtek, talán sehol a világon nem akadt még két, egymással ilyen heves ellentétben álló régi barát, akik ennyire utálták volna egymást, és akik szinte minden kérdésben ilyen konokul ellentmondtak egymásnak.

– Amíg én átírom a szöveget, te gondolkozzál, hogyan lehetne tovább javítani a címen. Lehet, hogy be kell vegyél társszerzőnek.

– Ha még egy kurva szót megváltoztatsz benne – figyelmeztette Gold –, visszaveszem és eladom egy másik lapnak.

– Bruce, ez csodálatos! – kiáltotta Ralph Washingtonból a forró dróton Goldnak, aki a lakásán éppen elkezdte titokban összeszedegetni a családi betétkönyveket és a tulajdonjog egyéb bizonyítékait, hogy előkészítse másik helyre való szökését arra az időre, amikor végre üt az óra, amely lehetetlenné teszi a további halogatást. – Itt mindenki egyetért vele.

– Tényleg? – kérdezte Gold, és lelke felszárnyalt.

– Még az elnök is. Az elnök azt akarja, hogy mondjam meg neked, hogy teljesen odavan érte. Megkérdezte, hajlandó lennél-e beszédírói minőségben dolgozni neki.

– Nem – mondta Gold.

– Én megmondtam neki. Ahhoz te túlságosan fontos ember vagy. És sokkal értékesebb lennél a számunkra mint független hang, akit mi ellenőrzünk.

– Kompromittálná az erkölcsi tekintélyemet – tette hozzá Gold, miközben egy pillanatra végigfutott a hátán a hideg.

– Erre rá fogok mutatni. Annyira tetszik neki a cikked, Bruce, hogy azt akarja, hogy ne publikáld.

-Azt?

– Részletekben, teljesen a saját szövegeként akarja előadni – mondta Ralph –, beszédekben, sajtóértekezleteken és az Unió állapotáról szóló következő üzenetében. Szereti a kifejezéseidet, Bruce. Újra előléptél.

– Mivé?

– Ezt határozottan rögzíteni fogjuk, mielőtt még visszajössz, kivéve, ha nem lesz rá időnk. Különösen szereti azt, hogy nem éri meg a sót. Micsoda elképesztő tehetséged van neked! Hogy a csodába tudtál egy ilyen képet kitalálni? Összehabarja az ember agyát.

– Nem érjük meg a sót – javította ki Gold.

– Lehet, hogy ezt meg akarja változtatni, Bruce – figyelmeztette Ralph.

– Már meg van változtatva – tájékoztatta Gold. – Nincs benne a cikkben. Kihúzták.

– Kicsoda?

– Lieberman – mondta Gold. – Nem szereti a sót. Teljesen ki akarja húzni.

– A sót?

– Kijavítja kohézióra. Arra a fajta kohézióra…

– Kohézióra? – kiáltott föl Ralph sértődötten és meglepődve. – Miféle szó az, hogy kohézió? Ez őrült, Bruce. Nem hagyhatod, hogy tönkretegye.

– Úgy gondolta, hogy a só túl bonyolult.

– Ez nem tudja, mit csinál – mondta Ralph. – A kohézió nem jó. Lieberman egyszerűen nem éri meg a sóját.

– Akarsz vele erről beszélni?

– Liebermannal én semmiről nem akarok beszélni – jelentette ki Ralph. – De amíg én itt vagyok, nem fog még egyszer a Fehér Házban vacsorázni. Inkább téged hívunk meg. Akkor miénk lehet a só, igaz? Te úgyse fogod fölhasználni.

Itt előtérbe nyomult Gold vele született taktikai érzéke. – Vannak más lehetőségek is, Ralph – kezdte meg az alkuldozást. – Azon gondolkodom, hogy fölhasználom a könyvemben. Pomoroyra mély benyomást tett. Nem érjük meg a sót. Nagyon nem szeretnék erről lemondani, Ralph.

– Meg tudom érteni – mondta Ralph. – De hadd legyen az elnöké. Utóvégre ez az egy szál elnökünk van.

– De sokat érne neki, nem? – célozgatott Gold.

– És ez az elnök nem maradna adós. Talán lehetnél londoni nagykövet. Vagy külügyminiszter. Az nem rossz, Bruce. Ingyen utazol, és annyi szabad éjszakád van, amennyit csak akarsz. Szeretnél külügyminiszter lenni?

– Hadd gondolkozzam rajta – mondta Gold olyan hidegvérrel, amelyről eddig a pillanatig nem is tudta, hogy belső erőforrásai közé tartozik és számíthat rá. – Mi van a CIA-főnökséggel, amit egyszer említettél?

– Az is lehetnél.

– Is? Tényleg lehetséges ezek közül valamelyik?

– Nem látom be, hogy miért ne, ha megéred a sódat. El tudnád látni egyszerre mind a két állást?

– Nem látom be, hogy miért ne – mondta Gold. – Visszaveszem a cikket Liebermantól. A jelszó csitt, igaz?

– Só – javította ki Ralph nevetve. – És ne felejtsd el… a falnak is van füle.

– Tudom – mondta Gold. – Beszéltem vele.

– Én pedig most mindjárt bemegyek, és elkezdek verekedni érted, ha kihallgatást tudok kapni. Megcélozzuk a külügyminiszterséget, a londoni nagykövetséget, a NATO-főtitkárságot…

– Nem vagyok biztos, hogy azt szeretném-e.

– … vagy a CIA igazgatói székét. Legfőbb ideje, hogy megkapd, amit megérdemelsz, Bruce, bár lehet, hogy még korai.

– Köszönöm, Ralph. Te vagy a föld sója.

– Megismételnéd ezt, Bruce?

 

 

– Lieberman, nekem nem tetszik a kohézió.

– Én meg nem fogadom el a sót.

– Akkor visszaveszem a cikkemet.

– Eladtad valahová máshová.

– Csapjon belém az istennyila – mondta Gold, rendkívül elégedetten az istenséggel kötendő megállapodásának feltételeivel –, ha ezt a cikket valaha kinyomtatva látod egy másik folyóiratban!

– Különben sem voltam úgy oda érte – vágott vissza Lieberman undorító önfejűséggel, mire Gold mérhetetlen lelki nyugalommal idézte föl magában Lieberman komor és bosszúálló csalódottságának egy további magyarázatát. Alig két héttel azelőtt Lieberman harsonázva kérte felvételét egy Fiatal Amerikaiak A Szabadságért nevű, unalmas és divatjamúlt konzervatív szervezetbe, de elutasították azzal, hogy túl öreg. Pöttyös csokornyakkendő volt rajta, az elmaradhatatlan morzsákkal és zsírfoltokkal – már megint egy bolygó zsidó, állapította meg Gold elutasítóan és panaszosán, aki áttért a csokornyakkendőre. Ócska bőrzakót viselt, pont úgy nézett ki benne, mint az a szúrós szemű vadállat, amelynek a bőr valaha az irhája volt. – Fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom, mint te meg a sód. Kínáról akarok írni, a kommunizmusról és a kaliforniai szőlőtermesztőkről.

– Mi a bajod Kínával?

– Hogy nincs politikai demokrácia – mondta Lieberman ingerülten és nincs sajtószabadság.

– Te hülyéskedsz? – kérdezte Gold megdöbbenést színlelve. – Mire gondolsz?

– Egy kiáltványra, természetesen, amit én írnék petíció formájában, felsorolva azokat a pontokat, amelyek nem képezhetik alku tárgyát, és változást követelve. Szükségem lesz aláírókra.

– Számíthatsz rám – mondta Gold.

– És különszámot tervezek a lapomból, amelyben te meg a többiek kétezer szóban hangot adtok az érzelmeimnek.

– Mennyit fizetsz?

– Semennyit.

– Akkor ne számíts rám.

Lieberman egy fanatikus őrült vad lelkesedésével vágott vissza. – Azt akarod, hogy kilencszázmillió kínainak ne legyenek politikai szabadságjogai, csak azért, mert te nem vagy hajlandó lemondani pár dollárról? Ez az emberiség egyharmada.

– Egynegyede, te hülye. És mi van a kommunizmussal?

– Meg akarom állítani a terjeszkedését, most rögtön, és a világ minden táján. Ha kell, fegyveres erővel.

– Kiével?

– Ezt még nem tudtam kispekulálni – ismerte el Lieberman. – De hajlandó vagyok olyan ajánlatot tenni a világ népeinek, amelyet nem utasíthatnak vissza… olyan előnyös alternatívát kínálni, amelynek képtelenek lesznek ellenállni.

– És mi az az előnyös alternatíva?

– Azt szintén nem tudtam még kispekulálni.

– És mi van a szőlőtermesztőkkel?

– A munkások sztrájkolnak. Ez sérti a hagyományokat, a szabadpiac tökéletes figyelmen kívül hagyása.

– És mit akarsz tenni ez ügyben?

– A kormány támogatását akarom – vágta rá Lieberman.

– A munkásoknak?

– A termelőknek. Hogy segítsünk nekik végérvényesen letörni a sztrájkot, és lehetővé tegyük, hogy összefogjanak, magas szinten rögzítsék az árakat, és stabilizálják a szabad piacot.

– Én ebből se kérek.

– Látod, ezt utálom benned a legjobban – vicsorgott Lieberman. – Elmondjam, mi a baj veled? Megtalálod részletesen leírva a legújabb önéletrajzomban. Te mindig félsz kiállni a status quo mellett. Ezért nem viszed semmire.

– Tényleg? – kérdezte Gold, aztán nagy élvezettel folytatta: – Éppen most léptettek megint elő.

– Mivé? – érdeklődött Lieberman féltékenyen.

– Ki se szabad ejtenem a számon.

– Egész idő alatt Washingtonban dolgoztál?

– Keféigettem az ottani lányokat. – Gold rejtelmesen mosolygott. Többet nem mondhatok.

– Hát kefélni én is keféigetek – bökte ki Lieberman kihívóan. Aztán elhallgatott, de hallgatása a napvilágra kívánkozó titok egyre növekvő súlyával volt viselős. – Ha elmondok neked egy titkot – mondta tőle szokatlan tartózkodással –, te is elmondasz nekem egyet? – Már nem lehetett lebeszélni a vallomásról, még azzal sem, hogy Gold erre nemet mondott. – Megígéred, hogy soha senkinek nem mondod el?

– Magammal viszem a sírba – mondta Gold.

– Nekem is vannak nőim – mondta Lieberman kényelmetlenül feszengve. – Válaszolok azokra a szexuális segítséget kérő hirdetésekre, amiket a lap végén közlünk. Mielőtt még megjelennek, én már lecsapok a legjobbakra. Meg voltam lepve, hogy milyen könnyen megy, és milyen sokan vannak. Sose tudtam, hogy a nők is élvezik a szexet. Persze – tette hozzá Lieberman, és itt, a csalódás és a mentegetődzés fura keverékével, gyónásszerűen lehalkította a hangját –, nem tartoznak feltétlenül a világ legszebb női közé.

– Ne hülyéskedj – mondta Gold.

 

 

– Ne hülyéskedj – mondta Gold Washingtonban, amikor Ralph felajánlotta, hogy válasszon, mi akar lenni, külügyminiszter, londoni nagykövet, az Egyesült Államok főállamügyésze vagy a CIA igazgatója, cserében a ,,Nem vagyunk társadalom, avagy a sót sem érjük meg, amit megeszünk” című cikkéért.

– Én a helyedben a külügyminiszterséget választanám.

– De hát nem értek hozzá, és nincs semmi tapasztalatom – kételkedett Gold.

– Az még soha semmit nem számított – mondta Ralph.

A dolgoknak ez a része kézenfekvőnek látszott. – Ralph, tényleg kineveznétek hamarosan külügyminiszternek, ha úgy döntök, hogy elvállalom?

– Ó, ezt gyakorlatilag garantálni tudom – mondta Ralph –, ámbár biztos nem lehetek benne. Ennél többet most nem mondhatok.

– Jóváhagyná a szenátus a kinevezésemet? – kérdezte Gold. – A legtöbben azt se tudják, ki vagyok.

– Ez feltétlenül az előnyödre szolgálna – mondta Ralph. – Mint a cikkedben olyan ékesszólóan megállapítod, minél többet tudunk egy közhivatalra pályázó jelöltről, annál kevésbé méltó a támogatásunkra, az ideális elnökjelölt pedig mindig olyasvalaki, akiről az országban senki abszolúte semmit nem tud.

– Ralph – kiáltotta Gold –, ez tréfa volt, szarkazmus, szeszélyes elmefuttatás !

– Mi abszolút igazságnak látjuk – mondta Ralph komor, szemrehányó tekintettel –, és máris figyelembe vesszük a jövőre vonatkozó számításainkban. Nagy kár, hogy már szerepelt a neved az újságokban, Bruce, különben te lehetnél a legközelebbi elnökjelöltünk. Maradj meg a külügyminiszterségnél, Bruce, legalábbis egyelőre. És ott fogsz állni a küszöbön.

– Mit kell majd csinálom? – kérdezte Gold.

– Semmit – mondta Ralph. – És nagy stáb fog állni a rendelkezésedre. Lesz egy helyettes külügyi államtitkárod, annak van egy térképe, amin rajta van a világ valamennyi országának fővárosa, egy másik térképén pedig az ottani górék neve, hogy ne kelljen felhívnod az újságokat, ha tudni akarod, hol ki micsoda. Hacsak nem akarod komolyan bevetni magadat, mert akkor nincs határa az ügyeknek, amikbe beleszólhatsz.

– Politikát alakíthatok ki?

– Amennyit csak akarsz.

– Külpolitikát?

– Belpolitikát is. Ha elég gyors vagy.

– Elég gyors?

– Hát persze – mondta Ralph. – Bruce, te ugyanolyan jól ismered az elnököt, mint én…

– Még soha nem találkoztam vele, Ralph – helyesbített Gold mereven. Ralph szemlátomást megrökönyödött. – Hát nem ment el a nővéred születésnapi estélyére?

– Én mentem el. Ő Kínába ment.

– De hát elvittelek hozzá a Fehér Házba, miután olyan jól szerepeltél a bizottságban, nem?

– Éppen szundikált.

– Egyszer mindenképpen találkoznod kell vele, mielőtt bejelenti a kinevezésedet – tanácsolta Ralph. – Remélem, ez nem zavar.

– Nem hiszem, hogy zavarna.

– Tulajdonképpen akkor a legjobb elkapni, amikor álmos és szundikálni szeretne – mondta Ralph. – Ilyenkor a legsűrűbb a látogatók áradata, ezért kell gyorsnak lenned. Az elnök túlságosan elfoglalt, hogy olyan életbe vágó kérdésekre fecsérelje az idejét, amelyek iránt már elveszítette az érdeklődését. Bár az a gyanúnk – árulta el Ralph, miután bosszús pillantást vetett a falra-, hogy amikor azt hisszük, hogy szundikál, titokban elvonul egy újabb könyvet írni. Ha akkor mész hozzá a politikai elképzeléseiddel, amikor ébren van, esetleg le tudod kötni a figyelmét. Ilyenkor addig lógj a nyakán, amíg üveges nem lesz a szeme, és nem kezd ásítozni. Ha mellette vagy, amikor elalszik, nagyjából minden elképzelésedhez megkaphatod a felhatalmazást.

– Tegyük fel – mondta Gold –, hogy az a politika rossz. Tegyük fel, hogy hibát követek el.

– A kormányban – felelte Ralph – nem lehet hibát elkövetni, mert valójában senki nem tudja, mi fog történni. Elvégre, Bruce, semmi nem úgy sikerül, ahogy tervezzük. Nem érném meg a sót, amit megeszem, ha ezt nem tudnám.

– Tegyük fel, hogy a politikám megbukik.

– Akkor megbukik. Senki sem tökéletes.

– Megbukik?

– És nem lesz belőle semmi baj – mondta Ralph. – Megtörtént már máskor is. És nem lett belőle semmi baj.

– Nem lett semmi baj?

– Még mindig megvagyunk, nem? – kérdezte Ralph.

Ennek a válasznak a nyájas nemtörődömsége csúf csörömpölést keltett Gold fülében, és fölébresztette benne a vonakodás és a visszavonulási hajlam első, halovány ingereit. – Ralph – kezdte egy gátlásos pillanat múlva –, itt valami olyan cinizmus és önzés uralkodik, hogy nem vagyok benne biztos, kényelmesen érezném-e magamat.

– Tudom én, milyen érzés a jó lelkiismeret, Bruce – felelte Ralph a joviális pártfogó modorában –, és biztosíthatlak róla, hogy nyomtalanul el fog múlni, mihelyt egy-két percig dolgoztál itt. – Gold szabadabban lélegzett. – Csak ne csapd be magadat, és ne gondold azt, hogy te bármit is magasabb szintre fogsz emelni. Amikor Henry Kissinger barátod…

– Nekem nem barátom, Ralph.

– Örülök, Bruce, mert éppen azt akartam mondani, hogy amikor Henry Kissinger, az a törtető varangy idejött, azt mondta a barátainak, hogy fél éven belül vége lesz a háborúnak, aztán meg csak duzzogott, mint egy elkényeztetett gyerek, amikor az ország öt év után elvette tőle a játékát, és nem engedte, hogy eljátszadozzon Afrikában egy másikkal. Bruce, kérlek, legyél külügyminiszter. Ha te nem vállalod, lehet, hogy valaki másnak kell adjuk a te felekezetedből…

– Nekem nincs felekezetem, Ralph.

– Akkor valaki másnak, aki a te hiteden van, és aki…

– Nincs hitem.

– Egy másik zsidónak, aki esetleg pont olyan lesz, mint Kissinger. Goldot nem kellett tovább csábítani. Ünnepélyes pillanat volt; némán

beleegyezését adta. Szavaknak nem volt semmi helye. Gold méltóságteljes kézszorításától Ralph mélységesen megkönnyebbült.

– Mármost lássuk, hogy meg tudjuk-e szerezni neked.

Gold megint döbbenten bámult rá. – Ralph, hiszen megígérted, garantáltad.

– De azt nem mondtam, hogy biztos vagyok benne.

– De igenis, mondtad – vágott vissza szemrehányóan Gold, és remélte, hogy Ralph kihallja a hangjából a sértődöttséget. – Azt mondtad, biztos vagy benne, hogy ki tudsz neveztetni külügyminiszternek.

– Kivéve, ha nem, Bruce… én ezt mindig hozzáteszem, nehogy félrevezessem az embereket. A te esetedben habozás nélkül azt mondom, hogy biztos a dolog, kivéve, persze, ha nem. Nem is tudom, hogyan tudnád elpaccolni, ha feleségül vetted Andrea Conovert és átestél az orvosi vizsgálaton, kivéve, ha mégis el tudod, de az nehéz lenne, ha ugyan nem könnyű.

– Ralph én még el se váltam. – Goldot már a szédülés környékezte. Ralph szemrehányó pillantásában volt valami, amitől Gold fülig pirult. – Azt hittem, ezt már elintézted, Bruce.

– A jövő héten megyek az ügyvédhez.

– És az orvosi vizsgálat?

– Ugyanaznap délután lesz. Belle tulajdonképpen még nem is gyanítja, miben töröm a fejem.

– Ez a legjobb módszer – helyeselt Ralph. – De nem fog majd gyanút esetleg, amikor feleségül veszed Andreát?

– A jelek szerint még azt se fogta fel, hogy én gyakorlatilag már elköltöztem – mondta Gold zavartan, annak bűnös tudatában, hogy ez nem igaz. – Ralph, nekem gyorsan meg kell kapnom a kinevezést, mielőtt még bármit csinálnék. Andrea szerelmes belém, ezt tudom, de amíg nincs fontos pozícióm a kormányban, nem hajlandó hozzám jönni.

– Nem vagyok biztos benne, Bruce, hogy amíg hozzád nem megy, gyorsan megkaphatod a kinevezésedet – válaszolta Ralph őszintén. – A Conover-kapcsolat kulcsfontosságú.

Ha a Conover-kapcsolat kulcsfontosságú, akkor neki nincs más választása. – Azt hiszem, egyszerűen el kell hoznom hazulról az ingeimet meg alsóneműmet, és mindent nyíltan fel kell tárnom Belle-nek, igaz? Némán bámulták egymást. – Bizonyos szempontból utálom, hogy ezt kell tennem vele.

– Hát nem mind így vagyunk? – dalolta Ralph felsóhajtva. – De hát a haza az első. Ha akarod, Bruce, ráveszem az alelnököt, hogy repüljön oda, menjen el a manhattani lakásodra, és magyarázza el ezt a kényszerhelyzetet Belle-nek. Vagy elküldöm a szenátus ideiglenes elnökét vagy akár a kisebbségi, akár a többségi csoport vezetőjét. Akit akarsz, Bruce. Csak kérned kell.

– Ezt magamnak kell elintéznem – felelte Gold bágyadtan, valamiféle élettelen bátorsággal.

– Nemes elhatározás, Bruce- mondta Ralph minden ravaszkodás nélkül, aztán fölkászálódott hosszú lábaira. – És soha nem fogod megbánni. Hiszen esetleg az ország első zsidó külügyminisztere leszel. Még a fajtádnak is dicsőségére válhatsz.

– Kissinger is zsidó – vágott vissza Gold mogorván, és leejtette a fél vállát, hogy amit sértő célzásnak értett, úgy zúdulhasson el mellette, mint lovagi tornán a páncélt csak súroló dárdadöfés. – Legalábbis azt mondja.

– Akkor te leszel a legfiatalabb zsidó külügyminiszter. Lefogadom, hogy a családod erre is büszke lesz.

Gold rosszkedvűen összevonta a szemöldökét. – Kissinger is fiatal volt – mormolta sértődötten és némi támadó éllel a hangjában. – De lehet, hogy ebben is hazudott.

– Mit akarsz ezzel mondani?

Gold mindig felismerte, ha képtelen gondolat jutott az eszébe, nem volt hát hajlandó elárulni.

– Ez nem is zsidó! – üvöltötte Gold eszement öreg apja, akár egy féktelen dibek, a televízió képernyője felé, begörbített mutatóujjával könyörtelenül rábökve Kissinger testes, komikus alakjára, amint önelégült mosollyal éppen kiszállt a repülőgépből, miután körmönfontan megpróbálta Izraelt kárhoztatni azoknak a közel-keleti tárgyalásoknak a megszakadásáért, amelyek eredményes befejezéséhez gyengék voltak a képességei. („Kissinger – írta Leslie Gelb a Times Magazine-ben – megegyezett az izraeliekkel, hogy senkit nem kárhoztatnak diplomáciai ingajárata utolsó fordulójának kudarcáért. Alighogy felszállt a hazafelé induló repülőgépre, tüstént elkezdte az izraelieket kárhoztatni.”) – Soha zsidó nem volt cowboy! Ih hob ím in d’rerd.

Gold készen állt annak a tézisnek a kidolgozására, hogy Kissinger nem is zsidó. Biztos volt benne, hogy „Kissinger-memoárjai” feltűnést fognak kelteni, és remélte, hogy legalább egy tisztes töredékét meg fogja keresni vele annak a pórnószé-nak, amit Kissinger besöpör magának a saját memoárjaival és egyéb, minden oldalról megnyíló szakmai lehetőségeivel, melyek közé olyan könnyedén siklott be, mint valami olajosgyantás kocsonya. Gold elméletének kifejtésében a tökéletes igazságnak nem volt meghatározó jelentősége: lázadó módjára úgy érezte, neki is ugyanannyi joga van a hamisításra, az elfogultságra és a torzításra az ő Kissingerről szóló memoárjaiban, mint amennyit Kissinger elkövetett saját, Kissingerről szóló memoárjaiban és közhivatali tevékenysége közben. Gold véleménye szerint Kissinger nem úgy fog bevonulni a történelembe, mint az az undorító slámp, aki boldog volt, ha háborúzhatott, és ritkán sugározta magából azt a legendás rokonszenvet a gyöngeség és a szenvedés iránt, amelyet a zsidóknak általában tulajdonítanak. Nincs az a sájne jíd, aki hajlandó lett volna letérdelni a szőnyegre és Jehovához imádkozni azzal a smendrik Nixonnal, és nincs az a hejmiser ménes, aki ilyen kegyetlenül járt volna el Chile szabad népével.

 

Nem tudom belátni, miért kellene tétlenül néznünk, ahogy egy ország a saját népének felelőtlensége következtében kommunistává válik.

 

Micsoda egy piszk, micsoda egy piser, hogy volt képe ilyen hücpé-vel beszélni! És aztán azzal az aljas kétszínűséggel, amelyet Gold már úgy utált, mint a szart, összeesküvést szőtt annak az ártatlan demokráciának a megdöntésére. Képmutatóan, eskü alatt hazudott a szerepéről meg arról, hogy mit tudott. Gold orra ezekben a pimasz tettekben a handabandázó fasizmus avas szagát szimatolta, amely korántsem passzolt ahhoz a kövérkés burzsoához, aki elkövette őket, és nem volt összeegyeztethető a tipikus zsidóról szóló legelfogultabb történelmi leírásokkal sem. Gold még mindig visszahőkölt Kissinger 1957-es könyvének hűvös terminológiájától, amelyben nagy bátran „a fegyverektől való bénító félelemről” beszélt, és időnek előtte kiállt egy egészen egyedülálló diplomáciai módszer mellett:

 

…el kell oszlatni annak a különleges borzalomnak a légkörét, amely most az atomfegyverek alkalmazását körülveszi.

 

A gyógymód, amelyet ez az ostoba poc javasolt, a korlátozott nukleáris háború volt. Zájer klíg, ez a grober nár, a különleges diplomáciájával meg a korlátozott nukleáris háborúival. Amikor Izraelbe látogatott, tüntetéseket rendeztek ellene, és Moshe Dayan, a volt hadügyminiszter is minden volt, csak nem barátságos, amikor a francia televízióban Kissingernek a kormányból való távozásáról beszélt:

 

Olyan ember volt, akitől sokféle félnivalónk volt, mert a végén már feladta Izrael biztonságát az olajtársaságok kegyeiért. Kissinger távozása nagy megkönnyebbülés az izraeli népnek.

 

Egy Goldéhoz hasonló rosszindulatú képzelet számára az olaj szelleme tüstént felbűvölte a Rockefeller-befolyás és pénz miazmáját, amely a rontás felhőjeként tapadt Kissingerhez, és olyan zsírosán csillogott tőle a szeme, az arca meg a szája, mint holmi snorer-é, akit alaposan megkentek. Goldot újfent kirázta a hideg ennek a nagyszájú bálebósz-nak az éretlen eszelősségétől és felháborító, intellektuális beképzeltségétől. Ennek a pocakos trombenyik-nek a hivalkodó militarizmusa inkább németre vallott, mint zsidóra, akadt is legalább egy olyan újságíró, aki véletlenül megszimatolta Kissingerben a kényszeres, kamaszos vágyat, hogy „a saját teuton kürtjét fujdogálja”. És milyen aljasán brutális volt az a neki tulajdonított felelőtlen megjegyzés Észak-Vietnam karácsonyi szőnyegbombázásával, a modern időknek ezzel a példátlanul iszonyatos hadműveletével kapcsolatban, amelyet Kissinger, attól függően, hogy ez a fontoskodó bándit kit próbált éppen átejteni, hol ellenzett, hol helyeselt:

 

Addig bombáztuk őket, amíg hagyták, hogy elfogadjuk a feltételeiket.

 

Gold akkor sem tudott volna rá példát mondani, ha az élete múlott volna rajta, hogy mikor tanúsított valaha egy nyegle zsidó ilyen megvetést egy tömegbombázás áldozatai iránt, de még keresztényt se tudott sokat Adolf Hitler, Heinrich Himmler, Joseph Göbbels, Hermann Goring, Hjalmar Schacht és Joachim von Ribbentrop óta.

Gold elméjét annyira lekötötték Kissingerről írandó memoárjával kapcsolatos gondolatai, hogy úgy érezte, utazása Ralphtól hazáig szinte csak pillanatokig tartott, s a lenyugvó nap sugarainak fényében még aznap buzgón elmerült dossziéiban. Belle tálcán vitte be neki a vacsoráját, egy perccel azelőtt, hogy kiabálni akart volna érte. Az egybesült hús szaftos volt, a kávé forró és erős. Kissinger, az a kloc, fedezte fel Gold néma diadallal, miközben farkasétvággyal evett, borscsot zabáit és valódi könnyeket sírt Salzburgban, akár egy nebih, amikor a hamis esküjéről faggatták, aztán utóbb Washingtonban már csak vigyorgott, mint egy okos sájgec, amikor a gyanú alaposnak bizonyult. Gold már tűkön ült, szeretett volna tüstént belekezdeni annak makacs és határozott kifejtésébe, hogy könyvének tárgya, Henry Kissinger a kulturális antropológia vagy a bigottéria legkorlátoltabb definícióitól eltekintve éppúgy nem nevezhető zsidónak, mint, mondjuk, Nelson Rockefeller, a kockafejű szupersztár azoknak a pártfogóknak a hosszú sorában, akiket Kissingernek pályafutása fordulópontjain mindig sikerült megnyernie magának. Az elsőnek, egy Fritz Kraemer nevű dinamikus és különc németnek, aki önként vonult amerikai száműzetésbe, az a merész szellemű levél ragadta meg a figyelmét, amelyet az ifjú Kissinger akkor intézett hozzá, amikor még csak gyalogos közlegény volt Louisianában a második világháború alatt, mely rangban és fegyvernemben, mint azt életrajzirói, Marvin és Bemard Kalb a család egyik tagjától hallva följegyezték, „Henry boldogtalan volt”, saját szavai szerint pedig „iszonyúan sajnálta” önmagát. Gold erősen remélte, hogy könyvében felhasználhatja majd ezt a levelet Kissinger korai írói sikereinek példájaként. Gold semmi furcsát nem talált volna abban, ha ez a felettébb rossz hírű, nagyratörő ember, aki annyi mindenről hazudott a világnak, csak azért mondta volna Nelson Rockefellernek és másoknak, hogy zsidó, mert jó benyomást akart kelteni.

Hazudott a békéről, és hazudott a háborúról; hazudott Párizsban, amikor közvetlenül az elnökválasztás előtt bejelentette, hogy „küszöbön áll a béke”, aztán megint hazudott, amikor rosszhiszeműséggel vádolta Észak-Vietnamot, miután minden hándling-ja mehike-re ment.

 

KISSINGER VÁDJAI

NEM FELELNEK MEG A VALÓSÁGNAK,

MONDJA PÁRIZSBAN HANOI KÉPVISELŐJE

 

Hanoi korrekt volt, Kissinger nem.

 

KÉRDÉS: Milyen engedményeket tett az Egyesült Államok, hogy ez a megegyezés létrejöhessen?

VÁLASZ: Milyen engedményeket tett az Egyesült Államok? Az Egyesült Államok az egyezményben meghatározott engedményeket tette. Az egyezménynek semmiféle titkos záradéka nincs.

 

Igenis voltak titkos záradékai. (A zsidók híresek arról, hogy sokkal jobb alkukat kötnek, mint a gójok). A magányos cowboy megint bákákt, és a saját dél-vietnami szövetségesei voltak azok, akik nem voltak hajlandók fegyverszünetként elfogadni azt a cedrájtesz mistnás-t, amit ő főzött ki. így aztán, Mojse Kápójer, azért bombázták Északot, hogy kiengeszteljék a Délt, és írt csöpögtessenek a mieszkájt meg az ő umglik-je miatti sértett érzelmekre, nem pedig hogy, mint Kissinger hazugul állította, új engedményeket csikarjanak ki. Erre megint csak akkor Anthony Lewis szolgáltatott bizonyítékot a New York Times-ban, aki Kissingert illetőleg minden bizonnyal tisztességesebb forrás magánál Kissingernél:

 

A karácsonyi bombázás valódi célja, mint most már tudjuk, az volt, hogy rávegye Dél-Vietnamul a fegyverszünet elfogadására. Alexander Haig tábornok, akkoriban Kissinger helyettese, Saigonba utazott, és azt ígérte, meg fogja mutatni, hogy az Egyesült Államok készen áll, Haig tábornok elegáns frázisa szerint, „brutalizálni” Észak-Vietnamot.

 

Ajvé-vé, egy másik mecie, Haig tábornok, azzal a gólem-agyával, aki gáncer knáker volt Nixon és Kissinger alatt, és aki azzal a gojiser kopjával holmi „baljós erőt” sejtett az inkrimináló Watergate-magnószalagok tizennyolc és fél percnyi szakaszának letörlése mögött. Kissinger háládatlan volt a jótevői iránt („Kissinger gyakorlatilag mindenkire rosszat mond, akit csak ismer, az elnököket is beleértve”), és olyan fánfé-rd volt képes, akár egy gánef, amikor megszorongatják és ki akarják szedni belőle az igazságot:

 

Így, miközben a Fehér Házban úgy vélték, hogy szívvel-lélekkel támogatja Észak-Vietnam karácsonyi bombázását, a riporterekkel és a törvényhozókkal – bólogatásaival, fintoraival, Nixon elleni célzásaival és a döntés okozta emberi katasztrófa hangsúlyozásával – azt hitette el, hogy ellenzi.

 

Ez a vánc tekergeti és vonaglott, mint egy féreg vagy egy kígyó, és a leghevesebb vitákat kirobbantó kérdésekben nem állt nist áhín, nist áher. Ez a hóhem hot gezugt:

 

Az Egyesült Államok indokínai beavatkozását mindig is katasztrófának tekintettem.

 

És er hot gezugt:

 

Nem, soha nem elleneztem a vietnami háborút.

 

Amikor Kalbék, az életrajzírói egyenesen a fejére olvasták a diszkrét célzásokat, melyeket szokása szerint maga terjesztett s melyek szerint nem értett egyet Nixon bombázási politikájával, ezt vallotta:

 

Én az Észak elleni támadás mellett voltam. Kínszenvedés volt számomra…

 

Ó, ez a slemil! Még hogy neki volt ez kínszenvedés, ennek a Hájem Jánkel-nék.\ Soha nem jött ki a kongresszussal, és állítólag jobb szeretett volna egy diktatúrát, ahol semmiféle parlamentáris testület nem fékezhetné:

 

„Megpróbáltam megmagyarázni neki – mondta John Brademas képviselő, a többségi párt helyettes vezetője –, hogy a külpolitikának összhangban kell lennie a törvénnyel, de nem hiszem, hogy jutottam valamire.”

 

Gold nem tudott olyan zsidót elképzelni, akinek ilyen fogyatékos lenne a felfogóképessége. A legfurcsább ellentétet abban látta, hogy ezt az önelégült behejmé-t, miután csupán diplomáciai romhalmazt és córesz-t hagyott maga után örökül, ennek ellenére még mindig a siker és a tudás nevetséges glóriája veszi körül. Gold számára Kissinger intelligenciája és éleselméjűsége, amellyel annyit hencegett, éppolyan kétes és megfoghatatlan valami maradt, mint Nixonnak az alapvető dolgok megragadására való képessége, vagy Spiro Agnew magas intelligenciahányadosa: semmi jel nem utalt rá. Becsmérlői szemében fárzeenis lévén, az olyan életrajzíró számára, mint Gold, szüntelen mehájé-t jelentett. Az ugribugri seggfej minden hétfőn és csütörtökön újra és újra bekerült az újságokba valami újabb mesugesz-szel, akár a chelmi smegege. Hétfőn a New York Post-ban Kissinger fényképe szerepelt: olyan pofát vágott rajta, mint egy vigyorgó slimózel, a Becsületrend első osztályú nagykeresztjének, „Nyugat-Németország egyik legmagasabb kitüntetésének” vállszalagjával és csillag alakú érdemérmével. Kedden Gold az alábbiakra bukkant:

 

NÁCI BOTRÁNY A BONNI HADSEREGBEN

 

A német hadsereg hadnagyai szimbolikus „zsidóégetést” rendeztek a nyugatnémet fegyveres erők müncheni főiskoláján. A fiatal tisztek a náci „Sieg Heil!” köszöntéssel üdvözölték egymást, miközben „Juden” (Zsidók) szóval telefirkáit papírdarabokat gyújtottak meg és égettek el a szemétkosarakban. A Hadügyminisztérium egy szóvivője azt mondta, hogy „a résztvevők alapjában véve nem voltak antiszemita beállítottságúak”.

 

Gold ebben nem volt ennyire biztos. Igazságos ember lévén, megértette, hogy két ilyen teljesen véletlenszerű kapcsolatban álló cikket akár csak egymás mellé tenni is elítélendő cselekedet, amire csak olyasvalaki vetemedhet, mint ő, akiben nyoma sincs a tapintatnak és együttérzésnek az olyan sekélyes, társasági sikerhajhász háborús uszítókkal szemben, mint Kissinger. De hát a gyors egymásutániságért, legalább részben, az a hülye is felelős, hiszen minden fényképezőgép elé odatolja azt a vigyorgó, epekedő pónem-ét, amelyet csak egy keresztény mehuteneszte szerethet. És Goldnak rendelkezésére álltak azok a főcímek, amelyek bizonyították, hogy Kissinger a múltban antiszemiták készséges talpnyaló ja volt:

 

WOODWARD ÉS BERNSTEIN:

KISSINGER VÉLEMÉNYE NIXONRÓL

Antiszemita, másodrendű és atomháborús uszító

 

Goldnak még igen sok, további lesújtó információkat tartalmazó anyaga volt, de el óhajtotta kerülni, hogy szövegében akár a legcsekélyebb jelét is adja bármiféle személyes ellenségességnek. Ha meg tudja védeni a tézisét, akkor ő lesz az ország első zsidó külügyminisztere – ha külügyminiszter lesz. Hajlandó volt belevenni a könyvébe még egy-két hízelgő adatot is, amelyre rábukkant. A Kalb-féle életrajzban például egy évfolyamtársa dicsérte Kissingert, a harvardi diákot, és „rendkívüli tehetségként” jellemezte:

 

De micsoda strici volt! Egy törtető, önző primadonna. Az ember ott vagy Elliott védence volt, vagy Carl Friedriché. Kissingernek sikerült kitűnő viszonyt fenntartani mind a kettővel.

 

William Yandel Elliottban, egy másik harvardi hóhem-ben Kissinger, mint mondja, nem pusztán egyetemi pártfogóra, hanem barátra és ihletőre is talált:

 

Vasárnaponként sokszor tettünk hosszú sétákat. Beszélt a szeretet hatalmáról, és azt mondta, egyetlen igazán megbocsáthatatlan bűn van: ha az embereket úgy használják fel, mintha tárgyak volnának.

 

Kissinger sürgette, hogy B-52-eseket küldjenek Kambodzsa ellen, diktatúrákat támogatott Chilében, Görögországban és a Fülöpszigeteken, elkötelezett híve volt Afrikában a fajüldöző kisebbségi uralomnak, és hozzájárult Richard Nixon újraválasztásához. Arcon csókolta egy arab, aki utálta a zsidókat, és virágcsokrot kapott NyugatNémetország kancellárjától. Gold megtalálta a könyvéhez a kedvére való címet. Azt a címet fogja adni neki, hogy A kis porosz.

 

 

Úgy vélte, Kissinger ezt nem fogja rossz néven venni. Mint úriember, aki vitathatatlanul áhítozik a pénzre és a hírnévre, aligha emelheti fel a szavát azért, hogy másokban fojtsák el ezeket a törekvéseket. És közismerten van humorérzéke, hiszen állandóan megpróbál viccelődni:

 

Kissingert, aki nagy nőfaló hírében állt, megkérték, magyarázza meg azt a sokszor idézett megjegyzését, miszerint „a hatalom a legerősebb afrodiziákum”. „Hiszen ez csak tréfa volt” – felelte.

 

Valószínűleg közelebb került a humor lényegéhez, amikor újságírók azt kérdezték tőle, mit szeretne, hogyan szólítsák:

 

„Nem vagyok a protokoll híve – felelte. – Teljesen oké, ha egyszerűen »excellenciádnak« szólítanak.”

 

Harsány nevetés tört ki.

„Excellencies uram – írta Musztafa Barzani tábornok, a kurd felkelők vezére Henry Kissingerhez intézett utolsó, patetikus üzenetében, miután egyik napról a másikra hirtelen minden támogatást megvontak attól az iraki uralom elleni felkeléstől, amelyet az Egyesült Államok kormánya szított és pénzelt. Mozgalmunkat és népünket megsemmisítik, miközben hihetetlen módon mindenki hallgat. A szívünk vérzik, látva, hogyan irtják példátlan módon védtelen népünket. Úgy érezzük, excellenciás uram, hogy az Egyesült Államok erkölcsi és politikai felelősséggel tartozik népünknek, amely elkötelezte magát az önök országának politikája mellett. Külügyminiszter úr, aggódva várjuk sürgős válaszát.”

 

Erre a levélre, egy népcsoportnak az aljas cserbenhagyása után, mélységes hallgatás volt a válasz, bár őexcellenciája, ez az érzékeny természetű fickó, akiről kiderült, hogy mikor megsértik a gyöngéd érzelmeit, kvicst és kreht, akár egy kránke bobé, később Londonban már bőbeszédűbben védelmezte magát az ellen a vád ellen, hogy kissé mocskos és illetlen az a kapzsi szenvedély, amellyel korábbi kormánypozícióját a jelek szerint a pénzszerzés érdekében kiaknázza:

 

Véleménye szerint, mondta Henry A. Kissinger, teljesen rendjén való, ha milliókat keres. „Azt hiszem, figyelembe kellene venni, hogy közszolgálatomból kifolyólag erősen el voltam adósodva, amikor elhagytam a hivatalomat.”

 

Ajvé, ajvé, dúdolta magában Gold helytelenítően, mert ezek a szavak valahogy nem éppen kóserül csengtek. A köznek úgy kellettek egy ilyen mesieh szolgálatai, mint egy loh in köp. Erősen kételkedett abban is, hogy ez a kurve jobban élt harvardi professzor korában, mint azóta. Gold mégis azon kapta magát, hogy rejtelmes módon együttérez ennek a házer-nek a pénzsóvárgásával.

– Keress pénzt! – buzdította az apja világéletében. – Ez az egyetlen jó, amit a keresztényektől tanultam!

Kissingerben máris megvolt ez a szájhel, mint ahogy a Newsweek alábbi bekezdése szerint számos harcostársában és nohsleper-jében is:

 

Vezető munkatársai közül szintén sokan távoznak. Néhányan, köztük Charles Robinson miniszterhelyettes, William D. Rogers, államtitkár és Winston Lord politikai tervezési igazgató gazdag emberek. Más munkatársai, mint Lawrence Eagleburger külügyi államtitkár-helyettes a magániparban próbálnak lehetőséget találni némi pénzkeresetre.

 

Gold mindnyájuk helyzetébe beleélte magát, és mélységesen megkönnyebbült, amikor ily módon bebizonyosodott, hogy nem az ő szíve az egyetlen szív az országban, amely hevesebben ver a pénz kedves közelségétől, s nem az ő füle az egyetlen fül, amelynek számára a nyelvnek nincs vidámabb hangsora a pénz szónál. Goldnak arra is jó oka volt, hogy kedvezően vélekedjék Eagleburger államtitkár-helyettesről (ő maga is lehetne helyettes, ha hajlandó volna ilyen kevéssel beérni):

 

A hírek szerint Lawrence Eagleburger, Kissinger egyik közeli munkatársa képes azt mondani a főnökének: „Henry, te egy szarzsák vagy.”

 

És Gold mélységesen le volt kötelezve két újságírónak, Róbert Woodwardnak és Carl Bernsteinnek, mert az ő révükön értesült William Wattsról, Kissinger egy másik munkatársáról, aki Kambodzsa inváziója elleni tiltakozásul otthagyta az állását:

 

Watts ezután alaposan beolvasott Alexander Haig tábornoknak. „Most kaptál parancsot a főparancsnokodtól – mondta Haig. – Nem mondhatsz le.”

 

„Lófasz a seggedbe, Ál – mondta Watts. – Már lemondtam.”

Gold el volt bűvölve.

„Lófasz a seggedbe, Ál”?

„Henry, te egy szarzsák vagy”?

Ázoj zugt mén az olyan máherek-ke\, mint egy tábornok meg egy külügyminiszter? Hogy el tudták volna intézni őket a brooklyni fiúk! Ők az anyatejjel szítták magukba azt a józan észt, amivel reálisan tudták felmérni az ilyen mómzer-eket a kormányzatban, Miklós cár szentpétervári kormányától kezdve a New York-i városháza /ló^er-jeiig és a washingtoni úri társaság sfcdcem-jeiig. Gold törte a fejét, hová tegye a könyvében az ifjú Henry levelét Fritz Kraemerhez, ahhoz a tekintélyes német emigránshoz, aki az egzotikus személyiség szemkápráztató csinnadrattájával érkezett a louisianai katonai támaszpontra, hogy a fasizmus elleni harc szükségességéről beszéljen a katonáknak. A levél szűkszavú prózában íródott:

 

Hallottam a tegnapi beszédét, így kell ezt csinálni. Nem lehetnék valahogy a segítségére? Kissinger közi.

 

Aztán Kraemer volt az, aki segített: a lúdtalpas mámzer-t kiemelték, gyalogos bakából a tábornok német tolmácsa lett. Amikor a háború utolsó hónapjaiban a hadosztály átkelt a tengerentúlra, Kissinger természetesen magára vállalta a katonai irányítás csábító előjogait és kötelességeit, elő is léptették, ő felügyelt Hessen tartomány Bergstrasse körzetére. Széles körű hatalommal rendelkezett – beleértve a kihallgatás nélküli letartóztatás jogát is.

 

„Amikor a nácikra került sor – emlékezik Kraemer –, Kissinger emberi megértést tanúsított.”

 

Valami jó a legrosszabbakban is van közülünk. Kicsöppenve a kormányból tovább „fújta a maga teuton kürtjét”. Amikor emlékeztették a „kétszínűség” és az „erkölcstelenség” vádjaira, sőt arra, hogy „háborús bűnös” volt Vietnamban, gyámoltalanul védekezett, és borscsot evett:

 

„Hazahoztam a katonákat meg a hadifoglyokat.”

 

Á nehtiger tog! Ebben még Goldnak is több érdeme volt, aki legalább egyszer elment egy békemenetre. De nem sietett Henry magára vállalni a felelősséget azért a 20 492 halott amerikaiért és több százezer vietnamiért sem, akiket azokban az években öltek meg, amikor ő vidáman hajkurászta a kurvákat a diplomáciai orgiákon meg estélyeken, a közönséges, arrivista playboy. Elismeri, hogy van egy gyengéje!

 

KISSINGER ELISMERI, HOGY VAN EGY GYENGÉJE

 

„A nemzetközi gazdasági kérdések területe volt a leggyengébb pontom – mondta Kissinger egy riporternek, aki nemrégiben együtt vacsorázott vele Acapulcóban. – Az USA a legsúlyosabb hibákat ezen a téren követte el észak-atlanti szövetségesei és a fejlődő országok ellen.”

 

Mojse Pupik tehát annyit ér, mint Gold, amikor pénzügyekről és közgazdaságról van szó. De ázoj:

 

KISSINGER BELÉP

A CHASE TANÁCSÁBA

 

Henry A. Kissinger belép a Chase Manhattan Bankba, előbb mint a bank nemzetközi tanácsadó bizottságának alelnöke, később mint elnöke. A Chase szóvivője nem volt hajlandó nyilatkozni, mekkora fizetést fog kapni. Dávid Rockefeller, a Chase elnöke elragadtatását fejezte ki, hogy egy olyan nagy formátumú és sikeres ember, mint Mr. Kissinger, hajlandó tekintélyes szakértelmét a Chase rendelkezésére bocsátani.

 

Gold már azon is el volt képedve, hogy egy olyan kis formátumú és megvetendő eredményeket elért embert, mint Kissinger, egyáltalán beengednek egy tisztességes házba, akár a Fehér Házba is, no de egy bankházba? Itt az ideje, hogy a matracba meg olasz bankokba rakjuk a pénzünket. Micsoda gesráj fog kitörni, ha ez valaha apiske közelébe megy! De noh ó mól:

 

GOLDMAN, SACHS FELVESZI KISSINGERT

KÜLÜGYI TANÁCSADÓNAK

 

Goldman, Sachs és Társai, az egyik vezető beruházási és tőzsdebizományos bankház bejelentette, hogy részfoglalkozású szakértőként és szaktanácsadóként alkalmazza Henry A. Kissingert. A dr. Kissingernek fizetendő tiszteletdíj összegét nem hozták nyilvánosságra.

 

Un noh mer:

 

Az első ilyesféle szerződés keretében egy volt külügyminiszter elvállalta, hogy öt évig szakértőként és szaktanácsadóként működik egy televíziós hálózatnál, a jelentések szerint egymillió dollárért.

 

Un vusz’ noh? ín mit’n d’rinen ez a megbízhatatlan fasz sojn tagja volt a Metropolitan Szépművészeti Múzeum igazgató tanácsának, „a kulturális kapcsolatok értéke iránti közismert elkötelezettsége” révén. Goldnak erre volt egy jó vicce:

 

1974-ben, amikor Henry Kissinger meglátogatta Mr. Cartert georgiai kormányzói hivatalában, az akkor még külügyminiszter Kissinger csodálattal bámult egy Butler Brown-olaj festményre, és azt mondta: „Nem is tudtam, hogy Andrew Wyethseket gyűjt.”

 

Zájer kiig ez a grober nár, de valószínűleg többet hoz össze a nyilvánosságra nem kerülő juttatásokból, mint amekkora Gold fizetése, még azok nélkül a pult alatti dugipénzek nélkül is, amiket Rockefellerek tán még mindig odanyomnak neki. Az emberek tudták, mi mindent kapott Kissinger Rockefelleréktől: készpénzt, pártfogást, állásokat, esküvői banketteket, lakosztályok és magánrepülőgépek használatát, nemkülönben a Rockefeller-birtok nagyobbik úszómedencéjének használatát Tyler nevezetű, lógó fülű kutyája számára, no meg helyet a magántrezorjaikban, ahová eldughatta a kormányzati iratokat a bonafide történészek és az egyéb, vele versengő írók elől.

 

KISSINGER TELEFONBESZÉLGETÉSEINEK

GÉPIRATAIT ELSZÁLLÍTOTTÁK

A ROCKEFELLER-BIRTOKRÓL

 

A Külügyminisztérium ma közölte, hogy Henry A. Kissinger a telefonbeszélgetéseiről készült gépiratokat Rockefeller alelnök New York állambeli magánbirtokán tárolja. Miután a riporterek egy csoportja azt mondta, pert fognak indítani, hogy hozzáférhessenek a gépiratokhoz, Mr. Kissinger meggondolta magát, és irataival és hivatalos dokumentumaival együtt ezeket is a Kongresszusi Könyvtárnak adományozta.

A Külügyminisztérium sajtóreferense szerint a gépiratokat „egy, a kormány által jóváhagyott tárolóhelyen raktározták el a New York állambeli Pocahonto Hillsben”. A riporterek kérdéseire válaszolva elismerte, hogy a Rockefeller-birtokról van szó. Mr. Kissingert és Mr. Rockefellert szoros szálak fűzik egymáshoz.

 

 

De mit kaptak Rockefellerek Kissingertől? Harvardi professzorokat ennél sokkal könnyebben is meg lehet vásárolni, de lehet, hogy egy született vesztes, mint Nelson, ezt nem tudta. Odáig alacsonyodik, hogy fizetett hirdetéseken érmékkel handlíroz!

 

Henry Kissinger

megalkotja az amerikai

vezetés egyedülálló történetét,

nemesfémbe vésve…

 

A NAGYSÁG ARCKÉPCSARNOKA

 

Alatta Kissinger fényképe, mellényben, ingujjasan, a következő szöveggel:

 

Miután dr. Kissinger (fent) kiválasztotta a személyeket, a portrékat aprólékos gonddal kivésik (balra), majd az érméket különleges, kézi működtetésű sajtón nemesfémből verik.

 

Mellette a rendelőszelvény:

 

Kérem, jegyezzék elő megrendelésemet A NAGYSÁG ARCKÉPCSARNOKÁra, amely ötven finom metszésű érmeportréból áll, és azok előtt a nagy amerikaiak előtt tiszteleg, akiknek irányítása alatt hazánk a világ vezető hatalmává emelkedett. A gyűjteményt dr. Kissinger személyesen válogatta össze. Előleget most nem kell fizetni!

 

Ezt még Belle is megvetendőnek találta. Az a társadalom, amelyben egy ilyen eszement képmutatót hírességként ünnepelnek, ahelyett, hogy megvetnék és kerülnék, mint a bélpoklost, nem társadalom, és a sót sem éri meg, amit megeszik, és Gold megfogadta, hogy ezt ki is fogja mondani, amikor körvonalazta Pomoroynak A kis porosz tervét. Esküdözött, hogy képtelen megérteni, a hivatásos könyvkritikusokon kívül miért akarná bárki is elolvasni annak az embernek a szerecsenmosdató memoárjait, akinek a jelentősebb tetteit máris tüntető megvetéssel jegyzi fel a történelem, avagy talpnyaló tökfejeken kívül ki költené rá tíz centet, hogy vegyen belőle egy példányt; míg viszont ha csak minden tizedik ember megveszi Gold könyvét, aki utálja Kissingert, máris több millió példánnyal több fog elkelni az ő könyvéből, mint vetélytársáéból.

Pomoroyt az üzleti várakozásokat illetően nem győzte meg Gold előadása, de abba beleegyezett, hogy elfogadja a Kissingerről szóló könyvet az amerikai zsidó lét élményéről szóló helyett, mivel az anyaggyűjtés gyakorlatilag befejeződött. Gold ugyan csak nagy üggyel-bajjal tudott beletörődni a hihetetlen helyzetbe, hogy összecsap egy könyvet, miközben magas hivatalra vár, de aztán eszébe jutott, hogy Kissinger pontosan ugyanezt csinálta. Ha regényben olvasnánk, el sem hinnénk.

– Kissinger belehal, ha elolvassa – mondta Pomoroy, de semmivel nem látszott komorabbnak, mint máskor.

Gold úgy vélte, ez alighanem ártana könyve kelendőségének. Goldnak most a ravasz smok-ka\ kapcsolatban, annak áhított hírnevétől eltekintve, az bántotta legjobban a csőrét, hogy milyen rengeteg állást tölt be, melyek révén nyilvánvalóan disznó mód hentereg a pénzben, miközben ő, Gold tűkön ül, és még mindig éhesen vár arra az egyetlenegy állásra.

– Miért nem veszed rá Pugh Biddle Conovert, hogy használja fel a befolyását? – vetette fel Ralph. – Megkönnyítené a dolgokat.

– Miért nem tudod rávenni az apádat, hogy használja fel a befolyását? – siránkozott Gold Andreának, amikor visszatért Washingtonba, hogy megkefélje, és Ralph tanácsa szerint járjon el. – Lefogadom, hogy megkönnyítené a dolgokat.

– Holnap meglátogatjuk – felelte Andrea lelkesen. – Biztosan le vannak neki kötelezve valamiért.

Mint Gold másnap estefelé megtudta, Pugh Biddle Conovernek valóban erősen le voltak kötelezve, mert a nagyra becsült hivatásos diplomata öt egymást követő kormánynak összesen tizenhétszer hazudott eskü alatt, és ezért a részrehajlás nélküli altruizmusért Washington valamennyi politikai csoportosulása mélységesen tisztelte.