MENEKÜLÉS HISZTEROVILLBŐL

 

 

Döntöttem: elutazom.

A barátaim persze faggattak, miért teszem, mondtam nekik, hogy magam sem tudom... Majd csak történik valami, amíg távol vagyok. Badarság – felelték, és kinevettek. Később mégis nekem lett igazam.

De akkoriban mi mást tehettem volna? Az üzletbe belebuktam, a szeretőm otthagyott, rám szállt az adóhivatal, a házamat lefoglalták, vesztettem a lóversenyen, felszedtem egy nőt, akitől aztán betegséget kaptam, elhagytam a pénztárcámat, még egy kutya is belém harapott... Bánom is én – gondoltam –, töltsük el kellemesen legalább, ami az öngyilkosságig hátravan! Ha már semmim sem marad, úgysincs más választásom. Fogok is én bajlódni az emberekkel?!

Persze az is lehet, hogy még nem veszett el minden, csavargok egy kicsit, aztán majd meglátjuk...

Mindegy, bárhová, csak végre egyedül legyek! Oda kellene menni, ahová még földi ember nem tette be a lábát. Kell lennie valahol a Tejútrendszer szélén valami eldugott zugnak, amit még nem lepett el ez a fajzat.

Az volt a szándékom, hogy űrhajóra szállok, és addig repülök, amíg nem találok magamnak valami jó helyet. A központi űrhajó-pályaudvarról a Perszeusz Karja nevű csillagkép felé repülő fotonrakétára szálltam, a Cefeusz felé vettem utamat, onnan megcéloztam a Stolve negyedik csillagát, majd egy jó öreg plutóniumhajtású rakétán a Zevaxra jutottam. Ide már csak egy macskaugrás Bondy – félig kimustrált teherszállítón mentem oda. Azon túl embert már nem nagyon láttam, csak jobikkal meg kanszakákkal találkoztam. Sikerült elcsípnem egy alkalmi teherjáratot, és a Raime tizenkettedik csillagát is elértem. A tizenkettedik csillagról csak úgy tudtam feljutni egy postahajóra, hogy a pilótát, aki egyébként kanszaka volt, megvesztegettem egy jó adag cucugabaktérium-tenyészettel, ami ennek a népségnek kedvenc csemegéje – képtelenek ellenállni neki. Így keltem át azután a Raime tizenkilencedik csillagára – postai küldemények közé ágyazva.

A főváros neve Tenkuma, lakhatnak benne vagy kétszázan. Az egész Naprendszer utolsó vasútján zötyögtem fél napot, mígnem leszálltam egy isten háta mögötti falucska Hiszterovill állomásán. Néhány boltocska, kunyhók – ennyi az egész. Lakosa sincs több húsz leieknél.

Az itteni nap sokkal nagyobb, mint odahaza a Földön, ezért aztán iszonyú a hőség. A hegyek között hűvösebb. A burjánzó trópusi őserdő fái között vitt az utam egy vadcsapáson. Szerettem volna minél hamarabb valami elhagyatott helyre jutni, siettem tehát.

A Föld közelében már keresve se találni ilyen dús őserdőt. Ahová az ember eljut, mindent ellep a civilizáció fertője. Itt meg olyan ritka madarak, állatok élnek, amilyeneket még életemben sem láttam. Nagyragadozók azonban sehol, s így nem kell attól tartani.

hogy reggelire elfogyasztanak. Nemsokára tiszta vizű patakra leltem, a parti tisztáson ütöttem tanyát, sátramat kifeszítettem, hogy ott élvezhessem majd a magányt. Úgy látszik, csak a Földön vannak olyan vizek, ahonnan kihaltak az élőlények. Itt tömérdek halat lehet fogni, s mindegyik ízletesnek bizonyult. Volt még olyan halszerű micsoda is... szalamandra, mely a Földön már régen kipusztult. Szerencsére földművelésnek semmi nyoma – az szokta megmérgezni a halakat.

Vagy egy hónapot sikerült háborítatlanul eltöltenem olvasgatással, horgászással. S ahogy én sem akadtam senkire, úgy mások sem énrám. Milyen szép is volt... túl szép.

Ennivalóm volt elegendő, semmiben sem szenvedtem hát szükséget. A porított készételekhez egyéb se kell, csak egy kevés víz, és máris tele a hasad vele, az íze se rossz, sőt még kalória is van benne.

Persze egy hónap múltán jócskán megcsappantak a készleteim. Kezdtem azon gondolkodni, hogy visszatérjek-e a Földre, amikor egy napon kijött hozzám a faluból a postás.

– Levele érkezett – mosolygott rám a jobifajzat ember-mosómedve pofájával, s átnyújtott egy jókora borítékot. Meglepődtem:

– Honnan tudta, hogy itt vagyok?

– Sejtettem, hogy erre lehet – nézett rám kerek, kifejezéstelen szemével. – Jöttem a vadcsapáson. Mind erre mászkálnak, akik ide jönnek.

– Mi a fene... – Ez kedvemet szegte. – Hát nem én járok itt először?

– Hát... itt a levél, tessék.

– Jól van, átveszem – mondtam neki. A postás visszatért a faluba. A levél egy földi barátomtól jött. Feltéptem a borítékot.

„...Mi van veled? Meddig akarsz még ott maradni? Gyere vissza rögtön. Mióta eltűntél, itt mindenféle történt. Én voltam a kölcsönödre a kezes. Rám hagytad a Rarita-gyógyszerrészvényeidet. A vállalat hirtelen feltört, mert forgalomba hozott egy olyan új szert, mely képes a nemet megváltoztatni. Tekintélyes hasznot zsebeltek be, s te is hozzájuthatsz a magadéhoz, mert a részvényeidért legalább ötvenmilliót adnak. Igaz, hogy erről mit sem tudtam, amíg el nem akartam adni, tehát jóhiszeműen zsebre vághatnám a teljes összeget, de hogy tehetném meg veled, testi-lelki jó barátommal? Beraktam hát a pénzt a nevedre a bankba, majd elkezdtem itt is, ott is érdeklődni felőled, hogy merre lehetsz. Végre aztán megtudtam, hol bujkálsz, és elküldtem ezt a levelet. Biztos tudod, hogy rajtad kívül vagyunk még jó néhányan részvényesek a Raritánál, én is meg Kuszakí, aztán Usimicu Toszakabuto is szép summához jutottunk. Összegyűltünk, tanakodni kezdtünk, hogy együtt valami új vállalatba fogunk. Az lett a vége, hogy elhatároztuk – utazási irodát nyitunk. Csak hát nincs közöttünk olyan tekintély, aki igazgató lehetne. Mindenki mondja, ha itt lennél, ez nem lenne gond. Ha neked is megfelel, gyere haza, megteszünk igazgatótanácsi elnöknek. Addig a poszt üresen marad. Bizony. Na és még valami... A barátnődet átrázta az a pali, akivel megszökött, s most nagyon kiborult. Ha megbocsátanál neki, visszatérne hozzád. Mindent megbánt, és rajtam keresztül kér, hogy bocsáss meg neki, és fogadd őt vissza. Mindenki nagyon vár, gyere tehát hamar. Kérlek! Szervusz.

Ui.: A pénzedet, amit elvesztettél, valaki megtalálta, és a rendőrség visszajuttatta hozzám.”

Most, hogy lett pénzem, társaim, egyszerre honvágyam támadt, s kedvem kerekedett késedelem nélkül visszatérni a Földre.

Másnap lebontottam a sátrat, összeszedtem a holmimat, az egészet a hátamra vettem, és elindultam a hegyről lefelé az állatok vágta ösvényen.

Amint ereszkedtem alá a lejtőn, egyre melegebb lett, s mire Hiszterovíllbe értem, alaposan átizzadtam. A forró szél felkapta a port a falu főutcáján, a porlepte háztetők felett szemkápráztatóan izzott a délutáni nap.

Odaértem az állomáshoz, s megnéztem a pénztár felett függő menetrendet. A Tenkumába menő vonat érkezéséig még volt három órám. Egyelőre megveszem a jegyet, s aztán valahol lemosom magamról az izzadságot, és harapok valamit – gondoltam.

Megkopogtattam hát a pénztár ablakát, de a vasutas nem mutatkozott.

– Utas jött, hé! – kiáltottam. – Adjanak jegyet! Van itt valaki?!

A hangom végigkongott az elhagyott állomás várótermén, de a visszhangon kívül nem kaptam választ. Úgy látszott, nem utazik senki, az állomásfőnök meg fényes nappal szundít egyet, elindultam hát vasutast keresni az állomás körül.

Az épület mögött a kertben egy vasutas forma egyenruhás ember kapált. Megvan! – gondoltam, s odamentem. Megálltam mögötte, és rászóltam:

– Maga mit csinál itt?

Lassan kiegyenesedett s megfordult. Akárcsak a postás, az állomásfőnök is a jobik fajtájából való volt.

– Macskafüvet ültetek – válaszolta. – Ez lesz holnap vacsorára.

– Ilyen hamar nőnek itt a növények? – kérdeztem meglepetten, ő meg rábólintott.

– Ugy bizony. Holnapra kinő. Összeszedem és megeszem. Miközben elmagyarázta, alaposan szemügyre vett.

– Maga jött a vonattal egy hónapja, ugye? S aztán föl a hegyekbe...

– Úgy van.

– És már megy is haza? – mint aki kicsit furcsállja a dolgot.

– Aha! Megyek – bólintottam én. – Még egy darabig ugyan maradtam volna, de levél jött hazulról, hogy menjek gyorsan vissza a Földre.

– A levélről tudok. Hallottam a postástól.

Úgy látszott, hogy egy ilyen kis faluban még rólam is van mit beszélni.

– Hát ezért vagyok itt. Adjon egy jegyet, fel akarok szállni a következő vonatra.

– Jól van, jól...

Visszamentem a vasutassal az állomás épületébe.

A pénztár ablaka előtt vártam, amíg odabenn szöszmötöl egy ideig, egyszer csak ki dugta a fejét, és sajnálkozva bólogatott felém.

– Egy szál jegy sincs. Mind elfogyott.

Minden jegy elfogyott volna? Ezt különösnek találtam.

– De hiszen jegy nélkül nem tudok felszállni! Adjon egy nyugtát!

– Egészen kiment a fejemből, három éve adtam el az utolsó darabot.

A vasutas hangja bocsánatkérően csengett, kerek szemével pislogott rám.

– De megrendeltem az új jegyeket a nyomdásznál. Biztos már kész is van. Megbocsásson, de nem szaladna el értük a nyomdába?

– Még hogy én?! Minek szaladnék!? – hökkentem meg. – Én vagyok az utas, nem? Erre a fejét vakargatta zavarában.

– Nekem mindenképpen itt kell maradnom...

– Jól van, elhozom – törődtem bele. – Hol az a nyomda?

– A főutcán, a hegynek felfelé, jobboldalt, a vegyesbolton túl.

– Aha, értem.

– Van mellette egy étkezde is.

A poggyászomat otthagytam az állomáson, s visszaindultam a faluba. Benéztem a vegyesboltba, és megpillantottam egy öreg kanszakát. Ült egy ládán, a lábát lógatta, felém bámult. A kanszakáknak még annyira sincs emberi formájuk, mint a jobiknak. Még azt sem lehet nagyon megállapítani, hogy emlősök-e vagy csúszómászók. A Földön ismeretlenek, helyesebb, ha eltekintek a leírásától. Külsőre még a nemüket sem lehet megkülönböztetni.

Bementem hozzá. Ez lehetett az egyetlen vegyesbolt ezen a környéken, inkább szatócsbolt, minden szanaszét hevert.

– Mutasson egy cipőt... – szóltam kétszer is. – Beszéli az egységes tejútnyelvet?

A kanszakáknak speciális hangképző szervük van. Épp ezért sokan vannak közöttük, akik – nyelv, torok, orr, miegyéb híján – nem beszélik a tejútnyelvet.

– Cipő? – szólalt meg végre, kerékbe törve a nyelvet. – Amit a lábra vesznek, igaz? – Körülnézett. – Cipő nincs.

– Hát akkor valami, amit felvehetnék a lábamra. Ez itt már félig leszakadt rólam. Szandál is jó lesz.

– Szandál. Az olyan, mint a patkó, igaz? Patkónk van. Fel is verjük, ha kell. Ingyen. Nem hiszem, hogy kibírtam volna a patkolást, ezért sürgősen lemondtam róla, s kisiettem a boltból.

A kifőzde előtt rájöttem, hogy éhes vagyok, s hogy itt egyúttal vehetnék is magamnak valami harapnivalót, de láttam, hogy nincs semmi nekem való. Majd egy egyszerű házhoz értem.

E kunyhóban lenne hát a nyomda, amiről az állomásfőnök beszélt? Hiszen még cégér sincs kiakasztva rá.

– Szabad?... – szóltam, majd félve kinyitottam az ajtót, s beóvakodtam. A félhomályé szobában szanaszét hevertek a különféle gépezetek és szerszámok, nyomásra, papír vágásra való berendezések. Középen az asztalon egy jól megtermett jobifajzat valami érthetetlen gépezetet rakosgatott össze. Vele szemben a segéd – az is valóságos óriás – hatalmas ráspollyal hosszú vasdarabot reszelt.

– Na, mi van? – fordult felém a tagbaszakadt nyomdász.

– Jöttem a vonatjegyekért.

– Mi? Aha! – válaszolt kurtán. – Nincs kész.

– Hát az nagy baj, mert akkor hogy szállok fel a következő vonatra?

– Miért, maga elmegy?

– Persze.

– Nem olyan sürgős az, igaz-e?

– De bizony az, vissza kell jutnom a Földre! – Könyörgőre fogtam a dolgot: – Szépen kérem, csinálja meg nekem gyorsan!

– Még a tervek sincsenek készen – ingatta a fejét a nyomdász. – Valahogy nem jön össze egy rendes tervrajz... – bökött csak úgy az állával az asztal szöglete felé.

Valóban ott hevertek egymás hegyén-hátán a tervrajzpapírok halomban. Sok közülük már lecsúszott a padlóra is.

– És maga? Nem tudna kitalálni valami jó tervet a jegyekhez? – fordult hozzám a mester. Megint elámultam.

– Nekem bármi jó, csak felengedjenek vele a vonatra. Akármilyen, csak legyen... Miért kell az utasnak még a jegyét is megterveznie? – A hangom már-már sírásba csuklott.

– Maga a Földről való, igaz-e? Akkor ismeri a mondást: sok múlik egyetlen hajszálon, meg hogy aki egyszer elindult, ne nézzen hátra. Meg lassan járj, tovább érsz.

Ez a jobi, úgy látszik, a helybéli intelligenciához tartozik. Csüggedten leroskadtam egy kisszékre.

– Mikorra lesz készen a jegy?

– Hát, ha ennyire sietős... – A mester félretette a félig összerakott gépet, és odaszólt a fiatalabbik jobinak: – Hé, te! Szedd össze a rajzokat, feszítsd rá a rajztáblára, mert még egyszer át akarom gondolni a terveket.

– Igen – szólt a fiatalabbik, és összenyalábolta a rajzokat, majd hátrament, hogy csipeszt keressen.

– Mit csinálsz? Igyekezz már!

– Nincs meg a csipesz. – A nagydarab fickó még az asztal alá is benézett. – Lába kelt Kereket oldott.

– Hová mehet el egy csipesz? – kérdeztem.

– Az bizony megesik, mert házi gyártmány. Anyag híján egy tanjamadár csőrét használtuk, az meg, úgy látszik, meglépett.

Ez a tanja, vagyis csipeszmadár nálunk odahaza baromfiak közé tartozna. Én is körülnéztem a szobában, látom, hogy ott tollászkodik egy sarokban, a ládán. Mutatom is rögtön, de csak legyintenek rá.

– Dehogy! Az csak hegyezőmadár – és tényleg, ott is volt neki az orrán a lyuk, ahol belé kellett dugni a ceruzát.

– Eredj ki a kertbe – szólt a mester a fiúnak –, és nézz körül ott is!

– Igenis – válaszolt az, és kiment a hátsó ajtón.

– Feltalálóhoz van szerencsém? – szóltam a mesterhez, amint egyedül maradtunk. Úgy látszott, hogy ez egy kicsit jólesik neki.

– Ahogy mondja. Nincsenek szerszámok az egész környéken, kénytelen vagyok magam fabrikálni ezt-azt.

– De hát miért él ilyen isten háta mögötti vidéken?

– Hát maga? Idejött, nem? Miért?!

– Szórakozásból. Nem akarom itt leélni az egész életemet.

– Magam is így voltam vele. De megtetszett itt... – Miért?

Közben a segéd visszajött. Fácán nagyságú madarat cipelt. Ez volt tehát a csipesz.

– Megvan. A meromero a fészkébe vitte.

A meromero olyan szerzet, mint a Földön a pók, csak óriás kiadásban, akkora, hogy madarakat képes a fészkébe cipelni.

Fogta a fickó az állatot, minden teketória nélkül szétfeszítette a csőrét, és közé dugta a papír végét. A mester ekkor hozzám fordult.

– Amíg a jegy elkészül, nem volna kedve megtekinteni a falut?

– Hát akad ezen a vidéken látnivaló?

– Van múzeum is!

– Még hogy múzeum? – ágaskodott fel bennem a kíváncsiság, s rögtön tudakoltam, merre van.

– Az utca végén, a túlsó oldalon – szólt a válasz.

– Jól van, megnézem, aztán visszajövök. Szépen kérem, csinálják meg addig...

A nap már kissé lejjebb ereszkedett, de azért még igen meleg volt. Izzadva vánszorogtam végig a főutcán. A jelzett helyen, a túlsó oldalon azonban nem találtam múzeumféle épületet, csak egy egyszerű lakóházat. A bejárat fölött felragasztott cédulák tejúti egységnyelven hirdették: „Hiszterovilli Elöljáróság”, „Kultúrház”, „Postahivatal”, „Színház”, „Idegen Csillagok Természettudományi Múzeuma” és még sok egyebet. Meglepett, hogy színház is helyet kapott benne. Benyitottam.

A szoba nagyobb volt, mint gondoltam volna, sehol egy lélek, kivéve a sarokban, hivatali asztala mellett gubbasztó postást, aki a múltkor kihozta a levelet.

– Ni csak – pillantott rám –, hát lejött a hegyről?!

– Utazom a következő vonattal – válaszoltam –, azért jöttem a múzeumba, hogy agyonüssem a hátralévő időt.

– Sok érdekes látnivalóval nem szolgálhatok... – mondta felállva, hogy a szoba túlsó végében nyíló ajtóhoz kísérjen. Úgy látszik, nemcsak a postai kézbesítő, hanem egyúttal a falu elöljárója s ráadásul, mellékállásban, múzeumi idegenvezető.

A másik szobában meglehetős összevisszaságban mindenféle lom, porlepte tárlókban tíz-egynéhány üvegedény sorakozott.

– Helyben vagyunk.

– Ez lenne a múzeum?

– Aha. Maga földi, ugye? Van itt olyan tárló, ami a Földön egykor élt állatok maradványait őrzi.

– Mutassa.

Erre ő betaszította a másik ajtót, s egy kisebb üvegcsét mutatott. Valami vegyszerben kis fehér izé ázott.

– Ez körte.

– Úgy van. A huszadik században ezt a gyümölcsöt így nevezték a Földön. Következőnek egy szőre vesztett állatkát mutatott.

– Hát ez meg mi?

– A huszadik században „róká”-nak hívták.

– És ez a kavics?

– Dehogy kavics! Szilikonféreg.

Aha... – gondoltam magamban – ha nem, hát nem.

– Az ott meg miféle tojás?

– Csipeszmadáré. A szomszédtól kaptam.

Szent igaz, nincs itt semmi érdekes. De azért végigjártam a múzeumot, majd megkérdeztem a postást:

– Ez az egész látványosság?

– Aha. Ez minden.

Nem hagytam annyiban, hanem tovább faggattam:

– Valami más, érdekes nincsen?

Nem mintha reméltem volna, de hát még mindig rengeteg időm maradt.

– Tekintse meg a színházunkat... – szólt a postás.

– Miféle színház az?

– Filmszínház.

– Totálszkóp?

– Dehogy. Síkfilm. Normál.

Legutoljára gyerekkoromban láttam egy „western” nevű síkfilmet a Régi Idők Múzeumában.

– Tényleg van itt ilyen? Hadd látom.

Becsukta a kitárt ablakot, és az asztal alól előszedett egy kézi hajtású vetítőgépet. Vetítővászon nem volt, a fehér fal felé fordulva leültem. Megkezdődött a vetítés, a filmnek címe sem volt, minden bevezetés nélkül megjelent egy férfi és egy nő a jobifajzatból, és hozzáfogtak szerelmeskedni.

– Hé! Színek nincsenek? – szóltam én.

– A régi filmeknél szín még nem volt – válaszolt ő sértődötten. – Hiszen épp ez a művészi benne!

– Hang sincsen?

– Mondtam már, hogy ez művészfilm!

– Ezek a régiek, ha mindig csak ilyen filmeket néztek, színvakok lehettek...

Ki tudja, meddig folyt volna még a szerelmeskedés, ha meg nem elégelem. Különben is, mit ér az egész, ha az ember nem maga csinálja! Ebből a vontatott csúszás-mászásból öt perc is untig elég.

– Más filmjük nincsen?

– Csak ez az egy tekercs.

– Dögunalmas.

– Az nem létezik! – mondta a postás, mély meggyőződéssel a hangjában. – Magam is láttam már ezt a filmet, méghozzá több százszor! De egyszer sem untam. Akárkit megkérdezhet a faluban, mind megmondhatja.

– De hiszen folyton ugyanazt csinálják!

– Talán mert először látja, azért még nem értheti...

– Hogyhogy először látom! Képtelenség bármiféle történetet felfedezni benne!

– Épp ez az! Első látásra nem lehet rájönni az összefüggésekre meg a végkifejletre! A művészfilm bőven hagy teret a fantáziának. Ha vetítés közben másra gondolunk, számtalanszor végignézhetjük. Akárcsak a való élet! Hogyan lehet új felfedezésekre jutni? Ha egyszer úgyis tudjuk az összefüggéseket meg a végkifejletet!

A film – alig húsz perc elteltével – befejeződött.

– Megnézi még egyszer?

– Nem. Ez is sok volt.

– Akkor lejátszhatom visszafelé. Érdekes ám nagyon.

– Már elég volt.

A becsukott ablak mellett a hőség szinte elviselhetetlen volt. Patakokban folyt rólam a veríték, s torkom rettenetesen kiszáradt.

– Mennyi volt a belépő? – kérdeztem tikkadtan.

– A múzeumi és a mozijegy együtt két pikogran.

Fizettem, és kiléptem a szabadba. Megint végig a poros, napsütötte főutcán. Ismét a kifőzde előtt álltam meg. Ahogy beléptem, megpillantottam a falra ragasztott étlapot, ételek nevével, amelyeknek még hírét sem hallottam. Beljebb léptem.

Oldalt a pult. A vendéglő akkora, hogy épp csak egy asztal fért el benne a fal mellett. A pult mögött a konyha, sehol egy lélek.

– Van itt valaki? – kiáltottam, s leültem a pult mellé a magas székre.

Hátul kinyílt egy ajtó, és előjött az öreg kanszaka, akit a vegyesboltból már ismertem, – Parancsoljon, kérem.

Meglepett, hogy ugyanaz az öregúr látja el a vegyesboltot és a kifőzdét. Igaz, a két üzlet szorosan egymás mellé épült. Eltűnődtem: ha ez a kanszaka itt a szakács, jobb, ha lemondok erről az élvezetről.

– Hozzon valami hideg innivalót. Megszomjaztam.

Az öreg elvett a mosogatóról egy kőedényt, valami fehéres folyadékot öntött belőle, ós elém tette. Az opálos színű levet nagy szomjamban egyszerre lehajtottam. A savanykás, furcsa ízű ital langyos volt, s ettől megint ellepett a veríték.

– Nincs hidegebb innivalója? – kérdeztem a vén kanszakát.

– Ez volt a leghidegebb – felelte.

Megértettem, hogy az egész faluban nem juthatok ennél különb italhoz, erre még jobban elöntött az izzadság. Valósággal úsztam benne.

– Mi volt ez? – érdeklődtem. – Tej.

– Miféle tej?

– Az asszonyé.

Azonnal éreztem, hogy felbugyog belőlem, de nem akartam a boltban hányni, valahogy türtőztettem magam.

– Szép dolog, hogy a vendégek számára a feleségét is megfeji! – mondtam, miközben rázott az undor.

– Éppen székrekedése van, s ilyenkor kicsit rossz ízű – mentegetőzött az öreg. – Máskor sokkal jobb. De maradt még...

– Már elég – tiltakoztam. – Ennivaló van?

– Sajnos hátul a kertben még nem kelt ki a macskafű. Mi lenne, ha kimenne a hegyre, s szedne a vadon termőből. Ha idehozza, én megfőzöm magának.

Hát ennyi időm aztán nincs.

– Akkor nem kell. Mindegy – sóhajtottam. – Lemondok róla. Mennyivel tartozom?

A pohár tej három pikogran volt. Kifizettem az öregnek, és otthagytam.

A jegyek még valószínűleg nem készültek el – gondoltam magamban –, de már minden nevezetességet megnéztem, gyerünk vissza a nyomdába!

A hatalmas termetű nyomdász kis asztali nyomdagépet tekergetett.

– A tónus nem jó – nézett rám. – Két-három napba is beletelik, amíg beállítom.

– De hát az lehetetlen! – ordítottam föl. – Hiszen mindjárt itt a vonat! Csináljon már valamit, mert sietek!

Elöntött a méreg, és ordítozni kezdtem.

– Nohát, ha annyira sietős, vegyen jegyet a vonaton! – nézett rám csodálkozva a nyomdász. – A harag árt az egészségnek.

Csakugyan. Ez a megoldás – gondoltam, s lerogytam egy székre. Az óriás tovább gyötörte a kis gépet. A fiatalabb, aki a segédjének látszott, továbbra is a rudat reszelte. Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem:

– Az a vasrúd mire való?

Rám bámult, de közben a keze nem állt meg. Gondterhelten nézte a munkadarabot, a éjét ingatta.

– Tényleg... mire is? – fordult a nagyobbikhoz. – Minek is ez itt? A mester odanézett, s ő is csak a fejét rázta:

– Tudtam, de elfelejtettem. Majd eszembe jut. A segéd tehát tovább reszelt.

Szórakozottan ásítottam egyet. Aztán még hármat, mire kinyílt az ajtó, és belépett a vasutas.

– A szomszéd állomásról az imént telefonáltak – fordult hozzám. – Késik a vonat. Ma már nem jön.

– És mikor jön?

– Holnap. De az is megeshet, hogy holnapután... nem is tudom.

– Hogyhogy ennyit késik! Mire való akkor a menetrend! – csattantam fel. Megint méregbe gurultam.

A vasutason látszott, hogy nem tudja, miért dühöngök, csak meresztette rám értetlen, kerek szemét.

Elröstelltem magam, és felhagytam az ordítozással. Ö meg hozzáfogott, hogy elmagyarázza:

– A masiniszta épp a szomszéd állomáson vette észre, hogy az elemózsiáját a végállomáson felejtette. Mivel egy árva utasa sem akadt, fogta magát, és visszafordult érte.

– Micsoda barom!

– Most már mindegy... – bólogatott a vasutas egy szó mentegetőzés nélkül.

– Otthon hagyta az útravalóját. Én sem tettem volna másképp a helyében. Nem vitatkoztam vele.

– Elalhat nálam ma éjszaka – szólt vigasztalóan a nyomdász. – Van egy külön szobám. Felpattantam a helyemről.

– Azonnal el akarok menni! De rögtön I El akarok menni I!!

– Gyalog akar nekivágni? – lepődött meg az állomásfőnök. – Nem ajánlanám. Tenkumáig két-három hónapba is beletelik. Közben csak három kis falu van, ennivaló meg nincsen.

– Nincs egy kézihajtányuk? Megveszem, akármennyibe is kerül. Van elég pénzem. Ide vele!

– Nem tudom, megfelel-e, de van itt egy ócskaság – szólt a nyomdász. – Hátul a kertben, valahol az eresz alatt lehet.

– Mutassa hamar.

A hátsó kijáraton át követtem a mestert a kertbe. Valóban hevert ott egy rozsdamarta, kétüléses kézihajtány, kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak.

– A magáé ez a kocsi?

– Igen.

– Mennyiért adja?

– Három gran elég lesz.

– Ötöt adok, ha rögtön üzemképes állapotba hozza.

– Jól van.

– Meg tudja javítani?

– Na nézzük... – A mester jobbról-balról alaposan szemügyre vette a kocsit. Felnyitotta a fedelét, és belenézett. – Eléggé leromlott, ha mindjárt nekifekszem, holnap kora délutánra kész lesz.

Másnapra talán már a vonat is befut, de a vasutas előadásából ítélve az sem túl valószínű.

– Lásson rögtön hozzá! Nagyon kérem!

– Hát jó, lássuk csak... – s azzal a mester bement a házba szerszámokért, én meg csak úgy elindultam a hegynek, hogy járjak egyet a ház mögötti réten. Most, hogy a vonat sem jött, egyre erősebben elhatalmasodott rajtam a mehetnék. Honvágy marcangolt. Folyton az motoszkált a fejemben, hogy mit csinálok majd, ha végre eljutok a Földre. Minél hamarabb belevágok a dolgokba! Nincs mese: mindennek sikerülnie kell! És találkozni.akarok végre a szeretőmmel! Rendes étellel akarok jóllakni! Dőzsölni akarok! Haza tehát! Minél hamarabb!

Ahogy gondolataimba merülve téblábolok, egyszerre csak érzem, hogy a lábaim fel mondták a szolgálatot. Odanyúlnék, hogy kiszabadítsam magam, de a karomat nem bírom mozdítani. Mielőtt észbe kapok, máris lógok tehetetlenül, fejjel lefelé, tetőtől talpig benyálaz valami ragacsos, nyúlós. Úgy látszik, elkapott egy meromero, és behurcolt a fészkébe.

– Segítség!!! – sikoltoztam, de a számat is befonta az óriáspók.

Amint felpillantok, látom ám, hogy egy függőleges szálon nagy iramban ereszkedik alá s közeledik felém egy irdatlan meromero. Semmitől sem irtózom jobban, mint a pókoktól. Kétségbeestem.

– Segítsetek!!! – üvöltöttem, magamon kívül a rémülettől. – Jaj! Segítség!!!

Épp itt faljon fel egy ilyen rusnya állat! Micsoda értelmetlen halál! S pont velem történik meg ez is. A meromero szikrázó, sárga szemével rám meredt, majd a hasamra ült. Ahogy rám telepedett, elájultam az undortól. A házból meghallották segélykiáltásaimat, és rohantak kifelé: a nyomdász, a segédje meg a vasutas. Mikor első meglepetésükből felocsúdtak, elkezdték ütlegelni husángokkal a meromerót, meg szerszámokkal s mindennel, ami a kezükbe akadt. Arra tértem magamhoz, hogy hirtelen a meromero belém vájja a tojócsövét.

– Jaj! – ordítottam egy nagyot.

A pók nem állta sokáig az ütlegelést, leverték rólam. Félig eszméletlenül becipeltek a házba. Sajgott a hasam, a végtagjaim elzsibbadtak. Lefektettek az asztalra, a nyomdász minden teketória nélkül elkezdte nyomogatni a hasamat.

– Jól megdagadt neki – szólt az állomásfőnök is. – Beletojt a meromero – tette hozzá.

– Mit beszél maga? – Nem akartam hinni a fülemnek.

A nyomdász felsóhajtott, és tagoltan megmagyarázta nekem is:

– A meromero olyan lény, amelyik más állatokba tojja be a tojásait. Amikor már majdnem beértek a petéi, lerakja őket a maga hasába. Most valahol a vakbélben lehetnek, de az is lehet, hogy a vastagbelében dajkálja őket. Ha valami közbe nem jön, még ma este életet ad néhány ezer meromerokölyöknek – a végbelén keresztül.

– Azt már nem! – szakadt ki belőlem a tiltakozás. – Hívjanak orvost! Operálják ki belőlem a tojásokat! Vágják föl a hasamat! Gyorsan, gyorsan! Nem akarok meromero-ivadékokat tojni! Micsoda fertelem! Iszonyatos!

A vasutas vállalta a dolgot.

– Megyek, hozom az orvost! – szólt, és azzal elszaladt.

A végtagzsibbadás már alábbhagyott, de alsótestem sajgott. Nyakamat nyújtogatva szemügyre vettem a hasamat, s láttam, hogy a köldököm alatti rész púpos és kiveresedett. Még jó darabig ordibáltam, mire a vasutas visszatért.

– Szóltam a doktornak, nyugodjon már meg.

Az állomásfőnök nyomában baktatott az orvos, aki nem volt más, mint a vegyesbolt tulajdonosa, aki mellékesen a vendéglőt is üzemeltette. A vén kanszaka. Rárivalltam:

– Hát maga az orvos?!!!

– Én bizony – válaszolt az, s kesztyűs kezébe szorította a kiköszörült pengét. Ha hozzám nyúl, menten szörnyethalok – gondoltam, s felordítottam:

– Lemondok a műtétről! Megszülöm inkább! Nem kell orvos! Jobb szülni, mint halni!

– Szeszélyes az ürge. Hát nem jobb, ha egyszerűen eltávolítják a petéket, mint a szüléssel kínlódni?! – mondta kedvetlenül a vasutas.

– Szó sem lehet róla! Egyenesen imádom a meromerókat! – bizonygattam. – Minden vágyam, hogy életet adjak a sok kis meromerobébinek.

– Ki érti ezeknek a földieknek a lelkivilágát?! – csóválta a fejét az állomásfőnök. – Viszont akkor arrébb kell vinni, hogy ott fektessük le.

Megragadták az asztal négy sarkát, s kicipeltek a kert végében levő kunyhóba. Ahogy az asztal ide-oda ütődött, olyan fájdalom hasított belém, hogy rikácsoltam, akár a varjú. Azután asztalostul lezökkentettek a kemény, kövezett padlóra. Csillagokat láttam a kíntól, aztán elsötétült előttem minden.

Mire magamhoz tértem, valóban beesteledett. A kabátom zsebéből előkotortam izotóp öngyújtómat. A fejem mellett találtam egy petróleumlámpát. Meggyújtottam. Körülnéztem – valóban különszoba volt, a mennyezet közelében négyszögletes ablaknyílással. Mindenesetre semmiképp sem embernek való lakhely, hanem valami raktárféle. A levegő egyre hűvösödött.

A fájdalom a pocakomban egészen elmúlt, csak belül éreztem valami végbéltáji nyomást. Ha igaz, amit a nyomdász mondott, még ma este kijönnek a kis meromerók, ezért nekivetkőztem; nem lehet felemelő érzés, ha az ember gatyája tele van apró pókokkal.

Ott hevertem tehát az asztalon, melyet egy ronggyal tisztára töröltem, s vártam. Bármelyik pillanatban elkezdődhetett a szülés. Kisvártatva korogni kezdett a gyomrom.

Hirtelen elfogott valami görcsféle, amelyhez hasonlót székrekedéskor érez az ember. Ide-oda tekeregtem kínomban, míg végre meglett az eredmény: tojtam egy tíz centi átmérőjű fekete tojást. Kíváncsiságomban óvatosan megböktem az ujjammal. Erre felpattant a teteje, s hirtelen több ezer apró meromero ugrott elő belőle, s százfelé szaladtak, ahogy pókokhoz illik, a falon.

– Híjj! – pattantam fel az asztalról rémületemben. Sápadtan hátráltam a fekete tojásból előbújt több ezres meromero-horda elől. Úgy terjedtek el a szobában félelmetes sebességgel, akár a gáz. Jutott belőlük az asztalra, a falra, csak úgy hemzsegtek mindenütt.

Azt hittem, mindjárt megőrülök az ijedtségtől.

– Takarodjatok a fenébe, átkozott dögök! – ordítottam, s elkeseredetten csépeltem ocsmány újszülötteim szemtelen seregét. Majd egy órába telt, míg öldöklő küzdelemben, elkeseredett csatában kiűztem a szobámból a meromerók siserehadát, s ismét lefeküdhettem az asztalra. Már majd leragadt a szemem a kimerültségtől, de csukott szemhéjam mögött minduntalan tízezer és millió meromero tört rám, vadul körberohangáltak úgy tűnt, mintha még mindig belőlem másznának ki. Elfogott a rosszullét, s bár holtfáradt voltam, nem tudtam elaludni. Nagy sokára, magam sem vettem észre, mikor, de mégiscsak elszenderedtem. Rémálmok gyötörtek, megint csak elleptek a meromerók, hogy felfaljanak szőröstül-bőröstül. Morogtam, hánykolódtam, míg rémületemben fel nem riadtam.

A lidércnyomásos álom érthetetlenül kavargott bennem. Olyan érzésem volt, mintha a bensőmet kirágták volna. Álmomban sírva-nyögve feltápászkodtam, és körülnéztem a szobában. Körülöttem feneketlen sötétség. A tárgyakat, a falat, az asztalt, mindent ellepett valami fekete, hangyához hasonló rovar. Ahogy ott körben nyüzsögtek, egymáshoz dörzsölődő testük olyan félelmetes hangot adott, mint a szélben zúgó nádas.

– Mi ez? – A hátamon végigfutott a hideg. A borzalomtól sikoltozva, elkeseredetten nekik mentem, és öltem, öltem, halomra öltem őket. Hiába, mert egyre újabb és újabb csapatok hatoltak be a mennyezet alatti kis ablakon keresztül. Mire a szörnyű mészárlás véget ért, odakinn már lassan kivilágosodott az éjszaka, s halmokban álltak a szobában a bogarak tetemei. Ismét lefeküdtem, s végre mély álomba merültem.

Mire felébredtem, a nap már a délutánba hajlott. Ennyi idő alatt már biztosan megjavították a kézihajtányt. Gyorsan felkeltem, felhúztam a nadrágomat, és kifutottam a kertbe. A kocsi mellett ott állt a nyomdász, s amint meglátott, rám köszönt.

– Nem tudott aludni az éjszaka? – kérdezte.

– Nem tudtam... – hagytam helyben, és elindultam felé. – Mikor már azt hittem, hogy végeztem a meromerókkal, újabb csapás – bogarak leptek el. Nem tudtam elaludni miattuk. Miféle rovarok lehettek egyáltalán?

– Tanburamnak hívják őket, ebben az évszakban megindulnak, hogy a hegyekből kelet felé vándoroljanak. A falu minden évben az útjukba kerül.

– Kis híja, hogy fel nem faltak!

– Vannak közöttük olyanok is – mondta a nyomdász. – Ha éhesek, bármit megzabálnak.

– Szépen vagyunk! – ismertem el. – És mi van a kocsival? Kész a javítás?

– Nincs mit javítani rajta. Nézzen csak ide – mutatott ujjával a kerekek felé.

– Hát ez meg micsoda?! Ki szedte le róla a kerekeket? – Valósággal felugrottam a meglepetéstől.

– A tanburam a tettes – világosított fel a mester. – Tengelyig lerágták, és odébbálltak Összerogytam a megdöbbenéstől, s reményvesztetten kérdeztem:

– Szóval ez már semmire sem jó... Pótkerék biztosan nincs?...

– Ahogy mondja. Nincsen – válaszolt a nyomdász közönnyel. Elkeseredésemben még sírni sem volt erőm.

– Más jármű sincsen? – kérdeztem, majd rezignáltán válaszoltam is magamnak: Persze hogy nincs...

Ilyen reménytelen helyzetből nincs menekvés – ébredtem rá a valóságra az a vonat sohasem fut be, s nemhogy a Földre nem térhetek vissza, de még az is kétséges, hogy egyáltalán el tudom-e hagyni a falut. Kezdtem elveszteni az önuralmamat.

– Így van ez – mondta a nyomdász kicsit elgondolkozva. – De azért van valami...

– Micsoda?! – ugrottam fel, mint akit kígyó csípett meg. – Mi az a valami?!

– Na, jöjjön, megmutatom magának – szólt a mester, és elindult előttem a hegy irányába vezető ösvényen. Serényen követtem, és közben állandóan faggattam, hogy mi az a valami, amiről beszél.

– Mondja, miért olyan sürgős magának hazamenni? Maradjon nyugodtan, és várja meg a vonatot – szólt hátrafordulva.

– Hát jönni fog?! – kérdeztem valósággal fuldokolva. Amit eddig átéltem, kiölte belőlem a reményt. – Úgyse jön...

– Miért? Egyszer csak megjön...

– Nem bírok tétlenül várni! Nekem sürgős dolgom van, vissza akarok menni, hamar! vissza a Földre!

– Az a Föld valami remek hely lehet... – mondta a mester gúnyosan. – Mi a fene olyan jó ott?

– Vár rám egy nő! – vágtam rá. – A szerelmem vár!

– Nő? No hiszen, az itt is akad a faluban.

– Miféle nő?

– Hát nem látta? Aki nekem segít a műhelyben, az a fiatal nő.

– Mi, még hogy az nő lett volna?!

Úgy látszik, a munkaruha miatt nem vettem észre. Az arcáról ítélve meg nem látszott. Ilyenek ezek a jobik.

– És az a maga felesége? – tudakoltam a nyomdásztól.

– Dehogyis! Köztulajdon! Hiszen az egész faluban ő az egyedüli jobi nő! Az egész falu örömére szolgál. Van még egy ugyan, a vegyesbolt tulajdonosának a felesége, de az már nagyon öreg.

– De én földi ember vagyok! – tiltakoztam. – Hozzám földi nő való!

– Ugyan! Hát nem egyforma mindegyik? – csóválta rosszallóan a fejét, majd hozzátette: – Úgyis megszerzi valaki más azt az állítólagos földi nőt, amíg maga hazatér. Arra mérget vehet!

– Ez most nem tartozik ide! – vágtam a szavába. – Hadd lássam, amit mutatni akart! Miféle járműről van szó? Hol van hát?

– Itt van ni.

A hegy lábánál, átvágva magunkat az alacsony fák és bokrok sűrűjén, tisztáshoz érkeztünk. A térség szélén fából összegányolt szerkezet hevert, melyre egykor állatbőröket feszítettek. Talán repülőgép vagy vitorlázó akart lenni.

– Hát ez micsoda? – kérdeztem elképedten.

– Látja, nem? Repülőgép!

– Ki csinálta? És repül egyáltalán?

– Hogyne, magam is kipróbáltam már. Ugyanis az én művem.

– És milyen motor van benne?

– Gépzsír.

Ilyen motorról még nem hallottam.

– Mi hajtja?

– Mondom: gépzsír. Kis helyen elfér, és van benne elég erő is, hogy felszálljon. Kicsit nehezen indul be, és nagyon ráz, az igaz.

A gép jókora fejrészén, közvetlenül a légcsavar mögött, a motorház tetején kis kéményt fedeztem fel. Kétfedeles szerkezet volt a pilótaülés hátul, közel a farokhoz.

– De hát éri nem tudok repülőt vezetni – bizonytalankodtam.

– Majd én megmutatom. Nagyon egyszerű. Ez itt az indítókar, az meg a botkormány. – A nyomdász alkatrészenként végigmutogatta az egész berendezést, türelmesen ós udvariasan megmagyarázott mindent.

– Köszönöm a jóságát – szabadkoztam elkeseredetten –, de nem hinném, hogy hasznát tudnám venni a szerkezetnek. Nem valószínű, hogy eljutnék vele Tenkumáig.

A mester nem látszott dühösnek, szelíden igyekezett rávenni:

– Honnan tudhatja, hogy nem megy, ha nem próbálta még. Gondolja, hogy olyan repülőt csináltam, ami nem tud repülni?

– Nem, dehogy... – adtam meg magam. – Próbáljuk ki.

Beszálltam a pilótaülésbe, amely kényelmesebbnek bizonyult, mint vártam volna. Tágas volt, csomagnak is jutott benne bőven hely.

– Először is, ott az indítógomb – szólt a nyomdász.

Mindent úgy csináltam, ahogy mondta: indítóztam, majd meghúztam egy fából készült, T formájú kart, a lábammal meg rátapostam a pedálra. A gép teste recsegni-ropogni kezdett, minden ízében rángatózott, az orrom előtt a kéményből pöfögő hangok kíséretében füstkarikák törtek elő. Ugyanekkor forogni kezdett a légcsavar, s a gép nekilendült.

– Botkormányt meghúzni! Még jobban! Teljes erőből! – ordított a mester, közben maga is nekifeküdt, és hátulról tolta a gépet, ahogy csak bírta.

Húztam, húztam magam felé a magassági kormányt, és a repülőgép a levegőbe emelkedett. Pöf-pöf-pöf-pöf...

A motor robbanásainak hangját hallgatva meredeken emelkedtem felfelé. Előttem sziporkázott az égbolt, melyre kék karikákat eregetett a vidáman iparkodó motor. Az ám, de mi lesz a leszállással? Próbálkoztam vele, de sehogy sem sikerült. Amint felém suhantak a zöld lombok, ösztönösen magam felé húztam a kormányt, és felkaptam a gépet. Nem sikerült a tisztást megtalálnom.

Egyik kísérletem alkalmával hátborzongató robaj – a farokrész beleakadt a fák ágába, egyetlen reccsenéssel széttört a vázszerkezet a motor és a pilótaülés között, a bőrök hasadoztak, egy szempillantás, és darabokra hullott az egész tákolmány. A farokrész velem együtt fennakadt a fák lombjain, míg az orr és a motor elszállt a kék levegőégbe.

Megbabonázottan kísértem tekintetemmel az orr-repülőgépet, mely olyan vidáman pöfögött tova, mintha mi sem történt volna. Lenyűgözve ültem, követtem szememmel, míg el nem tűnt a hegy mögött, a távoli égbolton.

– Minden rendben? – hallom egyszer csak a nyomdász hangját valahonnan a fa törzse felől.

– Semmi baj! – nyugtattam meg, majd letörten kikászálódtam a pilótaülés fogságából, s az ágakon leereszkedtem a talajra.

– Elszállt az orr-rész! – nézett rám a mester szemrehányóan.

– Minden elveszett! – válaszoltam, és hirtelen kitört belőlem a kétségbeesés részvétlensége láttán. Még számon is kéri tőlem a repülőt! Keserves sírásra fakadtam. – Hiába! Semmi sem sikerül. Többé sohasem térhetek haza! Akárhogy igyekszem, még a faluból sem sikerül kivergődnöm. Mit tegyek? Most már biztos, hogy nem mehetek haza többet! – rázott a zokogás. – Nincs már remény, vége mindennek! Sohase jutok ki innen!

– Ugyan, nem olyan nagy tragédia az! – veregette meg a vállamat vigasztalóan a nyomdász. – Gyerünk haza.

Mit volt mit tenni, visszakullogtam a nyomdász műhelyébe. A sarokban még mindig a vasrudat reszelte a segéd. Vagyis a jobi nő. A látvány olyan vigasztalan volt, hogy amikor megpillantottam, nem tudtam uralkodni könnyeimen, újfent elöntötték, folytattam a sírást.

– Nem tudok, nem tudok kijutni innen! – zokogtam.

– A bőgés árt az egészségnek – szólt a nyomdász. – Semmi oka a bánatra! Talon ez nem jó hely magának? Akárhol lakik az ember, mind egyre megy. Nem olyan rossz itt. csak meg kell próbálni, menni fog.

– Hagyja abba! – kiáltottam rá. – Ugyan mi keresnivalóm van ebben a faluban, amikor. a Földön várnak a barátaim!

– Barátság! Azzal mire megy az ember? Egyik nap barát, másik nap ellenség, ahogy mondani szokás. Ha meg barátra van szüksége, hát itt vagyok én – barátkozzunk össze!

– Nem, nem akarom! – toporzékoltam. – A földi barátaim kellenek!

– Miért? Nem mindegy, hogy ki a barátja? Mi vagy a földiek? Hiszen eredetileg mindnyájan vadidegenek vagyunk egymásnak!

– A Földön rengeteg pénz vár rám! Tömérdek pénz. A bankban van!

– Úgyis hamar elköltené. Ha meg itt van, megmarad az egész. Nálunk nem kell a pénzt kuporgatni. Nézze: maga éjt nappallá téve gürcölt eddig, csak hogy pénze legyen. Itt már nem kell ezzel vesződnie többé. Nem értem, hová siet annyira?

– Itt nincsen semmi... mozi, még tévé sincs!

– Nincs?! Hát majd lesz! Csinálok én magának, amilyet csak akar. Lesz a faluban tévéműsor is! Nincs a Földön olyan, amit mi ne tudnánk megcsinálni!

– Nem kell! Hagyjon már, elég volt! – és sírtam keservesen. – A Föld az én szülőhazám!

– Gondolja azt, hogy itt született, és kész!

– De hiszen ezt nem lehet csak úgy elhatározni! – csodálkoztam, még a könnyeim is elapadtak. Hirtelen erősen a szeme közé néztem. – Lehetséges volna, hogy maguk is máshonnan jöttek ide, s aztán itt rekedtek, s ha akarnának, sem tudnának elmenni innen?!

– Ha már így rákérdezett, bizony ez az igazság – ismerte be a mester, majd hozzátette: – A többiek is mind jövevények. Mert idejönni lehet ugyan, de egy teremtett lélek sem távozott még erről a helyről.

Végigfutott a hátamon a hideg.

– Szóval így állunk. Akkor minden hiába. Hiú remény, hogy kijuthatok a faluból. Lehet, hogy a hátralévő életemet ebben a porfészekben kell leélnem?

– Miért? Olyan nagy baj lenne? Mit tehetünk? Szökni akarunk a megutált világból, amit mi építettünk magunk köré. Aztán rájövünk, hogy nincs menekvés – csak keringhetünk a magunk szűk körén belül. Mind így vagyunk ezzel. Nem jobb inkább egy helyben maradni, akkor is, ha nem vagyunk elégedettek, mint a szökés hiábavaló igyekezetében eltékozolni az életünket?

Összeszorította a szívemet a kétségbeesés, ismét kitört belőlem a zokogás. Nem is tudom, meddig sírhattam vigasztalhatatlanul. Ekkor lépett be a postás meg a boltos, s nagyon meglepődtek.

– Ezt meg mi lelte?

– Azért sír, mert nem mehet haza – bólogatott a nyomdász.

– Ne vigasztaljuk meg? – kérdezte a postás.

– Igen, de hogyan?

– A földi ember akkor érzi jól magát, ha nevet. Talán meg kéne nevettetnünk...

– Úgy ám! Na, gyerünk. Nevettessük meg!

– Ügy van.

Azt hittem, valami érdekes dolgot mutatnak, vagy tréfás történetet mesélnek, de nem, elkezdtek mindnyájan csiklandozni. Ezt senki sem állja ki nevetés nélkül.

– Jól van már! Elég volt!

Tekeregtem a csiklandozástól, nevettem is, mire ők elégedetten nyugtázták, hogy helyreállt a lelki egyensúlyom. Örültek neki nagyon. Én meg még csak nem is haragudhattam rájuk, csak lerogytam, és tehetetlenségemben az arcomat a kezembe temettem.

Távolról a vonat halk sípszavát hallottam.

– Hallucinálok? – kaptam fel a fejem, és fülelni kezdtem. – Nem lehet igaz, képzelődöm...

Ezúttal azonban határozottan hallani lehetett a vonatfuttyöt.

– A vonat! – ugrottam fel, mint akit kígyó csípett meg. – Megjött a vonat!!!

– Még jó... – bólintott a nyomdász.

– Az bizony. Nagyon jó... – bólogattak a többiek is.

Sebtiben köszönetet mondtam a segítségükért, s azzal már kint is voltam a nyomdából, és futottam az állomás felé. Ott a hátamra kaptam a csomagot, s amikor felugrottam a peronra, az állomásfőnök már ott állt, kezében a fehér zászlóval. Odakiáltottam neki:

– Majd a vonaton megveszem a jegyet! A vasutas megkönnyebbülten válaszolt:

– Tegye azt.

Kisvártatva befutott az állomásra a játékvonatokra emlékeztető, egyetlen kocsiból álló szerelvény, elöl a régimódi gőzössel. Én voltam az egyedüli felszálló. Leültem az ablak mellé. Semmi ok az elkeseredésre – gondoltam magamban, amikor iménti könnyeim eszembe jutottak. A szégyentől és a megkönnyebbüléstől furcsa öröm fogott el, hangosan felkacagtam. Úrrá lett rajtam a pánik, nyilván fölösleges túlzásokba estem, s úgy látszik, az érzékek sorozatos csalódásának lettem az áldozata. Pedig semmi okom nem lett volna rá.

Az állomásfőnök kókadtan lengette fehér zászlaját. A vonat pedig elindult, és maga mögött hagyta Hiszterovill állomását.

Bal kéz felől végtelen legelő terült el, jobbra sziklás hegyek, a sínpár a hegyvidék lábánál futott. A sok hányattatástól és a megkönnyebbüléstől fejemet az ablakkeretnek támasztva elnyomott az álom.

Nem is tudom, mikor ébredhettem fel, de amikor felnyitottam a szemem, már öreg este volt. Odakinn változatlan a táj: füves mező és sziklaormok. A vonat lassított, valószínűleg állomáshoz közelített. Kihajoltam az ablakon, úgy néztem előre. A messziségből egyre közeledett a kicsi állomás. Mintha már láttam volna... gondoltam magamban, s egyszer csak ráismertem: Hiszterovill volt.

Az állomásfőnök kókadtan lengette fehér zászlaját.

 

 

Erdős György fordítása