LEVENDULAILLAT

– Ez meg mégis mit jelentsen? – hitetlenkedett a lány.

Az előbb vajon kinek az árnyékát láthatta? Biztosra vette, hogy nem a szeme káprázott. Egyszerűen nem hitte el, hogy csak rémeket látott. Egészen biztos volt abban, hogy valaki bebújt a szekrények mögé.

Odalépett a folyosóra nyíló ajtóhoz, és megpróbálta kinyitni. Pontosan az történt, amire számított. Nem sikerült, mert az ajtó zárva volt. Tehát aki az előbb itt bent zörgött, az nem erre lépett le. De akkor hová tűnt? Nem szívódhatott fel csak úgy! Micsoda ostobaság! De akkor mégis mivel lehetne megmagyarázni a zajt? Ez az egész nagyon furcsa. Teljesen össze volt zavarodva.

Lassan megfordult és visszament a laboratóriumi asztalon sorakozó üvegedényekhez. Egészen enyhe, édeskés illat úszott a levegőben. Kazuko úgy vélte, hogy az összetört edény tartalmának lehet ilyen szaga. Nem tudta volna megmondani, hogy mi az, de nagyon kellemesnek találta. Biztosra vette, hogy valahol már érezte korábban. Mintha csak valamilyen édes, bús emlék kapcsolódott volna hozzá. Igen. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy egyszer már találkozott ezzel a szaggal. De vajon mikor?

Felemelte az egyik vegyszeres üveget, és megpróbálta elolvasni a címkéjét. Túl sötét volt ahhoz, hogy kivehesse az írásjeleket. Résnyire húzta a szemét, hogy jobban lásson, akkor azonban enyhén megszédült. Valósággal körülölelte az édes illat. Pillanatról pillanatra erősebbé vált. Kazuko váratlanul elgyengült, megbicsaklott a lába, és a padlóra zuhant. Elvesztette az eszméletét.

Pár perccel később Kazuo és Goro visszajött a laboratóriumba.

– Hol vagy, Kazuko? Induljunk! – kiáltotta a magasabbik fiú.

– Itt van nálunk a táskád! – kurjantotta Goro, miközben belökte az üresen tátongó, nagyobbik laboratórium ajtaját.

– Szerintem még nem jött vissza a kukáktól. Lehet, hogy összefutott valakivel, és még mindig ott csacsognak. A lányok órákon át tudnak szövegelni.

– Nem hinném – válaszolta Kazuo a szokásos nyugalmával. A szertárnak használt helyiség ajtaja felé biccentett. – Szerintem odabent van, elrakja a seprűket.

Goro elindult a szertár irányába. Egyik kezében a sajátját, a másikban Kazuko táskáját lóbálta.

– Nyavalyát, nincs idebent! – mondta, ám a következő pillanatban elakadt a hangja, aztán pedig felüvöltött.

– Mi van már? – kérdezte Kazuo, és a barátja után sietett. Goro akkor már ott állt a mozdulatlanul fekvő Kazuko mellett.

– Mi történt? – kérdezte remegő hangon Goro. – Ugye nem... ugye nem... halt meg?

– Ne beszélj már hülyeségeket! – csattant fel Kazuo. Megfogta a lány csuklóját, és kitapogatta a pulzusát. – Nincsen semmi baja. Fogd meg a lábát!

– De miért?

– Hát azért, hogy oda tudjuk vinni az egészségügyi szobába. Szerintem egyszerűen csak elájult.

Az egészségügyi helyiségben azonban nem volt senki, amikor odaértek. Kazuo és Goro felfektette Kazukót az ágyra.

– Idehívok egy tanárt – mondta Kazuo. – Nyisd ki az ablakot, és borogasd a homlokát!

Goro szinte vacogott az ijedségtől. Némán bólintott. Amikor Kazuo kiment, Goro megpróbálta összeszedni magát, kinyitotta az ablakot, aztán benedvesítette a zsebkendőjét, és Kazuko homlokára tette.

– Biztos túlhajtotta magát – suttogta. – Nevetséges, hogy három diákra bízták annak a hatalmas hodálynak a kitakarítását!

– Mi van már, Kazuko? Tessék felébredni! – kiáltotta köny-nyes szemmel, és kicserélte a borogatást a lány homlokán.

Úgy érezte, egy egész örökkévalóság telt el, mire Kazuo végre visszaért Fukusima tanár úrral. Rajta kívül már minden tanár elment.

– Igen, én is úgy vélem, hogy csak elájult – mondta, miután gyorsan megvizsgálta a lányt.

Egy jó darabig némán várakoztak. Végre valahára Kazuko mocorogni kezdett.

– Ajaj! Mi történt velem? – kérdezte.

– Elvesztetted az eszméletedet a laboratóriumban – felelte Kazuo.

Kazuko egy pillanat alatt magához tért, és minden eszébe jutott. Mihelyt eléggé összeszedte magát, beszámolt a többieknek is arról, hogy egy különös árnyalakot látott a szertárban.

– Hát ez tényleg elég furcsán hangzik – mondta Kazuo. – Csakhogy amikor megtaláltunk a földön, egyetlen kémcsövet vagy vegyszeres edényt sem láttunk sehol. A padló pedig tiszta volt.

– És nem éreztünk semmiféle szagot – tette hozzá Goro.

– Komolyan? – csodálkozott a lány, és felült az ágyon. – Hát ez különös. Annyira biztos voltam benne... Nézzünk szét még egyszer a szertárban! Gyertek velem!

Fukusima tanár úr azonban felemelte a kezét.

– Nana, kislány, ne ilyen gyorsan! Nem szabad ám kapkodni, ha valaki éppen csak magához tért az ájulásból. Biztos, hogy jól érzed magad?

– Igen, minden rendben.

– Jól van, akkor én is elkísérlek benneteket. Mindannyian visszamentek a szertárhoz. Beléptek, de a fiúknak igazuk volt, semmi különöset nem láttak odabent. Az asztal üres volt. A padlón még csak egy üvegszilánk sem csillogott azon a helyen, ahol az előbb a törött kémcső hevert.

– Hát ez tényleg nagyon furcsa – csodálkozott Kazuko.

– Említettél valamilyen szagot – szólalt meg Fukusima tanár úr. – El tudnád mondani, hogy milyen volt?

– Hát olyan édeskés illat. De hogy a csudába lehetne szavakba önteni egy...

Elhallgatott, mert hirtelen eszébe jutott.

– Megvan, levendula volt!

– Levendula?

– Pontosan. Emlékszem, még általános iskolás voltam, amikor anyukám megengedte, hogy megszagoljam a levendula illatú parfümjét. Akkor is ugyanezt éreztem.

De Kazuko tudta, hogy máskor is érezte már ezt az illatot. Csakhogy képtelen volt felidézni, hogy mikor és hol. Azt azonban teljes bizonyossággal tudta, hogy a levendulaillat jelent valamit. Valami nagyon fontosat.