I.
A zsidó lét élménye

Goldot már sokszor fölkérték, hogy írjon az amerikai zsidó lét élményéről. Szigorúan véve ez nem teljesen igaz. Csak kétszer kérték fel, legutóbb egy asszony Wilmingtonban, Delaware államban, ahová azért ment, hogy tiszteletdíj fejében fölolvasson tanulmányaiból és könyveiből, aztán pedig, amikor megkérték rá, verseiből és novelláiból.

Hogyan tudnék én a zsidó lét élményéről írni – tette föl magának a kérdést a vonaton, útban hazafelé New Yorkba –, amikor azt se tudom, hogy az micsoda? Halvány fogalmam sincs, hogy mit írjak róla. Mi a csudát jelentett számomra a zsidó lét élménye? Azt hiszem, soha nem találkoztam igazi antiszemitával. Coney Islanden, ahol felnőttem, mindenki zsidó volt, akit csak ismertem. Soha eszembe se jutott, hogy zsidó vagyok, csak amikor már gyakorlatilag felnőtt lettem. Azaz inkább úgy éreztem, hogy a világon mindenki zsidó, ami lényegében ugyanazt jelenti. Talán egyetlen kivétel volt ez alól, a Coney Island másik végén lakó olasz családok, közülük is az a két-három família, akik közel laktak hozzánk, és ugyanabba az iskolába járatták a gyerekeiket. A háztömbünkben lakott egy német vezetéknevű ír család, és az osztályban mindig akadt néhány olasz vagy skandináv gyerek, akiknek a zsidó ünnepeken is be kellett menniük az iskolába, ezért üldözötteknek látszottak. Akkoriban sajnáltam is őket, mert ők voltak a kisebbség. Az ír családnak volt egy kutyája – zsidók akkoriban nem tartottak kutyát –, és csirkét neveltek a hátsó udvarukban. Azok a fiúk és lányok, akikkel a középiskolában együtt lógtam, nagyjából azok is mind zsidók voltak, és gyakorlatilag a tanárok is. És ugyanez állt a főiskolára. Akkor találtam magam először keresztények közt, amikor elmentem Wisconsinba, egy nyári szemeszterre. De ez az élmény is csak más volt, különböző, korántsem kellemetlen. Aztán pedig visszajöttem a Columbiára, hogy tudományos fokozatot szerezzek és ledoktoráljak, és tüstént újra otthon éreztem magam. Ottani legjobb barátaim szintén zsidók voltak: Lieberman, Pomoroy és Rosenblatt. Ralph Newsome jelentette az egyetlen kivételt, de vele sem éreztem magam másként, mint a többiekkel, és a jelek szerint ő is tökéletesen fesztelenül érezte magát velem. Azt se tudom, hol kellene kezdenem.

Azzal kezdte, hogy elment Liebermanhoz.

– Kinek a zsidó létélménye? – kérdezte nyersen és bizalmatlanul az esetlen, kopaszodó, vörös hajú Lieberman, amikor Gold felvetette az ötletet.

– Az enyém.

– Miért nem az enyém? – izzott fel Lieberman apró szeme. Az íróasztala teli volt hányva gépelt kéziratokkal és sötét korrektúra-ceruzákkal, amelyek pont olyan vaskosak és szutykosak voltak, mint az ujjai. Liebermannak főiskolás korában a jövőt illetően egész idő alatt az volt a leghőbb vágya, hogy egyszer majd egy kis intellektuális folyóiratot szerkeszthessen. Most már megvolt a folyóirata, csak éppen ez nem volt neki elég. Azt a néhány láthatatlan jó tulajdonságát, amely netán vele született, még mindig tönkretette az irigység, a becsvágy és a csüggedés. Liebermanból világéletében hiányzott a nagylelkűség.

– Te azt szeretnéd – foglalta össze Gold, mulatva magában –, ha rólad írnék egy cikket, és kiadhatnád a saját folyóiratodban?

A komor Lieberman jobb belátásra tért.

– Az nem lenne jó.

– Neked kellene megírni.

– Én nem tudok írni. Te meg Pomoroy meggyőztetek róla.

– Túlzásba viszed a szónoki kérdéseket.

– Úgy látszik, ezen nem tudok segíteni. Mégis mire gondoltál?

– Még nem alakult ki teljesen – kezdte Gold. Kerülte Lieberman tekintetét. – De józan, felelősségteljes, intelligens cikk lenne arról, hogy milyen is volt itt születni és felnőni az olyan embereknek, mint te meg én. Persze beleásnék egy kicsit a mi Európából jött szüléink és az itteni amerikai környezet hagyományai közötti interkulturális konfliktusokba is.

– Mondok én neked valamit – felelte Lieberman. Kettétörte a két keze közt tartott vastag ceruzát, és járkálni kezdett. – Ez egy roppant józan és felelősségteljes folyóirat, magas intelligenciájú olvasók számára. Erről a témáról valami tökösebbet szeretnék tőled, valami borsosabbat. Őszintén szólva általában dögunalmasak vagyunk. Néha olyan unalmasak, hogy úgy érzem, abbahagyom az egészet. Milyen volt, amikor először pillantottál meg egy körülmetéletlen farkat? Milyen érzés keresztény lányokkal kefélni?

– Miből gondolod, hogy én keresztény lányokkal kefélgetek?

– Ezt a részét találd ki, ha kell – válaszolta Lieberman. – Szempontokra van szükségünk, nem tényekre.

– Milyen terjedelmet fogadsz el, és mennyit vagy hajlandó fizetni? Lieberman töprengett. – Mit szólnál olyan tizenöt-húszezer szóhoz?

Lehet, hogy akkor az egész számot köréje tudnám építeni. Csökkentené a többi szerkesztési költséget.

– Ezért hatezer dollárt kérek.

– Adok neked háromszázat.

– Kettőezer-ötszáznál kevesebbért nem csinálom meg.

– Hétszáznál többet nem fizetek. Nagy betűkkel nyomatom ki a nevedet a borítóra.

– Egyezzünk meg ezerötszázban.

– Na jó, legyen ezer, és passz. Nálunk az is túl magas.

– Hatszázat még ma meg akarok kapni. És azt a háromszázat, ami még jár nekem a „Semmi”-ért.

– Azt még nem közöltük le.

– Úgy állapodtunk meg, hogy elfogadáskor fizetsz – érvelt Gold kissé indulatosan. Lieberman hónapokkal ezelőtt vette meg tőle ezt a cikket, amelyre Gold eredetileg egy népszerű szexmagazintól kapott megbízást, de ott nem fogadták el, azzal az indoklással, hogy még az ő olvasóközönségük minimális intelligenciaszintjének is alatta marad – ennek az információnak a kézirathoz csatolását azonban Gold diszkréten mellőzte. A cikk teljes címe az volt, hogy „Semmi nem úgy sikerül, ahogy tervezzük”, és Gold még mindig várt a neki járó pénzre. – Miért nem közöltétek? Alighanem volna visszhangja.

– Várok, amíg annyi lesz, hogy kifizesselek vele. – Lieberman szaggatottan fölnevetett, aztán belehuppant a karosszékébe. Mindig nagyon meg volt elégedve magával, amikor elsütött egy viccet. – Olvastam a kritikádat – kezdte lassabban, helytelenítő ütemben – az elnök könyvéről.

Gold óvatos maradt. – Én meg a tiédet.

– Érdekesnek találtam.

– A tiéd nem volt az.

– Szerintem feleslegesen köntörfalaztál – erősködött tovább Lieberman. – Úgy láttam, nincs benned elég bátorság, hogy nyíltan kiállj a kormányzat mellett.

– Te viszont csöppet sem haboztál. – Gold megvárta, amíg Lieberman bólint, mintegy bezsebelve a dicséretet. – Csakhogy engem fölhívtak a Fehér Házból. Úgy látszik, ott mindenkinek tetszett a kritikám. Az elnököt is beleértve. Azt hiszem.

Gold, merő humanizmusból, azt nem említette meg, hogy fölmerült: esetleg bevonnák a kormányzat munkájába. Liebermant kínozni jó mulatság, de halálra zúzni talán mégis túlzás lenne.

Lieberman úgy tanulmányozta az arcát, mint egy rosszindulatú disznó. – Ezt csak úgy kitaláltad – döntött végül.

– Emlékszel Ralph Newsome-ra?

– A Kereskedelmi Minisztériumban van.

– Most a Fehér Ház stábjában. Ő telefonált.

– Nekem miért nem telefonáltak, hogy gratuláljanak az enyémhez?

– Talán elkerülte a figyelmüket.

– Az elnök rajta van a tiszteletpéldány-listámon.

– Talán nem tetszett neki.

– Newsome sose szeretett engem – jutott eszébe elkomorulva Liebermannak. – Ti meg mindig jóban voltatok. Együtt kaptátok azt az alapítványi ösztöndíjat.

– Nem együtt. Egyidőben. Te se szeretted.

– Antiszemita.

– Kétlem.

– Kérdezd meg tőle – heveskedett Lieberman. – Annyi esze sincs, hogy hazudjon. – Ha kellemetlen érzések gyűltek össze benne, Lieberman kirázta őket az agyából, mint a kutya a szőréből a vizet. – Van még egy bombaötletem a cikkedhez – jelentette ki számító lelkesedéssel. Jövedelmező, írjál nekem harminc- vagy negyvenezer szót ugyanannyiért, és akkor két számban hozom. Csináld könnyűre és szexire, és akkor nagyjából készen leszel egy népszerű könyvvel, amiből akár bestseller is lehet. Dobd be a feketéket, a kábítószereket, az abortuszt, rakjál bele jó csomó fajok közötti kefélést. Lefogadom, hogy Pomoroy tüstént lecsap egy ilyen könyvre.

Pomoroy, éppen ellenkezőleg, komornak látszott, márpedig ha Pomoroy komor volt, akkor gyűrött ingében, zöld kordöltönyében, hatalmas szemüvegével olyan baljós és nyugtalanító jelenséggé változott, akár egy sétáló hulla. Csöndes és boldogtalan negyvennyolc éves férfi volt, Golddal egykorú. Kemény munkával dolgozta fel magát egy viruló, enyhén rossz hírű, kommersz könyvkiadónál az irodalmi vezető posztjára. Minél sikeresebb lett, annál komorabbá vált a világnézete. Pomoroy azt hitte, tudja is, miért. Ez nem az volt, amit annak idején eltervezett. És semmi mást nem tudott kitalálni helyette.

– Az olyan emberekkel, mint mi, akik gyorsan indultak, az a baj -jegyezte meg egyszer leggyászosabb hangján –, hogy hamarosan nincs tovább, nincs hová menniük. – Lieberman persze ellentmondott neki.

Pomoroy ritkán nevetett, és ritkán emelte föl a hangját; mikor nevetett, rendszerint hiábavaló erőfeszítéseket tett, hogy megnyugtasson egy aggódó szerzőt: a dolgok nem fognak olyan rémesen alakulni, amilyen fenyegetőnek ígérkeznek. Nem volt türelme a színleléshez, és soha nem érezte szükségét, hogy gyakorolja.

– Miről beszélsz tulajdonképpen? – érdeklődött, amikor Gold elhallgatott.

Gold feszengett Pomoroy kifejezéstelen tekintete alatt. – Egy könyvről. Pontosan neked való lenne. Felkérést kaptam, hogy írjam meg ezt a terjedelmes tanulmányt.

– Kitől?

– Több folyóirattól. Ha különb nem adódik, Lieberman feltétlenül kiadja. Egy tanulmányt napjaink amerikai zsidó létélményéről – erősködött Gold egyre nehezebb szívvel. – Hogy milyen volt felnőni, és milyen most itt élni az olyanoknak, mint amilyenek mi vagyunk meg a szüléink, a feleségünk meg a gyerekeink. Azt hiszem, ezt még soha nem írták meg.

– Százszor és százszor megírták – igazította ki Pomoroy. – Csak abban nem vagyok biztos, hogy olyasvalaki is megírta-e már, mint te.

– Pontosan. Jó tökösre csinálnám, és elég könnyűre, hogy tömeges piacot vonzzon. Erős hangsúlyt kapna benne a szexualitás.

– Nekem egy pontos, tudományos munka kell, főiskolai és könyvtári használatra. Erősen hangsúlyozva a pszichológiai és szociológiai kérdéseket.

Gold elcsüggedt. – Abban nincs pénz.

– Garantálok neked húszezer dollárt. Ebből ötezret kiadói költségként, a kutatásra fogunk elszámolni, nem a te jogdíjszámládra. Ezt már a héten fölveheted.

– Legyen hatezer. Mikor kapok további előleget?

– Öt. Amikor mutatsz belőle kétszáz oldalt.

– Kétszáz oldalt? – visszhangozta Gold fájdalmasan. – Az az örökkévalóságig eltarthat.

– Az örökkévalóság gyors lábakon jár – jegyezte meg Pomoroy. Gold ujjongva távozott Pomoroy irodájából.

Ősz elején Gold mindig átgondolta, mennyi pénzre lesz szüksége, hogy kihúzza a következő nyárig, és még egy évre kifizesse a tandíjat és a járulékos költségeket egyik fiának a Yale-en, másik fiának a Choateon, akiknek mindkettőjüknek volt egy kis ösztöndíjuk is, valamint otthon élő, tizenkét éves renitens lányának, aki magániskolába járt, és örökösén a kicsapatás veszélye fenyegette. Főiskolai tanári fizetésén felül Goldnak huszonnyolcezer dollárra volt szüksége. Nyolcezerre számíthatott a jogdíjaiból és az előadói honoráriumaiból, maradt hátra húszezer. Ezret éppen most keresett Liebermannál, és húszezret Pomoroynál – de Pomoroynak tartozik egy könyvvel. Ezt gyorsan össze tudja csapni, amint összeszedte az anyagot. Zsidó téma – tuti téma. Egy aranybánya.