– Jöjjön be, fiam, jöjjön, jöjjön – dalolta Pugh Biddle Conover akkumulátoros kerekesszékéből tüneményes jókedvvel, amikor megpillantotta Goldot. – Mélyen le vagyok sújtva, hogy látom. Úgyszólván naponta imádkoztam, hogy vagy egyikünk, vagy másikunk haljon meg, mielőtt szükségessé válna, hogy újra találkozzunk. Magát megindították az érzelmeim. Látom a könnyeiről.

Gold reményeire tüstént felhőt borított a küszöbönálló megaláztatások émelyítő előérzete. Inspirációt keresve Andreára nézett.

– Kedvesebbnek kell lenned, papa – mondta Andrea, és egy pillanatra hátulról két keze közé fogta apja takaros, udvaronci fejét.

– Gyatrán érzem magam, kicsim – felelte Conover ördögi mosollyal, miközben majd kicsattant az életerőtől és az egészségtől. – Amíg ez be nem jött, olyan jól éreztem magam.

– Ezt a fajta tréfát, papa – mondta Andrea –, ő esetleg nem érti.

– Eridj, lovagolj kedvedre, és vágd sutba a félelmedet. Megígérem, hogy távollétedben oly pajkosán játszadozunk majd, mint két pillangó. Jupiterre esküszöm, százszor is iszom a szerencséjére, de fenékig ám, ha csordulásig tölti az orvosságos poharamat, és maga is iszik egy kortyot bocsátotta el a lányát egy barátságos mozdulat kíséretében Conover.

Gold örült, hogy Andrea elment. Lovaglóostorával, magas szárú csizmájában, lovaglónadrágban, skarlátszín frakkban, fekete bársony keménykalappal a fején egy-két lábbal magasabbnak látszott, és valami olyan furcsa, férfiatlanító szexualitás testesült meg benne, hogy Gold beleborzadt. Felmerült benne a gondolat, hogy ha az apa nem bizonyul szívélyesebbnek, még aznap éjjel ki fogja porolni a lánya fenekét a lovaglókorbáccsal. Miközben whiskyt töltött a kancsóból, a franciaablakok üvegtábláin át a kinti, fényűzőén tágas térségek felé kalandozott a tekintete, s gondolatban már úgy látta önmagát, mint aki a dinasztikus öröklés rendezett folyamata révén hamarosan mind e kertek, kocsifelhajtók, istállók, rétek és erdők ura lesz. A gyerekeinek alighanem javára fog válni az a civilizációs befolyás, amelyet az általa engedélyezett rövid látogatások gyakorolhatnak a jellemükre. De hogy a francba fogja kifizetni az adókat meg ennek a rengeteg személyzetnek a bérét?

– Elég? – érdeklődött diszkréten mosolyogva, amikor már színültig töltötte a kezében tartott nagy poharat.

– Még egy-két milliméternyit, és roppantul le leszek magának kötelezve – válaszolta Conover udvariasan, ravasz és gúnyos pillantással. – Azt se bánom, ha kiloccsantja a felét. Van pénzem, telik rá. Egészségére, maga disznó! – kiáltotta, amikor Gold odavitte neki a tiszta, hígítatlan whiskyvel megtöltött poharat. Gold döbbenten nézte, hogyan hajt le belőle három-négy hatalmas kortyot. – Megmentette az életemet, maga görény – csettintett elégedetten. – Megint megörvendeztetett, Goldstein…

– Gold, uram.

– Ezer bocsánat szándéktalan nyelvbotlásomért, barátom. Világért sem akarnám megsérteni. Legőszintébb óhajom, kedves dr. Gold, hogy ma tökéletesen elégedettnek lássam. – Conover metsző tekintete olyan, Goldnál jóval hiszékenyebb emberekben is bizalmatlanságot keltett volna, akiknek nála sokkal kevesebb okuk lett volna rossz szándékra gyanakodni. – Maga ma akar tőlem valamit, nem?

– Egyébként nem tolakodtam volna be önhöz – mondta Gold esdeklően, ám egyszersmind kifinomult modorban.

– Akkor beszéljen nyíltan, barátom. Mit kíván, mit tegyek magáért, Sammy?

Gold nagyot sóhajtott, mivel a jelek szerint újabb elkerülhetetlen vereség előtt állt. – Samuel Adams – mondta. – Sámuel Clemens, Samuel Morse, Uncle Sam, Sámuel Johnson.

– De legkorábbi ismert megjelenése – riposztozott Conover mézesmázos, agyafúrt nevetéssel – az Ótestamentumban van, Sámuel könyvében. És az a Sámuel akármi volt, csak nem Johnson, igaz? – Conovert enyhe köhögési roham fogta el, Gold újra megtöltötte kiürült poharát. Maguk a legjobb nevek egész sorát vették el tőlünk – mondta Conover –, de a Sammy, az nincs közöttük. Sidney, Irving, Harold, Morris, Seymour, Milton, Stanley, Norman… csupa nemes név, és egyik sem a miénk többé.

– Abraham Lincoln – cáfolta Gold lelkesen. – Aaron Burr, Joseph Conrad és Daniel Boone. Isaac Newton, Benjamin Harrison, Jonathan Swift és Jesse James.

– A Henrik angol királyok neve volt – vágott vissza Conover. – Vilmos hódító volt, Harold pedig az a király, aki elesett Hastingsnél. Most minden Ikey, Abe és Sammy Henry, Bili és Bemard néven jár-kel a világban. Valaha volt Bernát, egy szentünk, akit Bernátnak hívtak. Most kutyanév. Egy darabig dolgoztam a maguk Henry Morgenthaujával meg a maguk Bemard Baruchjával. A maguk Bernié Baruchja több elnöknek volt tanácsadója, de egyikük sem hallgatott rá. Sok ilyennel találkoztam, hosszú időn át, az élet minden területén, és rájöttem, hogy egy sincs köztük olyan derék ember, mint én, de még csak olyan se, aki ezt hiszi magáról. Ha én a maga helyében volnék, Goldilocks, nem próbálnék olyasvalakit majmolni, mint én, hanem súlyt helyeznék rá, hogy mindig zsidóként lépjek föl, hiszen másnak úgysem tudja soha kiadni magát.

Gold érezte, hogy az arcába szalad a vér. – Ezt nem vagyok köteles magától eltűrni – mondta csöndes dühvel, és tüntetőén fölállt.

– De igen, de mennyire – mondta Pugh Biddle Conover –, ha akar ma tőlem valamit, akár csak egy ebédet is. Még azt is megtehetem, hogy elveszem Andreától a Porschét, aztán mehet haza gyalog. Gyakran töprengek azon, Neiman Marcus, hogy valaki, akinek van esze és önbecsülése, miért szeretne olyan sekélyes és henye ember lenni, mint én. Miért kell annak magát egy pillanatra is zavarnia, ha én megvetendőnek tartom? De untatom magát. Látom a szemén.

– Egyáltalán nem – felelte Gold csöppet sem meggyőzően. – Engem ez csak azért zavar – hazudta –, mert feleségül fogom venni a lányát. És mert önnek talán megvan hozzá a befolyása, hogy segítségünkre legyen, már ami a kinevezésemet illeti.

Vendéglátója barátságosan bólintott, de ravaszul felcsillant a szeme. – Az előbbi számomra semmit sem számít. Mint bizonyára észrevette, túl vagyok mindenféle előítéleten. Maga soha nem lesz meghívva ide, és remélem, én is mindig úgy erezhetem, hogy szabadságomban áll soha el nem menni magához. A segítséget mindenképpen meg fogja kapni, már csak azért is, hogy ha már maga is részünkké válik, minél kisebb legyen a folt a családi hagyományaimon. Én nem pusztán azért nem szeretem magát, Kaminsky, mert zsidó. Azért nem szeretem magát, mert ember. Az emberiség bűzlik, Hymie, és az emberiség nyugati felének a bűze semmivel sem kevésbé dögletes, mint a többié. Fájdalmas, de meg kell jegyeznem, hogy maga nem tartozik azok közé az egyedek közé, akiket a kivételek közé sorolnék. Fel tudnék sorolni sok tehetséges zsidót, akiket csodáltam, de soha nem találkoztam egyikükkel sem, ami igencsak a becsületükre válik. Azokat az embereket sem állhatom, akik felkeresnek, mert tudom, hogy akarnak valamit. Ámbátor be kell vallanom, kedves Manishevitzem, hogy soha senkivel nem találkoztam, akit szerettem volna, kivéve a gazdag protestánsokat.

– És Harris Rosenblattot? – vetette fel Gold bizakodva.

– Azt a zsidót?

Gold kizökkent a kerékvágásból. – Ő németnek tartja magát.

– Mi a különbség?

– Ez igen nagy és tragikus különbséget jelentett nem is olyan sok évvel ezelőtt – mondta Gold őszintén.

– Számomra most semmiféle különbséget nem jelent – felelte Conover. – Harris Rosenblatt egy nagyképű hülye. – Elégedett mosoly játszadozott az arcán, egy pillanatra leeresztette rózsás szemhéjait, aztán felkuncogott, de olyan gyilkos rosszindulattal, amelyet mintha a könyörtelen, ám pezsdítő emlékezés táplált volna. – Protestánsnak nevelteti a lányát, lovaglóleckéket meg ilyesmiket adat neki, mert abban a tévhitben van, hogy ezek magasabb társadalmi osztályba emelik, és fokozzák a vonzóerejét. Azon gondolkodik, hogy megváltoztatja a nevét. Blattra. Elhallgatott, mert újra fuldokló nevetésroham fogta el, aztán további italért nyújtotta a poharát. Addig el sem vette a szájától, amíg alább nem hagyott a vidámsága, és vissza nem kapta a hangját. – Azt mondtam neki… azt mondtam neki, meg lennék tisztelve, ha az én nevemre kereszteltetné a lányát, és meg is ígérte. Az a hülye. Tényleg azt hiszi, hogy meg lennék tisztelve, ha rólam nevezné el azt a kis zsidó lányt? De könyörgök… nehogy félreértsen. Én minden jót és szépet kívánok neki. Kívánom, hogy sikerüljön, felesége fiút szüljön.

Gold úgy rezzent össze, mintha beleszúrtak volna. – Örömmel látom, uram, hogy utolsó találkozásunk óta mit sem csökkent az emlékezőtehetsége, se a gyerekes versikék és verses jókívánságok iránti előszeretete.

Conover abszolút meglepetten nézett fel kerekesszékéből Goldra. Miről fecseg maga, fiatalember?

– Rímes versben beszélt.

– Mikor?

– Épp most. – Gold már-már azt érezte, hogy valami baljós hallucináció akaratlan résztvevője.

Conover most már nyilvánvalóan csöppet sem szórakozott. – Megőrült maga?

– Egy pillanattal ezelőtt – dadogta Gold védekezőén. – Folyton ezt csinálja. Nem veszi észre?

– Én semmi ilyesmit nem csinálok – közölte vele Conover. – Közös ismerősünkről, Harris Rosenblattról beszéltem, és azt a reményemet fejeztem ki, hogy fiúgyereke fog születni. És mire a fiának kinő a haja, remélem, nem lesz a lányokkal baja. A múlt héten lelőtte egy kutyámat, tudja – idézte fel Conover, és kipirult örömében.

– Lelőtt egy kutyát? – kérdezte Gold dermedten.

– De le ám – rázta Conovert újra a ziháló nevetés, hogy majdnem hétrét görnyedt. – Az egyik kedvenc vadászkutyámat. Pompás állat volt. Azt mondtam neki, jól sikerült vadászat után az a szokás, hogy kiválasztjuk a legjobb kutyát, és megöljük. Hadd gyakoroljuk az alázatosság erényét. Aztán rábíztam, hogy válassza ki.

Gold rémülten és lenyűgözötten bámult rá. Régebben is előfordult már vele, hogy azon kapta magát, számba veszi mindazokat, akiket hite szerint tiszta lelkiismerettel, puszta kézzel nyomban meg tudna ölni – az első tíz divattervezőt, például, akiknek a neve megjelenik az újságokban, vagy az első hat belső berendezőt –, de amióta csak az eszét tudta, még soha nem találta magát karnyújtásnyira olyasvalakitől, akivel szemben az emberölés kísértését csak ilyen törékeny kétely tartotta benne féken.

– És lelőtte?

Conover vidáman bólogatott. – Fejbe. Miszlikbe lőtte a sörétes puskájával. Az az ostoba bolond. Lehet, hogy a városi kölcsönkötvényeivel harminc évre előre lát, de amikor a társadalmi státusról van szó, nem lát az orráig sem. Legalább három nemzedék és sok genetikai jószerencse kell hozzá, hogy valamelyik leszármazottját kereszténynek nézzék. Hogy néz ki a felesége? – Conover fölemelte a fejét, és kegyetlen fény ült ki az arcára. – Amolyan héber ke?

-Ez a kurva szó egyszerűen nem létezik – válaszolta Gold csöndesen. Úgy döntött, nincs vesztenivalója, akár valódi érzelmeivel is reagálhat rafinált kínzójának állandó piszkálódásaira. – Zsidónak néz ki, ha erre gondol.

– Akkor legalább négy nemzedékre van szükség. Tudja, doktor Gold… szólíthatom doktornak? A maga hitsorsosa, Henry Kissinger a jelek szerint nem törődött vele, de, ugye, ő is német volt, nem? No de elkalandoztam. Engem arra neveltek, hogy a legtöbb embernél magasabb rendűnek tartsam magam, és semmi, amit az életben tapasztaltam, nem késztetett arra, hogy kétségbe vonjam ezt a premisszát. Mondja meg hát nekem, Lehmann Brothers, miért kellene azt színlelnem, hogy kedvelek valakit, olyasvalakit, mint maga, amikor erről szó sincs?

Gold látta, hogy teljesen egyedül vannak. – Hogy megmentse az életét – felelte, aztán két kézzel megmarkolta a vénember nyakát és megszorította.

– Ez az egyetlen jó érv, amelyet életemben hallottam – mondta Pugh

Biddle Conover, immár jóval rekedtebb hangon, miután Gold eleresztette, aztán gyöngéden megdörgölgette fájós nyakát. – Mondja csak, kedves barátom, szereti maga a niggereket? Nálam három-négyszáz dolgozik, de eszem ágában sincs, hogy egynek is megtanuljam a nevét. Maga hány szerecsent számít a legközelebbi barátai közé?

A válasz az volt, hogy egyet sem. – De ez nem jelenti, hogy úgy érzem, megkülönböztetést kellene alkalmazni velük szemben.

– Én se érzem úgy, hogy megkülönböztetést kellene alkalmazni velem szemben – mondta Conover. – Ha maga jogot formál arra, hogy kerülje a közelebbi kapcsolatot a négerekkel, én miért ne formálhatnék rá jogot, hogy távol tartsam magam az olyan alakoktól, mint maga, ha egyszer történetesen ugyanolyan alacsonyrendűnek és visszataszítónak találom magát, mint maga őket? És történetesen annak találom, Goldman, Sachs, Bache, Halsey, Stuart és a többi. Tény, hogy nem vagyok hajlandó elviselni semmiféle zsidót, kivéve az orvosomat, az ügyvédemet, a fogászomat, a könyvvizsgálómat, a könyvelőmet, a titkáromat, a tőzsdeügynökömet, a mészárosomat, az utazási ügynökömet, a szabómat, a cégtársamat, az ingatlanügynökömet, a bankáromat, a pénzügyi tanácsadómat, a legjobb barátomat és lelki tanácsadómat. Egy dolgot szeretek magukban, zsidókban, hogy Kissinger kivételével távol tartják magukat a külpolitikánktól, mivel úgysem eresztenénk be magukat oda. Tényleg térdre borult, és imádkozott azzal a Nixonnal? Micsoda nevetséges jelenet: Kissinger lehajtott fejjel, áhítatosan összetett kezekkel térdepel. Hónapokig nevettünk rajta. A zsidók mindig letérdelnek, amikor imádkoznak? Azt hittem, csak óbégatnak.

– Nem tudom – mondta Gold velősen. – Én nem imádkozom.

– De mama azért imádkozik, nem? – vágott vissza Conover gúnyolódva. – Mi az a kormánypozíció, amiért imádkozik?

– A külügyminiszterség – mondta Gold.

– Ó, azt könnyen meg tudnám szerezni magának – nevetett Conover halkan. – De nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e. Ebéd közben majd komolyan fontolóra vesszük. Az ebéd mindig serkentőleg hat rám. Én mindig egyedül étkezem.

Gold magányosan evett, tompa kábulatba süppedve. Ezúttal szegényes volt a választék: egyetlen árva szendvicset kapott, fehér kenyéren füstölt libamellet, salátával, majonézzel és sós vajjal, melléje egy pohár szalmaszállal felszolgált tejet. Gold agyában szikrányi kétség sem volt afelől, hogy egy határtalan képességekkel rendelkező ördögi szellem űzi vele kisded játékait.

Miután befejezte a dicstelen étkezést, Gold a kezébe temette az arcát, és elbújt a kert egyik sarkában, amíg Andrea visszatért a kilovaglásból, s miután lezuhanyozott, újra magára öltötte azt a ruhát és cipőt, amelyben megint nőies, megszokott, pompás és unalmas lett. Aligha gyanította, hogy lovaglásának napjai meg vannak számlálva. Gold el volt rá szánva, hogy aznap véget vet ennek a szórakoztató időtöltésnek, amikor összeházasodnak, és semmi kétsége nem volt afelől, hogy ha szükségessé válik, összezúzza a lelkét, és néhány hónap leforgása alatt pszichoterápiába kergeti. Andrea gyakran otrombán mozgott, óvatlanul, hebehurgyán neki-nekiment a bútorok éles sarkainak, és rendszerint csupa kék meg lila volt a térde.

– A Nyilas jegyében születtem – magyarázta.

Gold úgy fogadta ezt az információt, mint egy szent: úgy tett, mintha süket volna, mint az ágyú. Andreának megvolt az a rossz szokása, hogy feledékenyen szanaszét hagyta a dolgait, ami már csöppet sem táplálta többé Goldban a férfiasság és érettség érzését. Ilyesmitől hamarosan megőrül az ember.

Andrea egyetlen pillantást vetett rá, és már tudta is, hogy Gold ugyancsak le van lombozódva.

– Az apád nem szeret, Andrea. Rossz véleménnyel van rólam, mert zsidó vagyok.

– Honnan jött rá?

– Valaki biztos beköpte neki – mondta Gold a lehető legszárazabb hangon.

– Majd együtt megkörnyékezzük – nyugtatgatta Andrea. – Ha sok bort ivott, olyan, mint egy angyal.

Ha az arcszín bizonyít valamit, úgy Conover fürdőt vett a boroshordókban, mert arca és homloka pirospozsgásabb volt, mint valaha, amikor fülsiketítő dudálással, éles kanyart véve berobogott motoros kerekesszékével a szalon ajtaján, hogy aztán csikorgó fékekkel, gumijával féknyomokat hagyva maga után a parketten, megálljon. A modora könnyed volt, szeméből valósággal szikrázott a jó hangulat és az őrület. Gold irigykedve vette észre, hogy a rafinált vén epikureus átöltözött: levetette jól szabott tweedzakóját, és barna bársonyblézert öltött, a nyakára csomózott kendő helyett pedig csillogó, kék selyem nyakkendőt kötött. Gold képtelen volt elfojtani magában azt az álmot, hogy egy szép napon majd ő is ugyanígy fog festeni.

– Hahó, gyermekeim, hahó, hahó! – üdvözölte őket Conover szívélyesen, mielőtt még megpillanthatták volna robogó kerekesszékét. Egyik tenyerén üres konyakospoharat egyensúlyozott óvatosan. – De régen vágyom szeretteim látására. Kartács és mennykő, de kár, hogy nincsenek itt! Andrea, édes, soha többé nem szabad egyedül hagynod ezzel a kukával. Azt hiszem, érti. Látom a leesett álláról. Esküszöm, egész napos munka egy szótagot kicsalni belőle. És nem akarja ideadni nekem az orvosságomat. – Conover hangja itt a lendületes buzdításról nyafogó panaszkodásra váltott, és Gold már tudta, hogy megint nehéz perceknek néz elébe. Andrea nem vette komolyan az öreget. – Hozok egy kicsit.

– Majd Schwarz behozza. Jó benyomást akar kelteni. Mondd csak el nekem újra, mi hozott ide benneteket, és mit akartok tőlem.

– Kormánykinevezésre várunk – mondta Andrea, és kacéran csavargatni kezdte apja egyik hajfürtjét. – És Bruce úgy gondolta…

– Bruce – nevetett Conover.

– Bruce úgy gondolta – folytatta elszántan Andrea –, hogy te alighanem ismersz befolyásos embereket, akik meggyorsíthatnák a dolgot.

– Okos dolog volt magától, hogy rájött erre, Mr. Bölcs Náthán mondta Conover a közeledő Goldnak.

– A nevem Gold, uram. Bruce Gold. Akár tetszik önnek, akár nem. És rendkívül hálás lennék, ha kissé megerőltetné magát, hogy ezt észben tartsa. Elvégre az udvariasságnak legalább a minimuma olyan emberek között is kötelező, akik utálják egymást.

Conover egy darabig Goldon nyugtatta a tekintetét, mintha komolyan fontolóra venné szavait, aztán így szólt:

– Arany-ezüst gazdagság, de többet ér a barátság. Egészségére, maga béka. Adjunk mindketten hálát az Istennek, hogy soha nem fogunk egy hajóban utazni. Ah, rossz kedvem immár száműzve. Kérjen akármit, fiam, és jóságos szívem nem lesz képes megtagadni. Kérem, folytassa, becsületes Abe.

Goldot hirtelen makacs büszkeség fogta el, és nem szólt egy szót sem.

– Úgy gondoltuk, papa, biztosan sokan akadnak a kormányban, akikért tettél egyet-mást – hízelgett Andrea csábítóan. Megsimogatta apja kezét, és hozzádörgölte az arcát a nyakához. – Hát senki sincs ott, aki le volna neked kötelezve?

Ennek a feltételezésnek a puszta említésétől Conover, mintegy varázsütésre, megenyhült. Ahogy utánagondolt, igencsak le voltak neki kötelezve.

– Ó, igen, csakugyan, amennyire vissza tudok rá emlékezni, legalább tizenhétszer hazudtam nyilvánosan, eskü alatt – ismételte meg bágyadtan, mézédesen formálva a magánhangzókat s úgy forgatva a szájában a szavakat, ahogy egy ínyenc ízlelget egy finom szivart. – És esküszöm, ez nem pusztán egy öreg ember hencegése. Meg tudom neked mutatni a bizonyítékokat… a pergamentekercseket, a plaketteket, az okleveleket, a koszorúkat, a vállszalagokat és az érdemérmeket, amelyek mind a köznek tett szolgálataimat és bátor, önzetlen magatartásomat dicsérik. Hazudtam a köznek, hogy megoltalmazzam az elnököt, és hazudtam az elnöknek, hogy megoltalmazzam magamat és a kollégáimat, és hazudtam a kongresszusnak, évente négyszer, csak hogy be ne rozsdásodjak, és tudod, mit? Soha egy szemernyit sem veszítettem el a velem egyenrangúak tiszteletéből azért, amit tettem, se egyetlen barátot. A bűntett és a köznek tett szolgálat közötti különbség, kedves Goodgoldom, gyakran inkább pozíció, mint tényállás kérdése. Igen, ugyancsak le vannak nekem kötelezve. Az adósaim. Négy miniszteri kinevezéssel, két különböző kormányban persze. Nagyköveti állásokkal? Egy európaival, négy latinamerikaival, tizenhat ázsiaival és négyszázharminchárom afrikaival. Tartoznak nekem hat bírói kinevezéssel alsóbb bíróságokhoz, akárhol délen vagy Chicagóban, és jogom van hat-hat kísérleti léggömböt f elbocsátani bármely nyolc ember érdekében, akit komoly pályázóként kiválasztok az alelnökjelöltségre, de csak négy egymást követő választás során. Azt hiszem, már régen a föld alatt leszek, mielőtt még élhetnék valamennyi lehetőséggel, azt meg elfelejtettem megtudakolni, hogy hagyatékilag átruházhatom-e őket örököseimre. Utána kell nézetnem a zsidó ügyvédi irodámmal… a keresztény ügyvédeim nem sokat értenek a joghoz. Utánanézhet helyettem, Abe, ha akar, de kímélje az Én ír Rózsámat, hehe. „A niggernek fekete a feneke.” Nem írnak már többé ilyen nótákat, igaz? Őszintén szólva, nem sokat törődöm én ezekkel a kinevezésekkel, de még azzal se, hogy mi történik az országgal, amíg a tőkém biztonságban van. Ezek közül az alelnökjelölt-pártfogoltak közül nemrégiben sikerült kettőt eladnom, az egyiket, azt hiszem, a houstoni olajosok egyik nagybani orgazdájának, vagy mi a fenének. Na, mit szólna hozzá, Rappaport, ha hatszor említenék a nevét, mint akinek kilátása van az alelnökjelöltségre a következő elnökválasztási kampány során? Búcsúajándékként, ha hajlandó elhordani magát? Isten a tanúm, imádkozom érte, ne hagyja, hogy jakhec volta miatt gátlásai legyenek, maga biboldó. Azt hallom, jelöltként emlegetnek most már feketéket, görögöket, digókat, Puerto Ricó-iakat meg nőket is. Mit szeretne jobban, kalappal a kezében kiállni a nyilvánosság elé, mint egy koldus, pusztán a látszat kedvéért, hogy a többi alázatos kéregető hosszú sorában maga is szóba jön az alelnökjelöltségnél, vagy inkább egy miniszteri állást, amelyet két éven belül kegyvesztetten vagy undorodva otthagy? Én visszautasítottam. Nem alacsonyítom le magam olyanokhoz, akiknél különbnek érzem magam. Ezért kedveltem a maguk Abe Ribicoffját, ha másért nem is. Na, szeretné, ha legközelebb szóba jönne, mint alelnökjelölt? Ezt ingyen is megkaphatja tőlem. Ha eredménye nem is lenne, legalább meghívják majd olyan házakhoz, ahol nagyobb örömöt fog okozni a megjelenése, mint az itteni jelenléte. Legyen már jó fiú, Félix Mendelssohn, és töltse meg még egyszer az orvosságos poharamat. Atyaisten, torkig vagyok már ezekkel a Guggenheimekkel meg Annenbergekkel meg Salomon fivérekkel! Ha az ember egy Schlesingert ismer, mindet ismeri. Nem képes gyorsabban? Ugorjon már, a kutyaúristenit! Vannak füstöseim a Mississippi-deltából, akik gyorsabban mozognak, mint maga. „Ó, kedves, de megfáradt a szívem.” Óóóh, köszönöm, megváltóm! Azt mondják, Jézus zsidó volt, de én ezt őszintén kétlem. Legyen élete a siker örökkéig tartó körútja, és legyen olyan, mint a szélfúttá hó. De vigyázzon, hogy lép rá, mert minden nyom meglátszik rajta. Egészségére, Brendan.

– A nevem Bruce – mondta Gold.

– Ősi kelta név, ha nem tévedek.

– Téged – igazította ki Gold. – De egyesek szerint a kelták Izrael egyik elveszett törzse.

– Na, ez nem túl meggyőző – vitte be a gúny őrös vénember finoman a találatot. – Nem megyek el az esküvőjükre, bár gondolom, a nász előtt helyénvalóak lennének egyes formaságok. Szeretném, ha először a maga családja vacsorázna itt, beleértve persze a feleségét is. Őt fölöttébb szívesen látnám. És, gondolom, viszonzásul, nekem is el kell majd utaznom valahová Brooklynba, vacsorázni a családjával. Soha életemben nem jártam Brooklynban. Egyszer alelnökjelölt lehettem volna, de ehhez köztudomásúlag el kellett volna mennem a kampány során Brooklynba Nelson Rockefellerrel, valami Coney Island nevű helyre, és hot dogot kellett volna ennem, hogy a fotóriporterek lefényképezhessenek. Márpedig azért, hogy Nelson Rockefellerrel ehessek, nem vagyok hajlandó sehová elmenni. Olyanoknak adott kölcsönt, akik soha nem fizették vissza. Ha Dávid is ezt csinálná, egy fillért se tartanék a bankjában. Ötvenezer dollárt adott titokban Henry Kissingernek. Képzelje el… ötvenezer dollárért akkoriban az ember vehetett egy kis Klee-t vagy egy kis Bonnard-t, vagy egy nagyméretű Jackson Pollockot. Ő meg mit kapott a pénzéért? Egy közepes méretű Kissingert. Ismeri a típust? Hát persze hogy ismeri… na nézd csak, kitől kérdezem! Az a nagyhangú, locsogó fickó, aki mindenáron olyan szórakoztató akart lenni, és úgy háborúzott, mint egy náci.

Ez még Goldnak is sértette a becsületes játék iránti érzékét. – De uram! – Nem tudta megállni, hogy ne tiltakozzék. – Azt hiszem, számos rokonát kiirtották a nácik.

– De őt nem, igaz? – válaszolta Conover derűsen, ám maró gúnnyal. – És magát sem. Mit gondol, mire vitte volna a világban, mint német történelembúvár, ha Hitler hagyja, hogy otthon maradjon? Maga ki akar állni mellette, Silver? Szégyen, gyalázat!

– Gold, uram, és az isten szerelmére… kérem, ne hozzon abba a helyzetbe, hogy azt az embert kelljen védelmeznem, akit a legjobban megvetek a világon.

– Mit gondol, Rockefeller mit látott benne, Brass? – kérdezte tűnődve Conover. – Nixont meg Fordot, azt a csimpánzt, ismerjük. De azt hittem, Nelson Rockefellernek egy időben volt némi esze. A Brownba járt, nem?

– A Dartmouthba.

– Ó, mellesleg se engem nem jelöltek alelnöknek, se Nelson Rockefellert. Ha jól emlékszem, Henry Cabot Lodge-ot jelölték, aki el is ment Coney Islandre hot dogot enni, de úgy is alulmaradt. Henry Cabot Lodgenak soha nem sikerült semmi, mint ahogy nem sikerült semmi Ellesworth Bunkersnek Vietnamban, vagy Graham Martinnak. Ha elfogad egy jó tanácsot, fiam, akkor távol marad a diplomáciai testülettől és külügyi szolgálattól. Gittegylet az, gyönge diákok számára, akik jelesre áhítoznak. Golddust, ha valaha, akár csak egyetlenegyszer is apának vagy papának szólít, már most figyelmeztetem rá, hogy golyót röpítek a két szeme közé.

– Összevissza beszélsz, papa – mondta Andrea.

– Beteg vagyok, drágám. Nem mindennap fordul elő, hogy olyasvalakit kell elviselnem, mint ő. Fiam, ha valaha eltéved a tengeren, ugorjon csak egyenest bele, és gondoljon rám.

– Összeházasodunk, papa – mondta Andrea olyan komoly céltudatossággal, ami Goldot csodálattal töltötte el –, akár tetszik neked, akár nem.

– És akkor Goldnénak fognak hívni? Erre ürítem a poharam, fiam, és most ellátlak minden tőlem telhető szakértői jó tanáccsal. Soha ne szólíts papának, apának, kormányzónak, nagyúrnak vagy jó uramnak. És tanuld meg, fiam, mielőtt még megöregszel, hogy a tudás többet ér, mint az arany vagy az ezüst, pláne ha kovácsolni kell. Az istenfáját, hiszen ez volt a neve… Gussie Goldsmith! Az első szerelmem! – Ezzel a meglepett felkiáltással Conover arckifejezése rendkívüli módon megváltozott, és úgy folytatta, mint aki átadja magát a legkedvesebb álmainak. – Töltsd meg a poharam, fiam! Szívemben az érzelmek árja dúl! Szemembe könny szökik! Elárasztanak az édes emlékek. Zsidó lány volt, csinos zsidó lány, régi déli családból, a virginiai Richmondból, erős családi kapcsolatokkal a dél-carolinai Charlestonban. Ó, Gussie Goldsmith ! Kicsit fura-mura lány volt, ezt már akkor is tudtam, de beleestem. Olyan fiatalok voltunk mint a ketten. Imádott kötni meg varrni. Gold alig akart hinni a fülének, amikor a beszélgetés ilyen furcsa irányba fordult. – Ez aligha áll Andreára meg énrám, uram – mondta. Azt hiszem, joggal állíthatom, hogy mi mind a ketten érettek vagyunk már, hogy tudjuk, mit csinálunk.

– Nem mondhatnám, hogy ő akár csak rám is hederített volna- folytatta Conover. – De én mélységesen bele voltam bolondulva, jobban szerettem, mint azóta bármely más nőt, az anyádat is beleértve, drágám. Kész lettem volna föladni érte mindent, annak ellenére, hogy állandóan kötött meg varrt, és valami egészen rendkívüli, morbid vonzódás élt benne a temetések meg a sírhelyek iránt. Mennyire rettegtem attól a naptól, amikor ki kell állnom a családom elé, bejelenteni az újságot, hogy megnősülök, és egy zsidó lányt veszek feleségül. Nem tudtam, van-e bennem elég bátorság, hogy ezt végbevigyem.

– Rendkívül súlyos próbatétel lehetett az ön számára – mondta Gold. Pugh Biddle Conover bűnbánóan felkuncogott. – Soha nem kellett szembenéznem vele. A családja sokkal különbnek vélte magát nálam¹. Sírtam, amikor elváltunk, könnyeket ontottam. És látjátok, nem felejtettem el. Ó, a drága, őrült Gussie Goldsmith! A gyapjújával meg a kötőtűivel! Utolsó találkozásunkkor könyörögtem neki, írjon számomra valamit, kedves emlék gyanánt, és megígértem, hogy mindig emlékezni fogok rá. Úgy emlékszem az utolsó szavaira, mintha tegnap írta volna őket. „Minden nyelvben van egy szó, mely minden szívbe kedves emléket ír: angolul ez ne felejts el, franciául la souvenir.” Még most is látom, ahogy köt. Vajon mi lett vele?

Goldot ingerelte az ezeknek az unalmas, szentimentális emlékeknek a felidézését követő félszeg némaság, de arra számított, hogy Andrea majd visszatéríti a beszélgetést eredeti céljához.

– Bruce… – kezdte Andrea az illendő tisztes szünet után.

– Bruce – horkant fel Conover.

– … kormánykinevezést fog kapni – folytatta a lánya kitartóan. -

Talán a Külügyminisztériumban. Ha módodban áll, szeretném, ha előmozdítanád ezt, és biztosítanád, hogy jó állás legyen, hogy elegánsan házasodhassunk össze, és utána is rendesen bánjanak velünk. Tudom, hogy azt szeretnéd, hogy boldog legyek.

– Sürgősen teljesítem mindezt – adta beleegyezését Conover előzékenyen –, ha ennek fejében eltűnik az életemből. De viszonzásul meg kell ígérned valamit. Meg kell ígérned, hogy ha valaha gyerekeitek lesznek, és egy kicsit is hasonlítanak rá, akkor nem fogjátok őket keresztény hitben nevelni. Szökjél meg, és hozzácsapok tízmilliót a nászajándékodhoz. Várj csak, van egy jobb ötletem. Ne szökjél meg! Gold, fiam, el kell küldenie nekem családja összes tagja nevét és címét, hogy fölvehessem velük a kapcsolatot. – Nagy gyönyörűséggel fölnevetett. – El tudom képzelni, miféle nevek lesznek köztük. – Ha Goldnak a keze ügyében lett volna egy kenyérvágó kés, alighanem belédöfi a vigyorgó vén csirkefogó mellébe. Ehelyett Conover vitt be újabb tőrdöfést az övébe. – Azt hiszem, odaállítom Sambót, hogy hangosan jelentse be a nevüket, ahogy kart karba öltve jönnek fölfelé a lépcsőn.

Az imigyen lefestett jelenet oly szemléletesen beleégett Gold képzeletébe – „Mr. és Mrs. Julius Gold”, „Dr. és Mrs. Irving Sugarman”, „Mrs. Emanuel Moscowitz”, „Mr. és Mrs. Victor Vogel” –, hogy tüstént tudta: soha nem fog rá sor kerülni. Pugh Biddle Conover további szavaira már úgyszólván rá se hederített.

– Maradj itt vacsorára, Andrea, ő meg hadd menjen haza egyedül. Holnap kiheréltetünk pár csikót reggelire. Van egypár gyönyörű példányom. Vigye el a Volkswagent. Ámbár lehet, hogy jobb szeretne egy tevét.

Gold inkább a Volkswagent választotta, és az erkölcsi összeomlás kábult állapotában indult vissza Washingtonba. Hová kell még lealacsonyodnom, hogy feljussak a csúcsra? – tette fel magának a kérdést, nyomorúságos önvádtól ihletve. Sokkal, sokkal mélyebbre, adta meg rá a választ, máris sokkal jobbkedvűen, s mire eljött a vacsora ideje, már úgy érezte, kipurgálta magából a képmutatást.

Miután lezuhanyozott és átöltözött, átruccant a Hotel Madisonba, aztán meglátta a csiga forestiére módra árát, és tüstént olyan kicsinek érezte magát, mint egy csiga. Nem idevaló ő, és valami azt súgta neki, hogy soha nem is lesz. A zsúfolt, nyüzsgő éttermet betöltő sok-sok ember között „magányos volt, mint egy osztriga”, hogy Charles Dickensnek egy eredeti hasonlatával éljünk, annak a regényírónak a hasonlatával, aki Gold megítélése szerint szószátyár volt és terjengős. Művei nehézkesek és túlságosan hosszadalmasak, mindig elrontotta őket az excentrikus, féloldalas alakok hosszú sora, akikből túl sokat szerepeltetett, hogysem számon lehessen tartani őket, a hihetetlen véletlenek és más valószínűtlen események bőségéről nem is beszélve. Gold még mindig nem tért teljesen magához a korábbi kínos megpróbáltatás után, így közömbösen vette tudomásul, hogy teljes másfél percen át a világmindenség talán leghosszabb árnyéka vetődik az asztalára, mígnem az árnyékot vető alak odaért és megállt. Goldnak egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy Harris Rosenblatt a világtörténelem legmagasabb, legegyenesebb és legszigorúbb emberi lényévé nőtte ki magát. Arcbőre immár angolszász fehérséggel fehérlett, s ahogy némán üdvözölte Goldot, arckifejezését állandósult kemény és merev vonások szabták ki, hangjában pedig kovakövek szikráztak, amikor megszólalt.

– Csak egy italra van időm – jelentette ki szigorúan Harris Rosenblatt, olyan határozottan, hogy Gold szinte úgy érezte, ő volt az, aki hívatlanul rátört a másikra. Aztán, mielőtt leült volna, figyelmesen összeráncolta a homlokát, és komoran végigpásztázta a termet, annak a szüntelenül éber férfiúnak a tekintetével, aki csontjaiban érzi, hogy félelmetes dolgok zajlanak körülötte. – Az emberek igen kedvezően nyilatkoztak ma rólad a Pénzügyminisztériumban, Bruce, igen kedvezően nyilatkoztak az Elnöki Bizottság munkájáról szóló jelentésedről.

– Tetszik neked a jelentésem?

– Nekem is tetszik, bár én nem olvastam. Gratulálok. Mindenki csak jót mond róla.

– Harris, én soha nem írtam meg azt a jelentést – árulta el Gold.

– Ezt a fajta jelentést szeretem a legjobban – mondta Harris Rosenblatt. – Ez a leggazdaságosabb.

– Még ha nem is mondtam semmit?

– Minek eredményeképpen senki nem kritizál. Ha semmit sem mondtál, jól mondtad, és ez dicséretedre válik.

– Harris, éppen most jöttem vissza Pugh Biddle Conovertől. Tényleg lelőtted múlt hét végén a kutyáját?

– Tényleg lelőttem – ismerte be Harris Rosenblatt büszke vigyorral. Régi szokás köztünk, lovasok és vadászok közt, hogy sikeres vadászat után az ember lelövi a kedvenc kutyáját. Fegyelmezi a büszkeséget, és megtanít rá, hogy ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget az anyagi javaknak.

– Hogyan? – érdeklődött Gold.

Harris Rosenblatt alaposan megfontolta a kérdést, mielőtt válaszolt. – Nem tudom.

– Harris, tudsz rá valami módot, hogy sok pénzt keressek anélkül, hogy dolgoznom kellene érte?

– Nem volna etikus részemről, ha megmondanám.

– Mi nem volna etikus, hogy megmondod nekem, vagy hogy tudsz rá valami módot? Melyikről van szó?

– Nem tudom – felelte Harris Rosenblatt. – De vannak belső információim, amelyeket, ha akarod, felhasználhatsz személyes haszonszerzésre. A kormánynak meg kell próbálnia egyensúlyba hozni a költségvetést, különben nagy baj lesz.

Gold ebből egy szót sem értett. – Hogyan tudnám én ezt személyes előnyömre fölhasználni?

– Nem tudom.

– Harris, te kötvényekkel foglalkozol. Nemrégiben volt egy pénzügyminiszterünk, William E. Simon, aki olyan két-hárommilliót keresett évente városi kölcsönkötvényekkel, mielőtt belépett a kormányba. Mi az isten haragját tud valaki városi kölcsönkötvényekkel csinálni, ami évi két-hárommilliót hoz?

– Igazán nem tudom.

– Te mennyit keresel?

– Évi két-hárommilliót. – Harris Rosenblatt felállt. – Most mennem kell. Mi van Liebermannal?

– Még mindig a régi grober, még mindig a régi zslob.

– Nem értek jiddisül – közölte Golddal tüstént Harris Rosenblatt –, és azt a pár szót, amit gyerekkoromban talán tudtam, elfelejtettem. Ámbátor – folytatta Harris Rosenblatt lágyabb hangon, egyfajta bizalmaskodó jókedvvel – valamikor és is zsidó voltam, tudod.

– Én meg valamikor púpos voltam.

– Hát nem elképesztő – rikoltott fel Harris Rosenblatt boldogan –, hogy hogy meg tudtunk változni?!