A RÉMÁLOM

Maszako magányosan állt a hídon. Az alacsony fakorlátot igencsak megviselte az idő múlása. A deszkák egy része elrohadt, vagy éppen eltört. Elnézett a túlsó partra. Tízméterenként szabályos távolságra egymástól a telefonzsinórt tartó oszlopok sorakoztak. Lassú léptekkel elindult a híd közepe felé.

A szőr is felállt a hátán. Iszonyatosan félt. Ennek ellenére kénytelen volt folytatni az útját. Az anyja megkérte, hogy ma ő menjen el bevásárolni.

A boltok mind a túloldalon voltak.

Talán segített volna, ha képes csukott szemmel átmenni a túlsó partra. De ha nincs nyitva a szeme, véletlenül belegyalogolhatna az egyik elrohadt korlátdarabba, és belezuhanna a mélyben tomboló jéghideg vízbe. Ezért továbbment, a tekintetét egy pillanatig sem véve le a messzeségben húzódó, fehér hósapkás hegyekről.

Miért olyan félelmetes ez a híd? – töprengett. – Mitől rémültem meg ennyire?

Hiába törte azonban a fejét, nem kapott választ a kérdéseire. Ekkor a szeme sarkából mintha megpillantott volna valamit. Megdermedt. Biztosra vette, hogy valami megmoccant az egyik villanyoszlop mögött!

Igen, ott mozog valami!

– Ki az ott? Ki van itt? – kérdezte remegő hangon.

A fehér ruhás alak abban a pillanatban előugrott az oszlop mögül. Fülrepesztő üvöltés tört elő a torkából. Közvetlenül Maszako orra előtt állt meg.

Az arcát eltakarta az iszonyatosan félelmetes prádzsna álarc.

A lány szinte kővé dermedt a rémülettől. Annyira megijedt, hogy még üvölteni sem tudott. El akart futni, de nem tudta megmozdítani a lábait. A térde viszont úgy remegett, hogy majdnem elesett. Bizonytalanul tántorogva próbált menekülni.

Nem jutott messzire. Rogyadozó lába megbotlott valamiben, megtántorodott és elesett. Fejjel belezuhant az ócska korlátba. A málladozó deszka semmi ellenállást nem tanúsított: Maszako belezuhant a sötétbe. A dübörgő víz hangja egyre közelebbről hallatszott. Ekkor valaki felkiáltott:

– Ecuko!

Ki a fene lehet az az Ecuko? – töprengett Maszako zuhanás közben. – Talán ismernem kellene?

A jeges hullámok elragadták és lerántották a mélybe. A teste egyre lejjebb és lejjebb süllyedt.

A víz azonban eltűnt, amikor felébredt és felült. A szíve őrült táncot járt a mellkasában, miközben a lány hörögve kapkodott levegő után.

Álmodtam! – gondolta. – Csak egy álom volt az egész!

Remegve felidézte magában az iszonyatos rémálmot. A pizsamája átázott az izzadtságtól. Szerencsére Josio nyugodtan aludt a másik ágyon. A lány nesztelenül felkelt. Felvett egy tiszta pizsamát, és visszamászott a takaró alá. Megpróbált elaludni, de az álom messzire elkerülte.

Várjunk csak! Most már emlékszem – gondolta. – Ecuko a barátnőm volt, amikor még falun éltünk. Az az aranyos kislány ötéves lehetett, én meg hat voltam. Nagyjából akkor láttuk egymást utoljára. Vajon mi lehet vele mostanában?

Másnap reggel a szokottnál is korábban kelt fel. Úgy döntött, kerülő úton megy az iskolába. Szólt Bunicsinek, hogy kísérje el. Miközben egymás mellett sétáltak, a lány beszámolt az előző éjszaka átélt rémálomról. Úgy vélte, a fiú esetleg tud valami okosat mondani az álommal kapcsolatban. Bunicsi szemmel láthatóan nagyon sok dolgot tanult pszichológus nagybátyjától.

– Azt hiszem, valami kellemetlen dolog történt veled, amikor vidéken éltél – szólalt meg a fiú rövid töprengés után.

– Alighanem igazad lehet – biccentett Maszako.

– És mit tudsz arról a lányról? Gondolod, hogy Ecuko még mindig ugyanott él?

– Igen, azt hiszem.

– Nagyon messze van az a hely?

– Á, szerintem egy nap alatt simán meg lehetne járni az utat.

– Figyelj rám, Maszako. Most a hétvégén vissza kellene menned oda – javasolta Bunicsi, és váratlanul megállt. – Biztosra veszem, hogy ott majd választ találsz a kérdéseidre. Ott kiderül, hogy mi nyugtalanít ennyire.

Maszako a fiú szemébe nézett, és megkérdezte:

– Elkísérsz?

– Hát persze!

– Köszönöm – válaszolta a lány, és lesütötte a szemét. Szinte remegett a boldogságtól. Milyen jó lesz visszatérni arra a helyre, ahol hosszú évekkel ezelőtt annyira boldog lehetett! Az meg csak hab volt a tortán, hogy Bunicsi is elkíséri. A boldogsága azonban nem tartott sokáig. Borzongva gondolt arra, vajon milyen félelmetes titkok várják egykori lakóhelyén.

A következő néhány nap során egymással ellentétes érzelmek nyugtalanították a lányt. Végül aztán eljött a vasárnap. Gyönyörű reggelre ébredtek. Egyetlen felhő sem látszott az égen. Bunicsi már kora reggel ott állt az ajtójuk előtt. A fiút kellemesen meglepte, hogy Maszako aznap egy szemkápráztatóan színes ruhát vett fel.

– Nem hiszek a szememnek! – kiáltotta a fiú. – Ilyen szerelésben pont úgy nézel ki, mint egy igazi lány.

– Tahó paraszt! – méltatlankodott Maszako. – Eddig mégis mit gondoltál rólam? Minek tartottál?

– Természetesen lánynak.

– Te is nagyon kiöltöztél ám – állapította meg Maszako.

Bunicsi csupán egyetlen pillantást vetett vadonatúj sötétzöld pulóverére, és máris elpirult.

Némán elsétáltak a vasútállomásig. Felszálltak a helyi érdekű vasútra. A külvárosban át kellett szállniuk egy másik vonatra. Az ablakon át jól látták, ahogy eltűnnek a város házai, és hamarosan már a szépséges vidéki tájban gyönyörködhettek. A fákon a legkülönfélébb színű falevelek ragyogtak. Közeledett a rizsaratás időszaka is. A rizsföldek aranyfényben tündököltek.

– A nagyszüleid még mindig falun élnek? – érdeklődött Bunicsi.

– Nem, most már egyetlen rokonunk sem él ott. Az egykori házunkban is idegenek laknak. A szomszédságban azonban jó pár embert ismertünk. Biztosra veszem, hogy emlékezni fognak rám.

– Szóval te is odalent születtél?

– Igen. Hatéves koromig éltem falun. Amikor aztán az apukám elhelyezkedett, mi is felköltöztünk a városba.

Az út négy teljes órán át tartott. Végül megérkeztek. A bevásárló utcán beültek egy kisebb étterembe, és gyorsan megebédeltek. Innen már csak egy kilométernyit kellett sétálniuk, hogy eljussanak abba a faluba, ahol Maszako született.

Hátuk mögött az alacsony dombok és a magasabb hegyek ragyogtak a napfényben. Csodálatos érzés volt beszívni a kristálytiszta levegőt. Az út mindkét oldalán szántóföldek húzódtak, a földben retek és tarlórépa nőtt. Embert azonban sehol sem láttak. Talán azért, mert még tartott az ebédidő.

– Mindjárt átkelünk a folyón – szólalt meg Maszako. – Onnan már nincs messze.

Különös érzések kavarogtak a szívében. Izgalmas dolog volt ennyi idő után hazatérni, ugyanakkor valami enyhe, bizonytalan félelmet is érzett. Nem tudhatta, hogy mi vár rá a folyó túlsó oldalán.

Elindultak lefelé a víz irányába. Maszako meglepődött, nem emlékezett arra, hogy a folyó ilyen széles és mély.

A hidat viszont nem felejtette el.

Pontosan olyan volt, mint régen. Furcsa, de az egyes részletekre eddig nem igazán emlékezett. Most viszont felkapta a fejét, ahogy megpillantotta két oldalt az alacsony fakorlátot. A deszkadarabok egy része elkorhadt, némelyik szakasz pedig egyszerűen hiányzott. Amikor megállt a híd végében, jól látta az egymástól tízméternyi távolságban sorakozó oszlopokat.

A telefonpóznákon túl pedig világosan ki lehetett venni a hegyek hófedte csúcsát.

Ez az! – gondolta. – Pontosan ezt a hidat láttam a rémálmomban!

Mintha csak nyakon öntötték volna egy vödör jeges vízzel. Remegni kezdett a félelemtől. Megtorpant, mert a lába túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy akár egyetlen lépést is megtegyen.

Bunicsi is megállt. Figyelte a remegő lányt.

– Ez az a híd, igaz? – kérdezte. – Ezt a hidat láttad álmodban?

– Igen – nyögte ki nagy nehezen a lány.

– Akkor ne álljunk meg. Menjünk tovább! – vágra rá Bunicsi. – Keljünk át a túlsó partra!

Annyira jó lett volna nemet mondani! De ha most visszafordul, akkor soha többé nem deríthet fényt a bensőjében rejtőző sötétségre. Eszébe jutott, hogy nemrégiben éppen ő biztatta arra a kisöccsét, hogy szálljon szembe a félelmeivel. Elszégyellte magát, hiszen az a kisfiú képes volt arra, hogy végigmenjen a félelmetes folyosón.

– Jól van, induljunk – szólalt meg, és vonakodva Bunicsi felé nyújtotta a kezét. A fiú határozott mozdulattal megfogta, majd egy kicsivel a lány előtt elindult a túlsó partra.

– Vigyázz azzal a korláttal! Nehogy megérintsd! – figyelmeztette Maszako remegő hangon.

– Nincs miért aggódnod! – válaszolta a fiú. – A híd közepén megyünk át.

Lassan, óvatosan megtettek néhány lépést. Bunicsi ment elöl, Maszako pedig lassan, bizonytalanul követte. A lány tekintete a lába előtti úttestre tapadt. Bunicsi végül megállt, és megfordult.

– Maszako, ez így nem mehet tovább – szólalt meg komoran. – Körül kell nézned! Próbálj meg mindent felidézni, amit csak tudsz.

– Képtelen vagyok rá – jajdult fel a lány, és eltakarta az arcát a kezével. – Borzasztóan érzem itt magamat. Mintha csak valóra váltak volna a rémálmaim. Mindjárt kidőlnek ezek a villanyoszlopok. Nézd csak! Valaki áll az egyik mögött. Mindjárt előugrik onnan!

Összerezzent, amikor meghallotta egy lány hangját:

– Maszako! Tényleg te vagy az, Maszako?