KUKKOLÓK KULTÚRÁJA

 

 

Gyűlölöm a telefont.

Különösen, amikor engem hívnak.

Váratlanul és kéretlenül hirtelen felcsörömpöl, rám ijeszt egy készülék. Sokszor még fülelek is: mindjárt megszólal, s ha valóban berregni kezd, rávetem magam. Feldúlja a lelki nyugalmamat. Már a hangja is merő erőszak. Szeretnék nyugton maradni, de rám rivall: „Gyerünk, gyorsan! Gyerünk! Indulás!” Semmi köze sincs már azokhoz az emberekhez, akik hívnak, önállósította magát, vészjóslóan feketéllik az asztal sarkán. Furcsa, hogy mennyire iszonyodom tőle.

Még az a szerencsém, hogy építész vagyok, mert itthon dolgozhatom a terveimen. És ha hivatalba kéne járnom? Bizonyára megbolondulnék a folytonos telefoncsörömpöléstől.

Azt hiszem, ezek után érthető, mennyire elleneztem, amikor egy napon a feleségem azzal állt elő, hogy vegyünk képes telefont.

– A nyavalyát! – feleltem neki. – Még hogy valami vadidegen akkor nézzen bele a hasunkba, amikor éppen kedve szottyan rá! Az idegbajt hozná rám!

– Pedig már a mellettünk lakónak is van, a szemben lakó is szerzett már, és mindenki a környéken! – A feleségem nem hagyta magát. – Bele kell nyugodnod, hogy a modern fogyasztói világhoz ez is hozzátartozik! Egyáltalán, az is ritka manapság, hogy valaki annyira utálja a telefont! Vénembernél még hagyján, de harmincegy évesen?! Valami komplexus lehet az oka. Ki kellene analizáltatni!

Ez hülyének néz engem! El tudtam képzelni, hogy röhögnek majd rajtam, ha a feleségem beír a lelki postának: „Mit tegyek telefonfóbiás férjemmel?” Mit is tehetnék, inkább beadom a derekamat, és egy szép napon elindulok, hogy elintézzem: szereljenek be hozzánk is kukucskálót.

A képes telefon vagy öt évvel ezelőtt kezdett divatba jönni, s tulajdonképpen nem más, mint egy képernyővel ellátott távbeszélő. És persze van hozzá egy kamera is, szemben a beszélővel. Azelőtt is fantáziáltak a SF-szerzők, hogy tévételefon így, viziofon úgy, de ki gondolta volna, hogy a végén a mérnökök még meg is csinálják. A badar regények kellékéből fogyasztási cikk lett, s most úgy hívják, hogy képes telefon. Eleinte csak vállalatoknál, hivatalokban vezették be, de aztán valaki odahaza is beszereltetett egyet, s azután futótűzként terjedt el mindenütt. Már régóta tűnődtem, ki volt az a barom, aki elkezdte, aztán rájöttem, hogy csakis valami exhibicionista lehetett. Magamutogató – ez nem vitás, hiszen akkor még nem volt kit felhívnia, csakis őt hívhatták, hogy megnézzék, milyen lehet.

De akkor minek vett volna más is ilyen képes micsodát, hiszen még nem volt honnan és nem volt hová kapcsolgatni! Ez túl magas nekem, épp ezért eszem ágában sem volt képes telefont venni. De hát az asszony így meg úgy, de jó volna, ha lenne... így aztán menni kell, szerezni.

Arra is gondoltam, hogy jót tesz az üzletnek, hiszen sokszor meg kell mutatni a tervrajzot az ügyfélnek, s ilyenkor nem elég az egyszerű telefonálás. Van ugyan képtávíró is, mely továbbítaná a tervet, de akkor meg magyarázat híján nem tudják, honnan nézzék a rajzot, tehát mindenképpen személyesen kell odamenni. Ha viszont van képes telefonom – a megoldás pofon egyszerű. Mutatom a tervrajzot, s közben magyarázhatok. Biztos, hogy már majd minden építész, tervező vett ilyet magának. Akkor viszont eszembe jutott, hogy akkor is a készülék elé hívhatnak, ha alszom vagy eszem vagy egyéb dolgom van, s ez bizony már csöppet sem kecsegtető.

Kétségek között hányódó lélekkel léptem be a telefonközpont fényűző palotájának kapuján.

Az eligazítóban ülő nő éppen telefonon beszélgetett valakivel. Úgy kuncogott a pult alá hajolva, mintha ott lenne a készülék képernyője. A hangerő ugyan nem volt nagy, mégis kihallatszott egy mély férfihang.

– A képes telefon bevezetését szeretném kérni – szóltam közbe. A lány erre felmutatott a háta mögött függő táblára, s ügyet sem vetve rám, folytatta tovább a csevegést.

„A táviátbeszélő kérvényezése az első emeleten jobbra, hátul.” Ez állott a táblán, s ezzel a leányzó már át is irányított a hivatal következő állomására. A széles folyosón bolyongva rátaláltam egy ajtóra a következő felirattal: „Teletávbeszélő kérvényezése.” Úgy látszik, hivatalosan így nevezik a képes telefont – gondoltam, helyben vagyok tehát. Be is nyitottam.

A szobában volt már jó néhány ügyfél rajtam kívül, ültek sorban a padon. A kérelmeket egy szál sápadt fiatalember vette át, akinek – mint mondani szokták – a szeme sem állt jól.

Egy órát vártam, mire rám került a sor. Leültem szemben a hivatalnokkal, csak az asztal választott el bennünket.

– Szeretném, ha bevezetnék hozzánk a képes telefont – mondtam. Sötéten rám pillantott és végigmért:

– Mi az, hogy képes telefon?! Sietve kijavítottam magam:

– Vagyis hogy teletávbeszélőt szeretnék.

Egy arcizma sem mozdult, csak elővett egy nyomtatványt, és odatolta elém.

– Név, életkor, foglalkozás, családi állapot... – sorolta gépiesen, s közben cigarettára gyújtott.

– Először jár itt? – kérdezte, miközben töltöttem ki a rovatokat, s a szeme sarkából figyelte, mit írok.

– Igen.

– És sürgős?

– Igen, sürgős – válaszoltam, de közben azért eszembe jutottak a fenntartásaim is, mert hozzátettem: – Nekem nem is annyira, mint inkább a feleségemnek, ő a türelmetlen.

Erre rám förmedt:

– Vannak, akiknek rendkívül sürgős! Akkor a magáét nem is utalom ki. Ha magának úgyis mindegy, inkább előjegyzésbe veszem. Gyorsan közbevágtam:

– Nem, dehogy, nagyon is szükség van rá, a munkámhoz kell! Kutatva nézett rám.

– Tényleg így van?

– Igen.

– Akkor rögtön evvel kellett volna kezdenie! Kikívánkozott volna belőlem a válasz, de lenyeltem.

– Magával hozta a jövedelemigazolást?

– Nem, most éppen nincs nálam. Kellett volna?

– Kellett volna! Csak megszabott vagyoni helyzetű igénylőket vehetünk figyelembe.

Ha nem éri el az előírt jövedelmi szintet, nem adok engedélyt. Szóval mennyi a jövedelme?

– Mit mondjak? Se nem sok, se nem kevés.

– Most akkor mennyi? Sok vagy kevés?

– Annyi pénzem azért van, hogy megvegyek egy teletávbeszélőt!

– Na még szép! – A hivatalnok arca ingerülten megrándult, majd tovább oktatott: – Ha csak azon múlna, bárkinek lehetne! Csakhogy a teletávbeszélő egy bizonyos társadalmi helyzet státusszimbóluma! Ezt tudnia kellene!

– Nem tudtam – ismertem be némi bűntudattal.

– Szóval nem tudta... – bólogatott a hivatalnok látszólag elnézően. – Gondolhattam volna, hogy aki a teletávbeszélőt azzal a buta szóval tudja csak megnevezni, fogalma sincs annak társadalmi jelentőségéről. Ez csak természetes. Márpedig akinek csak annyi pénze van, hogy megvegyen egy ilyen készüléket, nem lehet illetékes a használatára! Hiszen másra sem kell neki, mint hogy hivalkodjék vele a világ előtt! Gondolkozott rajta egyáltalán, hogy ez hová vezetne? Milyen kínos lenne az előfizetőknek az ilyen nemkívánatos kapcsolás! Ma már a képernyőn nemcsak az arc, hanem a környezet is látható, ahol a készülék tulajdonosa lakik. Nem akarhatja senki, hogy a kép ernyőn láthatóvá legyen egyesek hanyagsága, szedett-vedett bútorainak összevisszasága, a szemét, a piszok, a rendetlenség, amelyben élnek.

– Hát ebben lehet némi igazság...

– Biztos lehet benne! Egyébként szobalányuk van? – Szobalány?... Aha! Cseléd! Cselédünk igen...

A hivatalnok rosszallóan nézett rám:

– Tulajdonképpen minek akar magának teletávbeszélőt, amikor meg sem tudja különböztetni a szobalány és a cseléd fogalmát! Csak olyan igénylőknek adunk engedélyt a készülék bevezetésére, akik ügyelnek arra, hogy megválogassák a szavaikat.

– Nekem aztán édesmindegy, hogy nevezzük... de hát tulajdonképpen mit akar tőlem ezzel a cseléd... akarom mondani szobalány-üggyel?

– Azért kérdem, mert csak úri életvitelű családokba telepíthetünk teletávbeszélőt. Képzelje csak el, milyen megbotránkoztató látvány lehet, ha a ház ura teszem azt hálóingben megy a készülékhez, vagy az asszony egy szál fürdőlepedőben. S mindezt azért, mert nincsen szobalány a háznál! Tehát legalább egy szobalány feltétlenül szükséges! Maguknál, ha jól értem, van szobalány, ez akkor rendben volna. Majd amikor a következő alkalommal jön, hozza el a fényképét, kérem.

– Hát az meg minek?

– Mert ha csúf, akkor nem megy a dolog. Például ha félszemű, vagy ha hiányzik az orra, ragyaverte, kiállnak a metszőfogai...

– Várjon egy kicsit! – szakítottam félbe a felsorolást. – Van nekem egy barátom, akinek egyszer felszúrták a fülét, mert begyulladt belül, de az orvos ügyetlen volt, és eltalált egy fontos ideget. Azóta arcának a jobb felén nem működnek az izmok, s az egész vagy három centivel lejjebb függ, mint a másik. Ráadásul egyik szemével nem is tud pislogni, s ezért három másodpercenként az ujjával kell fel-le igazgatni a szemhéját. Ha hozzáképzeli azt is, hogy idegbántalmai miatt önkéntelenül rángatózik a bal pofája is, megérti, hogy az állkapcsának sem tud parancsolni, s beszéd közben erősen hebeg. A napokban, amikor nála voltam, kiderült, hogy a bénulással együtt kiújultak gyerekkori nyavalyatörős rohamai is.

Mindezt egy szuszra felsoroltam, s ahogy újból lélegzethez juthattam, kivágtam a tromfot:

– És ennek az embernek igenis adtak teletávbeszélőt!!!

– Azért kapott, mert magas társadalmi állása megkívánja, hogy legyen neki, s különben is olyan gazdag, hogy megengedhet magának egy kis rángatózást! Ha maga hoz igazolást róla, hogy évi jövedelme meghaladja a százmilliót, a fényképtől eltekintünk – válaszolt a hivatalnok a zavar legcsekélyebb jele nélkül, majd egy kissé halkabb hangon megkérdezte: – Mondja, mindez tényleg igaz?

– Az utolsó szóig szemenszedett hazugság! Mindegy, szóval akkor jövedelemigazolás és a cseléd fényképe elegendő az engedélyhez?

– Nem, dehogy.

– Hát még mi kell?

– Ha meghallgat, éppen azt szándékoztam elmondani – szólt sértődötten a hivatalnok, rosszalló pillantást vetett rám, s kis hatásszünetet tartott.

Én is hallgattam, s közben végigfutotta szemével a kitöltött űrlapot. Fölényesen megkérdezte:

– Nos, visszavonja az igénylését?

Éreztem, hogy mindjárt üvölteni kezdek, de nagy nehezen türtőztettem magam, bár a kezem ökölbe szorult, és remegtem a tehetetlenségtől.

– Nem, nem vonom vissza... folytassa csak...

Igaz, hogy már régen hozzá kellett volna szoknom ahhoz a bánásmódhoz, ami a hivatalokban fogadja az embert, de akárhányszor járatják velem a bolondját, elönt a méreg, a vér a fejembe tolul. Ami persze árt az egészségnek. Az indulat annyira megrövidíti az életet, hogy aki nyugodt, hosszú öregséget kíván magának, jobban teszi, ha a hivataloknak a tájékára sem néz.

– Szükséges továbbá a helyiség fényképe, ahol a teletávbeszélőt el akarják helyezni – mondta a hivatalnok, s hozzátette: – Természetesen színesben. A készüléket bármelyik pillanatban átállíthatják színesre ugyanis.

– Csakugyan? Már ezt is tervbe vették?

– Igen.

– Érdekes, pedig a telefon még nem is színes...

– Mit mond? – kapta fel a fejét meglepetten.

– Semmi, semmi...

– Azért. Igen, és még valami. A család összes tagjáról szerezze be a pszichoanalitikus elmeorvos szakvéleményét, s nyújtsa be hozzánk.

– Mi? Pszichiáterhez kell mennünk?

– Ugyan! Nincs abban semmi! Vagy talán valamilyen elmebetegségben szenved?

– Látja, hogy nem! Hülyének néz?!

– Hm. – Halványan elmosolyodott, de aztán gyanakodva méregetni kezdett. – Mostanában olyan sok emberen tör ki váratlanul az őrület! Annyi mindent hallani. Valaki például felállt értekezlet közben, és agyonütötte a főnökét, aztán hazarohant, és a feleségét megfojtotta a nyakkendőjével. Különben normális tisztviselő volt, akár a többi. Aztán a kedves, szerény borbély kapja magát, és a borotvával kivégzi a vendéget. Az öreg mama meggyújtja a függönyt; a tehetséges egyetemistára rájön a bolondóra, lövöldözni kezd a tanteremben; itt a közelben egy gyerek köveket helyezett a sínekre, hogy kisiklassa a vonatot...

– Ha az embereknek manapság ilyesmi jár az eszében, végül is senkiben sem lehet megbízni!

– Ahogy mondja: senkiben sem lehet megbízni! Épp ezért annak, aki igénylést nyújt be teietávbeszélőre – legyen látszatra akármilyen megbízható ember, legyen akár maga a miniszterelnök –, alá kell vetnie magát az elmeorvos analízisének!

– Tegyük fel, hogy egy elmebetegnek van teletávbeszélője! Mi van akkor? Hiszen a telefonhoz hasonlóan ezzel sem tudnak ártani senkinek!

– Ahogy a magafajta laikus elképzeli I Nagy tévedés azt hinni, hogy a kétfajta készülék lényegében ugyanaz lenne. Igenis, az elmebetegek nagyon is veszélyesek! Különösen ártalmasak az exhibicionisták!

– Exhibicionisták! – Ezen nevetnem kellett, ha nehezemre esett is. – Azt hittem eddig, hogy akik arra vetemednek, hogy teletávbeszélőt is vásároljanak, majd mindnyájan szenvednek ebben a betegségben.

– Nagyon jól látja! Amit maga mond, tökéletesen ráillik a magamutogatókra, akik feltűnésre vágyódnak.

– Akkor hát exhibicionisták!

– Dehogyis! Csak magamutogatók. Az ő esetükben a kiutalásnál rendkívüli sürgősséggel járunk el. A teletávbeszélő kultuszát ugyanis azok viszik leginkább előre, akik nem érik be azzal, hogy csak a családjuk vagy megszokott környezetük lássa őket élőben. Gondolja csak meg, mi lenne a mai civilizációból, ha nem lennének olyanok, akik nem kímélve a fáradságot, lehetővé teszik másoknak is, hogy bepillantsanak magánéletükbe. Talán az egész modern civilizáció megsínylené!

Idegesen fészkelődtem ültő helyemben, közelebb húztam a székemet.

– Valóban így lenne?

– Így bizony. Miért, gondolja, hogy a mostani híres emberek között van akár egy is, akiben ne élne a magamutogatás vágya? Még véletlenül sem akad egy sem! Nézze meg, hogy örülnek, amikor a képesújságokban láthatja mindenki, hogyan élnek a hálószobájukban. A tévé közvetíti, mit csinálnak a konyhában. És talán éppen azért vergődtek hírnévre, mert megvan bennük a kitárulkozás hasznos tulajdonsága. Azt nem tudom, hogy régen hogy s mint volt, de ma a szégyenlős ember nem sokra viszi.

– Jól van már, elég a híres emberekből – szóltam közbe –, de mi lesz az exhibicionistákkal?

– Hát az nem ilyen egyszerű... – ráncolta a homlokát a hivatalnok. – Mert ugye ott vannak a kéjencek. Ha az ilyen elállatiasodott alakokat összekötjük az előbbiekkel, bűntények is bekövetkezhetnek.

– És mifélék? Előfordult már ilyen?

– Hogyne. Egyesek arra használták a teletávbeszélőt, hogy pornográf bemutatókat tartsanak. Társaságokat alakítottak, összeadták a pénzt, és egy teletávbeszélő-tárcsázásra megjelentek a képernyőn a titokban gyártott szeméremsértő termékek, úgy, mint...

Félbeszakítottam a hosszadalmas felsorolását:

– És elkapták őket?

– Nem. A telefonnál lehetséges a lehallgatás, de a teletávbeszélőnél nem. Hiszen már rengeteg készülék működik, s egy képernyőre nem lehet az összes kapcsolást kivetíteni, külön-külön figyelőmonitorokból meg annyi kellene, hogy el sem férnének, különben is ki győzné körbefutkosni őket. Csak akkor lehet az ilyen titkos adásokat leleplezni, ha valaki elvéti a számot, és a téves kapcsolás ilyet hoz a képernyőjére. Ha egyáltalán bejelenti! Sajnos általában örülnek az ilyen tévedésnek, és eszük ágában sincs árulkodni.

– Hűha, hát ebben lehet valami...

– De vannak még rosszabbak is – hajolt felém a hivatalnok. Felhívnak híres színésznőket, és közben buzgón előkészülnek arra, hogy amikor a mit sem sejtő leány bekapcsol, kínos meglepetés érje szegényeket, ők meg közben élvezik a helyzetet.

Mikor tovább akarta részletezni az ügyet, megint közbevágtam:

– Aljas lelkületre vall!

– Igaz, igaz: ocsmányság. Na, az ilyeneket sem tudjuk elkapni. Ez a baj!

A kimerítő előadás közben letörölte homlokáról a verítéket, majd megkérdezte:

– Hol is tartottam?

– Addig már elmondta, hogy kell elmeorvosi bizonyítvány. Szóval akkor ennyi elegendő is, igaz? – s azzal már fel is emelkedtem a székről. – Igyekszem, hamar itt vagyok vele.

– Mikor mondtam én, hogy ennyi elég?! – nevetett rám sunyin a hivatalnok.

– Hát kell még más is?

– De kell ám! – bólogatott, miközben lassan lapozgatott a kitöltött nyomtatványban. – Szóval hol is tartottam?

– Miért éppen tőlem követelnek ennyit?! – kiáltottam rá, mert elvesztettem a türelmemet. – Az előbbi kérelmezőnél elég volt a jövedelemigazolás!

– Az előbbi más eset, mint a magáé! – jött indulatba ellenfelem is, hangjából süvöltött az ellenszenv. – Ordítozni jött ide, vagy kérelmezni?!

– Ilyen a beszédhangom, nem tehetek róla! De ki vele, milyen papírok kellenek! Hozok akár egy egész halommal! Mi az nekem! Megszerzem mindet, de halljam gyorsan, mert nem érek rá. Gyerünk! Ki vele! – Most már nem törődtem a többiekkel, hanem kieresztettem a hangomat. A hivatalnok azonban egy vállrándítással elintézett.

– Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy rögtön kap teletávbeszélőt, hozhat akármilyen igazolásokat!

– Micsoda?! Hát mikor kapok?!

– Attól függ... két év múlva, esetleg beletelik három is... Tényleg kihozott a sodromból, rárivalltam:

– Mitől tart ilyen sokáig?!

– Attól tart sokáig, hogy sokáig tart.

– Ez nem magyarázat! Az okát kérem! Az okát!!!

A hivatalnok rosszindulatúan rám villantotta szemét, és köpött egyet.

– Sok a kérvényező, tudja... És itt nálunk az részesül előnyben, aki nem csinál jeleneteket. Jöjjön legközelebb, de akkor szedje össze magát.

– Hogy beszélsz velem, te taknyos! Minek hordod úgy fenn az orrod!

– Ne törődjön azzal, hanem eredjen a dolgára – szólt, és gúnyosan vigyorgott őrjöngésemen. – Teletávbeszélőt pedig sohasem kap! Ne féljen, jól megjegyeztem a nevét! A magafajtának sohasem adunk engedélyt.

– Szépen vagyunk! Hát azt hiszed, te vagy a telekultúra őrzőangyala?! Amióta hallgatlak, te gazember, tudom, hogy mást sem akarsz, mint mindenbe beleütni az orrodat! Tudod te, mi az a hatásköri túllépés?!

– Márpedig itt minden az én felelősségemre történik. Ha a magafajta szélhámosok készülékhez jutnak, azt rajtam kérik számon! Én, kérem, a közösség érdekeit képviselem!

– Te? Képmutató semmirekellő! Feldúlod a családok nyugalmát! Ki a kéjenc, ha nem te, te csirkefogó! Kell a fenének a képes telefonod! Dögölj meg az átkozott masináddal együtt! Dögölj meg, te szemét!

– Na, most már elég! Takarodjék innen! Feltartja a többieket, nem érek rá.

– Megyek mindjárt, megyek én! Csak előbb van még egy indiszkrét kérdésem! Hogy hívnak, te piszok! A nevedet! Mondd meg a nevedet!!!

– Minek magának az én nevem?

– Ne törődj te azzal, az én dolgom. Te már megjegyezted az enyémet, de most én is meg akarom tudni a tiédet!

Erre a képembe nevetett és közölte:

– Úgy hívnak, hogy a „Teletávbeszélő kérvények átvétele. Cím: Postahivatal.”

– Na, majd adok én neked! – s azzal átnyúltam az asztal felett, és elkaptam a grabancát a mellén, felemeltem a székről, majd visszavágtam. – Nesze! Nem kell a képes telefon!

Azzal hazamentem. Otthon kérdi a feleségem:

– No, mi történt?

– Összevesztem a hivatalnokkal. Én még egyszer oda be nem teszem a lábam!

– Ha nem, hát nem. Nem is kell... ilyenek már a férfiak... Nem hagytam annyiban a megjegyzését:

– Ez mit akart jelenteni?

– Semmit, csak azt, hogy a férfiak rögtön méregbejönnek. Most hallottam a szomszédasszonytól. Náluk is előbb a férje ment el a hivatalba, s azzal jött vissza, hogy összekapott a tisztviselővel. Másnap elment a szomszédasszony is, s erre rögtön kiutalták nekik. Időpocsékolás férfit küldeni oda.

– Szóval így bírálják el ezt odafenn! De most már mindegy, a nevünk fel van írva, minden hiába...

– Holnap magam megyek – fejezte be a vitát a feleségem.

Elgondolkoztam: tulajdonképpen az exhibicionizmus mélyen beleágyazódott az asszonyok lelkébe. A telefonos időben hírhedtek voltak vég nélküli beszélgetéseikről. Most meg, hogy van képes is, biztosan sokkalta többet használják majd, mint mi, férfiak. Meg aztán a modern civilizáció is lassan az ő kezükbe csúszott át, elnőiesedett. A képtelefon kultúrájának kivirágoztatása tehát rájuk vár. Ha jól meggondolom, tényleg okosabb lett volna, ha helyettem az asszony megy el a hivatalba. Úgy is lett. Másnap ő ment el – üres kézzel, egy szál igazolás nélkül –, mindent elintézett, egy nap alatt elintézte az egészet, mert másnapra már beszerelték az új készüléket a lakásba.

Azóta a feleségem egész nap a képtelefon előtt gubbaszt, hogy teljesen átadja magát a barátnőivel való fecsegésnek. Szólok hozzá, meg se hallja. Ha nagyon zajongok, kaphatok egy rendreutasító pillantást a képernyőről.

Nem számít, akármilyen sürgős dolgom is van, le nem szállna a készülékről, gyorsabban elintézem, ha magam járok utána. Képtelenség kivárni, hogy a feleségem abbahagyja a képtelefonálást.

És nemcsak hogy meghányja-veti a dolgok állását barátnőivel, de képernyőről választja ki a bevásárolnivalót is. Csak a szépségápoló szalonba megy el hetente egyszer néhány órára, máskülönben ki sem mozdul a gép mellől.

Mit tehetne a magamfajta szegény férfiú? Tudomásul veszi, hogy ismét megjelent valami, amivel gyötörhetik. Ha ez így megy tovább, az asszonyoknak egyre szebb, kényelmesebb lesz az élet – nekünk, férfiaknak tehát végleg befellegzett.

Mit tegyek? Mit tegyünk?...

 

 

Erdős György fordítása