AZ ÓRATORONYBAN

Ahogy a háztetőn álltak, mindketten megborzongtak a hűvös, őszi szélben. Mozdulatlanná dermedtek, és felemelt fejjel, alaposan megnézték a karcsú, magas építményt..

– Képes leszel felmászni oda? – kérdezte Bunicsi.

– Hát persze – vágta rá Maszako megjátszott magabiztossággal. Milyen kár, hogy közben remegett a lába. Ránevetett a fiúra, és már el is tűnt a torony belsejében.

– Hé, várjál már egy kicsit! – kiáltotta Bunicsi. – Nagyon veszélyes ez a hely. Menjünk inkább együtt.

Elindultak felfelé a poros lépcsőkön. Maszako körülnézett. A messzeségben jól látta a várost övező, alacsony, zöld dombokat. Az őszi égbolt kékes-szürkén ragyogott a legkülönfélébb árnyalatú növénytakaró fölött. Egy hosszú, kanyargó, fehér országút vezetett az erdőkön át a városba. Felfedezte mellette a templomot, a tűzoltóság épületét és az őrtornyot.

Onnantól az út kanyarogva vezetett az iskola kapujáig.

– Jaj! – kiáltott fel hirtelen a lány. Megszédült. Kénytelen volt megpihenni a lépcsőn.

– Nem szabad lenézned! – figyelmeztette Bunicsi. Megragadta az osztálytársnője vállát. – Na most mit csináljunk, Maszako? Induljunk el lefelé?

De mostanra már igen magasan jártak. Sőt kiderült, hogy már csak egyetlen szintet kell felmenniük, hogy bejussanak a gépterembe. Maszako úgy döntött, hogy innen már nem fordul vissza. Micsoda égés lett volna megfutamodni! Határozottan megrázta a fejét.

– Dehogyis, menjünk tovább!

– De hát alig állsz a lábadon!

– Akkor mi lenne, ha megfognád a kezemet?

Bunicsi habozva kinyújtotta a karját. Megfogta Maszako kezét, és felsegítette a lányt. Lassan folytatták az útjukat felfelé. A lépcső idefent több fordulóból állt. Mindegyik részt körülbelül negyven centi magas betonkorlát választotta el egymástól. Amikor végre maguk mögött hagyták az utolsó ilyet is, már csupán húsz lépést kellett volna megtenniük a gépterem ajtajáig.

Ebben a pillanatban azonban Bunicsi valósággal megdermedt, és éles hangon felsikított. A fiú eddig nyugodtan lépdelt felfelé Maszako előtt. Most viszont elengedte a lány kezét, és őrjöngve kaszálni kezdte a levegőt mind a két karjával.

– Az ott egy pó... egy hatalmas... pókháló! – hörögte, és az előtte terpeszkedő, valóban méretes pókhálóra mutatott.

– Vigyázz! – jajdult fel a lány.

Bunicsi figyelmét azonban túlságosan is lekötötte a pókhálóval való küzdelem. Nem törődött azzal, hogy a lába közel került a beton elválasztó elemhez. Továbbra is vadul kapálózott. A félelem szinte elvette az eszét. Az még nem lett volna baj, hogy megtántorodott, de az alacsony betonelem felbuktatta. Még akkor is a levegőt kaszálta a kezével, amikor átbillent a peremen.

– Segítség! – kiáltotta.

– Jaj ne! – jajdult fel Maszako. Elfeledkezett a félelméről, és odaugrott. Megkönnyebbülve látta, hogy barátja nem zuhant le a mélybe. Bunicsinak sikerült elkapnia a fémrácsot. – Kapaszkodj erősen, Bunicsi!

A lány összeszorította a fogát, és nem törődve a lent tátongó mélységgel, megragadta a fiú csuklóit. Minden erejét beleadva megpróbálta feljebb húzni. Pontosan tudta, ha Bunicsi szorítása gyengül, mindketten lezuhannak. Ha több emeletnyit esnének, valószínűleg szétkenődnének lent a kövön.

Nem engedhetem, hogy lezuhanjon – gondolta Maszako. – Az iszonyú volna. Én hoztam fel ide, úgyhogy az én bűnöm lenne az egész. És én is meghalnék!

Szerencsére Bunicsi sem adta fel a küzdelmet. Az egyik lábát sikerült fellendítenie a peremre. Maszako megragadta, aztán elkapta a nadrágszíját is. Egy hatalmas rántással felhúzta a fiút a fémrácsra.

Hosszú időn át némán és mozdulatlanul ültek a keskeny betonon. Szívük vadul kalapált. Még mindig tartott a sokk hatása. Miközben egymást nézték, zihálva kapkodtak levegő után. Akaratlanul is arra kellett gondolniuk, mi történt volna, ha nem sikerül visszamászni ide. Nem csoda, hogy végigfutott a hátukon a hideg.

Ez nagyon különös – gondolta a lány. – Úgy érzem, mintha ez egyszer már megtörtént volna velem.