Goldnak szűnni nem akaró bosszúságot okozott, hogy ismerősei közül szinte senki nem olvasta azokat az orgánumokat, amelyekben munkái legvalószínűbben megjelenhettek. Ha azonban, akár csak egy egyszerű említés erejéig, fölbukkant a neve az olyan lapokban, mint a Playboy vagy a Ladies Home Journal, abban a pillanatban az egész világ tudomást szerzett róla. Még Lieberman is. Még Pomoroy is. Még az apja meg a mostohaanyja is, akik pedig csak a Times-t meg a Daily News-t olvasták, azt is csak New Yorkban, mert Floridában semmit. Jobban szerették a híradókat meg a régi filmeket bámulni a televízióban, bizarr gyönyörűségüket lelték benne, amikor fölismerték a rég halott színészeket és színésznőket, és fölidézték elhalálozásuk körülményeit.

– Hé, nagyfejű – szokott ilyenkor beleüvölteni a telefonba az apja, amitől Gold tüstént lehervadt. – Látom, megint bekerült a neved a Playboy-ba. Annak a fickónak nincs valami nagy véleménye rólad, mi?

– Miért? – keseredett el Gold. – Nagyon szép bókot kaptam tőle.

– Hogyne, úgy írta – mondta az apja. – De én tudok a sorok közt olvasni.

Gussie kíséretével és biztatására Gold apja vacsora után tüstént odaült a televízió elé, akárkinek a lakására vitette is magát aznap este kénye-kedve szerint, és a holt lelkek számtartójának éberségével kezdte bámulni a régi filmeket. Maguk a filmek nem sokat számítottak. A számontartás felelőssége egyedül Gold apjának vállán nyugodott.

– Ez is elment már – üvöltötte izgatottan, mintha maga is afféle bősz kaszás volna, és újabb trófeát sorolna be a gyűjteményébe. – Száz éve. Az öregség betett neki. Emlékszel, mikor azt a védőügyvédet játszotta? Gestorbn. Szívroham. Egy pillanat és kampec. Nézd csak azt a nagy darab fickót ott, aki mindenkit széttaszigál. Tudod, hol van most?

– Meghalt? – érdeklődött Gold mostohaanyja, és finomkodva felpillantott a kötéséről. Ezekben a pillanatokban Gold agyában Madame Defarge képét idézte fel, aki a guillotine tövében kötögetett.

– Az ám, bébi – felelte Gold apja. – In d’rerd. Most már nem taszigálja az embereket. Virág nő rajta. Öngyilkos lett. Megpróbálták eltussolni, de engem nem tudtak átejteni.

– Azt hiszem – mondta Gold mostohaanyja –, az az öreg nevelőnő is elhunyt már.

– De mennyire – helyeselt Gold apja. – Rák. Teljesen szétette. Látod azt a taxisofőrt, azt a vicceset? Tojt. Földobta a talpát. Gutaütés. Vagy húsz évvel ezelőtt. Pár hétig még húzta, aztán pá-pá, Charlie. Az a megvesztegethető zsaru? Bágrubn. Ő is in d’rerd. Azt hiszem, egy tűzesetnél. A whiskynek is volt benne része. Ez meg egy fájgele volt.

Ez volt a kedvenc szórakozásuk, még Gold lakásán is. Gold a fogát csikorgatva addig üldögélt, amíg csak bírta, aztán kimentette magát, azzal az ürüggyel, hogy elő kell készítenie valami munkát. Belle, becsületére szólva, kitartott, ugyanazzal a vendégszerető figyelemmel, amelyet saját özvegy édesanyja iránt tanúsított.

– Ez nem is zsidó! – döntötte el Gold apja egyik este Gold nappalijában, a tévéhíradót bámulva, amelyben Henry Kissinger külügyminiszter megint belemosolygott a sajtókamerákba, miközben megint kiszállt egy repülőgépből. Gold apja úgy fordult Goldhoz, mintha ki akarná hívni az ellenkezését. – Nem ám, te fafejű. Azt mondja, ő egy cowboy, mi? Magányos cowboy, aki belovagol a városba, hogy elkapja a gazfickókat, mi? Teljesen egyedül. Nahát, soha cowboy nem volt zsidó.

– Nem ám – mondta Gold mostohaanyja –, annyi szent.

– Mutass nekem egyet – kardoskodott Gold apja. – Pásztor, talán. De cowboy, az nem.

Gold pedig töprengeni kezdett, vajon a Teremtő, amikor átadta Mózesnek az Ő törvényeit azon a felhő borította hegycsúcson, az Ő végtelen bölcsességében és irgalmasságában nem állított-e fel időhatárt is legalábbis egyikére az Ő parancsolatainak, amely aztán valahogy elveszett a fordítás során, miután a fáradt, agg pátriárka hazaérkezett hosszú útjáról ezen a számára a szokásosnál jóval zűrzavarosabb napon. Hogyan lehetne tisztelni egy atyát, aki olyan érdes, mint a smirgli, és ráadásul egy ilyen buggyant vénasszonyt vett feleségül?

Mégis röviddel apjának ezen látogatása után történt, hogy Gold megnyitotta Henry Kissingerről vezetett dossziéját, és a legnagyobb titokban elkezdte kialakítani stratégiáját. Anyaga gyorsan gyarapodott. Elkezdte gyűjteni a Dávid Eisenhowerrel kapcsolatos újságkivágásokat is, mert egyszerűen nem tudott nekik ellenállni. Dávid Eisenhowertől ezt olvasta:

 

A Nixon-kormányzat egy tekintetben megjavult, hála a Watergate-nek, és ez az, hogy Mr. Nixont nem tekintik többé makulátlan jó kisfiúnak. Nekem ez soha nem tetszett. A Nixon-kormányzatnak a közvéleményben élő képe az én szellemi örökségemnek is része, és én nem hiszem, hogy jómagam jó kisfiú volnék. Én sok tekintetben vitatott ember vagyok. Örülök, hogy ezt a papi talárt bizonyos mértékig levethettem a vállamról. Én nem csak egy jó kisfiú vagyok.

 

Életében alighanem először, Goldnak összehabarodott az agya. Elvégre David Eisenhower valószínűleg nemzedékének legkiválóbb amhersti diákja volt. Gold hálát adott az égnek, amiért kivágta az újságból ezt az interjút. Egy szép napon, megszakítva azt a munkát, melyről tudta, hogy híján van a kiválóságnak és a szó mindenféle értelmében förtelmesen intellektuális, pihenésül talán kedve szottyan komédiát írni.

Goldot azóta is gyakran meghökkentették azok a dolgok, amelyeket az újságokban és magazinokban talált.

 

A zajongó ifjú huligánok számos ilyen csoportja garázdálkodott kényére-kedvére a Washington-emlékműnél az Emberi Szívélyesség Napja alkalmából összegyűlt 125 000 fős tömegben: 600 embert raboltak ki vagy vertek össze.

 

Gold mindezt kivágta. Összehabarták az agyát.

 

 

Gold hat tanulmánykötetnek volt a szerzője, ezek közül az egyik, az első, eredeti volt, egy másikban a doktori disszertációját bővítette ki. Rövidebb írásainak négy gyűjteménye jelent meg. Két ilyen gyűjteményének mindegyikében akadt négy-öt meglehetős megfigyelőképességről tanúskodó darab, amelyekben sikerült valami valóban eredetit mondania: a harmadikban, egyebek közt, volt egy hosszú esszé a kulturális haladás és a társadalmi hanyatlás szimbiotikus kapcsolatáról, amelyet széles körben újra meg újra leközöltek, s amelyre még mindig hivatkoztak az ügy mindkét oldalán álló kommentátorok – azok is, akik a társadalmi hanyatlás mellett voltak, és azok is, akik ellenezték. A fennmaradó gyűjtemény, az utolsó, hajítófát sem ért. Gold a legokvetetlenkedőbb becsmérlőinél is jóval kevesebbre becsülte ezt a munkáját, mert sokkal jobban ismerte náluk tájékozódása túlnyomó részének változatos forrásait. Új gyűjteményként mostanában azt eszelte ki, hogy régebbi gyűjteményeiből állít össze egy kötetet.

Novellái modorosak és banálisak voltak, be is érte azzal, ha nagyon kis olvasóközönségű, elegyes negyedévi folyóiratokban megjelentek. Versei, maga is érezte, iszonyatosak voltak, ezeket Pretoriába meg Wight szigetére küldözgette obskúrus kis irodalmi folyóiratoknak, valamint Beirutba, Spanyolországba és Teheránba angol nyelvű egyetemi lapoknak. Biztonságosabban érezte magát, ha olyan emberekkel beszélgethetett a verseiről, akik soha nem olvastak egy sort sem tőle. Gold tudta, novelláival és verseivel az a probléma, hogy többé-kevésbé másodlagosak, származékosak ráadásul sajnálatos módon saját műveinek származékai. Regényét, amellyel, meg-megszakítva a munkát, majdnem három éve birkózott, egy bizonyos oldal után végképp abbahagyta. A regény egy versből származott, amelyet Gold hét évvel ezelőtt írt, s maga is származéka volt egy angol fiatalember Sámuel Beckett műveiről írt elemzésének, amelyet Gold úgy irigyelt, hogy azt kívánta, bárcsak ő írta volna.

 

 

Bár most már magától értetődött, hogy családjából senki nem köteles elolvasni semmit, amit Gold írt, mégis mindenki valamiféle hüledező ámulattal nézett rá, kivéve a mostohaanyját, aki szerette megjegyezni, hogy szerinte Goldnak hiányzik egy kereke.

Könyveiből és a folyóiratokból, amelyekben recenziói és cikkei megjelentek, a család minden tagja egy kis gyűjteményt állított össze. Esther és Rose füzetbe ragasztották a kivágásokat. Ida, a gyakorlatias tanítónő, összekapcsolta az irodalmat a festészettel: művészies keretekben kiaggatta könyveinek borítóit a halijában meg a nappalijában. Belle anyja teliragasztotta a bőröndjeit velük. Még Harriet és Sid is díszhelyre állították ki műveit Great Neck-i nagy házukban, egy politúros ebédlőkredencen, amely a ház bejáratával nézett farkasszemet. De ez volt minden. A cím és az első mondatok után már akárhová beleírhatta volna, hogy basszátok meg, ezek a szavak soha nem kerültek volna a szemük elé. Egyiküket sem, még Belle-t, vagy Gold két nagyfiát, vagy ambíciótlan tizenkét éves lányát sem ragadták meg ellenállhatatlanul az igazság csalókaságáról szóló spekulációi, az ideális egyetemről való elképzelései, vagy a kulturális filogenezisről és a végső, egyetemes világpusztulásról alkotott elméletei. A mostohaanyja rendszerint valamelyik új művének megjelenése után vált hajlamossá annak emlegetésére, hogy véleménye szerint Goldnak híg az agya, vagy hiányzik egy kereke.

Gold a maga részéről úgy vélte, hogy az öregasszony az apjával egy ütemben lassan elveszti az eszét, és már egyiküknek se maradt sok vesztenivalója.

A jelek szerint csak a Kaliforniába szakadt Joannie, meg férje, Jerry fogta fel, kicsoda ő valójában, és csak ők értékelték azt a mély tiszteletet, amellyel azok övezték, akik soha nem találkoztak vele. Jerry partykat adott a tiszteletére, valahányszor Kaliforniába utazott, és meghívásokat közvetített számára Los Angeles-i és Beverly Hills-i templomokba és imaházakba, különféle felnőtt polgári és szakmai csoportok előtt mondandó beszédekre, mely meghívásokat Gold kivétel nélkül mindig visszautasította. Jerry, a faragatlan szupermenő túlságosan gazdag volt, hogy fölvesse, fizessenek Goldnak tiszteletdíjat, Gold pedig túlságosan sikeres tudós, hogysem tudtul adja: tiszteletdíj nélkül soha nem szónokol.

Ha valaha netán meg is próbálkoztak vele, rokonai már réges-rég felhagytak a veszkődéssel, hogy rájöjjenek, miről ír Gold vagy miért. Vélekedéseik egyszerűek voltak. Szerették a műveltséget, azt hitték, minél nagyobb, annál jobb. Ha akarta volna, Gold mennydörögve szét tudta volna zúzni ezt a együgyű hitet. Ájtatosan mind elmentek szavazni minden választáson, még Július is, az apja, mintha ez fikarcnyit is számítana, de a kormányzat nem érdekelte őket. Goldot sem érdekelte a kormányzat, de úgy tett, mintha érdekelné, mert a politika és a kormányzat működése a legjövedelmezőbb témái közé számítottak. Gold már szavazni se járt el; valójában semmiféle jótékony szerepet nem tulajdonított az általános választások demokratikus rendszerének, de ez megint olyasmi volt, amit nyilvánosan nem árulhatott el anélkül, hogy foltot ne ejtsen az önmagáról mint radikális mérsékeltről nagy gonddal felépített nyilvános képen.

Gold mostanában már majdnem mindenben mérsékelt volt. Pomoroy megfogalmazása szerint óvatosságot prédikált papi szenvedéllyel, és a tétlenség, restség mellett tört keresztes vitézi lándzsát. Belülről azonban gyakran forrt benne az irigység, a kiábrándultság, a méltatlankodás és a zavarodottság. Gold ellenezte a faji megkülönböztetést, de ugyanúgy ellenezte az integrációt is. Azt minden bizonnyal nem hitte, hogy a nőknek vagy a homoszexuálisoknak üldöztetést vagy megkülönböztetést kelljen szenvedniük. Másrészről viszont privárim ellenzett minden jogegyenlőségi alkotmánymódosítást, mert azt semmiképpen nem óhajtotta, hogy e két csoport tagjai egyenlő félként, vagy- uram bocsa’ – puszipajtásként közeledhessenek hozzá, mégpedig a legalaposabb okokból; okai ugyanis érzelmi természetűek voltak, márpedig végső soron oda lyukadt ki, hogy az érzelmek, különösen a saját érzelmei, az ésszerűség legmagasabb rendű formáját képezhetik. A problémák ugyan minden olyan területen egyre növekedtek, amelyekre nem tudott többé bonyodalommentes megoldásokat találni, de ő ezeket a zavarba ejtő dilemmákat megtartotta magának, és nyilvánosan továbbra is a szívélyes higgadtság és a kiegyensúlyozott ítélőképesség látszatát öltötte magára, amely szinte mindenki számára elfogadhatóvá tette.

Gold most már magabiztosan tudott beszélni a politikáról, a diplomáciáról, a közgazdaságról, a közoktatásról, a háborúról, a szociológiáról, az ökológiáról, a szociálpszichológiáról, a popkultúráról, az irodalomról és a drámáról – és ezek bármely kombinációjáról végtelen permutációkban, mert megvolt benne a találékonyság, hogy bármit bármi mással összefüggésbe tudott hozni.

Gold mostanára rugalmas és elfogulatlan lett, így képes volt – a hangsúlyok némi átigazításával – lényegében ugyanazt a beszédet elmondani egy idősecske, reakciós, vallásos csoport előtt, amelyet előző nap ugyanakkora sikerrel adott elő a tizenéves maoisták kongresszusán. Újságbeszámolókkal tudta bizonyítani, hogy egy volt texasi kormányzót a bírósági tárgyaláson nem vontak mindenben felelősségre azért, amiért vádat emeltek ellene, aztán ezt az információt egyik este arra használta fel, hogy megerősítse milliomosokból álló közönségének azt a gyanúját, miszerint a szövetségi kormány ki akar készíteni minden gazdag texasit, majd másnap délután, harminc mérfölddel odébb, egy főiskolás diákgyülekezetnek arra célozgatott igen meggyőzően, hogy gazdag politikusok esetében az igazságszolgáltatás nem vak, csak éppen másfelé néz. A főiskolás diákok hétszáz dollárt fizettek ezért a beszédért. A milliomosoktól egy fillért sem kapott.

Gold jobb szerette a milliomosokat.

A legutolsó elnökválasztásnál Gold hozzájárult, hogy szerepeltessék a nevét mind a két egész oldalas kampányhirdetésen, amelyek a két politikai párt jelöltjeit támogatták. A demokrata párti jelölteket támogató hirdetés esetében huszonöt dollár befizetését kérték tőle. A másik hirdetésnél titokban a Republikánus Párt fedezte az egész költséget. Ebből Gold levonta a következtetést: a Republikánus Párt a humánusabb és emberbarátibb párt, és még egy lépéssel tovább kúszott a politikai jobboldal felé, csak éppen elnevezte centrumnak. Bár nem ment olyan messzire, mint Lieberman, aki szívvel-lélekkel a totalitariánus plutokrácia híve volt, amelyet, ha szükséges, elnyomó rendőrakciókkal kell támogatni – mindaddig, amíg azok, akik a csúcson vannak, rendesek a magafajta zsidókhoz, és neki is hagynak egy kicsit a koncból –, és ezt neokonzervativizmusnak nevezte. Lieberman, akinek csalárd módon hozzájárulást fizető támogatóként jelent meg a neve, de csak a leplezetten a Republikánus Párt által fizetett hirdetésen, fel volt háborodva, amiért Gold, mindössze huszonöt dollárral többért, kétszer szerepeltethette a nevét az újságban.

Gold, Liebermanhoz hasonlóan, imádta, ha a neve belekerült az újságokba, és legerősebb, még megmaradt politikai érzelmei abban a kívánságban csúcsosodtak ki, hogy megkapja azt a jó kormányzati állást, amelynek lehetőségére Ralph célzott. Goldnak nem voltak sem illúziói, sem aggodalmai a közhivatali állás terheivel kapcsolatban: a közhivatalban semmiféle súlyos gondot nem látott a megtartásán kívül, és csak egy pillanatra bizonytalanodott el, amikor alkalma nyílt recenziót írni az elnök könyvéről.

Arról egy szót sem lehetett előre hallani, hogy készülőben volna egy ilyen kézirat. Meglepődött persze a dolog furcsaságán, hogy egy elnök ilyen rövid idő után írni akarjon a hivatali élményeiről. De Goldnak még ezt a szokatlan körülményt is sikerült kedvező megvilágításba helyeznie abban a megfontolt értékelésben, amelyet az Első évem a Fehér Házban-ról írt, tisztelettel és hódolattal adózva annak az államfőnek, aki hajlandó volt kezdettől fogva megnyitni a kommunikáció csatornáit afelé, amit Gold szerencsés ötlettel az elnök „egyetemes választókerületének” nevezett. A kifejezés még szerencsésebbnek bizonyult, mint Gold képzelni merte volna. Maga az elnök naponta kétszer is elismételte azon a forgószélsebességgel lebonyolított propagandaútján, amelyet a világnak azokon a részein tett, ahol a legjobban utálták. Az újságírók úgy érezték, a lekiismeretük kötelezi őket, hogy elismerjék Goldnak a frázis szerzőségét, valahányszor beszámoltak róla. Goldnak fogalma sem volt róla, mit is jelent ez a frázis.

Még meglepőbb volt Ralph Newsome telefonhívása, aki köszönetet mondott neki a Fehér Ház nevében.

– Te hol jössz be a képbe? – érdeklődött Gold. Ralph hangja még mindig meggyőzően csengett. Hét éve mindketten a Russell B. Long szenátorról elnevezett alapítvány ösztöndíjasai voltak, de azóta elvesztették egymással a kapcsolatot.

– Most a Fehér Házban vagyok – felelte Ralph. – Tagja vagyok a stábnak.

Ez mély benyomást tett Goldra. – Hogyhogy soha nem olvastam rólad?

– Valószínűleg olvastál, csak nem jöttél rá, hogy kiről van szó mondta Ralph. – Rengeteg munkát végzek mint forrás. Mint meg nem nevezett forrás.

– Komolyan?

– Igen. Tudod, Bruce, benn vagyok a belső körben, és nagyon kevés szivárog ki abból, amit csinálok. De sokat emelt ez itteni _árfolyamomon, hogy ismerlek – folytatta Ralph. – Az elnöknek nagyon tetszett, amit írtál róla.

– Mondd meg neki, hogy örülök. Mondd meg neki, hogy megpróbáltam nagyon igazságos lenni.

– Az voltál – mondta Ralph –, és ezt ő is tudja. Nagyon igazságos. Özönével kaptunk áradozó kritikákat, olyanokat, mint a Liebermané, de ezek legnagyobb részét olyan emberek írták, akik akarnak valamit. El se tudok képzelni találóbbat és kiegyensúlyozottabbat a tiédnél.

– Remélem – mondta Gold –, nem voltam túlságosan kíméletlen.

– Éppen eléggé kíméletlen voltál – nyugtatta meg Ralph. – Az elnök szívesen fogadja a kritikát, Bruce, és segítőkésznek találta a javaslataidat. Különösen a mondatszerkesztéséről és a bekezdésépítéséről szólókat. A jelek szerint te jobban megértetted őt, mint bárki más.

– Hát, Ralph, azért volt egypár dolog, ami zavarba ejtett.

– Mik voltak azok, Bruce?

– Hát, hogy őszinte legyek, Ralph…

– Legyél őszinte, Bruce.

– A legtöbb elnök megvárja, amíg letelik a hivatali ideje, és csak aztán írja meg az emlékiratait. Ez meg mintha még aznap nekifogott volna, amikor átvette a hivatalát.

Ralph szerénykedő nevetéssel hagyta helyben a dolgot. – Ez az én ötletem volt – ismerte el. – így nemcsak egyetlen bestsellerre van esélye. Esetleg évente írhat egyet. Ez is fölvitte nála az árfolyamomat.

– Volt még egy dolog. De úgy döntöttem, hogy abba nem megyek bele.

– Mi volt az, Bruce?

– Hát, Ralph, iszonyú sok időt kellett eltöltenie az első hivatali évéből ennek az első évéről szóló könyvnek a megírásával. Mégse mond a könyvben sehol semmit arról, hogy mennyire elfoglalta a könyv írása.

Ralp halkan megköszörülte a torkát. – Ez egy olyan szempont, ami, azt hiszem, elkerülte a figyelmünket. Örülök, hogy nem másztál bele.

– Honnan vette hozzá az időt?

– Mind beszálltunk és segítettünk neki – válaszolta Ralph. – Nem az írásban, ezt jól értsd meg, hanem abban a sok más marhaságban, amivel egy elnöknek foglalkoznia kell. Az utolsó szóig ő írta az egészet.

Gold azt mondta, hogy érti.

– Ez az elnök aztán csakugyan ért hozzá, hogyan kell átruházni a felelősséget, Bruce. Különben soha nem tudta volna megcsinálni. Olyan lett volna, mint Tristram Shandy, amikor megpróbálja leírni az élete történetét. Bruce, emlékszel a Tristram Shandy-re meg arra a dolgozatra, amit lekoppintottam a tiédről?

– De mennyire – mondta Gold kissé sértődötten. – Jobb osztályzatot kaptál rá, mint én, és még ki is adattad.

– Minden dolgozatomra jobb osztályzatot kaptam, amit a tiédről koppintottam, nem? – emlékeztette Ralph. – Bruce, ez az elnök roppant elfoglalt ember. Rengeteg dolgot sokkal gyorsabban kell megcsinálnia, mint ahogy írni tud róluk, még akkor is, amikor semmi mást nem csinál, csak ír azokról a dolgokról, amelyeket állítólag csinálnia kéne. Ezért van szüksége minden segítségre, amit csak kaphat. Bruce, gondoltál te valaha arra, hogy kormányhivatalt vállalj?

Gold ebben a pillanatban tudta meg, milyen érzés, amikor az embernek kihagy a szívverése. – Nem – felelte rezzenetlenül. – Gondolnom kéne?

– Nagy mulatság, Bruce. Rengeteg a party, és rengeteg lányt megkaphatsz. Még színésznőket is.

– Miféle állást kapnék?

– Ezt most nehéz megmondani. Érdeklődnöm kell. De megvan hozzá a megfelelő képzettséged, és tehetséged van a velős megfogalmazásokhoz, azt hiszem, hasznodat tudnánk venni. Ebben a pillanatban nem ígérhetek semmit. De biztos vagyok benne, hogy valami nagyon-nagyon nagy dologról volna szó, ha azt mondanád, hogy hajlandó vagy fontolóra venni.

– Hajlandó vagyok fontolóra venni – árulta el Gold némi szünet után, amikor végre kapott levegőt.

– Akkor diplomatikusan megszondázom a hangulatot. Biztos vagyok benne, hogy kedvező lesz. Folyton összefutok idelenn Andrea Biddle Conoverrel. Emlékszel rá?

– Persze – felelte Gold.

– Gondoltam. Beléd volt esve abban az ösztöndíjas évben.

– Szó sincs róla.

– De mennyire hogy van. Még mindig beléd van esve. Mindig úgy éreztem, hogy alighanem van köztetek valami.

– Nem volt – erősködött Gold sajnálkozva. – Soha nem mondott semmit.

– Túlságosan szégyenlős volt.

– Én mindig kedveltem.

– Folyton érdeklődik utánad.

– Milyen most?

– Kedves, mint mindig. Magas, csinos, vidám, okos. És nagyon-nagyon vonzó, azokkal a remek, erős, gyönyörű fogaival.

Gold lebiggyesztette az ajkát, és némán füttyentett egyet. – Add át neki üdvözletemet – mondta. – Mondd meg neki, hogy érdeklődtem utána.

– Megmondom – mondta Ralph. – Még tart a házasságod Belle-lel?

– Persze.

– Ebben az esetben add át neki csókjaimat.

– Át fogom. Te meg üdvözöld a nevemben Sallyt.

– Miféle Sallyt? – kérdezte Ralph.

– A feleségedet – mondta Gold. – Nem Sally a feleséged?

– Te jó ég, dehogy! – felelte Ralph. – Mióta elváltam Kellytől, Ellie a feleségem. Volt némi jogi probléma az érvénytelenítés körül Norah-nál, de Nellie, hál’ istennek…

– Ralph, várj, az isten szerelmére! – tiltakozott puszta önvédelemből Gold. – Összehabarod az agyamat.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Ralph meglepetten.

– Összehabarod az agyamat.

– Bruce, ez egy jó kifejezés! – kiáltott fel Ralph élesen. – Állati jó. Habarni… ezt még soha nem hallottam élő valamivel kapcsolatban. Lefogadom, hogy ebből mindnyájan tüstént mérföldes előnyt szerzünk idelenn. Mármint persze ha megengeded, hogy használjuk.

– Ralph…

– Bocsáss meg egy pillanatra, Bruce. Szeretném leírni pontosan, úgy, ahogy te mondtad. Hogy is van?

– Összehabarod az agyamat.

– Jobban tetszett, ahogy először mondtad.

– így mondtam először is.

– Azt hiszem, így is elég jó. – Ralph hangja csalódottnak tetszett. Szóval mit is akartál mondani?

– Ralp, te összehabarod az agyamat.

– Ez az! – kiáltott fel Ralph.

– Ez ugyanaz! – vágott vissza Gold.

– Igazad van, Bruce. Örülök, hogy nem ejtettük el. Mivel, Bruce? Mivel habarom össze az agyadat?

– A Nellie-jeiddel meg a Kellyjeiddel meg a Norah-iddal meg az Ellie-jeiddel. Azt hittem, te meg Sally annyira egymáshoz valók vagytok.

– Voltunk is – felelte Ralph kissé értetlenül.

– Nem vált be a házasság?

– De igen – hangsúlyozta Ralph. – Tökéletes volt a házasságunk.

– Akkor miért váltál el?

– Hát, Bruce, hogy kereken kimondjam, nem sok értelmét láttam, hogy lekössem magam egy négygyermekes középkorú asszonyhoz, még ha az az asszony a feleségem is, és a gyerekek a gyerekeim. Te látnád értelmét?

Gold ritkán jutott ilyen gyors végkövetkeztetésre.

– Ne felejtsd el megmondani Andrea Conovernek, milyen izgalomba jöttem, hogy hallottam róla. És remélem, hamarosan egymásba botlunk.

– Hamarosan újra hívlak.

– Kérlek.

Goldnak dübörgött a pulzusa az izgalomtól. Látomásai voltak. Tudta, hogy tízszer intelligensebb Ralphnál, és ezerszer magasabbra juthat a kormányzatban, ha egyszer megvetette a lábát. És ha Ralph feleségül vehette Ellie-t, miután elvált Kellytől és miután annyi baja volt az érvénytelenítés miatt Norah-val vagy Nellie-vel, akkor az égvilágon nincs rá semmi ok, amiért neki Belle férjének kellene maradnia.

Gold éppen eddig a pontig jutott fontolgatásai során, amikor újra megszólalt a telefonja.

 

 

– Jól néz ki a dolog, Bruce – jelentette ki Ralph boldogan. Nem telt el több öt percnél, és Gold maga elé képzelte Ralphot, amint végigkiabálja a folyosót, hogy diplomatikusan megszondázza a közhangulatot. Csakhogy Ralph túlságosan jól nevelt, hogysem kiabáljon. – Te tényleg összehabarod az agyamat, te mindenkinek összehabarod az agyát azokkal a frázisaiddal. Először az „egyetemes választókerület”, aztán most ez az „összehabarod az agyamat”. Kipróbáltam pár emberen, és összehabarta az agyukat. Mindnyájan úgy érezzük, pompás ötlet volna, ha hasznodat vehetnénk itt, amilyen gyorsan csak lehet, ha úgy döntünk, hogy egyáltalán hasznodat akarjuk venni.

– Miféle állást kaphatnék?

– Amilyet csak akarsz – felelte Ralph –, attól függően, hogy mi szabad éppen, amikor fölveszünk. Nagy nálunk a munkaerő-vándorlás.

– Ugyan már, Ralph – ellenkezett Gold szelíden. – Ezt nem gondolhatod komolyan.

Ralph hangja mintha megint kissé értetlenné vált volna.

– Miért ne?

– Szenátorság?

– Az választott hivatal.

– Nagykövetség?

– Nem most mindjárt. Az induláskor Washingtonban lesz rád szükségünk. Tudod, Bruce, nagyon nagy szükségünk van egyetemi tanárokra, és azok után, amit azok a harvardiak csináltak, nem folyamodhatunk újra a Harvardhoz. Az ország nem tűrné el.

– No és a Columbia?

– Az még tiszta. Nem hiszem, hogy idelenn bárki bármiféle intellektuális dologgal hozná kapcsolatba a Columbiát. És a Brooklyn persze tökéletes.

– Mit kellene csinálnom?

– Amit csak akarsz, amíg politikánkat támogatandó azt mondod és azt teszed, amit mi diktálunk, akár egyetértesz vele, akár nem. Szóval mindent. Tökéletesen szabad kezet kapsz.

– Gold megzavarodott. – Engem nem lehet megvásárolni, Ralph mondta finnyásán.

– Ha meg lehetne, nem kellenél nekünk, Bruce – válaszolta Ralph, Ez az elnök nem bólintójánosokat akar. Mi független, gerinces embereket akarunk, akik minden döntésünkkel egyetértenek, miután meghoztuk őket. Teljesen a magad ura leszel.

– Azt hiszem, be tudnék illeszkedni – határozta el magát Gold.

– Örülök. Nahát, remek lesz megint együtt, Bruce, nem? Emlékszel, milyen pompás időket töltöttünk együtt? – Gold nem emlékezett semmiféle Ralph-fal töltött pompás időre. – Szeretnénk mihamarabb döntésre vinni a dolgot, de óvatosan kell eljárnunk, tehát lassan. Pillanatnyilag semmit sem tudunk tenni.

– Különben is szükségem van némi időre – sietett Gold lekötelezőén a segítségére. – Elő kell készítenem a szabadságolásomat.

– Természetesen. De ne szólj még róla senkinek. Szeretnénk ezt a dolgot egy fontos nyilvános bejelentéssé fölpolírozni, bár teljes titokban kell majd tartanunk. – Gold egyre azt várta, hogy majdcsak rábukkan Ralph hangjában a tréfálkozás valami jelére. Hiába várt. – Ha kinevezésed népszerűtlen lesz – folytatta Ralph a tájékoztatóját – akkor elkezdenek bírálni minket, még mielőtt bejelentenénk. Ha a kinevezésed népszerű lesz, akkor iszonyú ellenállásba ütközünk a másik párt meg a saját jobbszárnyunk, balszárnyunk és centrumunk részéről. Ezért jó, hogy zsidó vagy.

A zsidó szó mennydörögve zuhant rá Gold összes érzékeire.

– Miért, Ralph? – sikerült végre kinyögnie. – Mire jó nektek, ha valaki… zsidó?

– Ez mindkét végén megkönnyíti a dolgot – magyarázta Ralph anélkül, hogy megváltozott volna a hangja. – Most népszerűek a zsidók, és az emberek nem szívesen tiltakoznak ellenük. És egy zsidótól mindig jó érzés megszabadulni, valahányszor a jobbszárny azt kívánja tőlünk.

– Ralph, te aztán nem beszélsz mellé, mi? – mondta Gold nagy nonsalansszal.

– Nézd Bruce, ez még mindig jobb, mint ha magunkévá tennénk a politikájukat, nem? – fuvolázott tovább Ralph ártatlanul, észre sem véve Gold kifogásának lényegét. – És majd akkor jön el az ideje, hogy nagykövetet csinálhassunk belőled, persze, ha éppen van üresedés egy jobb európai országban. Vagy megtehetünk a NATO főtitkárának, ha kedved van hozzá.

– Ralph, komolyan beszélsz? Tényleg lehetnék a NATO főtitkára?

– Nem látom be, hogy miért ne.

– Nincs katonai tapasztalatom.

– Igazán nem hiszem, hogy ez számít, Bruce. Ne felejtsd el, a NATO-ban más országok is vannak. Holtbiztos, hogy nekik vannak embereik, akik értenek az efféle dolgokhoz.

Gold nem látta értelmét az ellenkezésnek. – Azt hiszem, szívesebben lennék nagykövet – jelentette ki.

– Amit csak választasz, Bruce. De máris túlságosan előreszaladtunk. Azonnal visszahívlak, Bruce, bár lehet, hogy időbe fog telni. Csak próbálj meg nem gondolni rá. Ne hívjál fel itt. Nem szeretik a magántelefonokat.

– Öt nap telt el, s közben Gold képtelen volt másra gondolni. A második hét elején betört a fejébe egy gonosz gondolat, amely aztán nem volt hajlandó eltávozni, a megokosodás makacs, maró szégyenfoltja, amely először egy mogorva sértés formájában tapadt rá egyik diákjától, akit az előző szemeszterben megbuktatott.

„Ne bízzál a Hófehérkében!”

Minél többet spekulált Gold a Ralph-fal folytatott beszélgetésen, annál inkább hajlott rá, hogy előnyben részesítse a nagykövetséget a NATO főtitkárságával szemben. A katonaélet nem vonzotta: robbanóanyagok közelségében mindig feszélyezve érezte magát. És a katonai presztízs a táborhelyeken kívül nem sokat nyom a latban. Kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy egyik állás sem valószínű. Ralph nem garantált semmit. Béllé határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó Washingtonba költözni vele, ha ott vállal állást, ő pedig bízott benne, hogy Belle tartani fogja a szavát.

Nagykövetnek lenni azért kellemes volna, képzelgett az eseménytelen csalódottság hosszú időszakai közt újra meg újra visszatérő pazar álmaiban. Könnyen el tudta képzelni magát fényűző szállásán Kensingtonban, Mayfairben vagy a Belgravia negyedben, feleségével, aki persze nem Belle lenne, hanem egy bágyadt, finom, fiatal, szőke, előkelő nemesi származású angol nő. Kortalan, éteri szépségű, lebegő angyal, aki tálcán hozza be neki a teát meg a kockacukrot. Magas, kecsesen kerek a válla, a végtagjai vékonyak, halovány, gyöngyszínű a bőre, keskeny vágású ibolyakék szemének lenyűgöző a mélysége és a ragyogása, és imádja őt. Ő a maga részéről, ha megkívánja, magáévá teszi, ha nem, békén hagyja. Az asszony soha nem beszél. És nem zsidó. Külön hálószobájuk van, köztük sok-sok szalon és budoár. Jómaga egész nap elegáns selyemköntöst visel. A reggelit tálcán hozzák neki az ágyba.

Amikor a második hét is eltelt, és még mindig egy szót se hallott Ralphtól, Gold nekiállt dolgozni a könyvén, amellyel Pomoroynak, valamint a könyv tömör kivonatán, amellyel Liebermannak tartozott. Törte a fejét, melyiket csinálja meg először.

Az anyja meghalt, így hát róla írhat: fiatal asszony, tulajdonképpen még lány, Síddel, aki még gyerek, és Rose-zal, aki még gyerekebb, kivándorol a barátságtalan orosz vidékről azzal az ifjú balfácán férjével atyaisten, már akkor is ilyen volt? –, hogy aztán itt éljen, ebben az idegen országban, és itt haljon meg, mielőtt megérné az ötvenedik évét. Elfelejtette, hogy Rose is Európában született. Az anyja soha nem tanult meg elég jól angolul, hogy olvasni tudjon, vagy megértse, amit a gyerekek egymás közt beszéltek. Eszébe jutott az a hosszú időszak, amikor anyjának rossz szagú kötéseket pólyáztak a nyakára – golyvája lett volna? Meg kell kérdeznie. Szégyellt vele végigmenni az utcán. Most északra vándorolnak az emberek, Puerto Ricóból, Haitiből és Jamaicából. A feketék lejjebb költöztek a Harlemből, szétáramlottak, csoportjaik délről és nyugatról már összeértek, s Gold úgy érezte, ostrom alá vették, megrohamozták, a biztonsága omladozóban, helyzete marginális és átmeneti lett.

Házassága Belle-lel nagyjából bedöglött, ebből absztrahálhatott – ha ugyan megtanulta valaha, hogy ez a szó mit jelent. Amikor az emberek arról panaszkodtak, hogy a házasságuk bedöglött, vagy hogy már nem igazi házasság többé, neki fogalma sem volt, mire akarnak kilyukadni. Létezett valaha is másmilyen házasság? Vagy arról van szó, hogy az emberek és a körülményeik megváltoztak, és hogy minden változás csak rosszat hoz? Goldnak újabb cikkhez támadt ötlete. Nyomtatott betűkkel felírta egy papírszeletre:

 

Bruce Gold:

MINDEN VÁLTOZÁS CSAK ROSSZAT HOZ

 

A papírszeletet feltűzte a dolgozószobájában álló íróasztal fölötti hirdetőtáblára, és elkezdett ehhez a munkához is jegyzeteket készíteni, miközben várta Ralph újabb telefonhívását.