PÁNIK PIZSAMÁBAN

Ebben a pillanatban Sin, aki a helyi rizsboltban dolgozott, kilépett a fürdőházból, kezében fürdőtáska lógott. Észrevette a füstöt és a szikrákat, gyorsan összeszedte a cuccait, és kiszaladt, hogy erős hangján figyelmeztesse az embereket.

– Tűz van! – kiabálta. – Tűz van!

Hangos csattanással ajtók és ablakok nyíltak, pár pillanat múlva emberek özönlöttek mindenhonnan az utcára.

– Valaki riassza a tűzoltókat!

– Már hívtuk őket.

– Hol van a tűz?

– A fürdőház konyhájában!

Pár perccel később megérkeztek a tűzoltóautók, és rögtön utánuk a rendőrök is, akik azonnal elkezdték visszaszorítani a bámészkodókat.

– Kazuko! – hallatszott Goro hangja a tömegből. Futva jött felé, és szokatlanul sápadt volt – Igazad volt. Valóra vált a jóslatod!

– Szóval igaza volt – mondta Kazuo, aki mintha a semmiből tűnt volna fel, és most ott állt a háta mögött. Ő is ugyanolyan sápadt volt, mint Goro.

– Kazuo! – kiáltotta a lány, és a hang irányába fordult. – Ez meg mit jelentsen? Hiszen ma azt állítottad, hogy nincsen pizsamád!

– Idáig nem is volt – válaszolta a fiú. – Mindig gatyában alszom, de ma, amikor hazamentem, az anyukám meglepett ezzel a pizsamával.

– Ezek szerint... Kazuko képes arra, hogy megjósolja a jövőt! – mondta Goro, csodálattal a hangjában.

– Nem látom előre a jövőt – mondta Kazuko. Ez valami sokkal furcsább dolog.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Goro.

– Nem a jövőt látom, hanem hátraugrom az időben. És nem tudhatom, hogy mikor ismétlődik meg újra ez az egész. Ha pedig újra átszökkenek az idő felett, kezdhetem elölről a meggyőzéseteket.

– Emiatt már ne fájjon a fejed – mondta Goro. Tágra nyílt szemmel csóválta a fejét. – Én már hiszek az erődben.

Kazuo hangosan nevetni kezdett.

– Na persze, bezzeg reggel vagy tegnap délután egy szavát sem hitted volna, akármennyire is bizonygatta volna az igazát.

Goro savanyú képet vágott.

– Hát, igen... most már látom, hogy igazad van...

Vicces volt, ahogy a fiú zavarba jött, Kazukónak mégsem volt kedve nevetni.

– De ez iszonyú! – mondta. – Egész biztosan van valami megoldás, hogy minden újra rendbe jöjjön!

– De az a különleges erő... – mondta Goro Kazuóhoz fordulva. – Mit is mondtál, mi a neve az ilyesminek?

– Teleportálás – mondta Kazuo, mintha ez olyan egyértelmű lenne.

– Ez az, teleportálás. Ez aztán különleges képesség!

– Ez mondjuk igaz, Goro – válaszolt Kazuko. – De nagyon nem tetszik, hogy úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, aki képes ilyesmire. Még ti is furcsán néztek rám – úgy, mintha többé már nem lennék normális emberi lény.

– Most meg már üldözési mániád van – felelte mosolyogva Kazuo.

– Amire meg is van minden okom, nem? Ha ez egyszer kitudódik, mindenki úgy fog bánni velem, mintha nem lennék normális!

– Na lassítsál már egy kicsikét! – próbálta nyugtatni Kazuo. – Igazából még most sem tudhatjuk, hogy tényleg rendelkezel-e ilyen különleges képességgel. Hiszen csak egyetlen alkalommal mentél vissza az időben, igaz? Lehet, hogy ez egy egyszeri és megismételhetetlen jelenség. Vagy lehet, hogy tényleg volt valamilyen különleges erőd, de mostanra már felhasználtad az egészet, és semmi sem maradt belőle!

– Lehet, hogy igazad van. De nagyon mocsok érzés, hogy nem tudhatom, megtörténik-e újra.

Közben a tűzoltók eloltották a lángokat, a bámészkodók is elindultak hazafelé. Kazuko és két barátja úgy döntött, jobb, ha ők is hazamennek aludni. Majd reggel megbeszélnek mindent. Kazuko nagyon szeretett volna elaludni, de egymást kergették fejében a kérdések. Lehet, hogy segítséget kellene kérnie egy tanártól? De melyiktől? Akadna egy is közöttük, aki komolyan venné? Vagy csak kinevetnék? Az agya lassan kimerült, nem is vette észre, amikor elaludt. És amikor felébredt, az ablakon át betűző napsugarak különös mintákat festettek a padlóra.

Jaj, ne! – azonnal kiugrott az ágyból. – Szerda van, tizenkilencedike! Az a nap, amikor Gorával együtt majdnem elgázolt egy teherautó! Miért nem figyelmeztettem Gorót tegnap este? Hogy a csudába feledkezhettem el a balesetről?

Egy gyors pillantást vetett az órára, és megnyugodott. Még éppen elég ideje volt arra, hogy tegyen valamit. Sietve felöltözött, bekapta a reggelijét, és kiszaladt a házból.

Amikor odaért a zebrához, megkönnyebbülve fellélegzett. Gorónak nyomát se látta, ezért úgy döntött, hogy megvárja, amíg megérkezik. A dolog azonban nem volt ennyire egyszerű. Már hosszú percek óta ácsorgott a zebránál, látta, hogy az osztálytársai az iskola felé sietnek, csodálkozva, hogy miért nem megy ő is. És mi lesz, ha valaki megkérdezi, hogy mit csinál itt? Mit fog akkor válaszolni? Nem mondhatja, hogy éppen Goro megmentésére készül. Azt gondolnák, hogy hülyére tanulta magát, és teljesen megkattant.

Pár perccel később Mariko bukkant fel.

– Szia, Kazuko! Te meg miért ácsorogsz itt?

Na, ettől féltem! – gondolta Kazuko.

– Gorót várom.

Ez elég hihetően hangzott. De Mariko gyanakodva nézett rá. Talán mert egy kicsit mindig is féltékeny volt, amiért Kazuko olyan jól kijött Goróval és Kazuóval.

– Á, szóval Goróra vársz... – mondta, és pimasz mosoly suhant át az arcán. – Érdekes. Mindig azt hittem, hogy Kazuót jobban bírod.

– Na ne beszélj már hülyeségeket! – csattant fel Kazuko, és lángba borult az arca. – Egyáltalán nem olyasmiről van szó.

– Nincsen azzal semmi baj – mondta Mariko, és hangosan felvihogott. Megveregette Kazuko vállát. – Előttem nem kell titkolóznod. De tudod, hogy Goro mindig késik. Vigyázz, nehogy te is elkéss!

Kazuko idegesen toporgott, Mariko pedig átment a zebrán. Aztán, épp amikor a lámpa pirosra váltott, Goro feltűnt a sarkon.

– Jó reggelt! – mondta zihálva. – Úgy tűnik, mind a ketten el fogunk késni, igaz?

Én csak azért kések el, mert rád vártam! – gondolta Kazuko. Persze tudta, hogy most nem lenne értelme ezt felróni neki. Ennél most sokkal fontosabb volt megakadályoznia, hogy Goro átmenjen a piroson.

– Tudod, hogy a késésben lévő rohanók szenvedik a legtöbb balesetet? – kérdezte.

– Ne mondd már! Még a végén ránk hozod a bajt.

– Márpedig ez tény.

– Nem kértem sem tanácsot, sem anyáskodást, kösz.

– Rendben. De majd ne rohanj át, amikor vált a lámpa.

– Oké, oké.

Eltelt néhány másodperc, és a lámpa zöldre váltott. Goro jelentőségteljesen balra, majd jobbra nézett, mielőtt lelépett volna az úttestre.

– Meg ne mozdulj! – kiáltotta Kazuko.

A kereszteződés másik oldala felől egy hatalmas teherautó közeledett feléjük iszonyatos sebességgel. Goro halálra rémülve ugrott hátra.

– A fenébe, mi ütött ebbe?! – kiabálta hitetlenkedve. Kővé dermedve nézték, ahogy a teherautó elszáguldott mellettük, aztán felhajtott a járdára. A járókelők rémülten sikítoztak.

– Elaludt a sofőr! – kiabálta valaki a tömegből.

A következő pillanatban a teherautó nekihajtott egy jókora szemeteskukának, az felrepült, és telibe talált egy járókelőt, aki azonnal összeesett. A jármű ámokfutása még mindig nem ért véget: fellökött egy fiatalasszonyt is, végül belerohant egy ruhaüzlet kirakatába – üvegszilánkok repültek minden irányba. A jármű nem mozdult. Kazuko látta, hogy a szélvédője betört, és az első része menthetetlenül összetört. A motorházból füst szállt fel.

– Segítség! – kiabálta valaki. Az üzletből egy középkorú férfi tántorgott elő – a ruhája csupa vér volt, az arca dermedt a borzalomtól. Aztán meghallottak egy másik hangot is – odabent egy nő sikoltozott. Kazuko és Goro tehetetlenül bámulta az eseményeket, nem tehettek semmit.