A PRÁDZSNA ÁLARC

Maszako halálra váltan sikoltozni kezdett. Félrelökte Bunicsit, és lerohant a lépcsőn. Elfutott a fiú anyja mellett, és kirohant az utcára. Annyira megrémült, hogy futtában még a levetett cipője miatt sem állt meg, mezítláb szaladt az utcán. A szíve majdnem kiugrott a mellkasából. Csak akkor mert megállni, amikor már vagy jó tíz méterre eltávolodott az épülettől. A felindultságtól szinte tántorgott. Leguggolt a járdára, és megpróbált megnyugodni.

Most már mindenre nagyon jól emlékezett. Múltkor is ugyanettől az ostoba álarctól rémült meg annyira! Hogy lehetett Bunicsi annyira szemét, hogy ilyen csúnyán megijessze? Biztos azt gondolta magáról, hogy irtó jó a humora.

Hát nagyon nem az!

Már tudnia kellett volna, hogy Maszako fél attól a maszktól.

– Na nekem ebből ennyi éppen elég volt – mondta a lány dühösen. A szeme felizzott. Rémülete szertefoszlott, és most már a haragtól remegett. – Nekem egy ilyen alak ne segítsen megírni a leckémet! Soha többet nem lógok vele.

Felállt és körülnézett. Senki sem járt az utcán. A postaláda mellett azonban egy jókora fekete macska ücsörgött. Maszako legszívesebben elindult volna hazafelé, ám mezítláb mégsem mehetett. Ezért vonakodva ugyan, de visszament a házhoz. Amikor belépett az ajtón, jól hallotta, hogy az asszony csúnyán összeszidja a fiát.

– Neked meg mégis mi jutott az eszedbe? Hogy lehet így bánni egy kislánnyal? Nem viselkedhetsz ennyire felelőtlenül, fiatalember!

– De hát... – dadogta Bunicsi. – Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog ijedni, hiszen már nagylány. Azt hittem, nem lesz semmi baj, és nevetünk egy jót...

A fiú hangja elárulta, hogy tényleg zavarba jött, és el is szomorodott.

– Hagyjuk az ilyen kifogásokat! Indulj, és keresd meg most azonnal! – kiabálta az anyja.

– Semmi baj, itt vagyok – szólalt meg Maszako. Kicsit már meg is sajnálta a meggondolatlan fiút.

Bunicsi és az anyukája is odasietett hozzá. Biztos nagyon szégyellték magukat, mert elhalmozták bocsánatkérésekkel. Maszako zavarba jött. Úgy érezte, elefántot csinált a bolhából.

Bunicsi annyira megbánta a dolgot, hogy felajánlotta, kiveszi az összes pénzét a perselyéből, és vasárnap elviszi Maszakót moziba. A lány a lehető legnagyobb örömmel elfogadta volna a bocsánatkérést, mégis úgy gondolta, hiba volna ilyen hamar kimutatni a megbocsátást. Úgy döntött, hogy még duzzog egy kicsit. Attól tartott ugyanis, hogy a fiú esetleg újra kigúnyolja, vagy ugratni kezdi, ha túlságosan hamar elfeledkezik a kellemetlen közjátékról.

A következő néhány nap során semmi különös nem történt. Az idő gyorsan haladt, ám Maszako mégsem tudott megfeledkezni arról, amit a barátja házában élt át. Nem értette, hogy miért ijedt meg ennyire a prádzsna maszktól. Igaz, hogy az a faragvány tényleg elég félelmetes volt, de akkor is ostobaságnak tűnt, hogy így betojt egy közönséges maszk miatt. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy miért rázta meg ennyire Bunicsi ostoba tréfája.

Miért ijedtem meg annyira attól az idióta álarctól? – töprengett magában. – Egész biztosan megvolt rá a jó okom. Vagy ennyivel ijedősebb vagyok a többieknél?

Még mindig a saját félelmein töprengett, amikor eszébe jutott, hogy a drágalátos maszkos barátja sem mindig olyan nagylegény. Volt valami, amitől Bunicsi is félt.

A pókoktól!

Maszakónak viszont semmi baja nem volt ezekkel az apró állatokkal. Úgy vélte, ez is csak azt mutatja, hogy mennyire különböznek egymástól az emberek.

Az idő múlása azonban nem halványította el a kellemetlen emléket. Újra és újra libabőrös lett, ha eszébe jutott az álarc.

Töprengeni kezdett. A középiskola első évében egyszer rajzórán le kellett rajzolniuk egy prádzsna álarcot. Akkor is libabőrös lett a karja, de aztán hamarosan elmúlt a félelme. Ebből viszont arra következtetett, hogy az ilyen maszkok csak akkor ijesztik meg ennyire, ha váratlanul felbukkannak az orra előtt. Lehetséges, hogy valahogyan ki is gyógyíthatná magát a félelemből? Például ha elég sokáig bámulja a rémisztő maszkot, akkor az talán elveszíti minden hatását.

Közben eszébe jutott még valami. Maszako nagyon nem szerette a rajzórákat. Lehetséges, hogy ennek a rajzterem díszítése volt az oka? A falakra ugyanis jó pár prádzsna maszkot raktak ki. Általános iskolában még kifejezetten szerette a rajzórát. A középiskolában viszont még ahhoz sem volt kedve, hogy beiratkozzon a rajzszakkörbe. Ehelyett inkább röplabdázni kezdett, pedig nem nagyon ment neki. Lehetséges, hogy valamiért kifejezetten felzaklatták ezek az álarcok?

Esetleg előfordulhatott, hogy valamikor régen valami megrázó élmény érte, amiben egy ilyen álarc is szerepet játszott?

De ha ez a helyzet, akkor miért nem emlékezik semmire?