A TEGNAP KÉRDÉSEI

Vagy talán mégis csak álom volt az egész? Valójában nem is rengett a föld, és nem is gyulladt ki a Goróék melletti fürdőház? De akkor hogy lehet az, hogy ilyen tisztán emlékszik minden részletre? A lobogó tűz színének minden egyes árnyalatára az éjszakai égen, és a Kazuóval való beszélgetésének minden egyes szavára.

– Mi a fene van velem? – suttogta a lány. – Kezd darabokra hullani az agyam.

– Mit mondtál? – kérdezte Kazuo.

– Tudod, biztos vagyok abban, hogy igenis összefutottam veled az éjjel.

– Hát nem. Le merem fogadni, hogy csak álom volt – mondta Kazuo, és felállt. – Egy pillanatra még én is elbizonytalanodtam. Felmerült bennem, hogy esetleg alvajáróként kimentem az utcára, ahol találkoztunk és beszélgettünk – ez megmagyarázná, hogy miért nem emlékszem. Mondjuk elég furcsa lenne, de nem lehetetlen. Csakhogy az előbb azt mondtad, mind a ketten pizsamában voltunk, nekem viszont egyáltalán nincsen pizsamám.

– Hűha! – bólintott Kazuko. – Akkor mégiscsak álom volt.

De a szíve mélyén nem tudta elhinni, hogy tényleg csupán álom volt ez az egész.

– Jó reggelt! – kiáltotta Goro, és letette a táskáját két barátja mellé.

– Goro! – nézett rá Kazuo. – Igaz, hogy majdnem leégett a házatok az; éjjel?

– Hogy mi van? – csattant fel Goro. Hátratántorodott, és az arca egyből tűzvörös lett. – Az ilyesmivel nem szabad viccelődni! Kinek jutott eszébe ilyen ostobaság?

– Ó, senkinek sem! – mondta Kazuo. – Csak mintha valami ilyesmit hallottam volna. Ez minden.

Kazuko hálás volt a barátjának, hogy megkímélte egy kínos helyzettől. Ugyanakkor újabb és újabb megválaszolatlan kérdések bukkantak fel az agyában.

Megkezdődött az első óra. Komacu, a kövér matematikatanár felírt a táblára egy egyenletet. Kazuko összevont szemöldökkel figyelt: ugyanezt a feladatot oldották meg tegnap is. Komacu tanár úr az előző órán pont őt hívta ki a táblához, ahol elég sokat szenvedett, mire rájött a megoldásra.

– De hát már tegnap is ez volt a feladat – suttogta maga elé Kazuko. A mellette ülő Kojama Mariko csodálkozva pillantott rá.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Mariko. – Tudtad, hogy ma ez lesz a feladat?

– Dehogyis! Tegnap ugyanezt a példát oldottuk meg, nem emlékszel?

– Nem hiszem. Tegnap nem is foglalkoztunk ilyesmivel. Most látom először ezt az egyenletet.

– Ne már, itt van benne a füzetemben – ellenkezett Kazuko. Remegett az idegességtől, ahogy visszalapozott a füzetében. Megtalálta a tegnapi oldalt, de a matekpélda nem volt ott. Sőt, a papírlap teljesen üres volt! Kazuko majdnem felkiáltott a meglepődéstől. Hová tűnt a feladat? Hiszen kristálytisztán emlékezett, hogy tegnap megoldották. És hol van a levezetés, amire olyan nehezen jött rá? Teljesen összezavarodott. Mariko csendben ült, és megijedt, amikor látta, hogy Kazuko holtsápadttá válik.

– Lássuk, hogy ki tudja megoldani ezt a feladatot – mondta Komacu. A tanár pontosan olyan arckifejezéssel nézett körül az osztályban, mint tegnap. Kazuko nem akart hinni a fülének. Attól tartott, hogy mindjárt rosszul lesz. Mariko csak bámult rá, közben a tanár fürkészve kereste a következő áldozatot. Kazukónak ez már sok volt, becsukta a szemét.

Mintha csak megismétlődne a tegnapi nap! – gondolta. – Lehet az, hogy újra engem hívjon ki a táblához?

– Kazuko, volnál szíves kifáradni a táblához, és megoldani ezt a feladatot?

– Iiigen – dadogta a lány, és megpróbált nem összeesni, amikor felállt.

Kivette a krétát a tanár kinyújtott kezéből, és kétségbeesetten írni kezdte a megoldást. Mindenre emlékezett tegnapról. Az osztály némán figyelte.

Talán most álmodom – gondolta. – Talán mégis minden megtörtént – a földrengés, a tűz és a baleset a zebrán. Lehet, hogy ez a mostani a rémálom!

– Nem hiszek a szememnek! – álmélkodott a matematikatanár nagyokat pislogva. – Gond nélkül megoldottad a feladatot.

Kazuko meghajolt a tanár előtt, aztán visszaült a helyére. Közelebb hajolt Marikóhoz.

– Figyelj csak, Mariko!

– Tessék.

– Ugye ma szerda van? Tizenkilencedike?

– Nem tudom fejből. – Mariko töprengeni kezdett, aztán megcsóválta a fejét. – Nem, kedd van, és tizennyolcadika.