– Ha Conover megígérte, hogy pártfogol, miután elvetted Andreát mondta Ralph, megint egy másik monogramos ingben, amely tüstént magára vonta Gold éber tekintetét –, a világon semmi nem akadályozhatja meg a kinevezésedet, kivéve, ha valami mégis útját állja. Ezt ugyanúgy garantálhatom, mint eddig is garantálhattam.

– Andrea meg nem jön hozzám, amíg ki nem neveznek – zsörtölődött Gold. – Ezek ketten társasjátékot játszanak egymással. Nem beszélhetnék most az elnökkel? Biztos vagyok benne, hogy meg tudnám győzni, ha csak egyetlenegyszer találkoznék vele.

Ralph már akkor rázta a fejét, amikor Gold még végig se mondta a kérését. – A követségi bálon, ha meg tudod hivatni magad. Azt hiszem, még mindig Oroszországgal van elfoglalva. Az elnök sokat aggódik Oroszország miatt. A követségi bálon akar veled megismerkedni, a fényképészek előtt. Próbálj meg eljönni, ha meghívnak.

– Ha az elnök ott akar velem találkozni – mondta Gold –, akkor szerintem elég fontos vagyok ahhoz, hogy meghívjanak.

– Ha nem vagy elég fontos, hogy meghívjanak – riposztozott Ralph –, akkor nem akar majd ott találkozni veled.

– Mi olyan különleges ebben a követségi bálban? – érvelt Gold. – Én nem érek annyit, mint akik ott lesznek?

– Többet – mondta Ralph. – De ez a társasági élet világa, Bruce, ahol a kompetencia nem számít. Te nem vagy gazdag, és még nem vagy megfelelő pozícióban. Próbálj nem megfeledkezni róla, hogy ki vagy. Nézzünk szembe vele, Bruce… a zsidók igazából nem futnak be Amerikában. Soha nem is futottak be. Remélem, nem sértettelek meg a nyíltságommal.

– Az igazi őszinteségnek soha nincs szüksége mentegetődzésre mondta Gold, lassan, fokozatosan magához térve az elszenvedett, csüggesztő megrázkódtatásból. – Igaz az, amit mondasz, Ralph?

– Azt hiszem, igen, Bruce. Kivéve ha nagyon-nagyon gazdagok, és megmaradnak európainak. A zsidók társadalmilag igazából nem juthatnak messzire ebben az országban, soha senki nem is jutott. A keresztényéknek is elég nehéz, de a zsidóknak szinte lehetetlen. Nem tudok egyetlen kivételt se.

Goldot valamiféle megmagyarázhatatlan igézet a téma mélyebb feltárására ösztökélte. – Kissinger?

– Ó, nem – kacarászott Ralph. – Sporteseményekre jár, és túl sok meghívást fogad el holmi színésztalálkozókra. Most már csak egy a többi firkász közül, aki hajhássza a jogdíjakat meg a népszerűséget. Remélem, ez nem hangzik sznobul, Bruce.

– Egyáltalán nem, Ralph – mondta Gold. – És Walter Annenberg meg Lillian Farkas? Ők nagykövetek voltak.

– Nixon idején? – Ralph vihogva rázta a fejét, s ezzel minden további cáfolatot fölöslegessé tett. – Annenbergnek az angliai nagyköveti poszton Elliot Richardson lett a utódja. Az aztán egy aljas ember. Ki nem állhatom, egy pillanatra se bíznék meg benne. Arra hajlandó volt, hogy fölüljön Nixonnal a nyeregbe, de arra már nem, hogy elvégezze a piszkos munkát. Mit gondolt, miért volt szükségük rá… a különleges képességei meg a finom New England-i családja miatt? – Ralph még mindig ugyanazzal a gúnyos arckifejezéssel mosolygott, miközben kissé felhúzta a nadrágját a térdénél, és óvatosan keresztbe rakta a lábát. – Erkölcsi tőkét akart kovácsolni belőle, amiért nem rúgta ki a Watergate-et kivizsgáló ügyészt. El tudod képzelni, meddig maradhatott volna meg a közéletben, ha kirúgja? Elliot Richardson ott lesz a követségi bálon, Bruce, de te nem. Ez igazságtalanság, de képmutatás volna részemről, ha azt mondanám, hogy igazán sajnálom.

– Te ott leszel a követségi bálon?

– Engem mindig meghívnak a követségi bálra.

– És a Guggenheimek? – makacskodott Gold. Ralph csak jelezte, hogy nem. – A Warburgok, a Schiffek, a Belmontok, a Kahnok?

– Nem, Bruce, ezek közül egyetlenegyet sem fogadtak be soha a jó társaságba – mondta Ralph –, kivéve talán a lányaik közül egypárat, akik fölfelé, magasabb társadalmi osztályba házasodtak, és minden árulkodó jel nélkül felszívódtak. A zseniálisakat vagy a tehetségeseket biztosan nem. Azok születésükre való tekintet nélkül ki vannak közösítve, pedig igazán nem produkálunk sokat belőlük. Az amerikai demokrácia a világ legmerevebb arisztokráciája, Bruce, és minden törtetőnek legalább egy gátlástalan házasságra van szüksége ahhoz, hogy sikert arathasson.

– Na és Eisenhower meg Nixon, Lyndon Johnson és Gerald Ford?

– Elnökök? – mondta Ralph fitymálva. – Elnökök sose viszik semmire a jó társaságban. Hasznosak, de bumfordiak. És amikor már nem hasznosak többé, akkor csak bumfordiak. Csak nézd meg, kik a legjobb barátaik, amíg hivatalban vannak és utána.

– Kennedy? – kérdezte Gold.

– Ó, nem – korholta szelíden Ralph. – A Kennedyek világéletükben deklasszáltak voltak. Ez hozzátartozott a bájukhoz, és azért telt akkora gyönyörűségünk bennük, ír katolikus férfi magától soha nem futhat be, Bruce. Itt nem. Az írek nem vihetik semmire, és az amerikai születésű olaszok sem, ámbár a gazdag arabok talán igen, ha vigyáznak a modorukra, így hát láthatod, hogy nemcsak a zsidók vannak kizárva és kiközösítve. Azt hiszem, mondtam már, Bruce, hogy antiszemitizmus nem létezik többé. Örülök, hogy ilyen nyíltan beszélhetek, mert azt hiszem, te pontosan ismered az érzéseimet.

– Ebben nem vagyok olyan biztos, Ralph – felelte Gold kissé feszülten, mert elhatározta, hogy végre könnyít a lelkén, és megszabadul attól a sötét bizalmatlanságtól, amely vissza-visszatérően marcangolta. – Úgy vettem észre, hogy soha nem hívsz meg vendégül az otthonodba.

– Te se engem a tiédbe, Bruce – hangzott a szelíd válasz.

– Te nem jössz New Yorkba, Ralph. De én gyakran jövök Washingtonba.

– Én sokat járok New Yorkba, Bruce.

– Ezt nem is mondtad.

– Mert nem kérdezted, Bruce- nevetett Ralph barátságosan. Gold erre nem tudott mit válaszolni. – Ne legyünk szőrszálhasogatók, jó? Bruce tényleg szeretnéd, ha meglátogatnálak a lakásodon, Manhattanben, a West Side-on? Nem ugyanaz, mintha lakosztályod lenne a Pierre-ben vagy a Ritz Towersben, igaz?

Gold még önmaga előtt sem cáfolhatta, hogy nem szeretné, ha Ralph felkeresné a lakásán, Manhattanben, a West Siden-on. – Azt hiszem, igazad van, Ralph. Nem a társadalmi köreink a fontosak, hanem a barátságunk. Van a barátságnak egy definíciója, a svéd kiadómtól hallottam. Zsidó ember, Ralph, és gyerekkorában Németországban élt Hitler alatt, amíg a családjának nem sikerült elmenekülnie. Azt mondta nekem, számára a barátnak egyetlen próbája van. Felteszi neki a kérdést: „Hajlandó lennél elbújtatni engem?” Ha arra kerülne a sor, én is ezt tekinteném az igazi barát próbájának, Ralph. Ha Hitler visszatérne, hajlandó lennél elbújtatni engem?

A kérdés zavarba hozta Ralphot. Feltápászkodott, tej fehér arcát rózsás pír öntötte el. – A kutyafáját, Bruce – kiáltott fel sietve –, hiszen mi nem vagyunk barátok! Azt hittem, ezt te is tudod. Gold hasonlóképpen megzavarodott. – Nem?

– Ó, nem, Bruce – mentegetőzött Ralph zavartan. – Szörnyű kínosan erezném magam, ha azt kellene hinnem, hogy valaha is bármit mondtam vagy tettem, ami ezt a benyomást keltette benned.

– Gold ezt mélyebben átérezte, mint ahogy ki óhajtotta mutatni. – Felhasználtad a munkámat az egyetemen, Ralph. Akkor elég közel álltunk egymáshoz.

– Az az egyetem volt – mondta Ralph –, és nekem nagyon fontos volt, hogy megszerezzem a doktorátust. De most csak a kormányról van szó. A kormányban az embernek nincsenek barátai, Bruce, csak érdekei és ambíciói. Ne vágj olyan csalódott képet. Te elbújtatnál engem, és vállalnád a kockázatot? – Gold egykedvű hallgatásával jelezte, hogy nem. Ha megtennéd, Lieberman mind a kettőnket feljelentene, és kinevezné magát hazafinak.

– Ralph – mondta Gold –, szerintem Lieberman most már csakugyan elhiszi azt a sok reakciós, elitista, fajvédő neokonzervatív lószart, és nemcsak a pénzért meg a meghívásokért nyalizik nektek.

– Pontosan ezt utálom benne a legjobban – jelentette ki Ralph. Nincs hozzá joga, hogy abban higgyen, amiben mi. Még csak vagyont se gyűjtött. Legalább vágjon neki, szedje meg magát, mielőtt úgy tesz, mintha közülünk való volna.

– Ralph, van egy dolog, amit tudnom kell – mondta Gold. – Az egyetemen én keményebben dolgoztam nálad, intelligensebb voltam, és jobb diák. Mégis te kaptad a jobb jegyeket, és még ki is adattad a Tristram Shandy-iől írt dolgozatomat. Hogy csináltad?

– Én voltam az okosabb, Bruce.

– Te voltál az okosabb?

– Te végezted el helyettem a munkámat, nem?

Ralph szerényen és őszintén válaszolgatott Gold kérdéseire, s miután egy darabig latolgatta a válaszokat, Gold azon kapta magát, hogy megint Ralph hajának és nadrágjának rejtélyei foglalkoztatják. Ralphnak változatlanul soha nem volt szüksége hajvágásra, de annak sem mutatta semmi jelét, hogy éppen most vágatott volna hajat. Nadrágja mindig élesre vasalt és makulátlan volt, és Gold kíváncsi lett, vajon csak egyszer veszi-e fel minden öltönyét.

– Még egyszernél is kevesebbszer – felelte készségesen és őszintén Ralph. Kitárta a gardróbszekrény dupla ajtaját, amelyben pedánsán felakasztott öltönyök tucatjai sorakoztak. – Minden megbeszélésre átöltözöm. Ahol a diplomám meg az örökölt vagyonom nem volt elég, ott a vasalt nadrágjaimmal jutottam előre.

– Hogy lehet egyszernél is kevesebbszer felvenni egy öltönyt? – kérdezte Gold.

– Fantasztikus! A fején találtad a szöget! Micsoda intelligencia! – kiáltott fel Ralph. – És ezek még Kissingert tartották lángelmének! Sokat értettek hozzá. Ó, Bruce, bár kitalálnál valamit az infláció meg a munkanélküliség ellen. Senki más meg se próbálja.

– Ellopnád – mondta Gold.

– Már nem volna rá szükségem – mondta Ralph. – Elég, hogy a pártfogoltam vagy. Vagy kieszelnél valami tervet, hogyan csökkentsük ezt az örökös feszültséget Oroszországgal. Biztos ki tudnál találni valamit. Ugye, te kommunista voltál valamikor?

– Soha nem voltam kommunista – tiltakozott Gold erélyesen.

– De nem tudnál a/ért mégis kitalálni valamit?

Gold nem volt abban a hangulatban, hogy megpróbálja. – Oroszországban az a különös – tréfálkozott könnyedén, és Ralphot utánozva mindkét lábát fölrakta az egymással szemben álló bőrszékek közötti fényes, makulátlan dohányzóasztalra-, hogy pompás hely azoknak, akik szegények, és rettenetes azoknak, akik jómódúak, míg a mi országunkban ez pont fordítva van. Mi volna, ha egyszerűen kicserélnénk őket?

Az ötlet elképesztő hatást váltott ki Ralphból. Kiesett a kezéből a kávéscsésze, és úgy meredt Goldra, mint akibe belecsapott a villám. Aztán az asztali lámpát borította fel fülsiketítő csörömpöléssel, amikor hosszú lábait összekapva talpra szökkent, ábrázatán olyan leírhatatlan ámulattal, amilyenre emberi arc csak képes lehet.

– A tiéd! – tört ki belőle hirtelen az elragadtatott felkiáltás, olyan erővel, hogy Gold ösztönösen, rémülten hátrahőkölt. – Az érdem! Mind a tiéd lesz! Esküszöm! – Odarohant az íróasztalán álló csillogó vörös telefonhoz, és miközben lázasan nyomkodta a berregőt, összefüggéstelenül tovább kiáltozott, szinte önkívületben, olyan érzelmi viharban, amilyet Gold még soha nem látott kitörni belőle. – Gazdag leszel, gazdag! Nobel-díjat kapsz… az adómentes! Az elnököt! Az elnököt! – bömbölte a telefonba. – Halaszthatatlan! Ó, miért, ó, miért nem jutott ez nekem az eszembe… vagy bárki másnak? Ó, az istenit! Már megint bezárkózott a dolgozószobájába. Ezzel magam szaladok át hozzá. Ez a forró dróthoz is túl forró. – Az irodáján keresztül a gardróbszekrényhez szökdécselt, hogy új nadrágot vegyen fel. – Megígérem neked… ezt nem bízom senki másra. Atyaisten, micsoda terv, micsoda ragyogó gondolat! Átküldhetik nekünk az összes értelmiségijüket, a feketézőiket, a magas állású bürokratáikat, rrii meg átküldjük nekik az összes szegényeinket, hajléktalanjainkat, a nyavalyásokat meg a nyomorultakat. Legyenek egy darabig ők a szabadság országa. Mi meg Monaco leszünk, St. Moritz meg Palm Beach. Tökéletes megoldás mindkét ország számára, soha többé nem lehet köztünk viszály. – A nadrághoz Ralph fölvette a hozzáillő zakót, aztán megvizsgálta magát az embermagasságú állótükörben. – Beérkeztél, Bruce, garantálom. Mostantól fogva még Conoverre se lesz szükséged, se senki másra. Nagyon büszke leszek, hogy egy szép napon a barátomnak mondhatlak majd.

Ezektől az utolsó szavaktól maga Gold is valamiféle önkívületbe esett. – Azt akarod mondani, hogy nem kell feleségül vennem Andreát?

– Még egy hónapra sem – mondta Ralph. – Ha nem akarod feleségül venni, ne vedd. Belle-lel akarsz maradni? Maradj vele.

– Ezt nem mondtam.

– Ámbár Conover engesztelhetetlen ellenségeddé válna – figyelmeztette Ralph –, ha csalódást okoznál neki. Viharos jóváhagyási meghallgatásokra számíthatsz, csúnya pletykákra, antiszemita hullámokra. De át fogod vészelni. Ez nagyobb dolog lesz, mint Kissinger detente-}^, és a Monroe-elv. Legyél telefonközelben. Most már biztosan meg fognak hívni a követségi bálra. A fejemet teszem rá.

Mire Ralph telefonált, és szomorúan közölte, hogy képtelen meghívót szerezni számára a követségi bálra, Gold már kerített magának egyet egy szerencsés, ám vészjósló találkozás révén. A szálloda halijában ugyanis összeakadt a volt texasi kormányzóval, akivel nemrégiben együtt szolgált az elnöki bizottságban. Vannak emberek, akik barátságos üdvözlésül teszik mások vállára a kezüket. Aztán vannak, akik ezt azért cselekszik, hogy kinyilvánítsák birtokjogukat bárki vagy bármi fölött, aki vagy ami a kezük ügyébe kerül. Gold abban a pillanatban felismerte az utóbbiak egyikének félreérthetetlen szándékát, amikor megérintette, és remegve fordult meg, hogy lássa, ki akarja foglyul ejteni. A Kormányzó, aki ezüstszín hajával, szúrós kék szemével és éles metszésű, erős állával ugyanolyan jóképű, hatalmas, méltóságos figurának látszott, mint korábban, hideg és parancsoló mosollyal, a tulajdonos módjára nézett le Goldra.

– Mik a tervei az ebéddel kapcsolatban, Gold?

– Arra gondoltam, hogy később eszem valami könnyűt a menyasszonyommal.

– Most fog ebédelni, és velünk, a Hay-Adamsben. Rostélyost tükörtojással és sült krumplival. A rostélyost ropogósra fogják sütni. Add már ide azt a rohadt chiliszószt, Homer. Adjál neki is. Tetszett a jelentése, Gold. Igen jó véleményt adtam róla,

– Meg se írtam.

– Az tetszett benne a legjobban. Mit csinál újabban?

– Azon gondolkodom, hogy írok egy könyvet Henry Kissingerről.

– Miért pocsékolja az időt? Már senkit se érdekel, írjon egyet rólam. Gold, én kedvelem magát. Maga nagyon emlékeztet engem arra híres texasi country-énekesre, akiért egészen odavagyok, arra a fickóra, aki úgy nevezi magát, hogy Bipsi Friedman, a Tősgyökeres Texasi Zsidógyerek. Bipsi okosabb, de magát jobb szeretem. Egy darabig aggódtam ott magáért, hogy netán még valami személyes megjegyzést tesz, mert el van szánva, hogy szembeszálljon azzal, ami elkerülhetetlen.

– Azóta is ellenálltam ennek a szándéknak, uram – mondta Gold a köteles hódolattal. – Követtem a tanácsát, Kormányzó, és soha nem erőszakoskodtam semmi gépi szerkentyűvel, és nem rúgok bele élettelen dologba.

A Kormányzó megtörölte a száját a szalvétájával, és hátradőlt a székén. – Mit csinál maga Washingtonban, Goldy? Aki egynél többször jön ide, az mind akar valamit.

Gold, amikor válaszolt, már segítséget kért. – Kormánykinevezést ígértek, Kormányzó. De mindeddig nem tudtam találkozni az elnökkel.

– Nosza – mondta a Kormányzó –, ma este találkozhat vele a követségi bálon.

– Nem tudok meghívót szerezni.

– Homer, adjál Goldnak egy meghívót a követségi bálra – mondta a Kormányzó. – És hívd fel a bizottságot, és közöld velük, hogy ő is eljön. – Homernél halomszám voltak meghívók a követségi bálra: teletömte velük a zsebeit. Gold érezte, hogy a Kormányzó kemény keze újra megmarkolja a vállát. – Gold, minden zsidónak szüksége van egy nagy, befolyásos barátra, és minden sikeres amerikainak kell legyen egy zsidaja. Én befolyásos ember vagyok, Gold, és hajlandó vagyok a barátja lenni.

– Én támogatni fogom, Kormányzó – felelte Gold –, bármiféle ügyben, amiben csak el óhajtja kötelezni magát.

– Ez remek – mondta a Kormányzó. – A magafajták gyorsan tanulnak. Nemrégiben összefutottam azzal a hitsorsosával.

– Én nem vagyok hivő – mondta Gold.

– Azzal a Henry Kissingerrel – folytatta a Kormányzó, észre sem véve Gold tiltakozását. – Muris egy pofa az a fickó, azzal az orral meg a lepcses szájával. A haja olyan mint Bipsié, de Bipsi okosabb volt. Arról híres, hogy furkálódik, és becsületsértő megjegyzéseket tesz másokra. – A Kormányzó félbeszakította a mondókáját, és tűnődve felkuncogott, aztán orrhangon folytatta: – Ő az, aki letérdelt Nixonnal imádkozni a szőnyegre. Halálra röhögtem magam, amikor meghallottam, tizenhétezer embert hívtam meg a tanyámra flekkensütésre, hogy megünnepeljük. Indíts háborút, mondta Nixon, ez meg háborút indított. Imádkozz Istenhez, mondta Nixon, erre ez imádkozott. Szerintem neki Nixon volt az istene. Gold a zsidók mindig… ?

– Nem, uram. Nem.

– Én is úgy gondoltam – mondta a Kormányzó. – Az egyetlen zsidó, akit valaha térdepelni láttam, egy lány volt, aki elfurulyázgatott rajtunk a diákszövetségünk klubjában, mert különben nem engedtük volna be. Aztán ez a Kissinger még panaszkodott arra a két fiatalemberre, akik megírták. Homer, mit is mondott?

– Azt mondta, hogy nincs bennük tapintat és együttérzés, Kormányzó

– mondta Homer.

– Arra a két derék fiatalemberre, Woodwardra és Bernsteinre panaszkodott, hogy nincs bennük tapintat és együttérzés, mikor valószínűleg ő maga híresztelte el a történetet. Akkor számoltam le vele, amikor elkövette azt a hibát, hogy azt mondta a sajtónak, néha magányos cowboynak érzi magát, aki belovagol a városba, rendbe tenni a dolgokat. Nahát, képzelheti, hogy az államomban a cowboyok mennyire örültek ennek. A választóim fele lasszóval akart a nyomába eredni. A Nemzetbiztonsági Tanács egyik ülésén vontam felelősségre. Akkoriban ilyen-amolyan miniszter voltam, és azt mondtam neki: „Gold…”

– Gold én vagyok, uram – mutatott rá Gold.

– Egyre megy… maguk nekem többé-kevésbé mind egyformák. Megmondtam neki, hogy verébszarnyit se tud a cowboyokról, ha valaha cowboynak képzelte magát. A cowboyok nem seggdugaszok, nem pufókok, és nem beszélnek zsidó akcentussal, mondtam neki. Mire így felelt: „Én nem fagyok egy sidó, uram. Fagyok német.”

Gold kétségbeesetten próbált úrrá lenni az izgatottságán. – Ezt mondta, Kormányzó? Azt mondta, hogy nem zsidó?

– Én meg felvilágosítottam, hogy ha valaha cowboyként belovagol az államomba, tényleg nagyon magányos lesz, mert bőven lesznek ott igazi cowboyok, akik boldogan megtanítják rá, hogy mi a különbség. Erre azt mondta: „Iszonyúan sajnálom, Kormányzó, és megígérem, hogy soha, soha nem teszem többé.” – A Kormányzó az emlékek hatására megint elnevette magát. – Viszont, közöltem vele, ha valaha lóvalagként akar bemutatkozni Texasban, senki nem fog vele vitába szállni. Farkasszemet néztünk, és ő pislogott először. És akkor már tudtam, hogy a zsebemben van a pöcse.

Gold csak egy pillanatra maradt csöndben, pusztán azért, hogy lélegzetet vegyen. – Körül volt metélve? – kérdezte dobogó szível.

– Nem tudom – felelte a kormányzó. – Minden pöcs egyforma, mikor már a zsebemben van. Jöjjön el ma este a bálra, Gold. Amikor az elnök megérkezik, és már eljátszották az „Üdv az elnöknek”-et meg azt az átkozott „Szóljatok, harsonák“-at, nyomban tolakodjék oda hozzám, és adja elő a kérését. Ha valaki megpróbál beavatkozni, csak mondja meg neki, hogy maga az én emberem, és én azt mondtam, hogy oké.

– Az elnöknek nem lesz ellene kifogása?

– Ő is a zsebemben van – csillant fel a kormányzó tőkék szeme. – A ruhát ezektől bérelje estére. Homer, adjál neki egy üzleti kártyát. Százalékot kapunk tőlük.

Gold igen jól festett frakkban, cilinderrel, fehér nyakkendősen: karcsú volt, lehengerlő, dinamikus és érzéki. Maga is úgy érezte, hogy igen jól fest, amíg meg nem érkezett a bálra, ahol az övé volt az egyetlen taxi a sofőr vezette fekete, vörösesbarna és ezüstszínű luxusautók gyülekező hadában. Ralph heves zavart tükröző arckifejezéssel, idegesen leste a bejáratnál. Goldot interurbán telefon várta az egyik elegáns várószobában.

– Sídről van szó – mondta Ida sírva. – Szívrohama volt.

– Elég súlyosnak látszik, Bruce – dadogta Max, mikor átvette a kagylót. – Nagyon rosszul van.

– Meghalt – mondta Belle.

– Az istenit! – mondta Gold, miközben szűrős könnyek szöktek a szemébe. Mindig ezt csinálja velem. Tönkreteszi az egész napomat, az egész hétvégémet.

– Valami baj van? – kérdezte Ralph.

– A bátyám. Meghalt.

– Őszinte részvétem – mondta Ralph. – Azonnal indulni akarsz, ugye?

Ez a gondolat Goldnak mindaddig eszébe sem jutott, amíg Ralph az agyába nem plántálta, de most már el se tudta képzelni, hogyan tudná kiűzni onnan annak kockázata nélkül, hogy úgy érezze: a sót sem éri meg, amit megeszik.

– Szörnyű – mondta. – Szörnyű.

– Tudom, mit érzel – mondta Ralph. – Hozatok neked egy kocsit.

A titkosszolgálat emberei másodperceken belül kikísérték egy várakozó autóhoz. Gold éppen elhajtott, amikor látta, hogy megérkezik az elnök kocsija. Miért kell mindennek énvelem történnie, siránkozott. És újra rájött arra, amit egész idő alatt tudott és amit hamarosan meg szándékozott írni, hogy minden változás csak rosszat hoz.