Mikor Gold megérkezett, Sid már ott ült a bárban, és az enyhe részegségében máris rózsaszínnek látta a világot. – Egész jó vendéglő ez, öcsi. Máris felfedeztem egypár tévészínészt meg újságírót. És micsoda csajok!

Gold egyebet sem fedezett fel, csak azt, hogy Pomoroy és Lieberman éppen távoznak. Amikor Gold hátat fordított nekik, Pomoroy tapintatosan beletörődött a helyzetbe, és továbbment, de Lieberman hirtelen nekilódult, akár egy tulok, és a könyökével utat tört közöttük a bárpulthoz. Eközben levert a földre egy hamutartót, és egy kiéhezett neandervölgyi ősember atavisztikus szerencséjével szőrös mancsát, zutty!, véletlenül egyenesen egy tál földimogyoró kellős közepébe nyomta.

– Elkezdtek piszkálni. – Lieberman összerágott mogyorót spriccelt szét a szájából, amikor beszélt, és újabbal tömte tele magát, amikor elhallgatott. – A miatt a cikked miatt. Én azt hittem, hogy konvencionális, kiegyensúlyozott, értelmes és ortodox neokonzervativizmust hirdet. De egyesek most azt mondják, hogy nihilista és negatív beállítottságú.

Gold Lieberman arcára nyomta a nyitott tenyerét, és erélyesen visszalökte a bárpulttól. – A bátyám, Sid. Ez Maxwell Lieberman. Lehet, hogy még emlékeztek egymásra Coney Islandről.

– Szólíts Szöcskének. Te tényleg komolyan gondolod, hogy bárki bármit csinál, akármit, sosem úgy sikerül, ahogy eltervezi?

– Vili – mondta Sid jóindulatúan, miközben Gold valami kulturált válaszon törte a fejét.

– Hát én képtelen vagyok belátni, miért csinálnak ebből akkora hűhót – mondta Lieberman. – Most ez liberális dolog vagy konzervatív?

– Mind a kettő – mondta Sid.

– Sid, miért nem hagysz engem beszélni? – kérdezte Gold.

– Mert te soha nem tudod elszánni magadat, öcsi – felelte Sid játékosan. – Már gyerekkorában nekem kellett helyette mindenben döntenem.

– Azt akarjátok mondani – kérdezte Lieberman mindkettőjüktől, kicsinyesen zsémbelődve –, hogy a politikai és társadalmi haladás minden kísérlete kudarcra van ítélve?

– Szó sincs róla – mondta Sid.

– Sid!

– Ő nem ezt mondta – folytatta Sid gúnyos jókedvében. – Ő azt mondta, hogy csak a kísérletek nem sikerültek.

– Az iparosítás? A munkásmozgalom? Az integráció? Az alkotmány? A demokrácia, a kommunizmus, a fasizmus? A közoktatás? A szabad vállalkozás? – Lieberman most már csak Siddel vitatkozott. Azt akarod mondani, hogy ezek közül egyik se sikerült?

– Úgy, ahogy tervezték, nem – pontosította Sid.

– Semmiféleképpen?

– Kérdezd meg tőle – bökött Sid a hüvelykujjával Gold felé. – Ő írta.

– De olvastad, nem?

– Nem – mondta Sid. – Ebből engem hagyjatok ki.

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba – erősködött Lieberman, de olyan modorban, amely valósággal kihívta az ellenkezést. – Valóban azt tartod, hogy bármely akció, ami valaminek a megjobbítására irányul, kudarcra van ítélve?

– Én nem egészen ezt mondtam.

– Ő azt mondta, hogy nem sikerül. -Sid!

– Mi a különbség?

– Ég – mondta Sid.

– Ég?

– Ég és föld.

Goldnak ekkor eszébe jutott, hogy mennyire utálja Liebermant, és egyszerre el volt ragadtatva, hogy a bátyja milyen könnyedén elbánik vele. Pomoroy szemében a gondterhelt pesszimizmus ismerős kifejezése ült. – Hogy megy a bolt? – kérdezte tőle együttérzően Gold.

– Prímán – vallotta be Pomoroy olyan gyászosan, mintha azt közölné, hogy egy rosszindulatú szívdaganat áldozata.

– Sajnálattal hallom – szánakozott Gold.

– Mehetne rosszabbul is.

– Mehetne sokkal rosszabbul is – mondta Gold. – Egy szép napon még megválasztanak a cég elnökének, és akkor egész életedben nem mozdulhatsz tőlük.

– Fulladj meg!

– Hol lennél másutt szívesebben?

– Fulladj meg, és fordulj föl!

– Egyet mondhatok – jelentette ki Sid fensőbbségesen, és kifizette az italszámlát, mielőtt még Gold visszafordulhatott volna. – Minden akció, amely egy bizonyos irányban való társadalmi haladást kezdeményez, egyenlő erejű, ellenkező irányú reakciót vált ki. Igaz, öcsi? – Ettől a proklamációtól Lieberman szoborrá dermedt, és bármilyen hihetetlen is, nem talált szavakat. – Menjünk enni. – Miután az asztalnál Gold újabb rund italt rendelt, Sid e szavakkal törte meg a csöndet: – Szóval Acapulcóba mész, mi?

– Erről nem akarok beszélni – felelte Gold nyersen, hogy a témát kizárja a beszélgetésből. – Mihez kezdünk az öreggel?

– Rájöttem, hogy mostanában valahogy élvezem – mondta Sid lágyan.

– Azt látom. Harriet se akarja, hogy itt lebzseljen.

– Én már nem sokat törődöm azzal, hogy Harriet mit akar – vallotta be Sid szelíden. – Valahogy szeretem az öreget, Bruce, és már nem sokáig lesz közöttünk.

– Hogy vagy képes szeretni? – kérdezte Gold. – Elviselhetetlen, púp a hátunkon. Komisz volt hozzád. Ti ketten mindig veszekedtetek.

– Soha nem volt hozzám komisz – ellenkezett Sid szinte suttogva. – És soha nem veszekedtünk.

– Sid, ti annak idején örökké veszekedtetek. Egyszer egy egész nyárra elkergetett. Megszöktél hazulról, Kaliforniáig meg sem álltái.

– Annak más oka volt.

– A fészkes fenét – erősködött Gold. – Rose és Esther azt mondják, hogy ez volt az oka, Ida is azt mondja. Még henceg is, hogy elkergetett hazulról.

– Igazából nem úgy volt az – mondta Sid. Kerülte Gold tekintetét. Jó alkalom volt, hogy körülnézzek az országban. Soha nem volt velem komisz.

– Sid, te megszöktél – emlékeztette Gold gyöngéden. Szerette volna megsimogatni a kezét. – Hány éves is voltál?

– Tizennégy vagy tizenöt. Lehet, hogy tizenhat. Azt tudom, hogy még középiskolás voltam.

– Miért nem beszélsz soha róla? – kérdezte Gold töprengve. – Irtó izgalmas lehetett.

– Aha, azt hiszem, az volt.

– És veszélyes.

Sid egy pillanatra elgondolkodott. – Nem, azt nem hiszem, hogy veszélyes lett volna.

– Nem volt pénzed, igaz?

– Volt pár dollárom. Rengeteg ember járta akkor az utakat. Egy darabig hobók közt lógtam, ők segítettek. Dolgoztam is. Egy arizonai marhatenyésztő állandó munkát kínált, ha ott akarok maradni. Egy kaliforniai farmer is. Megnéztem Hollywoodot. De aztán mire vége lett a nyárnak, örültem, hogy visszajöhetek. Nem akartam kimaradni az iskolából. – Sídnek nedvesen csillogott a szeme, és a jelek szerint maga sem tudta, milyen közel áll a síráshoz. Húsos arcán ugyanakkor kísérteties, ostoba és távoli mosoly ült, mintha szórakozottan gondolataiba merült volna.

– Csúnyán összevesztetek – piszkálta Gold. – Azért mentél el. És mama nagyon aggódott.

– Kétszer egy héten írtam neki. Képeslapokat küldtem. Tudta, hogy semmi bajom. Papa roppant kedves és szelíd ember volt, és soha nem volt senkihez komisz. Megvoltak neki a maga bajai, tudod. – Sid szemét elfutották a könnyek. Még szélesebben mosolygott, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Ott voltunk mi, gyerekek, aztán a nagy gazdasági válság, és mama olyan sokat betegeskedett, papa meg rengeteget aggódott, és azt hiszem, ezért volt olyan komisz.

– Azt mondtad, nem volt komisz.

– Nem volt igazán komisz. Kaphatok még egy kis piát?

– Nem, Sid – döntötte el Gold. – Nektek biztosan rengeteg áldozatot kellett hoznotok értem, neked, Rose-nak és Esthernek, ugye?

Sid egy darabig töprengett, aztán a fejét rázta. – Nem, öcsi, igazából nem így volt. Jószerivel ugyanazt kellett volna csinálnunk akkor is, ha te nem vagy.

– Nagy kár, hogy nem mehettél főiskolára – mondta Gold, és megpróbálta elfogni bátyja tekintetét. – Nem esett ez rosszul neked?

– Nem voltam én elég okos a főiskolához – felelte Sid. – Azt hiszem, az egész már akkor eldöntött kérdés volt, mikor te még meg se születtél.

– De akkor se mehettél volna, ha akarsz, nem?

– Tényleg nem voltam elég okos hozzá.

– Ott kellett hagynod az iskolai rögbicsapatot, mert dolgozni kellett menned a mosodába.

– Nem, öcsi, az nem egészen így volt. Én csak az elsősök csapatában játszottam egy évig. Nem voltam elég nagy darab a rögbihez. Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam azok közt a lovak közt a mosodában, mint a rögbipályán. Ihatnánk még egyet?

– Talán egy pohár bort.

– Nem szeretem a bort.

Gold magának bort rendelt, Sídnek pedig még egy whiskyt. – Hány éves voltál, amikor kijöttetek ide, és mennyire emlékszel rá?

– Körülbelül hat, Bruce, és nagyon sok mindenre emlékszem. Emlékszem… – Síd itt félbeszakította a mondókáját, félig lehunyt szemmel nevetni kezdett, aztán egy pillanatig úgy fulladozott, mintha a torkából feltörő zokogást akarná lenyelni – … emlékszem, amikor egyszer papa tévedésből Bensonhurst keresztény részébe költöztetett minket. Folyton ilyen baklövéseket követett el. Alighanem mi voltunk ott az egyetlen zsidó család, és egyikünk se beszélt angolul.

– Ó, Sid – kiáltotta fel Gold –, ez iszonyú lehetett!

– Nem is volt olyan rémes – felelte Sid, átgondolva a dolgot. – Engem legtöbbször zsidráknak csúfoltak, de azért a többi gyerek megengedte, hogy játsszak velük. Főleg írek meg norvégok voltak. Néha-néha összeszövetkeztek, körülfogtak, és kényszerítettek, hogy feküdjek le a földre. Aztán rám parancsoltak, hogy nyissam ki a sliccemet, és mutassam meg a péniszemet, ők meg leköpdösték, de ha megcsináltam, amit mondtak, és nem sírtam, és nem mondtam meg senkinek, akkor megint megengedték, hogy játsszak velük, úgyhogy azt hiszem, ez akkor igazából nem is zavart túlságosan.

– Ó, Sid, milyen borzasztó! – kiáltott fel Gold.

– Csak egy évig laktunk ott – mondta Sid –, így aztán nem fordult ez elő túl sokszor. Mamának és papának ennél sokkal, de sokkal rosszabbakat kellett elviselniük, ott is, később is, és gyakran a saját fajtánktól. Sokan voltak, akiK előbb jutottak ki ide, és hallani se akartak róla, hogy mi is kijöjjünk. Emlékszem, hogy minden évben más lakásba költöztünk. Mindenki ezt csinálta. Az új háziúr kifestette a lakást, és az első hónapért nem kért lakbért. Nem tudom, a régi háziurak miért nem ajánlották fel nekünk évente ugyanezt a kedvezményt, mert akárkinek megadták, aki utánunk jött, de nem tették meg, így aztán minden év végén költözködtünk, és végül visszakeveredtünk a zsidó negyedbe, én meg elkezdtem iskolába járni. Azt hiszem, nagyon furcsa kiejtéssel beszélhettem angolul, de olyan buta voltam, hogy nem jöttem rá, amíg a többi fiú meg lány el nem kezdett utánozni. Még akkor se értettem meg mindjárt, hogy engem csúfolnak. Csak azt tudtam, hogy mikor körülöttem vannak, olyan furcsán kezdenek beszélni, így aztán én is megpróbáltam olyan furcsán beszélni, ahogy ők, utánoztam őket, ahogy ők engem.

Goldban egyre mélyült a szánalom, és érezte, hogy az ő szemét is elborítják a könnyek. – Ó, Sid, nem érezted magad rettenetesen, amikor rájöttél? Amikor megértetted?

– Nem hinném – mondta Sid. – Úgy emlékszem, elég sokan beszéltek furcsán közülünk. Emlékszem, eleinte mennyit kínlódtam, amíg rá nem jöttem, hogy is van az iskolában az az ebédszünet. Mama betett nekem egy papírzacskóba egy szendvicset meg egy almát, de valahogy a fejembe vettem, hogy nekem haza kell mennem ebédelni, mint az első iskolámban. Fogalmam sem volt, hol illene megennem a szendvicsemet. Akkoriban messze laktunk az iskolától, így aztán ebédszünetben mindennap kirohantam, mintha hazamennék ebédelni, aztán elsétáltam pár utcával odébb, elbújtam valami közeli réten, és a földalatti sínéi mellett ettem meg az ebédemet, s közben figyeltem, ahogy a földalatti-szerelvények jöttek-mentek Coney Islandről Manhattanbe.

– Mért nem kérdezted meg a barátaidat? Senki nem világosított fel?

– Nem voltak barátaim – mondta Sid. – Az az igazság, hogy nem voltak barátaim, egészen addig, amíg Coney Islandre nem költöztünk és ott nem maradtunk. És aztán egy szép napon, biztosan havazott, vagy zuhogott az eső, mert nem tudtam kimenni a házból, rájöttem, hogy a többi gyerek egész idő alatt az iskolában vagy az iskolaudvaron fogyasztotta el az ebédjét, és aztán az egyórás ebédidő hátralevő részében az udvaron vagy a tornateremben játszott.

Goldnak vérzett a szíve. – Ó, milyen iszonyatos, Sid. Milyen magányos lehettél!

– Nem voltam én magányos.

– De hát biztosan nyomorultul és kínosan érezted magad, amikor rájöttél.

– Nem éreztem magam se nyomorultul, se kínosan – makacskodott Sid, aztán kutatni kezdett az emlékezetében, mintha mérlegre tenné az ajkáról elröppent tagadást. – Nem, nem hiszem, hogy magányos voltam, öcsi. Valahogy minden olyan új és érdekes volt. Nem tudtam, mi a jó és mi a rossz. Valahogy egyformán szerettem így is, úgy is. Szerettem játszani az iskolában és figyelni a többi gyereket, és szerettem kimenni a mezőre és bámulni a földalatti-szerelvényeket. Mesélek egy vicces dolgot. A hajón történt velem, azon, amelyen kijöttünk. Zsúfolt hajó volt, iszonyú mocskos és zajos, és majdnem egyfolytában féltem rajta. Az első pár napon a pincérek az étkezéseknél narancsot is kínáltak körül. Na, hát én még soha életemben nem láttam narancsot, nem hiszem, hogy a faluban, ahol laktunk, lett volna, és hozzá sem akartam nyúlni.

– Soha nem láttál narancsot? – vágott közbe Gold.

– Ahol mi addig laktunk, nem. No, egy szép napon mami megkóstoltatott velem egy cikket, és nagyon ízlett, és szerettem volna még. De a legközelebbi étkezésnél már elfogyott a narancs, és nem kaptam többet.

– Elfogyott? – visszhangozta Gold gyászosan. – Ó, Sid, te szegény, szerencsétlen gyerek. És nem kaptál többet? Soha nem láttál addig narancsot?

– Hol láttam volna? – válaszolta Sid. – Egyikünk se látott. És banánt vagy ananászt se. Semmi ilyesmit.

Gold valahogy még mindig nem tudta egészen elhinni mindezt. Hogy hívják jiddisül a narancsot?

– Jiddisül? Narancs.

– Az ananászt?

– Ananász.

– A banánt?

– Banán. Nem volt rájuk szavunk, Bruce. Nem érted? Ezek mind trópusi gyümölcsök. Szegény mamának egészen New Yorkig kellett jönnie, hogy mandarint egyen. Annyira szerette a déligyümölcsöt.

– Na, most a papáról… volna egy kérdésem, amit szeretnék neked föltenni.

– Tudom, mi az – mondta Sid, és a szemébe nézett. – De nem szeretném, ha írnál róla.

– Papa énekes akart lenni. Fejébe vette, hogy ő egy énekes, igaz?

– Aha. Egyik napról a másikra. – Sid sűrűn bólogatott, mintha ez a megpróbáltatás még mindig kimerítené, aztán vidáman felsóhajtott. Ezzel majdnem a sírba vitte az anyánkat. Ez volt az egyetlen időszak, amikor veszekedni hallottam papával. Papa meg akarta hódítani egész Brooklynt, hogy esküvőkön és műkedvelő előadásokon énekeljen. Egyszer csak, hipp-hopp, hivatásos énekes lett. Egész álló nap énekelt. Mindenkinek. Fűnek-fának mondogatta, hogy ő híres énekes.

– A szabóműhelyben?

– A szabóműhelyben.

– És tényleg volt műszaki rajzoló meg ócskás meg importőr meg tőzsdeügynök a Wall Streeten?

– Papa sok minden csinált – mondta Sid kitérőén, és megdörzsölte a fülét. – Lehet, hogy volt műszaki rajzoló meg importőr. Erre egyszerűen nem emlékszem. De dolgozott kenyérben, női ruhában, babkávéban és szőrmében, mielőtt belépett abba a műszaki boltba, aztán meg a bőrszakmába. A bőrhöz a papa jól értett.

– És neked kellett kihúzni a csávából?

A kérdés tovább fokozta Sid feszengését. – Nem, öcsi, nem egészen így volt. Papa értett a bőrhöz, de gőze se volt az üzlethez. Én csak segítettem neki megszervezni a dolgokat.

– Egy nagy túróst, Sid. Te fizettél ki mindent, nem?

– Nem, öcsi, esküszöm. A cége sokat ért. Én csak gatyába ráztam az aktívumot, és találtam valakit, aki megvásárolta, aztán azt tanácsoltam neki, hogy a pénze legnagyobb részét fektesse évjáradékba, hogy mindig tisztes jövedelme legyen, és sohase szoruljon egyikünkre se.

– És az éneklés? – kérdezte Gold.

– Hát az is volt, Bruce – bólogatott Sid nosztalgikusán. – Egyszerre. Minden figyelmeztetés nélkül. Szó se volt arról, hogy majd lassanként feldolgozza magát a pályán. Egyszer csak ott állt, mint Mr. Enrico Caruso. Még járni is úgy járt, mint Caruso, hátradűtötte a fejét, kidüllesztette a mellét, és a szívére tette a kezét. A Coney Island-i mozik színpadán akart fellépni, zenés kabarékban énekelni. Holott csak egypár jiddis nótát tudott, írt minden rádióállomásnak, megpróbált bekerülni a műkedvelők műsorába, még a Metropolitanbe is jelentkezett próbaéneklésre. És komolyan gondolta, hogy majd odamegy és énekel nekik. Aztán megpróbált adásba kerülni Mr. Anthony „Problémások műsorában”, azt remélte, hogy ott majd énekelhet. Mindenféle problémákat agyalt ki, és beküldte őket. Valahogy muris most erről beszélni, de akkor távolról sem volt ilyen muris. Féltünk. Azt hittük, tényleg megőrült, és nem tudtuk, mit csináljunk. Vissza kellett tartanunk; eldugtuk a villamospénzét, összetéptük a postáját. Mama meg a lányok kis híján megbolondultak. New Jerseyben meg a Washington Heightson azt mesélte a rokonoknak meg mindenkinek az utcában, hogy ő híres énekes, és napszámra adta a koncerteket bárkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni. Az én iskolámban is fel akart lépni. Neked is emlékezned kellene erre. Lehet, hogy a vasalógépnek az a sok gőze főzte egy időre puhára az agyát. Nem tudom, hogy múlt el, de elmúlt. Talán mert jött a háború, a második világháború, ott találta magát abban a műhelyben, és teljesen megfeledkezett róla. Figyeld meg, soha nem említi mostanában. Tudod, olyan jó így elbeszélgetni veled, Bruce. Nagyon régen nem ebédeltünk együtt, és nem beszélgettünk egymással, igaz?

– Ez nem egészen az én hibám, Sid – felelte Gold. – Te általában nem szeretsz sokat beszélni. Volt idő, amikor biztosan nagyon utáltál, nem?

– Utáltalak? – nézett fel Sid hirtelen, és mély lélegzetet vett. Teljesen elsápadt. – Miért utáltalak volna? Ó, nem, Bruce, én soha nem utáltalak. Én mindig nagyon büszke voltam rád.

– Egyszer elveszítettél, igaz, te strici? – emlékeztette Gold nevetve. Hogy hagyhattál ott egy olyan kis srácot?

Sid gyámoltalanul elpirult. – Tudtam, hogy meg fognak találni. Egy zsaru közelében hagytalak, és megmondtam, hogy menj oda hozzá. Aztán én mentem oda a zsaruhoz, és azt mondtam neki, hogy nézze csak, ezt a gyereket mintha elvesztették volna. Tudod, igazán összeszedhetnéd magad, és gyakrabban felkereshetnéd Esthert. Nagyon mellre szívja a dolgokat, ha nem panaszkodik is.

– Megpróbálom – mondta Gold képmutatóan. – Sid, ugye, te annak idején nehezteltél rám?

– Ó, nem, Bruce – tiltakozott Sid. – Miért nehezteltem volna? Mindig nagyon büszke voltam rád.

– Nekem olyan könnyű életem volt, neked meg olyan nehéz. Én jó jegyeket kaptam az iskolában, és a főiskolára mehettem.

– Örültem, hogy főiskolára tudtunk küldeni – mondta Sid. – Nem, engem ez csöppet sem bántott.

– Nem bántott, hogy gondoskodnod kell rólam? – kérdezte Gold lágyan. – Én voltam a legkisebb fiú, és a család akkora hűhót csapott körülöttem. Sid, teljesen oké, ha azt mondod, hogy igen. Más családban ennél sokkal kevesebbért is utálják egymást az emberek.

– Nem, engem nem bántott – mondta Sid, és félig elfordította az arcát Gold lenyűgözött tekintete elől.

– És most sem vagy rám féltékeny? Sid? Soha? Néha se?

– Nagyon büszke vagyok rád.

Gold megkönnyebbült. – Hogy békültetek ki papával, amikor visszajöttél Kaliforniából?

– Erre tisztán emlékszem – felelte Sid, és valamiféle sóvár gyönyörűsége telt az emlékben, mert megint befelhősödött a szeme. – Jöttem az utcán a Railroad Avenue-ról, a villamostól. Emlékszel, annak idején ott járt a Norton’s Point-i villamos. Senki nem várt, de mama éppen kinézett az ablakon, titeket figyelt, téged meg papát, és ő látott meg először. Papa a ház előtt állt veled, valami új játékkal babráltatok, amit neked vett, egy felhúzós repülőgéppel, ami, azt hiszem, tényleg repült. Rám nézett. Azt mondtam, hello. Azt hiszem, elég piszkos lehettem. Azt mondta, menjek föl, és fürödjek meg. Nagyjából ennyi volt az egész.

– Nem fogtatok kezet? – kérdezte Gold sajgó szívvel. – Nem csókolt meg? Nem ölelkeztetek össze?

– Se puszi, se pacsi – rázta meg Sid a fejét. – Mama évekig viccelődött rajta. „Mikor megjöttél Kaliforniából – mondta –, meg kellett fürödnöd.” – Sid elgondolkodva felkuncogott. – Mama annyira örült, hogy visszajöttem.

Az ámuldozó Gold azonban egy másik részletbe kapaszkodott bele. Papa játékot vett nekem? – kiáltott fel. – Kinn játszott velem a ház előtt?

– Hát persze – mondta Síd habozás nélkül. Csöndesen megköszörülte a torkát. – Papa rajongott érted kiskorodban. Hozzánk volt komisz. Mi utáltunk téged.

– Tehát akkor mégis utáltál – makacskodott Gold. – Most ismerted be, hogy ki nem állhattál.

– Ó, nem – mondta Sid halkan. – Én soha nem utáltalak. Mindig nagyon büszke voltam rád.

A szánalom tartózkodásra késztette Goldot, nem is próbálta többé kibogozni Sid ismételt kibúvóinak ködös ellentmondásait. Érezte, hogy tizenöt év választja el a bátyjától, és ezer évvel bölcsebbnek érezte magát nála. És egy pillanatra talán ugyanolyan elnyomottnak is. Sid biztosan sok mindent elfelejtett magában, de ezek már az ő titkai maradnak, mindörökre elfedik tagadásának pajzsai. Gold nem is erőlködött tovább, hogy áthatoljon rajtuk.

– Sid, miben halt meg mama?

– Sebészi műhibában – mondta Sid azzal a szívszaggató, oda nem illő mosollyal, melynek látszólag nem volt semmi helye egyébként fájdalmas, régi bűnbánattól elárasztott arcán. – Semmi köze nem volt a golyvájához. A Coney Island-i kórházban halt meg. Egyszerű epehólyagműtétje volt. De éjjel kinyíltak a belső varratai, és reggelre elvérzett és meghalt.

– Miért nem emlékszem én ebből semmire? – mondta Gold. – Biztos nagy sírás-rívás volt a házban, amikor süvé-l ültetek. Annyi sok nagynénénk meg nagybácsink meg szomszédunk volt.

– Mert nem voltál ott – közölte Sid. – Mielőtt bement a kórházba, mama megígértette velünk, hogy ha valami baj történik, téged meg Joannie-t elküldünk hazulról, amíg túl nem leszünk mindenen. Nem akarta, hogy az apró gyerekei ott legyenek. Azt hitte, megrémülnétek tőle. Mama ilyen volt, tudod.

– Ott voltam a temetésén? Nem emlékszem.

– Én se emlékszem.

– Kimész néha a temetőbe? – kérdezte Gold. – A sírjához? Nekem soha eszembe se jutott.

– Nem, ilyesmit már réges-rég nem csinálunk – mondta Sid, és bűntudatos kifejezés villant az arcán. Ujjai az üres whiskyspoháron játszadoztak. – Annak idején ki szoktunk menni, legalább anyák napján, de nem emlékszem, mikor voltunk utoljára. Harrietet meg a gyerekeket most már ha akarnám, se tudnám rávenni. Papát se tudtam. Azelőtt még meg-megpróbáltam. Van egy szokás, tudod. Az embernek ott kell hagynia egy kavicsot a síron, amikor meglátogatja, annak jeléül, hogy valaki járt ott, és még emlékszik a halottra. Szegény mamának harmincharmincöt éve egy árva kavics sincs a sírján. Eljönnél most pénteken Estherhez vacsorára? Olyan sokat jelent neki, amikor felbukkansz.

– Meg fogom próbálni. Hogyne, biztosan eljövök. De, ugye, te se fogsz piszkálódni velem?

– Hogyhogy? – adott kifejezést Síd meglepetésének. – Én soha nem piszkálódom veled.

Gold türelmesen mosolygott, ahogy egy ártalmatlan, ám javíthatatlan emberen szokás. – Egyszerűen csak ne hozd szóba a tudományt vagy a természetet, és ne filozofálj. Oké?

– Oké – egyezett bele Sid. – Nem tudtam, hogy ez ennyire zavar. Néha semmi más nem jut eszembe, aztán csak hülyéskedek. Nem hoztalak zavarba az előtt a szerkesztő előtt? Bocsáss meg, ha zavarba hoztalak volna.

– Lieberman előtt? Ő nem számít.

– Nagyon sajnálom, ha mégis zavarba hoztalak volna.

– Nem csináltál semmit – mondta Gold. – Nagyon rendesen viselkedtél. Az a másik meg tudta, hogy csak hülyéskedsz, és valószínűleg nagyon élvezte.

– Néha megfeledkezem róla, hogy te milyen fontos ember vagy, és nevetségesen viselkedem az ismerőseid előtt.

Gold szeretettel nevetett rá. – Nincs semmi baj, Sid. És nem vagyok én olyan fontos ember.

– De igen, az vagy. Olvassuk a nevedet az újságban. Te vagy a legfontosabb ember, akit ismerünk. Na, jólesett, öcsi.

– Igen, Sid, és ismételjük meg hamarosan – mondta Gold, abszolút biztosan érezve, hogy soha többé nem fognak együtt ebédelni.

– Akkor pénteken látlak Esthernél? – kérdezte Sid, miközben felálltak. Fontosnak látszott neki a dolog.

– Ha megígéred, hogy nem fogsz ugratni vagy piszkolódni velem. Megígéred?

– Nem foglak ugratni. Megígérem. Esküszöm.

– Akkor eljövök.

– A liliomok – mondta Sid Esthernél Goldnak, négyszemközt.

– Miféle liliomok?

– A mezők liliomai.

– Mi van velük?

– Nem munkálkodnak és nem fonnak.

– Na és akkor?

– Gondoljátok csak meg! – bődült rá Sid hirtelen a többiekre egy Illés próféta parancsoló huhogásával. Gold már akkor érezte, hogy hamarosan kitör a vihar, amikor a témát először, még csak Gold fülének szánva, töprengő hangon fölvetette. – A mezők liliomai. – Goldnak pörögni kezdett az agya. – Nem munkálkodnak és nem fonnak. A természet vagy az Isten mégis gondoskodik róla, hogy legyen mit enniük, minden évben nőjenek, és minden évben virágozzanak.

– Sid, megígérted, megesküdtél rá! – kiáltotta Gold. Úgy érezte, egészen eddig nem tudta igazán, milyen mélyre képes süllyedni az emberi természet.

– Csak úgy eszembe jutott – sápítozott Sid álnokul, annak a védtelen embernek a béketűrő mentegetőzésével, akire igazságtalanul támadtak rá.

– Nagyon szép gondolat – örvendezett Gold apja. – A kedvenc fiamtól.

– Meg a Bibliából – morogta Gold gonoszul. – És téves.

– Hogy lehetne téves, ha egyszer a Bibliából van?

– Sid téved, nem a Biblia.

– Mikor ez még csak az Istenben se hisz – vágott vissza az apja egy gúnyos horkantással, a többiekhez intézve szavait. – Hé, tökfej, ha nincs Isten, Politikus Okostóni úr, akkor honnan van a Biblia?

– Jobban oda kéne figyelned az apádra – tanácsolta Gold mostohaanyja. – Akkor talán te is a kedvenc fia lehetnél.

– Hogy figyelhetnék – mondta Gold –, mikor mást se csinál, csak sérteget? Mert nem szeret. Sohasem szeretett.

– Én se szeretlek – tájékoztatta az öregasszony udvariasan. – Neked mindened a pénz, és bálványozod azokat, akiknek pénzük van. Megőrülsz a sikerért. Nem volna vicces – folytatta, és sátáni gonoszság csillant föl a szemében, ahogy rákotkodácsolt Goldra –, ha nem is ő volna az igazi apád, és ha annyi évig a nagy semmiért tűrted volna el tőle azt a sok kritikát? Nem volna vicces, ha még csak nem is lennél zsidó? Még a nyelvet meg az ünnepeket se ismered, igaz?

Gold a hallgatás stratégiáját választotta.

– A pireneusi az egyetlen ismert nyelv a világon – mondta Sid, amikor a jelek szerint senki más nem akart megszólalni –, amelynek nincs szava a jobbra meg a balra.

Gold egy pillanatra felháborodott, aztán rájött, hogy az intellektusával reagál erre az eszement kijelentésre, s azzal a fáradt tudattal mosoly odott el, hogy valószínűleg soha többé nem lesz képes Sidre haragudni. Lehet, hogy Sídnek igaza van. Az is lehet, hogy Sid egy állat. Gold pontosan annyira emlékezett a Franciaországot Spanyolországgal összekapcsoló hegyvidéki határterületre, mint bárki más; de nincs kizárva, hogy akadnak ott elszigetelt falvak, amelyeknek a lakóira igenis áll az, amit Sid az előbb mondott. Miért ne élhetnének emberek a messzi Csendes- vagy az Indiai-óceán valamelyik kis szigetén, akiket pireneusiaknák vagy pirenézeknek hívnak? (Gold még az írásmódban sem volt egészen biztos.) Ha egyszer van japán nyelv és japán nép, portugál nyelv és portugál nép, pont pirenézek ne lehetnének? Kész, nem hajlandó felvenni a kesztyűt, határozta el, s közben azon tűnődött durcásan, hogy több tisztelet övezi Washingtonban, mint itt, ahol tekintélye mélypontra süllyedt.

– Honnan tudják, hogy merre menjenek? – kérdezte Esther az után a kis szünet után, amely ezekre az el-elkalandozó elmefuttatásokra módot adott.

– Tudják – jelentette ki Gold apja.

– Hogy adják meg az irányt? – kérdezte Ida.

– Megadják – mondta Gold szárazon. Nem akarta, hogy kirúgjanak rá, és apja valóban döbbent meglepetéssel és leheletnyi csodálattal nézett fel, mint aki nem várt volna ekkora felfogóképességet egy ilyen semmirevaló figurától.

– Irtó okosak lehetnek – mondta Ida.

– Irtó okosak – bólogatott Miit.

– Akkor hogy lehet, hogy nincs szavuk a jobbra meg a balra, ha egyszer olyan okosak? – intette le Muriéi a szájában lógó cigarettával Idát.

– Mert olyan okosak – oktatta ki Ida zsémbesen –, hogy nincs rá szükségük. Mindnyájunknak van mit tanulnunk a pireneusiaktól.

– Meg a mezők liliomaitól – tette hozzá Gold.

– Meg az én első férjemtől – mondta Gold mostohaanyja, miközben kötött még néhány sima és fordított szemet –, aki szintén szerette a jó tréfát. Én déli asszony vagyok, tudjátok, a rokonságom Richmondban és Charlestonban él, és családunk mindig a legtiszteltebb zsidó családok közé tartozott a Délen… mármint a többi zsidó család tisztelt bennünket. Amikor hozzámentem az apátokhoz, mélyen a rangom alatt házasodtam, ő meg magasan az övé fölött. – Julius Gold arcán kohóként izzott fel a büszkeség, miközben olümposzi egyetértéssel bólogatott. Rabszolgáink voltak és roppant ültetvényeink. Ezért értünk annyira a gyapjúhoz.

– Gyapothoz – bökte ki Gold, mielőtt észbe kapott volna, aztán már az öklével verte volna a fejét ostobasága miatt.

– Gyapjúhoz, gyermekem – utasította rendre tüstént Gussie Gold egy lefelé irányuló, fenséges pillantással. – A gyapotunkon keresett pénz miatt termelhettünk annyi gyapjút. Már kislány koromban magam terelgethettem a saját nyájamat.

– Terelgethette? – kérdezte Gold.

– És lefogadom, hogy jól csinálta – mondta Gold apja –, jobban, mint te.

„Terelgethette?” – ismételgette Gold magában, szégyenteljesen visszahőkölve apja kihívása elől. A birkaterelés azok közé a szakterületek közé tartozott, amelyekről vajmi keveset tudott, ezen a téren nem vágyott hát versenyre kelni olyanokkal, akik többet tudnak nála.

– Emlékszem – mesélte Gold mostohaanyja – a férjem kedvenc tréfájára. „Ha valaha megfeledkezel róla, hogy zsidó vagy- szokta mondani –, egy keresztény majd eszedbe juttatja.” És újra meg újra elmondogatta ezt nekünk, egészen a halála napjáig. Jól tennéd, ha nem felejtenéd el ezt a tréfát, picikém.

– Akinek olyan mostohaanyja van, mint maga – mondta Gold ajkára fagyott mosollyal –, annak nincs szüksége egy keresztényre, hogy emlékeztesse rá.

– Ezért van annyi bajod a könyveddel. – A vénasszony lesújtani készült.

– Kinek van baja?

– Nélkülem soha nem fogod tudni megírni, tudod – ujjongott hátborzongatóan Gussie Gold. – Hogyan is tudnál a zsidó lét élményéről írni, amikor még abban sem vagy biztos, volt-e neked valaha olyan? Te még abban sem lehetsz biztos, hogy egyáltalán zsidó vagy-e. Csak várj, amíg kiderül. Még azt a fáradságot sem vetted magadnak soha, hogy utánanézzél, mi?

– Hol néztem volna utána? – kérdezte Gold. – Miről beszél maga?

– Az örökbefogadási ügynökségnél – nevetett undorítóan a mostohaanyja. – Nekik ezt fel kellett jegyezniük, és ha kérdezed, meg kell mondaniuk. Olvastam az újságban.

– Miféle örökbefogadási ügynökségnél? Engem nem fogadtak örökbe.

– Honnan tudod? – vigyorgott rá kárörvendően a mostohaanyja, és Gold nem mert sápadt arcába és égő szemébe nézni. – Utánanéztél talán? Most már megteheted. Fogadsz egy ügyvédet, és megtudhatod. Te még abban sem vagy biztos, hogy kik az igazi szüleid. Lehet, hogy én vagyok az igazi anyád, ő meg a mostohaapád. Nem sokat tudsz erről az egészről, mi?

Goldnak kavargott az agya, amikor fölkelt az öregasszony mellől a díványról, és biztonságos távolságra ment tőle. – Papa, miről beszél ez? Még hogy ti engem örökbe fogadtatok?

– Eridj innen az ilyen ostoba kérdésekkel – felelte az apja türelmetlenül. – Ha örökbe akartunk volna fogadni valakit, miért pont téged választottunk volna?

– Te még abban sem vagy biztos, hogy az anyád volt-e az igazi anyád, mi? – zaklatta Goldot a mostohaanyja fáradhatatlanul, kaján vigyorral. – Honnan tudod, hogy nincs itt valami svindli? Csak pocsékolod a pénzedet. Valahányszor kimész a temetőbe meglátogatni a sírját…

– Nem járok semmiféle temetőbe! – üvöltötte a képébe Gold, remélve, hogy elállítja a szóáradatot, de a vénasszony csak még jobban nevetett.

– … még csak nem is az ő sírja. Szépen gondoztatod, és közben pedig egy idegen sírjára viszed a virágaidat.

– Gváld!- kiáltott fel Julius Gold, újra a kiszámíthatatlan dühkitörések Július Goldja. – Már megint a temetők? Ez rosszabb, mint a házassági évfordulóm. Egy szót se akarok hallani a temetőkről, és azt akarom, hogy jövőre senki ne feledkezzen meg a házassági évfordulómról.

– A tizedikről – mondta Gold vadul.

– Nekem nem lesz több házassági érfordulóm – kezdett el Esther újból bőgni. Gold szinte nyöszörgőit elkeseredésében.

Rose kivezette Esthert a fürdőszobába, Miit pedig, mint a megrögzött szokások embere, lassan felállt, és megkérdezte:

– Hozhatok valakinek valamit?

Esther összeszedte magát, mire visszatért, és nekifogott elmesélni Mendy halálát, alig valami nyomával annak az örökös izgalomnak, amely megjelenésének immár éppoly természetes vonásává vált, mint hófehér haja és könnyes szeme. Megható történet volt, de Gold nem óhajtotta ismételten meghallgatni. Teljes erejéből az anyja sírjára gondolt, s közben érezte, hogyan árad szét a szervezetében a bűntudat, amiért ő még soha nem járt ott. A józan ész azt mondta neki, hogy hiszen az csak egy kő, és úgyis meg fogja találni.

– Olyan egészséges volt, olyan nyüzsgő-mozgó, és még olyan keményen tudott dolgozni a raktárban vagy a teherautókon, bárkivel felvette a versenyt – mesélte Esther arról a köpcös, lármás, izgága, csapott homlokú és rendíthetetlen alacsonyrendűségi komplexussal megvert férfiról, akinek a jelenlétét csak Rose és Max tudták különösebb idegfeszültség nélkül elviselni. – Téged igazán szeretett, Bruce – állította Esther, kitérve a mondókájából, de szemlátomást minden meggyőződés nélkül. Csak éppen mindig kényelmetlenül érezte magát veled, mert te egyetemre jártál. Olyan okosnak tartott.

– Én nem tartom olyan okosnak – károgta Muriéi durva és csikorgós hangja. Cigarettájából nagy, mérgező füstfelhőt fújt szét a szobában. Ha olyan okos, hogyhogy egyetemen tanít? Lefogadom, hogy még Victor is többet keres nála.

Ha Gold kimondja azt, ami először az eszébe jutott, Victor agyonveri.

Mendy Moscowitz előítéletekkel teli, tudatlan ember volt, aki étkezéskor sört ivott, és vadul kézilabdázott Brighton Beachben, ha enyhe volt az idő. Egyik este, amikor fölébredt a vacsora utáni szundikálásból, pocsékul érezte magát, mindjárt vissza is bújt az ágyba. Reggel rosszkedvűen ébredt, a munkahelyén egész nap nem érezte jól magát. Egy hét múlva a kórházban volt leukémiával. Elolvasta a kórlapjait, és lármásán gondoskodott róla, hogy idejében megkapjon mindent, amit fölírtak neki. Könyveket hozatott be magának, és elég információt ásott ki belőlük ahhoz, hogy tudja, halálra van ítélve.

– Hát legyen – határozta el magát könnyek közt egy szép napon. Nem akarok tovább harcolni.

Esther beleőszült. Mendy hallani se akart semmiféle olyan gondozásról vagy kezelésről, amelyre az egészségügyi biztosítás nem terjedt ki.

– Rád akarom hagyni a pénzt – mondta. – Történjen otthon a dolog. Ha nem akarod, hogy otthon legyek, bútorozott szobát bérelek.

Otthon történt meg. Mihelyt egy kicsit jobban lett, otthagyta a kórházat, és amikor a betegség tünetei visszatértek, nem volt hajlandó újra bevonulni. Aztán eljött az a nap, amikor már ahhoz is gyönge volt, hogy lábra álljon, mégis fölkelt. Esther telefonált Sídnek, Gold lemondta Brooklynban az óráit. Amikor négyesben lefelé mentek a liften, csak Esther fogta Mendy karját. Öltönyt vett fel és nyakkendőt, a felöltőjét nyakig begombolta. Egy árva szót se beszélgettek többé. Sid Cadillacjén hajtottak be a kórházba. Mendy büszke lett volna rá, ha előre tudja, hogy csak másfél napot fog ott tölteni. Sid és Esther sírtak a kocsiban.

– Verőfényes nap volt – emlékezett rá most Esther. – Minden olyan szépnek látszott.

– Hozhatok valakinek valamit? – kérdezte Miit.