AZ EMLÉKEK HÍDJA

Maszako nem akart hinni a fülének. Vadul megrázta a fejét, mintha ez is elegendő lett volna ahhoz, hogy a vád örökre eltűnjön. Önkéntelenül is hátrébb lépett. Nem figyelt arra, hogy mit tesz. Egyre jobban eltávolodott a lángoló tekintetű Ecukótól.

– Lehetetlen! Ez egyszerűen nem lehet igaz! – bizonygatta magának. – Kizárt dolog, hogy bármi ilyesmit tettem volna!

– Maszako – szólalt meg Bunicsi aggódó hangja.

A lány ekkor meggörnyedt, és hosszú, elnyújtott üvöltés tört elő a torkából. Sikoltása valósággal belemart a vidéki csöndbe. Egyetlen szempillantás alatt visszatért az összes emléke. Újra maga előtt látta az egykori eseményeket. A megrázkódtatástól halálra váltan megpróbált elfutni.

– Mi ütött beléd? – kiabálta Bunicsi a háta mögött. – Vigyázz!

Maszako kétségbeesetten, semmivel sem törődve futott tovább. Többször is megtántorodott és majdnem elesett. A kezével megpróbálta letörölni a szeméből ömlő könnyeket. Mire a híd végéhez ért, Bunicsi utolérte.

– Mi ütött beléd? – méltatlankodott a fiú. – Veszélyes ám, amit művelsz! Egyáltalán nem nézted, hogy hová rohansz. Csak egész kicsi kellett volna ahhoz, hogy keresztülzuhanj a korláton.

– Nem akartam! – jajveszékelt Maszako, miközben a fiú magához ölelte. – Nem szándékosan tettem!

Maszako csupán hétéves volt azon a nyolc esztendővel korábbi párás, őszi napon. A távoli hegyek szinte eltűntek a szürke felhők között, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban szakadni kezdhet az eső. Síri csönd borult a tájra. A hídon nem járt senki, és akkor is csupán a békák kuruttyolása hallatszott.

Maszako éppen hazafelé tartott. Az anyukája kérte meg arra, hogy menjen el vásárolni a híd túloldalán lévő boltba. Anyja azt is a lelkére kötötte, hogy a folyó felett átkelve mindig a híd közepén menjen. Szót fogadott, igyekezett távol maradni a két oldalt húzódó, viharvert korlátoktól.

Ekkor történt a szörnyűség.

– Emlékszel rá? – kérdezte halkan Bunicsi. Maszako lassan, bátortalanul bólintott.

Ecuko csak most ért oda hozzájuk.

– Maszako! Annyira sajnálom! Nem tudhattam, hogy ennyire szenvedsz miatta! Hiszen nyolc évvel ezelőtt történt!

– Most már emlékszem! Ecuko, most már mindenre emlékszem!

– De hát az én hibám volt az egész! – jajdult fel a másik lány, és megragadta Maszako kezét. – Nem lett volna szabad engedély nélkül levennem apám álarcát. Az a prádzsna maszk ott lógott a falon. Azt gondoltam, hogy felveszem, és megijesztek valakit. Ezért bújtam el a hídon az egyik oszlop mögött. Egyáltalán nem téged akartalak megijeszteni, csak vártam, hogy jöjjön valaki. Bárki más is lehetett volna.

Egy pillanatra elhallgatott, majd zihálva folytatta.

– Csak akkor jöttem rá, hogy te vagy az, amikor előjöttem az oszlop mögül. Könyörgöm, higgyél nekem!

Maszako lelki szemeivel újra látta a szörnyűséget. A vastag gerenda mögül váratlanul előbukkanó Ecuko arcát eltakarta a prádzsna maszk. Az őszi szél belekapott a kisebbik lány hajába. Maszako nagyon jól emlékezett, hogy majdnem eszét vesztette a rémülettől.

Minden erejét összeszedve nagyot taszított a rátámadó szörnyetegen.

Ecuko háta hangos csattanással átszakította a korhadt rácsdarabot. A meggyengült fa nem tudta megtartani. A kislány egy pillanatig mintha csak a levegőben lebegett volna. Ez azonban nem tartott sokáig.

Egy szívdobbanásnyi idővel később már sikítva zuhant a sötét habok felé.